Magyar Szó, 1990. május (47. évfolyam, 119-133. szám)

1990-05-04 / 120. szám

Млсикбб и KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Segítsünk a ló Pajtáson! RAFF­AI ANNA, KANIZSA, ZÁGRÁB U. 6. — Szívem mélyéig megrendülve olvastam a vasárnapi (1990. április 29.) Magyar Szóban Náray Évának a Mirnics Zsuzsával folytatott beszélgetéséről szóló írását: EGY GYERMEKLAP VÉGNAP­JAI. Nyugdíj előtt álló pedagógus vagyok, nehezen láttam hoz­zá az íráshoz, m­ert nem állt szándékomban az amúgy is sok­szor emlegetett fájó témákat leírni, de ami sok, az sok. Most sirattuk el néma főhajtással a Dolgozókat, s máris a Jó­haj­tásra került a sor? Tudniuk kell, ha megszűnik a lap, a lánc első szeme leesett. A Mézeskalács, a Jó Pajtás, a Képes If­júság, a Magyar Szó, a 7 Nap az a lánc, amely biztosítja egy magyar embernek az információszerzés legkézenfekvőbb lehe­tőségeit az óvodáskortól kezdve az élete folyamán az anya­­nyelvén. És ebből, ha nem leszünk résen, lehullik az első lánc­szem. A 43 éves Jó Pajtás sorsa ismeretes előttem. Gyermekko­romban kedvenc olvasmányaim forrása volt. Pedagóguskorom­ban nem volt olyan száma, amelyet ne olvastam volna el hi­szen tanulóimmal rendszeresen tartottunk sajtószemlét. Bát­ran mondhatom, tartalma, külső formám és ilusztrációi tekin­tetében óriásit fejlődött, magas színvonalon áll. Annyira idő­szerűek a benne leírt témák, ügyes és változatos a szerkesztés módja, hogy felnőttek számára is érdekes, olvasmányos lap. Az általános iskolás gyermeket perlig újságolvasási kultúrára ta­nítja. Mert azt is tanulni kem­ H H a gyermek nem olvas Jó Pajtást, ki fogja olvasni a Kénes Ifjúságot, a Magyar Szór, a 7 Nanot? Anyanyelvü­nk megőrzése és ápolása szempontjából nem lehet közömbös számunkra honnan áradnak felénk az in­formációk. Szeretnénk jugoszláviai magyar gyermekújságot ad­ni a gyermekek kezébe. Csak pedagógus vagyok. A gazdasági dolgokhoz nem ér­tek. Remélem, akad az olvasók között jogász, közgazdász és más, hozzáértő személy, akik a cikket olvasva nemcsak ag­gódni fog, hanem építő jellegű javaslatokat is tud tenni. Segítsünk a Jó Pajtás szerkesztőségének, ezeknek a bátor embereknek, akik a Jó Pajtást szer­kesztve, írva úgyszólván éhbérért, a mi gyermekeink anyanyelvi kultúrájáért és kedves lapjuk fennmaradásáért küzdenek. Jajszavuk ne legyen pusz­tába kiáltott szó! VÉGSŐ ELKESEREDÉSBEN X. Y. (név a szerkesztőségben), 24435 MOHOIL, PROLETÁR UTCA 52/A. — Végső elkeseredésemben ragadtam tollat, mivel gye­rmeke­­im után nagyon rendszer­telenül kapjuk, a családi pótlékot. Kislá­nyom után 1988. októbere óta leg­jobb esetben két-­három havi ké­séssel kaptak meg családi pótlé­kot. 1988. októbere óta ugyanis a férjem kisiparosnál dolgozik, és azóta ka­pjuk ilyen rendszertele­nül a családi pótlékot. Én eddig mindig ideiglenesen dolgoztam, és bizony a családi költségvetésünk­höz ez a csekély összeg is nagyon hiányzik. 1989. december 13-án át­adtam kisfiam születési anya­könyvi kivonatát, hogy minél előbb kiutalhassák az ađai érdek­­közösségtől a családi pótlékot, de a végzést csak március 1-­jén kap­tam kézhez, és akkor is csak azért, mert kitartóan kértem. A végzés ugyan már március 1-je óta megvan, de azóta egy párat sem láttunk. Március közepén is­mét felkerestem az illetékes adai érdekközösséget, hogy megérdek­­lődjem, mi a probléma, amiért még mindig nem fizethették ki gyermekeim után a családi pótlé­kot. Ekkor megnyugtattak, hogy a hét végére, legkésőbb a következő hét elejére meglesz a pénz. Nyu­godtan vártuk a postást, de saj­nos hiába. Április 2-án ismét fel­kerestem őket, de ekkorra már „állítólag” zárolták a folyószámlá­jukat, mivel ezután a tartományi alapokból kapjuk tovább a csa­ládi pótlékot. Felmerül bennem a kérdés, hogy kitől fogjuk megkapni az el­maradt összeget? Kislányom után legutóbb február 14-én kaptunk pénzt, visszamenőleg két hónapra, decemberre és januárra, kisfám után pedig még nem kaptunk semmit, pedig már december 1-je óta járna a pénz. Szeretném tud­ni, mit tehetünk ebben az ügy­ben? Vajdaságban a statisztika szerint alacsony a népszaporulat, kevesen vállalnak egy-két gyerek­nél többet. Nem is vállalhatunk, mivel szinte büntetik azokat, akik a mai világban gyermekeket ne­velnek. A gyermekruházati cik­kek elrettentő árai mellett még az étkeztetés is iszonyúan meg­­nyirbálja a családi jövedelmet. Itt a tavasz, és a kislányomnak új nadrág kellene, mivel a tava­lyiakat már kinőtte, de csak a ki­rakatokban nézegetjük egyelőre. Hiába nézegetjük az anyagokat is, mert a nagymamák esetleg meg­varrnák neki, a méteráru is drá­ga. A kisfiam is szépen fejlődik. Havonta 800 grammot gyarapszik, és meg is nyúlt. Ez a megállapítás azzal a ténnyel jár együtt, hogy néhanapján új ruha kellene neki. Eddig nővére kis tipegőd, örököl­te, de ő termetesebb csecsemő, és gyorsan kinövi az örökölt ru­hát. Hogyan magyarázzam meg nekik, hogy nem vehetek új ru­hát, mivel nincs elég pénzünk? Szüleimnél lakunk, összes vagyo­nunk két kerékpár, és a férjem egy 16 éves motort kapott hasz­nálatra édesapjától. Nem kenye­rem a pana­szkodá­s, de most már betelt a pohár. Arra szeretném megkérni önöket, legyenek szíve­sek kideríteni, hogy mikor kap­hatjuk kézhez a családi pótlékot. (Most már több mint 1000 dinárt.) Előre is köszönöm szívességüket. Még arra kérem önöket, hogyha megjelentetik levelemet lap­juk­­ban, akkor csak a címemet közöl­jék. XXX A szerkesztő megjegyzése: Ami nekünk módunkban állt, azt itt megtettük. Jaj neked, nyugdíjas! Az április 19-i, csütörtökön meg­jelent cikk címe: Vége a nyugdíj­­emelésnek?! Mivel a februári át­lagkereset kisebb volt, mint az átlagnyugdíj (2,7 százalékkal a januárinál). Már az áprilisi já­randóságból levonnák a 2,7 száza­lékot, írja az újság, ez lenne a logikus Miroslav Hovan, a Tarto­mányi Rokkantsági és Nyugdíj­biztosítási Érdekközösség pénzügyi szaktanácsadója szerint.. Mint nyugdíjas, kérdezem hol az I., II., III. hónap emelése? Még ki sem adják, és már a ki nem osz­tott pénzt vámolják?! És mit szóljon, hova forduljon (sztrájkoljon?) a nyugdíjas, hogy a múlt évi emelést egy egész évig húzták? Az 1989. évi januárit is az év végén kaptuk kézhez, az emelés lemaradt, az infláció meg persze röpült előttünk! Vagy talán a nyugdíjas nem olyan ember többé, mint a mun­kás? Pedig annak idején nem úgy dolgoztunk ezért a kis nyug­díjért, mint most. Azt hiszem, hogy rászolgáltunk. Vagy mitévők legyünk, bújjunk élve a föld alá?! 1Ф90. május 4., péntek Őseink öröksége a Népszínház, és mi felelünk a sorsáért VINCZER IMRE, SZABADKA, M. MARUSIC UTCA 15. — Az emberiség egyfajta társadalmi kö­zösséghez van szokva, s belőle merít mindent, ami egy élethez kell. Őseink akarva-akaratlan örökségbe hagyták a szépet, jót, rosszat, és többek között figyel­meztettek arra is, hogy a termé­szet törvényszerűségét tartsuk tisz­teletben és ápoljuk kultúránk jó és szép hagyományait. Azt a ha­gyományt, amely a tapasztalt élet­ből ered, és beleépült az emberi­ség lelkébe, és ezt generációról ge­nerációra adjuk tovább. A ha­gyományápolást nem lehet meg­semmisíteni, csak meggátolni egy időre, ha felbukkan egy úgyneve­zett zseni, aki homlokegyenest el­lentétben áll a közösséggel és an­nak hagyományaival. Sőt, kirívó magatartásával kierőszakolja el­képzelésének megvalósítását, füg­getlenül attól, hogy az jó-e vagy sem, majd később csodálkozik azon, hogy antipatikussá válik vele szemben a környezete. Az így kialakult helyzetnél természete­sen „nem”­­ a bűnbak. Az idő azonban mégsem kedvez neki, mert biztató az a jelenség, hogy nem­csak a tanultabb emberek, hanem a széles és előrelátó, józan gon­dolkodású népréten is rájön arra, hogy ki is az igazi bűnbak, és ve­le szem­ben felveszik a harcot­­mindenki a maga módján). A sza­badkaiaknak (sajnos) van elég ta­pasztalatuk e téren. Hiszen néhány évtizeddel ezelőtt egy-két hasonló típusú személynek az az ötlete tá­madt, hogy őseink örök nyugvó­­helyét megbolygassák, helyesebben „kilakoltassák” őket. Konkrétan, a Bajai temető helyén parkot akar­tak létesíteni! (?) Szerencsére a la­kosság, az értelmiséggel együtt, megfékezték e terv kivitelezését. Nem­ is olyan récén (az újság is foglalkozott a témával) egy újabb ,,zseni” elképzelését gátolták meg hasonló módon, amikor a Ludasa­réiban levő nádat (meleslen, vé­dett terve étté van nyilvánítva) fel akarta nyújtatni, félredobva a bio­lógiai, ökológiai tényezők törvé­nyét is. Sajnos a szabadkai villamost már nem sikerült megmenteni. A ,,zseni huszárvágása” olyan sebet ejtett (nemcsak a szabadkaiakon), amely még sokáig nem gyógyul be. Viszont a volt Bih­ánti kávéház, a mai tiszti otthon átépítését a hely­beliek örömmel nyugtázták. Reméljük, hogy e néhány pél­dát szem előtt tartják, amikor a Népszínház épületének a sorsáról lesz a döntés, vagyis nem a ,,zse­nié” lesz a mérvadó szó, hanem a szakembereké, akik minden kül­ső hatástól mentesen véleményt mondanak. Színház kell (és a környeze­tünkhöz alkalmazkodó vezető is), és hiszem, hogy a szabadkai pol­gárok megelégszenek a hagyomá­nyos, régi színháztípussal, azaz a jelenleginek a rendbe hozásával. Ez lényegesen olcsóbb megoldás, különösen a mai gazdasági hely­zetben, még akkor is, ha a ,,bur­­zsoá” székeket vissza is helyezik. Sőt a nézőtér falára visszakerül­nek az egykori színek, díszek. Le­het, hogy kispolgári nosztalgia ha­tása alatt állok, de hiszem, hogy a csillár (régi!) is jobban mutat a megszokott helyén. Lássák már meg ott fönt is, hogy a Népszínházunk nem éppen a néphez idomult. Vezetője ellent­mondásokba került, és korlátolt­ságában szemrebbenés nélkül, ci­nikusan ítélkezett mindenki fele, aki nem ismerte el az ő igazát. Lapunk tudósítójának mint hely­beli születésű lakosnak és a többi itt élő polgárnak szívügye a Nép­színház sorsa. Az épület számunk­ra épp olyan „építészeti érték”, mint bármelyik ház városunk központjában. A Városháza, a Népszínház, a palicsi Víztorony és a többi neve­zetes épület nemcsak az országban ismeretesek, hanem azon kívül is. S (remélem) végül utalok arra, hogy a sok „szakmai prostituá­­lás” mellett nem egy „zseni” ha­­gyománytörő ötlete kerül ki győz­tesként, amely szerint a színház épületét áthelyeznék a munkásott­hon helyére (röviden, helyet cse­rélnének), a szökőkutat pedig fel­számolnák (vagy ezt is áthelyeznék a kis erdőbe), csak azért, mert egy másik „zseninek” (a kollégájának) egy színdarab rendezésekor annak koncepciója ezt megköveteli. Még egyszer köszön­et a MIRK '90-ért BEREŐ TAMÁS, BECSE, PETŐ­FI s Andor Általános isko­la. — Úgy érzem, még egyszer köszönettel tartozunk a Vajdasági Gyűjtők Szövetségének, hogy isko­lánkat választotta e színpompás nemzetközi kézimunk­a- és gyűjte­­ménykiállítás színhelyéül. Hogy ez a MIRK '90 kitűnően sikerült, azt bizonyítják a számtalan gratulá­ciók, elismerések szóban és tele­fon útján. Hívnak az itt járt láto­gatók, és gratulálnak iskolámnak. Az iskola pedagógusai is mindent megtettek, hogy a kiállítók és a látogatók jól érezzék magukat, de elsősorban köszönjük a vajdasági és becsei múzeum szakembereinek és a többi bírálóbizottsági tagnak, hogy tüzetesen átnézték a *15 ki­állító kézimunkáit és gyűjteménye­it, és osztályozták azokat. Külön köszönjük az ajándék élő­­újságot Papp József költőnknek, a Magyar Szó újságíróinak, Pintér Italosnak és minden fellépőnek. Nagyon jól szórakoztunk a két mű­sorvezető, Lajber György és Badó István szellemes szövegein. Hogy a műsor hosszú volt, azért egr­ ki­csit mi is hibásak vagyunk, mert a másfél órányi műsoridőben min­den csoportunkat be szerettünk volna mutatni. Ez is azt bizonyít­ja, hogy itt, a Nagy István Mű­velődési Otthonban gyakrabban kellene irodalmi, művelődési, szó­rakoztató műsorokat szerveznünk. Remélem, nem tévedek, ha mind­annyiunk nevében megköszönjük Bada Istvánnak és Bada Johan­nának az egyhetes szervezési mun­kájukat és nemcsak ezt az egy­hetes reggeltől éjfélig tartó irányí­tásukat, hanem az elmúlt húsz év­ben szervezett kézimunka- és gyűjteményekkiállítást is, és biz­tosak vagyunk abban, hogy a vaj­dasági hobbis mozgalom, az ő oda­adó munkájuknak köszönhetően fejlődött fel annyira, hogy ilyen tartalmas, magas szintű nemzetkö­zi kiállításokon is egyenrangúan állíthatnak ki a vajdasági asszo­nyok, lányok és férfiak. -o-A szerkesztő megjegyzése: Eb­ben az olvasói levélben is, vala­mint abban a másikban is, ame­­lyet tegnapi számunkban közöl­tünk, és amelynek írója határozot­tan kifogásolta a kiállítás alkal­mából tartott élőújság színvona­lát, szóba kerültek a Magyar Szó újságírói Erről csupán annyit, tar­tunk szükségesnek megjegyezni, hogy ők ott nem a szerkesztőség megbízásából, hanem magánember­ként vettek részt. X?)ti ^ • éVioj-Vjcw Sto ", ixir/v 2.9-1'/r. ^ ,, üLrtLrtj ■VTOvXWjtoJ ^ rnyvu X kö/A <w\ WcWíoJ^ ■ , ’Ztu , ,.a^% ,,,. /mcW /.WiUkU. flkvw. ^e-Ju5~í. ЈгоЛ ДлД .-yAaH ih ft- . ' —I alkírkA. ЉгА т ' - V-, : £irrt илх.клг Kire, kikre szavazzunk? (Gondolatok az ébredő demokráciáról) MILINSZKI MÁRTON, Újvidék. — Az egypárti uralom éveinek remélhetőleg hamarosan vége sza­kad. Végre nálunk is nyiladozik a demokrácia kapuja. Igaz, csak akadozva, nyikorogva, de hát ez nem is csoda, hiszen az elmúlt évek során alaposan kikezdte a rozsda. S most kérdés, hogy nem szakad-e le a nagy áradat nyo­mására, zúzódásokat okozva a föl­­bolydult tömegben. Reméljük, hogy ez nem történik meg. Demokráciáról beszélünk, örü­lünk, hogy immár hangot adha­tunk gondolatainknak. Kendőzés nélkül elmondhatjuk ország-világ előtt mindazt, amit ez ideig el­hallgattunk. Tudnunk kell azon­ban, hogy a jelenlegi állapot nem csupán Isten jótéteménye, elsősor­ban rajtunk múlik, a kibontakozás milyen irányban halad majd a jövőben. Mi itt, Európa délkelet részén­­igyekeztem finoman kifejezni magam), föltehetjük a kérdést: mi is valójában a demokrácia? Meg kell találnunk a választ, mert, mint azt mindennapjaink bizonyít­ják, az értelmezések különbözőek. A demokrácia ugyebár népuralmat jelent. A demokratikus rendszer pedig egy, az emberi jogokat sza­vatoló társadalmi berendezési for­ma. Eddig nem is lenne semmi baj, hiszen ezzel általánosságokban mindenki egyetért (az emberek túlnyomó többsége). Az a kérdés, hogy mit értünk emberi jogokon Nos, egy civilizált társadalomban az emberi jogok összességükben kifejezik az egyes ember jogát a tisztességes életre nemzeti vagy bármilyen más hovatartozásra va­ló tekintet nélkül. Ez az az elv, ami a modern, nyugati társadal­makba, bár nem teljesen zökke­nőmentesen, d­e megvalósulni lát­szik. Mifelénk, sajnos, még min­dig nagy nehézségek mutatkoznak e téren (is). Pedig ha csak más kiindulópontra helyezkednénk a mostaninál, számos, jelenleg ag­gasztó probléma úgyszólván ma­gától megoldódna. Befejezésül, egy konkrét ügy­ben is szólni kívánok. Nevezetesen, arról a szerepről van szó, amit mi, vajdasági magyarok vállalha­tunk a köz­elgő többpártrendszer­ben. Személyes véleményem, hogy a VMDK hatékony érdekképvise­lete lehet közösségünknek, föltéve ha megmarad eredeti elképzelése mellett, és nem alakul párttá, ha­nem, mint ahogy azt eddig is tet­te, nyomásgyakorló intézménykén­­működik. Nekünk pedig, választó­­polgároknak, párttagoknak és pár­ton kívülieknek, meg kell ítélnünk melyik az a párt­ (ha több van annál jobb), amelyik az egyete­mes emberi értékek mellett száll síkra, hogy az elkövetkező vá­lasztásokon e pártot támogató sz­a­vazatunkkal járulhassunk hozzá valódi demokrácia kiépítéséhez.

Next