Magyar Szó, 1990. július (47. évfolyam, 178-192. szám)

1990-07-01 / 178. szám

1990. július 1., vasárnap V­égre-valahára egy HURON pendült a más­­más muzsikához szokott hírközlő eszközeink zenekara: nem verte nagydobra, nagy szünetjel­nek tüntette fel a Közös Piac ve­zetőinek csúcstalálkozóján nagyon is kottába kívánkozó megjegyzést, hogy az épülő közös európai ház ajtaján hiába kopogtatnak a ke­­let-európai nacionalista kormány­zatok. A demokrácia, a pluralizmus vizsgáján megbukott, vagy csak átcsúszott diákok közül a tzen­hettek közössége senkit sem neve­zett meg, nem ültette a szamár­­padra, csak találgatni lehet, kik a címzettek. Feltehetően más dalla­mokat kell begyakorolnia a bu­karesti fiúk együttesének, hiszen már a Conducator bírósági bohó­zata óta fintorog a finnyás Nyu­gat: milyen tárgyalás az, ahol az ügyész és a védőügyvéd egymással verseng a vádlott becsmérlésében, mintha ez már ismert lenne a bolsevikok, a nácik történetéből, és miért lett öngyilkos a per csak­nem minden közvetlen szereplője? A választások lebonyolításában nagyon alacsonyra helyezték az európaiasság mércéjét, az ellenzék bemutatkozását a tájékoztatási eszközökben mindig holnap­ra halasztották, s az ígé­retből nem lett ma, nagy­gyűléseiket megzavarták, a vidék nem is értesült arról, hogy a nem­zetmentőkön kívül mások is a po­rondra léptek, a katonák tisztjeik vezényszavára voksoltak: na, ugyan kire? A fondorlat még nem nacionalizmus, s a temesvári stam­­pedótól még elhatárolhatta magát az új vezetés, de a másképpen gondolkodók elleni bukaresti pog­rom már elsőszülött gyermeke. A hivatalos változat szerint a spon­tánul felvonult bányászok vidékről ,az ellenzékiek pontos lakcímével a zsebükben érkeztek hőn szeretett fővárosukba. Románia egy lépést sem tehet előre, ha nem kap bőséges nyugati támogatást, erre azonban nem szá­míthat, ha az új hatóságok tovább­ra is irredentizmusnak bélyegezik meg még az anyanyelvi oktatás igényét is. Orvosságért, kenyérért pedig nem az elvtársakból urakká vedlett új hatalmasságoknak kell ezentúl sem sorban állniuk. N be. Sokan attól tartottak, hogy a nacionalisták közös nevezőre jut­nak a katolikus egyházzal, s fel­élesztik a hírhedt keresztény kur­zust, amely a doni katasztrófába sodorta Magyarországot. A kato­likus egyházfők az utóbbi időben többször kinyilvánították, hogy nem kívánnak bekapcsolódni a po­litikai harcokba, s a református, a zsidó, a többi felekezet tagjainak nem kell félniük a keresztény kur­zus feltámadásától. N­agyon prüszköl a TÖBBSÉGI lakosság Bul­gáriában, ha valaki azt em­legeti, hogy mindenki szabadon megválaszthatja nevét, vallását, beszélt nyelvét. Még esetleg kide­rülne, hogy nem mindenki bol­gár, pedig ez milyen szépen hang­zik és olyan magasztos érzés. Egy­előre nem honosodott meg bolgár földön az az igazság, hogy nem vitathatóak el a mindenkit meg­illető jogok a nemzeti kisebbsé­gektől, s hogy a demokrácia hajó­ján vagy helye lesz mindenkinek, nemzetiségétől, vallásától függet­­lenül, vagy a hajó megfeneklik. Lengyelhonban nem nacionalista ideológia diktatúrája fenyeget, ha­nem Pilsudski marsall szelleme. Nemcsak a Nyugaton tartanak at­tól, hogy Lech Walesa populista húrokat pengetve, azzal az érvelés­sel, hogy szükség van olyan mar­káns, tekintélyes személyiségre, aki képes áthidalni a szakadékot a­ kormányzó elit és a munkásság között, megkaparintja a hatalmat­, s Pilsudski példáján felbuzdulva egyéni önkényuralmat vezet be. A két háború között Pilsudski dikta­túrája nem virágoztatta fel Len­gyelországot, semmilyen parancs­uralmi rendszer nem veheti fel a versenyt a demokráciával. A földi javakban dúskáló Nyu­gat azt üzente a csődtömeget örö­költ Keletnek, ne hallgasson a na­cionalizmus szirénhangjára, s nemzeti mítoszteremtés helyett ke­mény munkával kísérelje meg a felzárkózást. AK AZT KELLENE MÉG kiszám­ítani, üres hassal hányszor énekelhető el a himnusz. FISCHER Jenő EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Csak a minisz­er Demokratikus választások Boriszlav Georgiev karikatúrája a Sztrsel c. szófiai szatirikus lapban) em tudni, úgy értel­mezte-e a leghorvátabb horvát párt vezetősége az Európa­ Közösség figyelmeztetését, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, hiszen amikor a nyugati sajtó nacionalistának nevezte az egykori bolsevik generálist, a zágrábi újságok megmagyarázták olvasóiknak a megmagyarázhatat­­lant: a Nyugaton a nacionalista jelzőt nem megbélyegző értelem­ben használják. Ha ironikusak lennénk, akkor megkérdeznénk, hol vannak ezek az újságírók, az új rendszer szálláscsinálói, akik kifinomult hallással érzékelték, hogy Európa fülét sérti a csetnik­­fiókák repertoárja, de elmulasztot­ták saját közösségük nacionaliz­musának leleplezését. Természetesen nem ezért lettek egy klasszikus bolsevik csiszika áldozatai, ez azonban nem csök­kenti felelősségüket. A pártdikta­túra összeomlása után Magyaror­szágon is színre léptek naciona­lista légvárat építő pártok, vezé­rek, kalandorok, a sajtó azonban idejében felhívta a figyelmet, mit jelentene uralmuk, s bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy közülük egy csoportosulás sem ju­tott be a parlamentbe. Az új kor­mányzat elfogadható a Nyugat számára, s ezt bizonyítja, hogy Antall József kormányfő, Jeszensz­ky Géza külügyminiszter gyakori vendég Berlinben, Párizsban, Lon­donban, a szomszédos országok­ban. A választási győztes Magyar Demokrata Fórum nem naciona­lista, három áramlatból áll: libe­rális, kereszténydemokrata és né­pi-nemzeti. A bírálatok az utóbbi képviselőit érték, s bár annyira hivatkoztak rá, nem nemzetük akaratából foglalhatták el helyüket a honatyák padsoraiban, pártjuk listáján jutottak be a parlament­ SOKAT EMLEGETIK Moldávia ROMÁNIÁBAN A HÁBORÚT KÖVETŐ évtize­dekben szinte egészen a közelmúltig jóformán be­szélni sem volt szabad Moldáviáról. A diktatórikus rezsim ugyanis sehogyan sem tudta volna eltűrni, hogy magatartásáért mármint a­z elcsatolt terület­tel és lakosságával szemben folytatott politikájáért bárki is bírálja. Oka pedig éppenséggel lehetett volna mindenkinek, hiszen a hírhedt Molotov— Ribbentrop paktum nemcsak a balti államok sor­sát pecsételte meg, hanem az akkoriban még Bessz­­arábiaként nyilvántartott területét is. „Ami Délke­let-Európáit illeti, a szovjet fél utal az ország ér­dekeire Bessziarábiában is. A német fél pedig ki­jelenti, hogy semmilyen érdeke nem fűződik a a szó­ban forgó térséghez” olvasható egyebek között az 1939 augusztusában megkötött német—szovjet meg­nemtámadási egyezményben. Amióta pedig a Szovjetunióban és az utóbbi hó­napokban Romániában is enyhült a szigorú köz­ponti irányítás és a pártapparátus szorítása, mind gyakrabban hallani olyan követeléseket, hogy a te­rületet csatolják vissza az anyaországhoz. Ahhoz a Romániához, amely hosszú időn keresztül hall­gatólagosan beleegyezett abba, hogy ez a terület Moszkva joghatósága alá tartozzon. Nincs kizárva persze, hogy a zsarnoki uralom idején Romániában a titkosszolgálat terveket készített elő Moldávia visszaszerzésére és, az ott élő lakosság fellazítására. Az utóbbi időben már nemcsak a Moldáviában élő románok mozdulta­k meg és döntöttek az önállóso­dásról, hanem a szomszédságban élő embertársaik is, akik már több ízben hatoltak illetéktelenül Mol­dávia területére. Többen tudni vélik azt, hogy a hazafias érzelmek mellett a ret­teget hírű Securi­­tate keze is benne van az ügyben. A MOLDÁVIÁBAN ÉLŐ ROMÁNOK egy másik része most már nem elégszik meg az anyanyelv szabad használatának és a román kultúra folyto­nossága biztosításának követelésével, hanem egy­szerűen csatlakozni kíván Romániához. Moldávia egyébként a 15 szovjet tagköztársaság közül a leg­kisebb területű. A lakosság 64 százaléka, vagyis mintegy négymillió ember román ajkú, de a köz­társaságban szép számmal élnek még ukránok és oroszok is. Figyelemre méltó azonban, hogy a vá­rosokban a lakosság nagy többsége nem román nemzetiségű, így például a Kisinyovban, a köztár­sasági fővárosban élők fele sem román. A szóban forgó terület korábbi történelmeb­e visszatekintve elmondható, hogy Besszarábia a XIV. században független fejedelemség volt, de bizonyos időközönként hol a magyarok, a tatárok, hol pedig a törökök és az oroszok uralkodójának kénytelen engedelmeskedni. A viharos történelmi múltban ta­lán 1924 jelentett fordulópontot, amikor Besszará­bia autonóm köztársasággá vált és egy évvel később teljesen megszakította kapcsolatait a Szovjetunió­val. Ekkor került sor a Független Moldáv Köztár­saság kikiáltására is, amely azután egyesült Romá­nióval. Ezt a fejleményt a nemzetközi politikában is nyugtázták. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ előtt azonban a német és a szovjet nagyhatalmi érdekek ismét ösz­­szekuszáltá­k a szálakat Besszarábia, illetve Moldá­via körül. A probléma megoldásához most hatal­mas lendülettel láttak hozzá mindkét oldalon, de félő, ahogyan a hangoskodó tömeg a helyzet vissza­állítását meg akarja valósítani, nem jut el a kívánt célig. ~ Sz. J. Moldávia (Moldava) és a vele szomszédos területek MtatmSiü KÜLPOLITIKA 3 A döntő csata kongresszusa KETTŐS VONATKOZÁSBAN IS KETTŐS HATALOM­­jött létre a Szovjetunióban. Egyrészt a he­lyi hatóságok más erők kezében vannak, mint a központi hatalom. Ennek legdrámaiabb megnyilatkoz­­­zása, hogy a szovjet köztársaságok­­ zöme a függetlenség kikiáltásáig­ menően szembefordult a szövet­séggel. Hasonlóan meglevő, csak m­ár pozitívabb folyamatokra uta­ló megnyilatkozási formája abból adódik, hogy a Népi Képviselők Kongresszusát korábban választot­ták, mint a helyi hatósági szerve­ket, és ezért a központ konzerva­tívabb, mint az új irányzatokat képviselő erőket erőteljesebb be­folyáshoz juttató későbbi válasz­tásokon kialakult helyi hatalom. Jellemző példaként jegyezték fel, hogy Moszkva október kerületé­nek képviselője a Legfelsőbb Ta­nácsban az ellenzék soraiban van, lent viszont a helyi hatalmat kép­viseli. Talán még ennél is lényegesebb kettősség, hogy megvan a régi ha­talom, amely a párt egyeduralmá­ra épült, de mellette és vele szem­ben mind nagyobb befolyásra tesz szert a pártapparátustól függetle­nedő szovjetek hatalma. A mind nagyobb népszerűségnek örvendő, egykori bolsevik, most a párt el­len forduló „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszó erről a ket­tősségről tanúskodik. És közeleg a döntés órája. El kell dönteni egy­részt, hogy sikerül-e új alapokra helyezni a központi hatalmat, vagy a Szovjetunió részeire esik szét, másrészt, hogy a pártnak sikerül-e megtartania a hatalmat, vagy a birkózásból a pluralista alapon kialakuló szovjet hatalom kerül ki győztesként. GORBACSOV ELLEN FORDUL ez a birkózás, azt a benyomást keltve, mintha a két irányból az összecsapás felé rohanó hullámok őt készülnének összelapítani. Na­gyon jellemző ebből a szempont­ból, ami Oroszországban történt, Oroszország ugyanis sajátos helyet kap a Szovjetunióban. Részben azért, mert ez a köztársaság adja az ország területének kétharma­dát, a lakosság több mint felét és a párttagok 58—68 száza­lékát. Részben azért, mert a Szovjetunió eléggé azonosult az országot összetartó oro­szokkal, a nemzetek közötti ko­kommunikáció nyelvévé lett orosz nyelvvel. Most viszont Orosz­ország nemcsak azt az igényét je­lentette be, hogy jogot formál a többi köztársasággal azonos, sőt a függetlenség felé közelítő önál­lóságra, szakítva például azzal, hogy nem volt köztársasági párt­­szervezete, mert az azonos volt az SZKP-vel, hanem szembe is for­dul azzal a központi hatalommal, amelyet eddig ő teljesített meg. És itt alakult ki a Gorbacsov számára veszélyes helyzet. Vele, mint államelnökkel Oroszország a reformok továbbvitelének irány­zatával szegül szembe: a gyorsabb előrehaladást követelő Jelcin győ­zött Gorbacsov és a párt hivatalos jelöltjével, Vlaszov eddigi minisz­terelnökkel szemben, a parlament elnökének tisztségéért folytatott versenyfutásban. Ugyanakkor ve­le mint pártfőtitkárral, Oroszor­szág a reformok visszafogásának, a konzervativizmusnak a vonalával szegül szembe: a most megalakult oroszországi pártszervezet főtitká­rának a konzervatív Polozkovot választották meg. A határozottabb és merészebb továbbhaladást kö­vetelő reformerek és a folyamato­kat visszafelé fordítani akaró konzervatívok erősödő hulláma két oldalról Gorbacsov feje felett csap össze? KÖZELEG A DÖNTŐ ÖSSZE­CSAPÁS. A hevesen előretörő re­formerek és az ellentámadásba lendülő konzervatívok egyaránt eltökélték, hogy döntésre viszik a dolgot. A Szovjet Kommunista Párt hétfőre tervezett kongresszu­sa minden jel szerint egyik fon­tos csatája lesz a döntés kikény­szerítésének: a párton belüli kon­zervatív erők nyílt kísérletet tesz­nek a beindult folyamatok leállí­tására. Ellentámadásuk alapja nemcsak annak felismerése, hogy a hatalom teljesen kicsúszik ke­zükből és hamarosan nem lesz erejü­k a folyamatok visszafordítá­sára, hanem a meggyőződés is, hogy az elégedetlenség arra a fok­ra jutott, amikor már alapot ad­hat a peresztrojka elleni döntő ro­hamhoz. A Szovjetunióban ugyan­is mind több jele van annak, hogy a tömegek belefáradtak az ered­ménytelenségbe, abba, hogy a pe­resztrojka öt esztendeje alatt nem javult a helyzet, sőt súlyosabbak lettek a problémák: az ellátási zavarok kifejezettebbek, sőt a há­ború óta először az idén vissza­esett a termelés. Ezért talált termékeny talajra a jelszó, hogy a­ peresztrojka nem piacgazdálkodás, hanem csak ár­emelés. (Egyes hírek szerint a kenyér ára háromszoros, a többi élelmiszer ára kétszeres, a kom­munális szolgáltatások és lakbérek 70 százalékos emelésére készül­nek.) Nem csoda aztán, hogy min­den közvélemény-kutatás a pe­resztrojkába vetett bizalom gyen­gülését mutatja. Ebből merítik a reményt a konzervatív erők. Ab­ban bíznak, hogy összefoghatják és rohamra indíthatják azokat, akiket elkeserít, hogy még min­dig nincs semmilyen látható eredmény a felcsigázott remények valóra váltásában, meg azokat is, akik csak azt látják, hogy a régi ,,jó megoldások” feladása mind na­gyobbá teszi az anarchiát, hogy megtagadják a régi eszményeket, feladnak olyan befolyást, amelyért a szovjet katonák milliói adták életüket. Persze erős szövetsége­sük lehetnek mindazok, akik ha­talmukat védik. Mert nem vélet­len, hogy a konzervatív erőknek az oroszországi kongresszuson, ara­tott győzelméhez az alapot a párt­­apparátus befolyása adta meg: a küldöttek 43 százaléka volt kü­lönféle szintű párttitkár. KÉT KIMENETEL LEHETSÉ­GES a pártkongresszuson. A­. egyik: Gorbacsov módot talál arra, hogy az eddig tapasztalt eréllyel újabb lépést tegyen a reformok útján, a másik pedig az, hogy Gorbacsov megbuktatásával vagy visszavonu­lásra kényszerítésével a párt irá­nyítását a konzervatív erők veszik át. Ez az utóbbi okvetlenül meg­gyorsítani a párt szétesését és visszszorítását a reformisták ke­zébe kerülő szovjet hatalomból sőt a többpártrendszer bevezetését is a pártapparátustól elszakadó ál­lamhatalom segítségével- Mert an­nak kevés esélye van, hogy a kon­zervatív erők, akár még a párt megkaparintásával is, leállíthatják a beindult folyamatokat. BÁLINT István

Next