Magyar Szó, 1990. július (47. évfolyam, 178-192. szám)
1990-07-01 / 178. szám
1990. július 1., vasárnap Végre-valahára egy HURON pendült a másmás muzsikához szokott hírközlő eszközeink zenekara: nem verte nagydobra, nagy szünetjelnek tüntette fel a Közös Piac vezetőinek csúcstalálkozóján nagyon is kottába kívánkozó megjegyzést, hogy az épülő közös európai ház ajtaján hiába kopogtatnak a kelet-európai nacionalista kormányzatok. A demokrácia, a pluralizmus vizsgáján megbukott, vagy csak átcsúszott diákok közül a tzenhettek közössége senkit sem nevezett meg, nem ültette a szamárpadra, csak találgatni lehet, kik a címzettek. Feltehetően más dallamokat kell begyakorolnia a bukaresti fiúk együttesének, hiszen már a Conducator bírósági bohózata óta fintorog a finnyás Nyugat: milyen tárgyalás az, ahol az ügyész és a védőügyvéd egymással verseng a vádlott becsmérlésében, mintha ez már ismert lenne a bolsevikok, a nácik történetéből, és miért lett öngyilkos a per csaknem minden közvetlen szereplője? A választások lebonyolításában nagyon alacsonyra helyezték az európaiasság mércéjét, az ellenzék bemutatkozását a tájékoztatási eszközökben mindig holnapra halasztották, s az ígéretből nem lett ma, nagygyűléseiket megzavarták, a vidék nem is értesült arról, hogy a nemzetmentőkön kívül mások is a porondra léptek, a katonák tisztjeik vezényszavára voksoltak: na, ugyan kire? A fondorlat még nem nacionalizmus, s a temesvári stampedótól még elhatárolhatta magát az új vezetés, de a másképpen gondolkodók elleni bukaresti pogrom már elsőszülött gyermeke. A hivatalos változat szerint a spontánul felvonult bányászok vidékről ,az ellenzékiek pontos lakcímével a zsebükben érkeztek hőn szeretett fővárosukba. Románia egy lépést sem tehet előre, ha nem kap bőséges nyugati támogatást, erre azonban nem számíthat, ha az új hatóságok továbbra is irredentizmusnak bélyegezik meg még az anyanyelvi oktatás igényét is. Orvosságért, kenyérért pedig nem az elvtársakból urakká vedlett új hatalmasságoknak kell ezentúl sem sorban állniuk. N be. Sokan attól tartottak, hogy a nacionalisták közös nevezőre jutnak a katolikus egyházzal, s felélesztik a hírhedt keresztény kurzust, amely a doni katasztrófába sodorta Magyarországot. A katolikus egyházfők az utóbbi időben többször kinyilvánították, hogy nem kívánnak bekapcsolódni a politikai harcokba, s a református, a zsidó, a többi felekezet tagjainak nem kell félniük a keresztény kurzus feltámadásától. Nagyon prüszköl a TÖBBSÉGI lakosság Bulgáriában, ha valaki azt emlegeti, hogy mindenki szabadon megválaszthatja nevét, vallását, beszélt nyelvét. Még esetleg kiderülne, hogy nem mindenki bolgár, pedig ez milyen szépen hangzik és olyan magasztos érzés. Egyelőre nem honosodott meg bolgár földön az az igazság, hogy nem vitathatóak el a mindenkit megillető jogok a nemzeti kisebbségektől, s hogy a demokrácia hajóján vagy helye lesz mindenkinek, nemzetiségétől, vallásától függetlenül, vagy a hajó megfeneklik. Lengyelhonban nem nacionalista ideológia diktatúrája fenyeget, hanem Pilsudski marsall szelleme. Nemcsak a Nyugaton tartanak attól, hogy Lech Walesa populista húrokat pengetve, azzal az érveléssel, hogy szükség van olyan markáns, tekintélyes személyiségre, aki képes áthidalni a szakadékot a kormányzó elit és a munkásság között, megkaparintja a hatalmat, s Pilsudski példáján felbuzdulva egyéni önkényuralmat vezet be. A két háború között Pilsudski diktatúrája nem virágoztatta fel Lengyelországot, semmilyen parancsuralmi rendszer nem veheti fel a versenyt a demokráciával. A földi javakban dúskáló Nyugat azt üzente a csődtömeget örökölt Keletnek, ne hallgasson a nacionalizmus szirénhangjára, s nemzeti mítoszteremtés helyett kemény munkával kísérelje meg a felzárkózást. AK AZT KELLENE MÉG kiszámítani, üres hassal hányszor énekelhető el a himnusz. FISCHER Jenő EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Csak a miniszer Demokratikus választások Boriszlav Georgiev karikatúrája a Sztrsel c. szófiai szatirikus lapban) em tudni, úgy értelmezte-e a leghorvátabb horvát párt vezetősége az Európa Közösség figyelmeztetését, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, hiszen amikor a nyugati sajtó nacionalistának nevezte az egykori bolsevik generálist, a zágrábi újságok megmagyarázták olvasóiknak a megmagyarázhatatlant: a Nyugaton a nacionalista jelzőt nem megbélyegző értelemben használják. Ha ironikusak lennénk, akkor megkérdeznénk, hol vannak ezek az újságírók, az új rendszer szálláscsinálói, akik kifinomult hallással érzékelték, hogy Európa fülét sérti a csetnikfiókák repertoárja, de elmulasztották saját közösségük nacionalizmusának leleplezését. Természetesen nem ezért lettek egy klasszikus bolsevik csiszika áldozatai, ez azonban nem csökkenti felelősségüket. A pártdiktatúra összeomlása után Magyarországon is színre léptek nacionalista légvárat építő pártok, vezérek, kalandorok, a sajtó azonban idejében felhívta a figyelmet, mit jelentene uralmuk, s bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy közülük egy csoportosulás sem jutott be a parlamentbe. Az új kormányzat elfogadható a Nyugat számára, s ezt bizonyítja, hogy Antall József kormányfő, Jeszenszky Géza külügyminiszter gyakori vendég Berlinben, Párizsban, Londonban, a szomszédos országokban. A választási győztes Magyar Demokrata Fórum nem nacionalista, három áramlatból áll: liberális, kereszténydemokrata és népi-nemzeti. A bírálatok az utóbbi képviselőit érték, s bár annyira hivatkoztak rá, nem nemzetük akaratából foglalhatták el helyüket a honatyák padsoraiban, pártjuk listáján jutottak be a parlament SOKAT EMLEGETIK Moldávia ROMÁNIÁBAN A HÁBORÚT KÖVETŐ évtizedekben szinte egészen a közelmúltig jóformán beszélni sem volt szabad Moldáviáról. A diktatórikus rezsim ugyanis sehogyan sem tudta volna eltűrni, hogy magatartásáért mármint az elcsatolt területtel és lakosságával szemben folytatott politikájáért bárki is bírálja. Oka pedig éppenséggel lehetett volna mindenkinek, hiszen a hírhedt Molotov— Ribbentrop paktum nemcsak a balti államok sorsát pecsételte meg, hanem az akkoriban még Besszarábiaként nyilvántartott területét is. „Ami Délkelet-Európáit illeti, a szovjet fél utal az ország érdekeire Bessziarábiában is. A német fél pedig kijelenti, hogy semmilyen érdeke nem fűződik a a szóban forgó térséghez” olvasható egyebek között az 1939 augusztusában megkötött német—szovjet megnemtámadási egyezményben. Amióta pedig a Szovjetunióban és az utóbbi hónapokban Romániában is enyhült a szigorú központi irányítás és a pártapparátus szorítása, mind gyakrabban hallani olyan követeléseket, hogy a területet csatolják vissza az anyaországhoz. Ahhoz a Romániához, amely hosszú időn keresztül hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy ez a terület Moszkva joghatósága alá tartozzon. Nincs kizárva persze, hogy a zsarnoki uralom idején Romániában a titkosszolgálat terveket készített elő Moldávia visszaszerzésére és, az ott élő lakosság fellazítására. Az utóbbi időben már nemcsak a Moldáviában élő románok mozdultak meg és döntöttek az önállósodásról, hanem a szomszédságban élő embertársaik is, akik már több ízben hatoltak illetéktelenül Moldávia területére. Többen tudni vélik azt, hogy a hazafias érzelmek mellett a retteget hírű Securitate keze is benne van az ügyben. A MOLDÁVIÁBAN ÉLŐ ROMÁNOK egy másik része most már nem elégszik meg az anyanyelv szabad használatának és a román kultúra folytonossága biztosításának követelésével, hanem egyszerűen csatlakozni kíván Romániához. Moldávia egyébként a 15 szovjet tagköztársaság közül a legkisebb területű. A lakosság 64 százaléka, vagyis mintegy négymillió ember román ajkú, de a köztársaságban szép számmal élnek még ukránok és oroszok is. Figyelemre méltó azonban, hogy a városokban a lakosság nagy többsége nem román nemzetiségű, így például a Kisinyovban, a köztársasági fővárosban élők fele sem román. A szóban forgó terület korábbi történelmebe visszatekintve elmondható, hogy Besszarábia a XIV. században független fejedelemség volt, de bizonyos időközönként hol a magyarok, a tatárok, hol pedig a törökök és az oroszok uralkodójának kénytelen engedelmeskedni. A viharos történelmi múltban talán 1924 jelentett fordulópontot, amikor Besszarábia autonóm köztársasággá vált és egy évvel később teljesen megszakította kapcsolatait a Szovjetunióval. Ekkor került sor a Független Moldáv Köztársaság kikiáltására is, amely azután egyesült Románióval. Ezt a fejleményt a nemzetközi politikában is nyugtázták. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ előtt azonban a német és a szovjet nagyhatalmi érdekek ismét öszszekuszálták a szálakat Besszarábia, illetve Moldávia körül. A probléma megoldásához most hatalmas lendülettel láttak hozzá mindkét oldalon, de félő, ahogyan a hangoskodó tömeg a helyzet visszaállítását meg akarja valósítani, nem jut el a kívánt célig. ~ Sz. J. Moldávia (Moldava) és a vele szomszédos területek MtatmSiü KÜLPOLITIKA 3 A döntő csata kongresszusa KETTŐS VONATKOZÁSBAN IS KETTŐS HATALOMjött létre a Szovjetunióban. Egyrészt a helyi hatóságok más erők kezében vannak, mint a központi hatalom. Ennek legdrámaiabb megnyilatkozzása, hogy a szovjet köztársaságok zöme a függetlenség kikiáltásáig menően szembefordult a szövetséggel. Hasonlóan meglevő, csak már pozitívabb folyamatokra utaló megnyilatkozási formája abból adódik, hogy a Népi Képviselők Kongresszusát korábban választották, mint a helyi hatósági szerveket, és ezért a központ konzervatívabb, mint az új irányzatokat képviselő erőket erőteljesebb befolyáshoz juttató későbbi választásokon kialakult helyi hatalom. Jellemző példaként jegyezték fel, hogy Moszkva október kerületének képviselője a Legfelsőbb Tanácsban az ellenzék soraiban van, lent viszont a helyi hatalmat képviseli. Talán még ennél is lényegesebb kettősség, hogy megvan a régi hatalom, amely a párt egyeduralmára épült, de mellette és vele szemben mind nagyobb befolyásra tesz szert a pártapparátustól függetlenedő szovjetek hatalma. A mind nagyobb népszerűségnek örvendő, egykori bolsevik, most a párt ellen forduló „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszó erről a kettősségről tanúskodik. És közeleg a döntés órája. El kell dönteni egyrészt, hogy sikerül-e új alapokra helyezni a központi hatalmat, vagy a Szovjetunió részeire esik szét, másrészt, hogy a pártnak sikerül-e megtartania a hatalmat, vagy a birkózásból a pluralista alapon kialakuló szovjet hatalom kerül ki győztesként. GORBACSOV ELLEN FORDUL ez a birkózás, azt a benyomást keltve, mintha a két irányból az összecsapás felé rohanó hullámok őt készülnének összelapítani. Nagyon jellemző ebből a szempontból, ami Oroszországban történt, Oroszország ugyanis sajátos helyet kap a Szovjetunióban. Részben azért, mert ez a köztársaság adja az ország területének kétharmadát, a lakosság több mint felét és a párttagok 58—68 százalékát. Részben azért, mert a Szovjetunió eléggé azonosult az országot összetartó oroszokkal, a nemzetek közötti kokommunikáció nyelvévé lett orosz nyelvvel. Most viszont Oroszország nemcsak azt az igényét jelentette be, hogy jogot formál a többi köztársasággal azonos, sőt a függetlenség felé közelítő önállóságra, szakítva például azzal, hogy nem volt köztársasági pártszervezete, mert az azonos volt az SZKP-vel, hanem szembe is fordul azzal a központi hatalommal, amelyet eddig ő teljesített meg. És itt alakult ki a Gorbacsov számára veszélyes helyzet. Vele, mint államelnökkel Oroszország a reformok továbbvitelének irányzatával szegül szembe: a gyorsabb előrehaladást követelő Jelcin győzött Gorbacsov és a párt hivatalos jelöltjével, Vlaszov eddigi miniszterelnökkel szemben, a parlament elnökének tisztségéért folytatott versenyfutásban. Ugyanakkor vele mint pártfőtitkárral, Oroszország a reformok visszafogásának, a konzervativizmusnak a vonalával szegül szembe: a most megalakult oroszországi pártszervezet főtitkárának a konzervatív Polozkovot választották meg. A határozottabb és merészebb továbbhaladást követelő reformerek és a folyamatokat visszafelé fordítani akaró konzervatívok erősödő hulláma két oldalról Gorbacsov feje felett csap össze? KÖZELEG A DÖNTŐ ÖSSZECSAPÁS. A hevesen előretörő reformerek és az ellentámadásba lendülő konzervatívok egyaránt eltökélték, hogy döntésre viszik a dolgot. A Szovjet Kommunista Párt hétfőre tervezett kongresszusa minden jel szerint egyik fontos csatája lesz a döntés kikényszerítésének: a párton belüli konzervatív erők nyílt kísérletet tesznek a beindult folyamatok leállítására. Ellentámadásuk alapja nemcsak annak felismerése, hogy a hatalom teljesen kicsúszik kezükből és hamarosan nem lesz erejük a folyamatok visszafordítására, hanem a meggyőződés is, hogy az elégedetlenség arra a fokra jutott, amikor már alapot adhat a peresztrojka elleni döntő rohamhoz. A Szovjetunióban ugyanis mind több jele van annak, hogy a tömegek belefáradtak az eredménytelenségbe, abba, hogy a peresztrojka öt esztendeje alatt nem javult a helyzet, sőt súlyosabbak lettek a problémák: az ellátási zavarok kifejezettebbek, sőt a háború óta először az idén visszaesett a termelés. Ezért talált termékeny talajra a jelszó, hogy a peresztrojka nem piacgazdálkodás, hanem csak áremelés. (Egyes hírek szerint a kenyér ára háromszoros, a többi élelmiszer ára kétszeres, a kommunális szolgáltatások és lakbérek 70 százalékos emelésére készülnek.) Nem csoda aztán, hogy minden közvélemény-kutatás a peresztrojkába vetett bizalom gyengülését mutatja. Ebből merítik a reményt a konzervatív erők. Abban bíznak, hogy összefoghatják és rohamra indíthatják azokat, akiket elkeserít, hogy még mindig nincs semmilyen látható eredmény a felcsigázott remények valóra váltásában, meg azokat is, akik csak azt látják, hogy a régi ,,jó megoldások” feladása mind nagyobbá teszi az anarchiát, hogy megtagadják a régi eszményeket, feladnak olyan befolyást, amelyért a szovjet katonák milliói adták életüket. Persze erős szövetségesük lehetnek mindazok, akik hatalmukat védik. Mert nem véletlen, hogy a konzervatív erőknek az oroszországi kongresszuson, aratott győzelméhez az alapot a pártapparátus befolyása adta meg: a küldöttek 43 százaléka volt különféle szintű párttitkár. KÉT KIMENETEL LEHETSÉGES a pártkongresszuson. A. egyik: Gorbacsov módot talál arra, hogy az eddig tapasztalt eréllyel újabb lépést tegyen a reformok útján, a másik pedig az, hogy Gorbacsov megbuktatásával vagy visszavonulásra kényszerítésével a párt irányítását a konzervatív erők veszik át. Ez az utóbbi okvetlenül meggyorsítani a párt szétesését és visszszorítását a reformisták kezébe kerülő szovjet hatalomból sőt a többpártrendszer bevezetését is a pártapparátustól elszakadó államhatalom segítségével- Mert annak kevés esélye van, hogy a konzervatív erők, akár még a párt megkaparintásával is, leállíthatják a beindult folyamatokat. BÁLINT István