Magyar Szó, 1990. május (47. évfolyam, 119-133. szám)
1990-05-04 / 120. szám
Млсикбб и KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK Segítsünk a ló Pajtáson! RAFFAI ANNA, KANIZSA, ZÁGRÁB U. 6. — Szívem mélyéig megrendülve olvastam a vasárnapi (1990. április 29.) Magyar Szóban Náray Évának a Mirnics Zsuzsával folytatott beszélgetéséről szóló írását: EGY GYERMEKLAP VÉGNAPJAI. Nyugdíj előtt álló pedagógus vagyok, nehezen láttam hozzá az íráshoz, mert nem állt szándékomban az amúgy is sokszor emlegetett fájó témákat leírni, de ami sok, az sok. Most sirattuk el néma főhajtással a Dolgozókat, s máris a Jóhajtásra került a sor? Tudniuk kell, ha megszűnik a lap, a lánc első szeme leesett. A Mézeskalács, a Jó Pajtás, a Képes Ifjúság, a Magyar Szó, a 7 Nap az a lánc, amely biztosítja egy magyar embernek az információszerzés legkézenfekvőbb lehetőségeit az óvodáskortól kezdve az élete folyamán az anyanyelvén. És ebből, ha nem leszünk résen, lehullik az első láncszem. A 43 éves Jó Pajtás sorsa ismeretes előttem. Gyermekkoromban kedvenc olvasmányaim forrása volt. Pedagóguskoromban nem volt olyan száma, amelyet ne olvastam volna el hiszen tanulóimmal rendszeresen tartottunk sajtószemlét. Bátran mondhatom, tartalma, külső formám és ilusztrációi tekintetében óriásit fejlődött, magas színvonalon áll. Annyira időszerűek a benne leírt témák, ügyes és változatos a szerkesztés módja, hogy felnőttek számára is érdekes, olvasmányos lap. Az általános iskolás gyermeket perlig újságolvasási kultúrára tanítja. Mert azt is tanulni kem H H a gyermek nem olvas Jó Pajtást, ki fogja olvasni a Kénes Ifjúságot, a Magyar Szór, a 7 Nanot? Anyanyelvünk megőrzése és ápolása szempontjából nem lehet közömbös számunkra honnan áradnak felénk az információk. Szeretnénk jugoszláviai magyar gyermekújságot adni a gyermekek kezébe. Csak pedagógus vagyok. A gazdasági dolgokhoz nem értek. Remélem, akad az olvasók között jogász, közgazdász és más, hozzáértő személy, akik a cikket olvasva nemcsak aggódni fog, hanem építő jellegű javaslatokat is tud tenni. Segítsünk a Jó Pajtás szerkesztőségének, ezeknek a bátor embereknek, akik a Jó Pajtást szerkesztve, írva úgyszólván éhbérért, a mi gyermekeink anyanyelvi kultúrájáért és kedves lapjuk fennmaradásáért küzdenek. Jajszavuk ne legyen pusztába kiáltott szó! VÉGSŐ ELKESEREDÉSBEN X. Y. (név a szerkesztőségben), 24435 MOHOIL, PROLETÁR UTCA 52/A. — Végső elkeseredésemben ragadtam tollat, mivel gyermekeim után nagyon rendszertelenül kapjuk, a családi pótlékot. Kislányom után 1988. októbere óta legjobb esetben két-három havi késéssel kaptak meg családi pótlékot. 1988. októbere óta ugyanis a férjem kisiparosnál dolgozik, és azóta kapjuk ilyen rendszertelenül a családi pótlékot. Én eddig mindig ideiglenesen dolgoztam, és bizony a családi költségvetésünkhöz ez a csekély összeg is nagyon hiányzik. 1989. december 13-án átadtam kisfiam születési anyakönyvi kivonatát, hogy minél előbb kiutalhassák az ađai érdekközösségtől a családi pótlékot, de a végzést csak március 1-jén kaptam kézhez, és akkor is csak azért, mert kitartóan kértem. A végzés ugyan már március 1-je óta megvan, de azóta egy párat sem láttunk. Március közepén ismét felkerestem az illetékes adai érdekközösséget, hogy megérdeklődjem, mi a probléma, amiért még mindig nem fizethették ki gyermekeim után a családi pótlékot. Ekkor megnyugtattak, hogy a hét végére, legkésőbb a következő hét elejére meglesz a pénz. Nyugodtan vártuk a postást, de sajnos hiába. Április 2-án ismét felkerestem őket, de ekkorra már „állítólag” zárolták a folyószámlájukat, mivel ezután a tartományi alapokból kapjuk tovább a családi pótlékot. Felmerül bennem a kérdés, hogy kitől fogjuk megkapni az elmaradt összeget? Kislányom után legutóbb február 14-én kaptunk pénzt, visszamenőleg két hónapra, decemberre és januárra, kisfám után pedig még nem kaptunk semmit, pedig már december 1-je óta járna a pénz. Szeretném tudni, mit tehetünk ebben az ügyben? Vajdaságban a statisztika szerint alacsony a népszaporulat, kevesen vállalnak egy-két gyereknél többet. Nem is vállalhatunk, mivel szinte büntetik azokat, akik a mai világban gyermekeket nevelnek. A gyermekruházati cikkek elrettentő árai mellett még az étkeztetés is iszonyúan megnyirbálja a családi jövedelmet. Itt a tavasz, és a kislányomnak új nadrág kellene, mivel a tavalyiakat már kinőtte, de csak a kirakatokban nézegetjük egyelőre. Hiába nézegetjük az anyagokat is, mert a nagymamák esetleg megvarrnák neki, a méteráru is drága. A kisfiam is szépen fejlődik. Havonta 800 grammot gyarapszik, és meg is nyúlt. Ez a megállapítás azzal a ténnyel jár együtt, hogy néhanapján új ruha kellene neki. Eddig nővére kis tipegőd, örökölte, de ő termetesebb csecsemő, és gyorsan kinövi az örökölt ruhát. Hogyan magyarázzam meg nekik, hogy nem vehetek új ruhát, mivel nincs elég pénzünk? Szüleimnél lakunk, összes vagyonunk két kerékpár, és a férjem egy 16 éves motort kapott használatra édesapjától. Nem kenyerem a panaszkodás, de most már betelt a pohár. Arra szeretném megkérni önöket, legyenek szívesek kideríteni, hogy mikor kaphatjuk kézhez a családi pótlékot. (Most már több mint 1000 dinárt.) Előre is köszönöm szívességüket. Még arra kérem önöket, hogyha megjelentetik levelemet lapjukban, akkor csak a címemet közöljék. XXX A szerkesztő megjegyzése: Ami nekünk módunkban állt, azt itt megtettük. Jaj neked, nyugdíjas! Az április 19-i, csütörtökön megjelent cikk címe: Vége a nyugdíjemelésnek?! Mivel a februári átlagkereset kisebb volt, mint az átlagnyugdíj (2,7 százalékkal a januárinál). Már az áprilisi járandóságból levonnák a 2,7 százalékot, írja az újság, ez lenne a logikus Miroslav Hovan, a Tartományi Rokkantsági és Nyugdíjbiztosítási Érdekközösség pénzügyi szaktanácsadója szerint.. Mint nyugdíjas, kérdezem hol az I., II., III. hónap emelése? Még ki sem adják, és már a ki nem osztott pénzt vámolják?! És mit szóljon, hova forduljon (sztrájkoljon?) a nyugdíjas, hogy a múlt évi emelést egy egész évig húzták? Az 1989. évi januárit is az év végén kaptuk kézhez, az emelés lemaradt, az infláció meg persze röpült előttünk! Vagy talán a nyugdíjas nem olyan ember többé, mint a munkás? Pedig annak idején nem úgy dolgoztunk ezért a kis nyugdíjért, mint most. Azt hiszem, hogy rászolgáltunk. Vagy mitévők legyünk, bújjunk élve a föld alá?! 1Ф90. május 4., péntek Őseink öröksége a Népszínház, és mi felelünk a sorsáért VINCZER IMRE, SZABADKA, M. MARUSIC UTCA 15. — Az emberiség egyfajta társadalmi közösséghez van szokva, s belőle merít mindent, ami egy élethez kell. Őseink akarva-akaratlan örökségbe hagyták a szépet, jót, rosszat, és többek között figyelmeztettek arra is, hogy a természet törvényszerűségét tartsuk tiszteletben és ápoljuk kultúránk jó és szép hagyományait. Azt a hagyományt, amely a tapasztalt életből ered, és beleépült az emberiség lelkébe, és ezt generációról generációra adjuk tovább. A hagyományápolást nem lehet megsemmisíteni, csak meggátolni egy időre, ha felbukkan egy úgynevezett zseni, aki homlokegyenest ellentétben áll a közösséggel és annak hagyományaival. Sőt, kirívó magatartásával kierőszakolja elképzelésének megvalósítását, függetlenül attól, hogy az jó-e vagy sem, majd később csodálkozik azon, hogy antipatikussá válik vele szemben a környezete. Az így kialakult helyzetnél természetesen „nem” a bűnbak. Az idő azonban mégsem kedvez neki, mert biztató az a jelenség, hogy nemcsak a tanultabb emberek, hanem a széles és előrelátó, józan gondolkodású népréten is rájön arra, hogy ki is az igazi bűnbak, és vele szemben felveszik a harcotmindenki a maga módján). A szabadkaiaknak (sajnos) van elég tapasztalatuk e téren. Hiszen néhány évtizeddel ezelőtt egy-két hasonló típusú személynek az az ötlete támadt, hogy őseink örök nyugvóhelyét megbolygassák, helyesebben „kilakoltassák” őket. Konkrétan, a Bajai temető helyén parkot akartak létesíteni! (?) Szerencsére a lakosság, az értelmiséggel együtt, megfékezték e terv kivitelezését. Nem is olyan récén (az újság is foglalkozott a témával) egy újabb ,,zseni” elképzelését gátolták meg hasonló módon, amikor a Ludasaréiban levő nádat (meleslen, védett terve étté van nyilvánítva) fel akarta nyújtatni, félredobva a biológiai, ökológiai tényezők törvényét is. Sajnos a szabadkai villamost már nem sikerült megmenteni. A ,,zseni huszárvágása” olyan sebet ejtett (nemcsak a szabadkaiakon), amely még sokáig nem gyógyul be. Viszont a volt Bihánti kávéház, a mai tiszti otthon átépítését a helybeliek örömmel nyugtázták. Reméljük, hogy e néhány példát szem előtt tartják, amikor a Népszínház épületének a sorsáról lesz a döntés, vagyis nem a ,,zsenié” lesz a mérvadó szó, hanem a szakembereké, akik minden külső hatástól mentesen véleményt mondanak. Színház kell (és a környezetünkhöz alkalmazkodó vezető is), és hiszem, hogy a szabadkai polgárok megelégszenek a hagyományos, régi színháztípussal, azaz a jelenleginek a rendbe hozásával. Ez lényegesen olcsóbb megoldás, különösen a mai gazdasági helyzetben, még akkor is, ha a ,,burzsoá” székeket vissza is helyezik. Sőt a nézőtér falára visszakerülnek az egykori színek, díszek. Lehet, hogy kispolgári nosztalgia hatása alatt állok, de hiszem, hogy a csillár (régi!) is jobban mutat a megszokott helyén. Lássák már meg ott fönt is, hogy a Népszínházunk nem éppen a néphez idomult. Vezetője ellentmondásokba került, és korlátoltságában szemrebbenés nélkül, cinikusan ítélkezett mindenki fele, aki nem ismerte el az ő igazát. Lapunk tudósítójának mint helybeli születésű lakosnak és a többi itt élő polgárnak szívügye a Népszínház sorsa. Az épület számunkra épp olyan „építészeti érték”, mint bármelyik ház városunk központjában. A Városháza, a Népszínház, a palicsi Víztorony és a többi nevezetes épület nemcsak az országban ismeretesek, hanem azon kívül is. S (remélem) végül utalok arra, hogy a sok „szakmai prostituálás” mellett nem egy „zseni” hagyománytörő ötlete kerül ki győztesként, amely szerint a színház épületét áthelyeznék a munkásotthon helyére (röviden, helyet cserélnének), a szökőkutat pedig felszámolnák (vagy ezt is áthelyeznék a kis erdőbe), csak azért, mert egy másik „zseninek” (a kollégájának) egy színdarab rendezésekor annak koncepciója ezt megköveteli. Még egyszer köszönet a MIRK '90-ért BEREŐ TAMÁS, BECSE, PETŐFI s Andor Általános iskola. — Úgy érzem, még egyszer köszönettel tartozunk a Vajdasági Gyűjtők Szövetségének, hogy iskolánkat választotta e színpompás nemzetközi kézimunka- és gyűjteménykiállítás színhelyéül. Hogy ez a MIRK '90 kitűnően sikerült, azt bizonyítják a számtalan gratulációk, elismerések szóban és telefon útján. Hívnak az itt járt látogatók, és gratulálnak iskolámnak. Az iskola pedagógusai is mindent megtettek, hogy a kiállítók és a látogatók jól érezzék magukat, de elsősorban köszönjük a vajdasági és becsei múzeum szakembereinek és a többi bírálóbizottsági tagnak, hogy tüzetesen átnézték a *15 kiállító kézimunkáit és gyűjteményeit, és osztályozták azokat. Külön köszönjük az ajándék élőújságot Papp József költőnknek, a Magyar Szó újságíróinak, Pintér Italosnak és minden fellépőnek. Nagyon jól szórakoztunk a két műsorvezető, Lajber György és Badó István szellemes szövegein. Hogy a műsor hosszú volt, azért egr kicsit mi is hibásak vagyunk, mert a másfél órányi műsoridőben minden csoportunkat be szerettünk volna mutatni. Ez is azt bizonyítja, hogy itt, a Nagy István Művelődési Otthonban gyakrabban kellene irodalmi, művelődési, szórakoztató műsorokat szerveznünk. Remélem, nem tévedek, ha mindannyiunk nevében megköszönjük Bada Istvánnak és Bada Johannának az egyhetes szervezési munkájukat és nemcsak ezt az egyhetes reggeltől éjfélig tartó irányításukat, hanem az elmúlt húsz évben szervezett kézimunka- és gyűjteményekkiállítást is, és biztosak vagyunk abban, hogy a vajdasági hobbis mozgalom, az ő odaadó munkájuknak köszönhetően fejlődött fel annyira, hogy ilyen tartalmas, magas szintű nemzetközi kiállításokon is egyenrangúan állíthatnak ki a vajdasági asszonyok, lányok és férfiak. -o-A szerkesztő megjegyzése: Ebben az olvasói levélben is, valamint abban a másikban is, amelyet tegnapi számunkban közöltünk, és amelynek írója határozottan kifogásolta a kiállítás alkalmából tartott élőújság színvonalát, szóba kerültek a Magyar Szó újságírói Erről csupán annyit, tartunk szükségesnek megjegyezni, hogy ők ott nem a szerkesztőség megbízásából, hanem magánemberként vettek részt. X?)ti ^ • éVioj-Vjcw Sto ", ixir/v 2.9-1'/r. ^ ,, üLrtLrtj ■VTOvXWjtoJ ^ rnyvu X kö/A <w\ WcWíoJ^ ■ , ’Ztu , ,.a^% ,,,. /mcW /.WiUkU. flkvw. ^e-Ju5~í. ЈгоЛ ДлД .-yAaH ih ft- . ' —I alkírkA. ЉгА т ' - V-, : £irrt илх.клг Kire, kikre szavazzunk? (Gondolatok az ébredő demokráciáról) MILINSZKI MÁRTON, Újvidék. — Az egypárti uralom éveinek remélhetőleg hamarosan vége szakad. Végre nálunk is nyiladozik a demokrácia kapuja. Igaz, csak akadozva, nyikorogva, de hát ez nem is csoda, hiszen az elmúlt évek során alaposan kikezdte a rozsda. S most kérdés, hogy nem szakad-e le a nagy áradat nyomására, zúzódásokat okozva a fölbolydult tömegben. Reméljük, hogy ez nem történik meg. Demokráciáról beszélünk, örülünk, hogy immár hangot adhatunk gondolatainknak. Kendőzés nélkül elmondhatjuk ország-világ előtt mindazt, amit ez ideig elhallgattunk. Tudnunk kell azonban, hogy a jelenlegi állapot nem csupán Isten jótéteménye, elsősorban rajtunk múlik, a kibontakozás milyen irányban halad majd a jövőben. Mi itt, Európa délkelet részénigyekeztem finoman kifejezni magam), föltehetjük a kérdést: mi is valójában a demokrácia? Meg kell találnunk a választ, mert, mint azt mindennapjaink bizonyítják, az értelmezések különbözőek. A demokrácia ugyebár népuralmat jelent. A demokratikus rendszer pedig egy, az emberi jogokat szavatoló társadalmi berendezési forma. Eddig nem is lenne semmi baj, hiszen ezzel általánosságokban mindenki egyetért (az emberek túlnyomó többsége). Az a kérdés, hogy mit értünk emberi jogokon Nos, egy civilizált társadalomban az emberi jogok összességükben kifejezik az egyes ember jogát a tisztességes életre nemzeti vagy bármilyen más hovatartozásra való tekintet nélkül. Ez az az elv, ami a modern, nyugati társadalmakba, bár nem teljesen zökkenőmentesen, de megvalósulni látszik. Mifelénk, sajnos, még mindig nagy nehézségek mutatkoznak e téren (is). Pedig ha csak más kiindulópontra helyezkednénk a mostaninál, számos, jelenleg aggasztó probléma úgyszólván magától megoldódna. Befejezésül, egy konkrét ügyben is szólni kívánok. Nevezetesen, arról a szerepről van szó, amit mi, vajdasági magyarok vállalhatunk a közelgő többpártrendszerben. Személyes véleményem, hogy a VMDK hatékony érdekképviselete lehet közösségünknek, föltéve ha megmarad eredeti elképzelése mellett, és nem alakul párttá, hanem, mint ahogy azt eddig is tette, nyomásgyakorló intézménykénműködik. Nekünk pedig, választópolgároknak, párttagoknak és párton kívülieknek, meg kell ítélnünk melyik az a párt (ha több van annál jobb), amelyik az egyetemes emberi értékek mellett száll síkra, hogy az elkövetkező választásokon e pártot támogató szavazatunkkal járulhassunk hozzá valódi demokrácia kiépítéséhez.