Magyar Szó, 1990. október (47. évfolyam, 270-284. szám)

1990-10-01 / 270. szám

Magyar Szó KÜLPOLITIKA Összenő, ami összetartozik (A héten egyesül Németország) Összenő, ami összetarto­zik — mondta derűsen Willy Brandt tavaly november 9-én, ami­kor jelképesen ledőlt a berlini fal. Pontosabban: a nép egysze­rűen átözönlött rajta és a kelet­német hatóságok nem lövettek. Már nem volt értelme. A német szociáldemokrácia nagy öregjének jóslata valóra válik, most októ­ber 3-án, amikor a Német Szö­vetségi Köztársaság, a Német De­mokratikus Köztársaság és Berlin ismét egy lesz. Még egy év sem múlt el az úgynevezett békés for­radalom óta. Az erre vonatkozó államszerző­déseket megkötötték, a négy meg­szálló hatalom (az USA, a Szov­jetunió, Nagy-Britannia és Fran­ciaország) lemondott előjogairól és Németország elnyeri teljes szuve­renitását. Ezentúl október 3-a ál­lami ünnep lesz, a német egység napja. Európa legszigorúbban őrzött ha­tárának lebontása a történelem­ben példa nélkül álló feladat volt, mert egy totalitáris államot és egy demokratikus jogállamot, egy szo­cialista kommandógazdaságot és egy szabad, szociális piacgazdasá­got kellett „összenöveszteni”. No­ha a keletnémetek túlnyomó több­sége eddig szívesen surrant volna át Nyugat-Németországba, most, amikor nyugatnémeteket akarnak „faragni” belőlük, hirtelen ellen­állást tanúsítanak. Mintha az „em­beri tényező” nélkül nem is lett volna elég akadály az egyesülés útjában. A KELET-EU­RÓP­AI TÖMBÖT, elsöprő változások feletti kezdeti­­ (kár)öröm után a nyugati, elsősor­ban nyugat-európai szövetségesek­nek hirtelen aggályaik támadtak. Megrémültek a keleti szomszédok is, és a lengyel—német határ kér­désén majdnem megbukott az ügy. Ott voltak­ még az NDK-ban ál­lomásozó szovjet csapatok és a két német állam rendszereinek különbözőségéből szinte naponta fakadtak megoldhatatlannak lát­szó problémák. Például az abor­tusz, az óvodák, a munkanélküli­segély vagy a volt titkosrendőrség alkalmazásainak sorsa ... ÉRDEKES MÓDON MINDEZT JÓ ELŐRE MEGJÓSOLTA Lud­wig Erhard, a nyugatnémet gaz­dasági csoda atyja, méghozzá 1933-ban! Mivel az egyesülés kér­dése már akkor foglalkoztatta a németeket, a zseniális közgazdász cikket is írt róla. Ebben ilyesmi olvasható: „Elkerülhetetlen lesz, hogy első lépésül a szovjet öve­zetben pénzreformot hajtsunk vég­re, illetve bevonjuk a mi pénz­­rendszerünkbe. Ezzel együtt jár a fizetések és árak kiegyenlítése, mégpedig a Szövetségi Köztársa­ságban uralkodó állapotok szint­jén ... A szovjet övezet gazdasági helyzete könyörtelenül a világ elé fog tárulni és nagyon lesújtó lesz. Mélységes meggyőződésem szerint, óriási különbség lesz a Kelet és a Nyugat teljesítményképessége között, amiből súlyos következmé­nyek adódnak majd a lakosság szociális helyzetére ... Egyesek vé­deni akarják majd a szovjet öve­zetet a kívülről fenyegető konku­renciától, én azonban elengedhe­tetlennek tartom, hogy az egyez­­­­tetés folyamata minél gyorsabb­­ legyen, mert akkor eredményesebb is lesz. A védelem politikájával­­rossz szolgálatot tesznek a nép­nek” — írta akkori cikkében Lud­wig Erhard. Igaza lett. Ráadásul, aki csak teh­ette,­ drágán adta a beleegye­zését a német újraegyesüléshez. A Szovjetunió 13 milliárd márkát fog kapni csapatainak ellátásáért, kivonásáért és otthoni elhelyezé­séért. Az USA az Öböl-háborúhoz remél támogatást a német állam­kasszából. A kelet-európai szom­szédok nagy fejlesztési kölcsönö­ket kaptak. A NATO első lépés­ként felajánlotta a Szovjetunió­nak a barátságát, az Európai Kö­zösség hiteleket adott a szovjet reformok támogatására, az USA a maga részéről politikai és gaz­dasági támogatással szolgál, és ezt ígérte Kohl kancellár is, amikor a Kaukázusban július 16-án Mi­hail Gorbacsovval találkozott. Ta­lán ezért nevezik egyesek adás­vételinek az egyesülésre vonatko­zó szerződést. A BUNDESBANK ÉS A NYU­GATNÉMET ÁLLAM hatalmas terheket vállal­t magára. A már említettek mellett a keletnémet gazdaság talpra állítása és a ber­lini kormány legkülönfélébb kö­veteléseinek teljesítése céljából. A szociáldemokrata ellenzék, ahol csak lehetett, politikai engedmé­nyeket csikart ki a Keresztény Uniótól, ha az egyesülés dolgá­ban valamihez a beleegyezése kel­lene. Most azonban már visszavonha­tatlan: beöltöztek új uniformisuk­ba a keletnémet katonák, elbocsá­tották a rendőrök és hivatalnokok nagy részét, és a bonni minisz­tériumok „átmeneti munkacsoport­jai” elözönlötték az NDK-t, ahol 3-án átveszik a hatalmat. Nagy­­takarítás következik, mert a ká­derek nem felelnek meg. Óriási a munkaerő-felesleg és egyben a hiány az újraalakuló­­keletnémet tartományokban, mert 1952-től központi irányítás alatt álltak, és az emberekből hiányzik a ta­pasztalat, hogy kezdeni tudjanak valamit a gazdasági és politikai gyakorlatban kapott váratlan sza­badsággal. Ezek azok a szülési fájdalmak, amelyekről Erhard is írt. A né­metek egyelőre mégis azt­ tárták fontosnak, hogy szerdán Ifi tör­ténelmi tartományban lesz érvé­nyes a valamelyest módosított­­nyugat­német alkotmány, és mire felkel a nap, fekete-vörö­s-ara­ny színű zászló fog lengni minden zászlórúdon. A körző-kalanázsok címert p°dig száműzik a múzeum­ba. Az ünneprontók majd ezután hallatják hangjukat. PÁLICS Márta A nyugat-berlini Reichstagban ismét felkerül a falra a nemzeti szimbólum: a Sas Nemzeti kisebbségek a Duna-medencében (2.) A Duna régiójáról szólva már könnyebb a definíció. A ,,nemzet” (vagy „nép”) szó minden Duna menti országban azonos jelentésű az „etnikai közösség” vagy a „nemzeti­ség” kifejezésekkel, ami nem egyezik a nyugati világ (Nyugat-Európa, Kanada, az USA és Latin-Amerika) hasonló, „nemzetiség” és „nemzet” kifejezéseinek jelen­tésével. A Habsburg Birodalom fennállásának idején, 1848-tól, illetve 1867-től 1918-ig a Duna menti országok­ban kivétel nélkül mindenütt „népeknek”, illetve „nem­zeteknek” tekintették etnikai értelemben az etnikai kö­zösségeket (mint ezt az utolsó császár, I. Károly megfo­galmazta az első világháború végén kihirdetett man­if­esz­tumában), de gyakran „nemzetiségeknek” is nevezték őket, mint ezt többek között a birodalom nyugati ré­szében életbe léptetett 1867-es osztrák alkotmány, s még egyértelműbben a birodalom keleti részére érvényes, 1868-as magyar alkotmány tette. Az etnikai kisebbségek csoportjait minden esetben „nemzetiségeknek” nevezték, még ha ezek egész népek is voltak a birodalomban (mint a szlovákok, a szlovénok, a csehek, a magyarok), vagy csak „etnikai kisebbségek” részei, amelyek többségi nemzetként éltek a birodalom határain kívül, mint például az olaszok, a lengyelek, az ukránok (vagy ruszinok), a románok, a németek és a szerbek. Az e „nemzetiségek” nyelvében ma is használa­tos megjelölések igen szókimondóak: népnek mondják magukat, míg a nemzet a teljes lakosságot (s nem az et­nikai közösséget) jelöli — narodot és náciját különböz­tetnek meg szerb és horvát nyelven, míg szlovénul na­­rodnostot, lengyelül narodot vagy Ludot, szlovákul na­rodot vagy l­udot mondanak stb. Ugyanígy, az etnikai ki­sebbségi csoportok etnikai értelemben a nemzet általános fogalmába tartoznak (etnikai kisebség, nemzeti kisebb­ség). E tanulmányban az „etnikai csoportok” nem egész vagy teljes etnikai közösségek, vagyis „nemzetek”, ame­lyek meghatározó jelentőségű közösségek az állam kere­tein belül (mint a csehek Csehszlovákiában, a magyarok Magyarországom vagy a német nyelven beszélő többség Ausztriában), hanem csak etnikai közösségek, amelyek etnikai kisebbségek az állam keretein belül, tekintet nél­kül arra, hogy teljes létszámban élnek-e ebben az állam­ban (mint például a horvátok Jugoszláviában) vagy egy etnikai közösséghez („nemzethez”) tartozó kisebbségként, amelynek többsége a szóban forgó ország határain kívül él (mint például a Jugoszláviában élő olaszok, az Auszt­riában élő szlovénok, az Erdélyben élő magyarok, a Len­gyelországban élő ukránok vagy ruszinok). A kisbbség helyzete meghatározó fontosságú e tanulmány szempont­jából. Ugyanígy az úgynevezett nemzetiségeket felölelő államszervezetekben („Nationalitätenstaatten”) minden „nemzetiség” kisebbségben van, akinek a szempontjából teljesen mellékes dolog, hogy döntő befolyásuk van-e az államvezetésre vagy sem, amennyiben az etnikai közös­ség nem határozhat teljesen önállóan az államformáról, s nem képez többségi „nemzetiséget” az államban (mint a horvátok, a szlovénok, az albánok stb. Jugoszláviában). A nomád népek közül a Duna-medencében gyakorlatilag csak romák — vagy ahogyan Nyugat-Európában is hív­ják őket, cigányok — élnek, s mi azért foglalkozunk ve­lük, mert ők is etnikai kisebbséget képeznek, habár nem élnek egy meghatározott területen. Ezzel szemben nem beszélhetünk a menekültekről vagy a külföldön tartózko­dó vendégmunkásokról, akik nem a hazájukban élnek (ha csak nem töltenek el új lakóhelyükön 90—100 évet — mármint három nemzedéknyi időszakot). A menekültek etnikai csoportja igazi etnikai csoporttá és etnikai kö­zösségé csak hosszabb idő után válhat, s csak abban az esetben, ha ezt kívánja is. Ez érvényes — ami a Duna­­medencét illeti — a gradišćei (burgenlandi) horvátokra (beleértve a Nyugat-Magyarországon élő horvátokat is), akik 450 évvel ezelőtt települtek be a szóban forgó terü­letekre a török hódítók elől menekülve, továbbá a Bécsben élő csehekre stb. A lakosság erőszakos kitelepíté­se a második világháború idején és később az etnikai csoportok minőségi romlásához vezetett az anyaország te­rületén (mint például a szudétanémetek, a dalmáciai és isztriai olaszok, a Duna menti svábok stb. esetében). Most pedig következzen a Duna menti országokban élő etnikai csoportok és etnikai (nyelvi) kisebbségek felsorolása, va­lamint jellegzetességeik ismertetése. LENGYELORSZÁG A lengyel kormány nem ismeri el az etnikai kisebb­ségeket, de elismer egyes nyelvi kisebbségeket. Általában hivatalosan azt mondják, hogy Lngyelországban (etnikai tekintetben) nincsenek etnikai csoportok, csak lengyelek. A tízévenként végzett összeírások alkalmával nem teszik fel az etnikai hovatartozásra vonatkozó kérdést. lengyel­­ország hivatalosan egynemzetű állam. Valójában több etnikum él területén. Az ukránokat a második világháború után kiűzték Ukrajnába. Nekik művelődési szervezeteik, saját lapjuk, továbbá általános és magasabb fokú iskoláik vannak ukrán hivatalos nyelven. Bialystok környékén 35—40 ezer belorusz él, akinek több általános és magasabb fokú iskolája, saját lapja és különböző szervezete (színjátszó csoportjai, énekkarai stb.) van. A Beszkideken és a Magas-Tátrától északra, a határ menti övezetben élnek szlovákok. Számuk megközelíti a 30 000-ret. Nincs anyanyelvi iskoláink. Többnyire a ti­at­ár mentén dolgoznak a szomszédos Szlovákiában (naponta utaznak át munkahelyükre, s utaznak vissza). Cseh ki­sebbség nem él Lengyelországban. Északon 30—40 ezer litván él, általános és magasabb fokú anyanyelvi iskolákkal rendelkezve. A körülbelül 40 000 főt számláló kasubok etnikai cso­portja lengyelnek vallja magát, de saját nyelven (való­jában tájszólásban) beszél. A protestáns egyházhoz tartozó mazurok száma mint­egy 25 000. Lengyel szavakkal kevert anyanyelvükön be­szélnek. A kasubokhoz hasonlóan nincs anyanyelvi isko­lájuk. A náci uralom idején nagy számban elpusztított zsi­dó etnikum megmaradt tagjai kis számban ugyan visz­­szatértek a háború után, de manapság is üldözik őket Lengyelországban, és pontos számukat nem lehet tud­ni. Ettől eltekintve saját, jiddis nyelven megjelenő netilap­­juk van. (Folytatjuk) 1990. október 1., hétfő A könyörtelen krónikás Oriana Fal­ad hatvanéves AZ UTÓBBI ÉVEKBEN ALIG HALLATOTT MAGÁRÓL. Azt mesélték, hogy New York-i laká­sába húzódott vissza a világ elöl. Az utolsó, akit 1986-ban szenvedé­lyes élvezettel meginterjúvolt, ami nála mindig élethalálharcot jelen­tett, Kadhafi líbiai ezredes volt. Oriana Fal­ad azután eltűnt a nyilvánosságból. A hosszú évek alatt, míg hallga­tott, Olaszország legvitatottabb új­ságírója Bejrútban élt. Új köny­ve, az Insailáh (olaszul Inso­allah, arabul „ha isten is úgy akarja”) a libanoni hétköznapok borzalmai­ról, szenvedéseiről és reményeiről szól a polgárháború poklában. A 800 oldalas regény körül a titokzatosság fátyla lengett hóna­pokig, amíg a Rizzoli kiadóház csak annyit közölt, hogy titoktar­tásra kötelezte magát az újságíró­nő legújabb művével kapcsolatban. A címét sem akarták közölni. Fel­csigázták a közvélemény fantáziá­ját és a kritikusok „Jóindulatát”, de a felhajtás alighanem kifizető­dött, az Insd­allah július óta 300 000 példányban kelt el, a cím és az első mondat („Éjszaka a kó­bor kutyák kerítik hatalmukba a várost...”) pedig azóta szállóigé­vé vált Olaszországban. A regény a bejrúti káosz kusza képét adja, ahogyan az olasz bé­kefenntartó erők egy tagja látja. Azzal egyidejűleg, hogy saját él­ményeit írta meg, Oriana Fallad számtalan párhuzamot vont Ho­mérosz Iliászával. Agamemnon az olasz parancsnok, Ulysses egy bari százados, trójai szép Heléna pedig maga Bejrut. Fallad követte Um­berto Eco és Kalo Cal­vino poszt­modern modelljét is, és matemati­kai egyenletet épített be a regény­be. Mint az várható is volt, a Rizzo­li kiadásában megjelent művet a kritika — a Corriere della Sará­tól az Europeoig,­­ az egekig fel­­magasztalta. A többiek halálra hallgatták, vagy elmarasztalták, és felrótták B­allacinak, hogy a ko­moly emberi témákat „egy hentes szenzibilitásával” kezeli. Ruggero Guarini kritikus azt nyilatkozta az Epoca című magazinnak, hogy „Néhány sor elolvasása után fel­fordult a gyomrom .. Faliad maga interjúinak techni­kájáról egyszer így nyilatkozott: „Kiabálok és ordítok. Munkám a temperamentumom és türelmem keveréke. Beleszeretek az ellen­felembe. Az interjú mindig na re, nemi aktus." Oldana Faliad e vi­lág jelentős egyéniségei, a sarlatá­nok és a korruptak arcáról tépte le a maszkot. Ő volt az egyetlen nő, akinek volt bátorsága Kho­meini ajatolla­h lába elé dobni a csadort, a teljes alakot halotti le­pelként fedő fekete öltözéket. Be­szélt Haile Szelasziével és Teng Hsziao-pinggel, Giao tábornokkal és Galtieri tábornokkal, Golda Meirrel és Indira Gandhival, a sahhal és Lech Walesával. Az ala­csony termetű Henry Kissinger úgy mutatkozott be neki, mint a magányos igazságtevő, szinte Gary Cooper a Pontosan délben-ben, ké­sőbb pedig káromkodott, hogy éle­te „legkínosabb beszélgetése” volt. A politikusok egójának terpeztele­­nítésével Faliad az újságírás mes­terműveit­ alkotta meg. Sajnálatos módon az önmarcangolás kísérlete, a­melyet a Levél meg nem szüle­tett gyermekemhez című regényé­be oltott bele, nem sikerült, csak kínos volt. Ezzel szemben az Un uomo (Egy férfi) című önéletrajzi regénnyel a nemzetközi elismerés Olimposzára verekedte fel magát. Ebben élet­­társának, a valószínűleg meggyil­kolt Alekszandrosz Panagulisz gö­rög szabadságharcosnak a történe­tét írta meg, akibe valóban bele­szeretett, amikor interjút készített vele. Az Un uomo több millió pél­dányban kelt el, és kollégái végleg levonták a következtetést, hogy: nincsenek olyan érzelmek, még a sajátjai sem, amelyeket nem képes értékesíteni. AZ INSCIALLAH MEGLEPTE AZ OLVASÓKÖZÖNSÉGET, az ér­deklődés, ellenszenv és irigység keverékének falába ütközött. És bebizonyította, hogy Oriana Faliad 60 évesen is éppoly könyörtelen realista, amilyen korábban volt. Egy könyörtelen kor krónikása. (pm) Cf V T" Oriana Fallad

Next