Magyar Szó, 1987. november (44. évfolyam, 301-315. szám)

1987-11-01 / 301. szám

1987. november 1., vasárnap Magyar Sió M­íg tegnap még kérdéses volt, hogy egyáltalán sor kerül-e a jövő év áprilisára ter­vezett nagyhatalmi csúcstalálkozó­ra, most már úgy hírlik, hogy Gorbacsov és Reagan még az id­én tárgyalóasztalhoz ül. A csúcsta­lálkozót kiváltó okok tehát mégis nyomósabbak, mint a megtartásá­­val kapcsolatos fenntartások. Igaz, hogy a borúlátók erre azt mond­hatnák, hogy édesmindegy, mert az eddigi tapasztalatokat szem előtt tartva bármiben is állapotá­nak meg a nagyok, azt előbb-utóbb úgy is megszegik. Volt már olyan SALT is, amelyiket csak be kel­lett volna cikkelyezni, de (azúttal) az USA kongresszusa az utolsó pillanatban meggondolta magát, s a leszerelési egyezményből nem lett semmi. Bárhogy is alakul, fe­lelnek erre a derűlátók, azért mégiscsak jobb, ha tárgyalnak, mint ha csépelik egymást. Annál inkább, mert ezt az utóbbit rend­szerint közvetve, s legtöbbször a harmadik világ országai által te­szik. A tájékoztatási eszközökben különben a világpolitikai színtér úgyszólván vala­mennyi eseménye a fent említett okból háttérbe szorult. Az is, hogy Afganisztánban a felkelők nem­hogy a kormány felszólításának eleget téve és messzemenő enged­ményeinek következtében leten­nék a fegyvert, hanem az egész hosszú lázadás alatt először egysé­gesen fellépve, még fokozzák a kormány és a szovjet csapatok el­leni „tevékenységüket”. Jóllehet azok sem állhatnak messze az igazságtól, akik azt állítják, hogy a rebellisek a fegyvert elsősorban a felszabadulás utáni egymás kö­zötti leszámolásra tartogatják. I­lyen körülmények között mi sem természetesebb, mint hogy néhány olyan téma vetődött fel a világpolitikai színtéren, amelyet egyébként pe­riferikusnak nevezhetünk. Az egyik ilyen például a semleges Ausztriá­hoz kötődik és úgy hangzik, hogy: Szabad-e — és mikor — verni az újságírót? Vagy félreér­tés ne essék, itt konkrét püfölés­­ről van szó, mert amúgy, átvitt értelemben, persze nincs dilemma: szabad és vernek is. Az úgy egyébként úgy merült fel, hogy a derék osztrákok derék rendőrsége jó négy évvel ezelőtt Hamburg közelében egy hőerőmű felépítése ellen tüntető környezetvédő cso­portra rontott, s eközben két új­ságírót is alaposan helybenhagy­tak. Kollégáink pöröltek, s a bé­csi alkotmánybíróság a minap ki­mondta az ítéletet: a riporterek ott a feladatukat teljesítették, te­hát munkahelyükön voltak. Ilyen­kor pedig, az emberi jogokról szó­ló európai konvenció harmadik szakasza értelmében, nem illik őket verni. Aki tehát újságírót akar csühölni, az várja meg, míg letelik a munkaidejük. Olyan viszont nincs. R­omániában ezzel szemben sokaknak nem kell bevár­niuk, hogy leteljen az ide­jük: a köztársaság kikiáltásának 40. évfordulója alkalmából a ro­mán államtanács közkegyelemben részesített — nem tudni még mennyi bűnözőt. Đe nem lehetnek kevesen, mert a rendelet mind­azokra vonatkozik, akik „olyan bűncselekményt követtek el, ame­lyekért a törvény értelmében há­rom évig terjedő szabadságvesztés jár”. S hiába mondják most a rosszmájúak, hogy erre voltakép­pen az általános takarékoskodási intézkedések keretében került sor, s az említetteket tulajdonképpen megfosztották a kincstárból finan­szírozott ingyen koszt- és kvár­télytól, a nemes gesztus, amint azt a hivatalos magyarázat is kidom­borította, kétségkívül „lehetővé teszi, hogy a vétkesek újra beil­leszkedjenek a társadalmi életbe.” A saját költségükön b­izonyos értelemben önellá­tásra készülődik a nyugat­európai országok egy cso­portja is. Az úgyszólván sírból visszahozott nyu­gat-európai uni-s hét országának: Nagy-Britanniá­nak, az NSZK-nak, Franciaor­szágnak, Olaszországnak, Belgium­nak, Luxemburgnak és Hollandiá­nak a képviselői a minap Hágában (Hollandia) aláírták az európai biztonság közös platformja elne­vezésű dokumentumot. A már csaknem feledésbe merült — s nem valami dicső múltra visszate­kintő — unió újraélesztésére, a sors iróniájaként, Párizs kezdemé­nyezésére került sor, s célja, hogy az esetleges szovjet—amerikai le­szerelési egyezmény aláírásával az USA rakétáinak oltalma nélkül maradt szegény védtelen Nyugat- Európa közös erővel biztosítsa azt, amit eddig az amerikai rakéták szavatoltak, azaz lényegébe­n, egy esetleges atomháború esetén — semmit. Jó pénzért. Washington most ebből kifolyó­lag jókat röhöghet a markába:­­a nyugat-európaiak, (azok is) akik annak idején erélyesen tiltakoztak az amerikai rakéták Európában való elhelyezése ellen, s hallani sem akartak arról, hogy netán még a költségekhez is hozzájárul­janak, most nemcsak erélyesen til­takoznak a rakéták eltávolítása miatt, hanem hajlandók teljes egészében pénzelni, amit leegysze­rűsítve az USA európai érdekei­nek neveznek. Pontosabban annak lehetőségét, hogy egy esetleges nagyhatalmi összecsapás során Washington az európai „előretolt pozícióiról” közvetlen közelről le­hesse az ellenség stratégiailag leg­fontosabb hazai állásait. Annak árán természetesen, hogy az úgy­nevezett első vonalban levő nyu­gat-európai országok is ugyanan­nak a veszélynek vannak kitéve — az USA helyett. A ténytől pedig, hogy minden­nek a kezdeményezője Párizs volt, a Franciaország fegyvereinek ön­állóságát féltve őrző De Gaulle tábornok minden bizonnyal meg­fordult a sírjában. ENGLER Lajos :­ Z EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN­­ Végül mégis Irak és Irán (Léphart Pál karikatúrája) A WALL STREET BIZONYÍTÉKRA VÁR Vége a mulatságának? NEM KÖNNYŰ ÉS NEM VE­SZÉLYTELEN a tőzsdei tanács­adók dolga mostanában. A flori­dai Miamiban a héten egy tönkre­ment spekuláns ,agyonlőtte a ta­nácsadó cég főnökét, egy másik tisztviselőt megsebesített, majd önmagával is végzett. Az eseten okulva a nagy tőzsdeirodá­k biz­tonsági embereket alkalmaztak, hogy elejét vegyék a hasonló tra­gikus eseteknek. A lövöldöző ügyfél különben kishivatalnok volt, aki szerény fizetéséből vásárolta a részvénye­ket, amelyeknek értéke a körül­mények szerencsés közrejátszása folytán néhány év alatt milliós összegre duzzadt — az értékpapí­rok rendkívül gyors ütemű drá­gulásának köszönhetően. Ez a fik­tív vagyon azonban néhány nap alatt semmivé vált, mert a köt­vények értéke katasztrofálisan zuhant. A tulajdonosnak nyilván nem tanácsolták idejében, hogy fektesse pénzét biztonságosabb értékpapírokba. A láncreakció veszélye Nem ■ tanácsolták, mert nem tudták megjósolni a legismertebb pénzügyi szakemberek sem a fe­kete hétfő bekövetkeztét, amely mint derült égből a villám, olyan meglepetést és riadalmat keltett a börzéken. Abban sem voltak biz­tosak, hogy ezt a villámcsapást egyetlen figyelmeztető jelként kell értelmezni vagy egy tartósabb égiháború bevezetőjeként, azaz a ciklikusan vissza-visszatérő gazda­sági recesszió baljós előjeleként. Nem biztosak prognózisaikban most sem, hogy az október 19-i után október 26-án a második fe­kete hétfő is eljött, újabb dollár­­milliárdokkal csökkentve a kötvé­nyek értékét. A Wall Streeten még mindig ideges a légkör: az elmúlt hétfőn újabb 156 ponttal szállt alá a Dow Jones index arról tanáskod­va, hogy a betéteseknek megin­gott az amerikai gazdaságba ve­tett bizalma. Ezzel azonban olyan folyamat indult el a Wall Street­­ről átterjedve a nyugati világ legfontosabb tőzsdéire, amely visz­­szahatva a hipotetikus értékcsök­kenést, az úgynevezett elkönyvelt veszteséget valóságossá változtat­ja, amennyiben a tőzsdei nyugta­lanság miatt csökken a beruházás, lanyhul a növekedési ütem, visz­­szaesik a termelés. Ez­kor már ne­héz megállapítani a láncreakciót, a tőzsdei válság átalakulását gaz­dasági krízissé. Ha ez bekövetkez­ne, valóra válna az a pesszimista jóslat, hogy „vége a mulatság­nak”, a legutóbbi olajválság óta tartó fellendülésnek. Kinek kell lépnie? Míg az első fekete hétfő csak­nem közömbösen hagyta az ame­rikai kormányt, az október 26-i repríz már látható idegességet váltott ki Washingtonban. Reagan elnök sürgősen magához kérette a kongresszus vezetőit, és megál­lapodott velük a költségvetési hi­ány csökkentésére irányuló intéz­kedésekben. A tervek szerint jö­vőre 23 milliárddal csökkentik a deficitet — ez jelentős lépés, ha Reagan eddigi elutasító magatar­tását vesszük figyelembe, de ko­rántsem elég ahhoz, hogy fordu­latot idézzen elő a tőzsdéken. Az összeg ugyanis alig egynyolcada a mostani deficitnek, tehát nagyon kevés ahhoz, hogy meggyőzze a Wall Street embereit a költségve­tési és kereskedelmi hiányra épí­tett „reaganomika” gyökeres meg­változtatásáról. Washington egyelőre nem haj­landó lemondani eddigi gazdaság­­politikájáról, és változást a szö­vetségeseknél sürget. Annál ke­vésbé hajlandó inntézkedni, mert az elmúlt­ öt év folyamatos fellen­dülést hozott az USA-ban, az inf­lációt megfékezték, alacsonyan tartották az adókat, a munkanél­küliséget 6 százalék alá szorítot­ták, bár közben csillagászati ösz­­szegű deficitet halmoztak fel. Amerikai nézetek szerint főként a Japánnak és az NSZK-nak kel­lene lazítania merev deflációs po­litikáján, lendületet adni a gaz­daságnak, hogy „mozdonyként” mozgásba hozzák a világgazdasá­got. Ilyen értelemben Washington erős nyomást gyakorol Bonnra és To­kióra. A tőzsde a demokratáknak dolgozik A tőzsdeválság így közvetve politikai viszályokat is előidézett a nyugati szövetségesek között, de egy-egy országon belül is. A brit kormány számára a lehető legkel­lemetlenebb időpontban robbant ki a krach: a tatcheri „részvényes demokrácia” keretében ezekben a napokban tervezik a British Pet­rol állami olajvállalat részvényei­nek kiárusítását, azaz a tröszt reprivatizálását. Ebből hétmilliárd font sterling bevételre számít a kincstár. A tőzsdei kereslet drasz­tikus csökkenése miatt azonban megtörténhet, hogy a BP-részvé­­nyek árfolyama jóval a tervezett szint alatt alakul, és ez komolyan árthat a konzervatív kormány te­kintélyének. Mint ahogyan az USA-ban is a tőzsdei vihart a republikánusok gazdaságpolitikája csődjének tu­lajdonítják, és a politikai megfi­gyelők, akik máris a jövő évi el­nökválasztások kilátásait mérlege­lik, az ellenzéki demokratáknak jósolnak nagyobb esélyeket. Egyes pénzügyi szakemberek szerint mindaddig nem is nyugszik meg az értéktőzsde, amíg a részvénye­sek nem látnak biztosítékot a de­­ficithalmozás megszüntetésére. Ha Reaganék erre nem hajlandók vagy nem képesek , akkor jövő­re a demokraták kapnak esélyt. J. GARAI Béla KÜLPOLITIKA A kettős Irtica Törökország új parlamentet választ IRTICA, A VISSZATÉRÉS je­gyében tartják ma az egy évvel előbbre hozott török parlamenti választásokat. Méghozzá a kettős visszatérés jegyében. Ez a válasz­tás jelzi ugyanis, hogy visszake­rült a politikai életbe az évtizede­kig egymást váltó két miniszter­­elnök, Demirel és Ecevit, meg párthívei népes csoportja, akik­nek az 1981. évi katonai hatalom­­átvételt követő 1982. évi népszava­zás tíz évre, tehát 1992-ig megtil­tott minden politikai tevékenysé­get. Egyszersmind a választásokra hatással van az is, hogy az ország politikai életére mind nagyobb befolyást gyakorol egy még ré­gebben száműzött irányzat, a mo­hamedán fundamentalizmus, ame­l­­yet még Atatürk szorított ki. Demirelt és Ecevitet évekig bör­tönbüntetés fenyegette már azért is, mert nyilatkoztak valame­lyik külföldi lapnak, most viszont indulhattak: a választási kampány­ban. Az ismét mozgolódó mohame­dán fundamentalizmus messzebb­re visszakanyarodást jelez. Atatürk 1928-ban választotta szét az egy­házat és az államot, kemény kéz­zel felszámolta a mohamedán val­lás olyan külsőségeit is, mint a nők számára kötelező fátylat. A most felélénkülő mohamedán pro­paganda ezért „ateista banditá­nak” nevezi és a nők tiltakoztak a fátyol viselést tiltó rendelkezése el­len. EREDMÉNYEKKEL DICSEKED­HET a mostani török kormány. Az ugyan nem az ő érdeme, hogy vé­get vetettek az előző korszakra jel­lemző terrorizmusnak, amely már olyan méretű volt, hogy naponta 20 halálos áldozattal járt. A gaz­daságot azonban a katonák már nem tudták talpra állítani, hiszen amikor a hatalmat átvették, 70 százalékos volt az infláció, később pedig 100 százalék fölé emelkedett, miközben a munkanélküliség elér­te a 20 százalékot. Ilyen helyzet­ben Turgut Özal pártja részben a katonák akarata ellenére került kormányra, méghozzá egészen sajá­tos programmal, amely a „szociális piacgazdálkodást” hirdette, amely a gazdaság 47 százalékát felölelő állami szektor egy részének ma­gánkézbe adását éppúgy fel­ölelte, mint a gazdaságnak és a kivitel­nek az életszínvonal emelése érde­kében történő serkentését. Ennek a programnak köszönhe­tően Özal pártja, a Haza Pártja, 1983 novemberében megszerezte a mandátumok abszolút többségét — a 400-ból 212-t —, és harmadik helyre szorította a katonák által támogatott Nemzeti Demokrata Pártot. És ami még lényegesebb, tudott is mit kezdeni a megszer­zett hatalommal, hiszen program­ja a világ egyik legeredményesebb politikájának bizonyult. A kor­mányzás első két évében 5 száza­lékkal növekedett a termelés. És még ritkább siker: a kivitel az 1979. évi 2 milliárd dollárról ta­valy 7,5 milliárdra ugrott. MÉGIS ELÉGEDETLENSÉG kí­sérte a kormány munkáját. Ennek oka persze gazdasági természetű, hiszen a gazdasági élet hatalmas­ságai és­­ a néptömegek egyaránt gyorsabb eredményt várnak. A gazdasági körök elsősorban azt szeretnék, ha Törökország gyorsab­ban felsorakozna a fejlett országok mögé és ezért a kormány kudar­cának, könyvelik el azt is, hogy nem sikerült eredményt felmutat­nia a fejlett nyugat-európai orszá­gokkal az EGK-hoz való csatlako­zásról kezdeményezett tárgyaláso­kon. Ezenkívül elégedetlenek az­zal is, hogy az országban még min­dig 28 százalékos az infláció. Mert nem azt nézik, hogy hány ország­ban magasabb ennél, hanem azt, hogy a török gazdaságnak olyan országokkal kell felvennie a ver­senyt, amelyekben az infláció 5 százalék alatt marad, ha ugyan nem nulla körül mozog, márpedig minden további százalék annyi, mint ha egy kiló súlyt tennének a futó lábára, hogy fusson versenyt a megterhelés nélküliekkel. A nép­tömegek életszínvonala pedig las­san emelkedik, hiszen csak Nyu­­gat-Németországban másfél millió török dolgozik, tudják tehát, hogy mások milyen életszínvonalra ké­pesek. De érzik annak következ­ményeit is, hogy az országban még mindig 17 százalékos a munkanél­küliség. Özal miniszterelnöknek szembe kellett néznie ezzel az elégedet­lenséggel. De azzal is, hogy kívül­ről is szít­iát azzal a követeléssel, hogy gyorsítsa meg a demokratizá­lást. Sőt még azzal is, hogy az or­szágnak van egy góca, amely a lej­kor megmérgezésének irányában hathat, a kurd kérdés: kormányzá­sa alatt a kurd-lakta tartományok­ban legalább 600 halálos áldozat volt. Ha mindehhez hozzáadjuk a már említett mohamedán propa­gandát, akkor magától értetődő a kormány óhaja, hogy kiküszöböl­jön mindent, ami az elégedetlen­­ség ki­kristályosítója lehet. Ezért vitte népszavazásra a régi politi­kusok ügyét is. Nagy meglel­etés­re a népszavazás az ország teljes megoszlását mutatta: 52,24 száza­lék szavazott igennel és 47,76 szá­zalék nemmel. Ennek a megosz­lásnak a jegyében tartják­ ma a parlamenti választásokat is. NINCS PROGRAMJA az ellen­zéknek. Elsősorban azért, mert a törökök emlékezetében még na­gyon is ott él a régi politikusok által rájuk zúdított szenvedés, te­hát nem idézhetnek régi progra­mokat, mert attól kell tartaniuk, hogy kellemetlen emlékeket idéz­nek fel, az új program kialakításá­ra pedig még nem volt idő. Ezért Demirel csak annyit ígér, hogy következetesebben m­egvalósít­j­a mindazt, amit Ozal programja tar­talmaz, Ecevit pedig még ennyi fá­radságot sem vett magának. A mai választásoknak ilyen kö­rülmények között két kérdése van. Az egyik: a pár százaléknyi több­ség csak a demokratikus játéksza­bályok érdekében engedte meg De­mirel és Ecevit visszatérését, vagy pedig a hagyomány ereje és a tö­rök társadalom belső megoszlása folytán ilyen arányú a felsorako­­zás a kormánypolitika ellen is, tehát a népszavazás eredménye a választási arányt is előreveti. És a másik: Özal számítása válik-e be — mely szerint pártja relatív többséget kap és a többi szavazat megoszlik a jobboldali Demirel és a baloldali Ecevit között —, vagy Ecevité, mely szerint a választá­sokon a népszavazás arányai ma­radnak meg, tehát Demirellel koa­lícióra lépve kormányt alakíthat. BÁHNT István

Next