Magyar Szó, 1990. november (47. évfolyam, 316-328. szám)
1990-11-28 / 328. szám
1590. november 28., 29., 30. Mmnyabae MŰVELŐDÉS 15 p Perpetuum mobile Batya, batya melly az wt ! üthetném a zenekultúránkat lelkes bechkerekere odaadással gondozó képzett cseh Vram, Vram ez az wth művész-tanárok tevékenységét meg bechkerekere a múlt században zongoratanárnők, zenésztársadalmat. Felélénkítette a lelassult vérkeringést. Útrakeltek a fiatal tehetségek az ország vagy az orosz minden részéből, hogy városunkbalettmesterek ban tanuljanak Jevgenyij Timnominoczky Fülöp jegyezte munkásságát a két háború között, kin, Arbo Valdivia, Marina Jasvili, föl 1520 táján, ezt a nép- 'Lehet, hogy itt találták meg akkor Jokut Mihajlovic és a többi kiváló dalt, a magyar világi zene azt a világot, amelyben jól érezték , külföldi zeneművész irányításával, első írásos emlékét. Az persze a véletlen játéka, hogy a muzsikusok évezredes történetében bizonyára leggyakrabban előforduló fogalom az út, ha nem is követmagukat, hogy ez volt számukra . Az eredményre nem kellett sokáaz ígéret földje, vagy egyszerűen is várni. A nemzetközi zenei verzt rekedtek jobb megoldás híján, télkedőkön az újvidéki akadémia Az utóbbi másfél évtizedben a növendékei hamarosan az élvonalfiatal hazai tehetségek járják lanba törtek föl, s az európai zenei keretes helyesírással, de kétszer is' kadatlan életerővel a világot. Ma- ' életműből ma már egyre számotbenne van a ránkmaradt szöveg- ' kacsul ostromolják a moszkvai,, tevőbb részt vállal Jasminka Stanben, mégsem tudok ellenállni a londoni, bécsi, New York-i és mássul, Kinka Rita, Kemal Gekić. Dekísértésnek, hogy ne próbálják a 1° hírű zenei intézmények tanszéjan Bogdanovic ... régi kólákból valamilyen jelképes , kell, ellenállhatatlanul hódítják a ! És mi történik az itthoni zenei üzenetet kihámozni. Legalább egy legrangosabb külföldi operaházak élettel? piciny bizonyítékot ahhoz az ős hangversenytermek közönséget, s ., . tavalyi hangversenyévad egyébként is jól ismert tényhez. Tevékenységükkel, nemegyszer zárszámadásából következtetünk, hogy a zenészmesterséghez mint szenzációs sikereikkel termeszes, nyugodtan állíthatjuk, hogy színdig hozzátartozott a vándortanisz- élesen ahhoz is hozzájárulnak, vonalasabb és tartalmasabb volt, nya. Tinódi a végeket járta, Bak- hogy a közelmúltban még az ér- mint bármikor. Az idei szezonról sarkot Olaszhonban érte a halál, az idős Haydnt az Eszterházy-kúrián eltöltött évtizedek nyugalma után London vonzotta ... Utaztak a későbbi korok muzsikusai is, utaznak ma is, a zenevilág központjaiba, oda, ahol meghallgatják és elismerik őket, és ahol a dicsőség fogalmán nemcsak az erkölcsi sikert értik, hanem kézzelfogható anyagi javakat is. Ubi bene, ibi patria. Az érvényesülést és jólétet kínáló vállalt új hazában azonban csak kevesen telepednek le végleg, s ha igen, akkor is hamarosan otthagyják a családi és baráti kört, és ismét elindulnak világjáró körútjaikra, mert a bizonyítás könyörtelen kényszere, meg az állandó nyilvános szereplés számukra oly természetes életformája napról napra új teret, új hódolókat követel. Az út hajdan a nagy birodalmak uralkodóinak, főurainak udvarába vezetett, Bécsbe, Párizsba, Pétervárra ... Később a fényes rezidenciák helyét a legendás hírű operaházak és hangversenytermek foglalták el: a Scala, a Metropolitan vagy az Albert Hali. Vidékünkön is mindig élénk volt ez az örökmozgó zenész-népvándorlás. Egyesek ide sodródtak, szághatárok közé zárt, monopol- meg korai nyilatkozni, bár előtorhelyzetben szunnyadozó zeneéle- ; dúlhat, hogy — mint annyiszor a tunk, nem utolsósorban zenepeda- manban _ az intézmények erdegógiánk felfrissüljön, kitáruljon, de a minőségi szempontok fölé nemzetközi viszonylatban is fel-kerekednek. Félő, hogy abban ez fényképessé váljon. Az újonnan létesített Újvidéki Művészeti Akadémia zenei tagozata volt másfél évtizeddel ezelőtt ilyen értelemben az első hazai főiskola, amely tanári karába neves külföldi professzorokat is toborzott, s hogy főleg a Szovjetunióból, annak gyakorlati, elsősorban anyagi okai voltak (ma sem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy a nyugati országokból szerződtessünk állandó jelleggel hasonló tudású és tekintélyű szakembert). A merőben új hozzáállás alaposan megmozgatta az érdekelt Európában még a legfejlettebb országokban is már régen belütmások innen indultak. Robert Tolták, hogy a filmművészet állami ringer, például, a prágai konzervatórium oklevelével érkezett 1880-ban az akkori Nagykikindára karvezetőnek és zenei mindenesnek. A város művelődéstörténetének azóta sem voltak fényesebb pillanatai. A budapesti születésű, európai műveltségű Lányi Ernő számos elismerő kitüntetés birtokában tette le az esküt a szabadkai városi tanács előtt 1907. március 1-jén, mint a Zenede igazgatója, a szintén idegenből származott Liszt-növendék, Gaál Ferenc utódaként. A nemzetközi hírnevű operettszerző, Ábrahám Pál az Apátiában eltöltött gyermekkor zenei élményeit vitte magával Budapestre az Akadémiára és tovább világjáró útjaira Németországba meg Amerikába, Antalffy-Zsíros Dezső Nagybecskerekről indult zenei tanulmányaira a századforduló éveiben, Budapestre, Lipcsébe és Milánóba, hogy 1923-ban otthagyja tanári állását a budapesti Zeneművészeti Főiskolán, és tevékenységét, az Egyesült Államokban a rochesteri Eastman Egyetem professzoraként, meg a New York-i Radio City Hall orgonistájaként folytassa. Az etnomuzikológus és zeneszerző dr. Kiss Lajos, Zombor szülötte több mint 20 000 magyar, délszláv, szlovák, cseh, bolgár, török és albán népdalt gyűjtött, életútja szülővárosából Újvidékre, Belgrádba, Győrbe és végül Budapestre vezette, ahol mint a Magyar Tudományos Akadémia főmunkatársa a Magyar Népzene Tárának kiadványait szerkesztette. BANDI Oszkár esetben az „illetékesek” megint megvonják a határokat az állandó munkaviszonyban dolgozó énekesek, zenészek javára, és felfüggesztik a művészi értékek zavartalan kibontakozásának induló folyamatát. Ha így alakul, akkor, sajnos, még sokáig elmélkedhetünk arról, hogy kiválóan képzett, ragyogó képességű zenészeink miért érvényesülnek jobban a nagyvilágban, mint itthon. De, mindettől függetlenül a zene — mint mondják — nem ismer határokat. Vagy talán mégis csünk a kivételt szeretik általános illúzióvá növelni. Senki sem kívánja beismerni, hogy a jugoszláv film nemzetközi sikere legtöbbször nem mozisiker, hanem a filmofilek körében aratott siker és kritikai siker. A többi csupán ábránd. Ennek vadhajtásaként a műfaji filmek lelkes hívei az amerikaiakat próbálják utánozni kétségbeejtő eredménnyel. Nem veszik tudomásul, hogy ez lehetetlen. Európában még senkinek sem sikerült. Még a sokkal gazdagabb országokban sincs rá elég pénz, nincsenek meg hozzá a feltételek, és hiányzik a megfelelő szakemberek hada is, nem beszélve arról, hogy az európai gondolkodásmód menynyire különbözik az amerikaitól. Jó jövedelmet remélni még téveszme nélkül is illúzió, a kritikai sikert viszont csak az identitás megőrzésével lehet elérni. A jugoszláv film jelen van Európában és a világon, de nem úgy, és olyan folyamatosan, ahogy szeretnénk. Még a nagy nemzetközi fesztiválok versenyműsorában sem szerepel rendszeresen. Jó, ha beveszik valamelyik hivatalos különműsorba. Provinciális ábrándozás helyett termékenyebb lenne ezen elgondolkodni. Emir Kusturica, akárcsak a többi nagy rendező, a fesztiváloknak köszönheti világhírnevét. Ő maga is tudja ezt. Nemrégiben azt mondta, nekünk feltétlenül szükségünk van a fesztiválokra. Nélkülük senki sem figyelne fel ránk, akárcsak a különböző filmtörekvésekre sem. Nemcsak Kusturica művei, hanem a többi jugoszláv film sem jutna el még Triesztig sem, ha nem lennének fesztiválok. Kusturica gondolatmenetét ki lehet egészíteni azzal, hogy a fesztiváloknak nincsenek előítéletei sem a nagyokkal, sem a kicsikkel szemben. Igaz, sokszor tévednek, de ez minden válogatásnál előfordulhat. A mérvadó mégiscsak az, hogy mennyire jó a film. Félreértések, ha vannak, rendszerint abból támadnak, hogy az, ami nekünk és szerintünk jó egyáltalán nem biztos, hogy Európának és a világnak is jó. Ezen múlik minden. LÁDI István Az illúziók háttere a külföldi eladás változó sikerrel, de azért mégis úgy-ahogy megy. Minden valamirevaló filmet el lehet adni. Az elmúlt évtizedek során voltak olyan művek is, amelyeket úgyszólván az egész világ megvásárolt. A statisztikából azonban nem derült ki, hogy ezek a filmek Európában— Amerikáról nem is beszélve — elvétve kerülnek rendes moziforgalmazásba. Legtöbbnyire vagy a klubmozik, vagy a tévé és a kábeltelevízió számára vásárolják, ennek megfelelően olcsón. Akad filmünk rendes moziforgalmazásban is, de ez segítség nélkül nem tud boldogulni, mert a kommersz produkciókkal képtelen versenyre kelni. Az amerikai filmek mindent elsöprő áradatával most már nemzetközi összefogással próbálnak szembeszegülni. Megalapították a Felixdíjat, nemzetközi pénzalapot létesítettek, amelyből az értékes filmet ígérő forgatókönyvet támogatják, függetlenül attól, melyik országból való, újabban pedig ugyanilyen alapból a koprodukciókat is anyagilag ösztönzik. Arra irányul mindez, hogy az európai filmművészet megőrizze identitását, európai jellegével együtt a sokszínűségét, nemzeti sajátosságait is. Nálunk az európai öntudatra ébredéssel szemben egyre jobban erősödik az az illúzió, hogy a film éljen meg a piacon, vagyis a bevételből fedezze az összes költségeit. Ehhez azonban az országban nincs sem elég mozi, sem elegendő számú néző, noha a hazai film még mindig a legnézettebbek közé tartozik. A kultúrpolitika üzleti logikája egyszerű: vegye fel a versenyt a nemzetközi piacon. Ez a jó tanács szépen hangzik, de a nemzetközi filmviszonyok teljes nemismerésére vall. Hogyan tudjon helytállni a jugoszláv film a nemzetközi porondon, még ha a legjobb is, ha a francia, német, olasz képtelen versenyre kelni az amerikai produkciókkal ? Máj Zetterling, a híres svéd rendezőnő nemrégiben az amerikai filmek agresszivitására panaszkodott. Marcello Mastroianni bevallotta, hog v «xTP-«kk»-a'Hginha választhatott az olasz és az amerikai film között, az utóbbi mellett döntött. Az amerikai produkciót nézve nem kell gondolkodni az európai film viszont legalább némi szellemi erőfeszítést igényel. Csoda-e hát, hogy a nagyközönség az amerikai filmet szereti? A jugoszláv film itthon is egyre hátrányosabb helyzetbe kerül, arm ahi a legittabb amerikai fil - Sorolhatnám tovább a tekintemek dominálnak a mozivásznon. Alyes „vándorzenészek” sorsát, em- Jugoslavija-film statisztikáit nézvefelét rendszerint elhallgatják. Nuáltalában kivétel. Emir Kusturica Ház az égben című műve például Svédországban az év tíz legnézettebb filmje közé tartozik, Franciaországban pedig egymillió nézője volt. Ugyanakkor néhány évvel ezelőtt Dusan Makavejev filmjét, a Kiáltványt Párizs legelőkelőbb filmszínházában tűzték műsorra, de augusztusban, amikor senki sem megy moziba. Prágai iskola, bosnyák érzelmesség, nagyvilági gondolatok: Emir Kusturica a Ház az égben forgatásán SZÍNHÁZI JEGYZET Európa utazik Történelmének új fejezetébe lép Európa, vége a kelet-nyugati konfliktusnak, az együttműködés és a csere, új útjai kibontakozóban. Meggyőződhet erről mindenki, aki felszáll teszem azt a Polónia expresszre, a Meridiánra, vagy beáll a sorba Röszkénél, Kelebiánál. Európa utazik, Vonatról leszállított lengyelek várakoznak a vágányok mellett, fejenként hatvanhat kofferrel, a kupében vodka, Tiszta szesz és izzadság, szag. Mint ahogy m. I. t. barátom megírta, kialakulóban a Szabadka— Kiskunhalas tengely a maga tett piacaival. Állítom, hogy ezeken az ócskapiacokon, vonatokon és határokon játszódnak a hasadásos napjainkat legnyersebben és legőszintébben megragadó színjátékok. Pillanatnyilag ez az igazán működőképes színház — bármennyire kellemetlen is ezt így végiggondolni — hát még végigutazni. Azért szilünknek kedves helyet ezek a békésen kaotikus kupék. A közlekedés nemcsak emberek mozgása, hanem az inflációk áramlása is. Európa összenövéséhez állandó információcsere szükséges. Minél több tájékoztatást kapnak egymástól az emberek, annál nagyobb lesz a megértés. Ebből a megfontolásból jelent meg nálunk angol nyelven egy színházi folyóirat magánkiadásban, az Euromaske, amely a szellemi élet határait nyitja meg, összegyűjti és értékeli mindazt, ami fontos az európai és nemcsak eruópai szabadon értelmezett színházi életben. Az első szám színes fotók egész sorát közli a kelet-európai tüntetésekről, a romániai karácsonyi forradalomról, a berlini fal ledöntéséről és az Olaszországban megtartott labdarúgó-világbajnokságról. A szerkesztők Drágán Klarc teatrológus, a belgrádi Művészeti Akadémia tanára és Dusan Jovanovic ljubljanai rendező, drámaíró, két-három évtizedes tapasztalata szerint elenyésző az együttműködés európai művelődési központok és színházak között. A színházi folyóiratok elsősorban a saját nemzetük eseményeit követik. Ezen kívánnak változtatni, többek között úgy, hogy az Euromaske számára német kritikus írjon az orosz előadásról, lengyel a spanyolról, spanyol a jugoszlávról stb. A jövő egységes Európája ugyanis szabad információcsere nélkül elképzelhetetlen. A színházak között is erősödnek a szálak, tekintet nélkül a határokra. Gondoljunk csak az Újvidéki Színházra, ahol megszaporodott a külföldi társulatok vendégjátéka, és ők is többet turnéznak külföldön. Jó, hogy a politika ebbe nem szól bele. Reméljük, a jövő egységes Európájában (ahonnan talán minket sem néznek ki, mint a dogma utolsó mohikánjait) a politika a gazdasággal nő össze, annak a kibontakozását segíti és békén hagyja a kultúrát, művészetet, az oktatást. Akkor a színház is megszűnik olcsón politizálni, s talán nem lesz majd elfoglalva a nézők, romantikus nemzeti öntudatra ébredésének a kiszolgálásával. Pillanatnyilag ebből a szempontból vegyes a helyzet színházainkban köztársaságonként. Vannak olyan társulataink is, amelyek ebben az átpolitizált világban nem politizálnak, hanem mediális experimentumokkal foglalkoznak. A maribori Népszínház például, amely előző korok művészeti tapasztalatainak transzcendens szintézisével próbálkozik Tomáz Pandur fiatal rendező művészeti vezetésével. A társulat emblémája Goethe Faustja. December 7-én mutatják be a Hamletet. A szarajevói Obola Színház, amely ezekben a napokban franciaországi turnén tartózkodik, a maribori társulattal ellentétben a művészet és a nem-művészet határainak a teljes eltörlésére törekszik. Mladen Materné antiművészete a művészet rangjára emelt, balkáni újprimitivizmusból táplálkozik. Két elütő színház Jugoszlávia két különböző környezetéből. Ami egymás mellé hozta őket ebben a jegyzetben az a nemzetközi színvonalú teljesítmény. Azt hiszem, éppen a sokféleségünkkel vagyunk, leszünk érdekesek Európának, annak az Európának, amely tiszteli az individuum szabadságát és amelyben majd az emberek, színházak, országok lehetőségeiket kitágítva élhetik életüket BARTUC Gabriella y-i, u V. « V.. V -r'.'.rV** ■