Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 163-177. szám)

1991-06-16 / 163. szám

1991. június 16., vasárnap K­is híján 150 éve már, hogy Marx és Engels leírta A Kommunista Kiáltvány mindenki által jól ismert, szállóigé­vé vált nyitómondatát: „Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete. E mondatra azóta sokan hivatkoztak, sokan idézték, de egé­szen más szövegkörnyezetben, mint mostanság, amikor Moszkvában, a kommunizmus, illetve a szocializ­mus első nagy diadalának - a Lenin vezette októberi szocialista forrada­lom fényes győzelmének - színhe­lyén is ilyen kijelentések hangzottak el egy hétfői tömeggyűlésen: „Eu­rópában már sehol sem mászkál a kommunizmus kísértete, csak itt nálunk. Ne legyen itt sem. A Borisz Jelcin támogatása céljából megtar­tott tömeggyűlésen egy felszólaló még hozzáfűzte: „Jelcin megválasz­tásával Európa felé tartunk. Ekkor még csak sejteni lehe­tett, hogy a választópolgároknak reformokat, gazdaságszilárdítási programot, piaci átalakulást, való­jában rendszerváltást, egyfajta ka­­pitalizálódást kínáló orosz parla­menti elnök már az első forduló­ban fölényes győzelmet arat az el­ső szabad köztársasági elnökvá­lasztáson. Most már tudni lehet ezt, habár a végleges eredménye­ket csak holnap teszik közzé. Még nagyobb hajszára számíthat tehát az a bizonyos kísértet az omladozó orosz kommunista fellegvárban, amelyből annak idején világhódí­tó útjára indult. A szelleműzés már az elnökválasztással egyidejű­leg lendületet kapott. Egy Lening­­rádban megtartott referendum eredményei ugyanis megmutat­ták, hogy az évtizedekkel ez­előtt az orosz forradalom „atyjáról el­nevezett Néva-parti város lakosai­nak többsége a régi, történelmi helységnév, a Szentpétervár újbóli fölvétele mellett döntött. A föltá­madt demokratikus erők által sa­rokba szorított dogmatikus, kon­zervatív kommunisták nagy fölhá­­borodására, akik tehetetlenségük­ben Sevardnadze ellen indítottak az elmúlt időkre emlékeztető tá­madást. Nemcsak az orosz, hanem az egész szovjet politikai színtér szereplőinek ideológiai zavarodottságát jellemzi egyébként, hogy a korábban oly ma­gabiztos, a kommunizmust és a szo­cializmust ódás szárnyalású monda­tokban dicsőítő, régi vágású népvezé­rek helyébe lépett vezető politikusok újabban igen bizonytalan, téveteg de­finíciókat adnak a korábban egyedüli helyes útnak tartott társadalmi rend­szerről. Borisz Jelcin például ezt vála­szolta egy ezzel kapcsolatos körkér­désre: „Mit tudom én, mi a szocializ­mus. Én csak elvétve találkoztam vele. Maga Gorbacsov pedig így nyilatko­zott: „Számomra a szocializmus nem hozott semmit. Hát szocializmus volt az, amiben eddig éltünk? Jól példázza e két kijelentés a Konrád György által megfogalma­zott, örök érvényű meghatározást: „A szocializmus az a társadalmi rendszer, amely annak nevezi ma­gát. A­lbániában is igyekez­nek most már megsza­badulni a kommunista múlt terhes örökségétől, bár ez az igyekezet kissé felemás. Hiszen nem valami forradalmi változás, hogy az elnevezésében a kommu­nizmus ideológiájának egyik kulcsszavát tartalmazó, 47 éve ha­talmon levő Albán Munkapárt Al­bán Szocialista Pártra változtatta nevét a héten befejezett, sokak által történelminek titulált 10. kong­resszusán. Az Albániával szomszé­dos kelet-európai országokban tör­tént hasonló változtatásokról ugyanis már kiderült, hogy felszí­nesek, s a lényeget, a közelmúlt tár­sadalmi gyakorlatát átmenteni aka­ró igyekezetét kívánják leplezni. A volt albán kommunisták ber­keiben történt változások felemás voltára vall az is, hogy az Enver Hoxha tetteinek, művének kritikai felülvizsgálását szorgalmazó párt­kongresszusi felszólalásokkal pár­huzamosan, azokat félbeszakítva so­kan éltették a kommunista diktatú­ra albániai változatát megteremtő egykori elnököt. A változások azonban, ha lassan is, de teret nyernek Albániában. Kétségtelenül jelentős eredmény ilyen szempontból az albán koalíci­ós kormány megalakítása, amely­ben Ylli Bufi új kormányfő mellett az Albán Szocialista Párt képviselő­in kívül négy ellenzéki párt tagjai: a demokraták, a szociáldemokraták, a republikánusok és a parasztpárti­ak, valamint független képviselők kaptak helyet. Ezáltal az egykor a szocialista tábor államainál is dog­­matikusabb, elszigetelődött Albánia egy hatalmas lépéssel megelőzött egyes kelet-európai országokat, il­letve köztársaságokat a többpárti demokrácia létrehozásában. S­ajnos, ezek közé tartozik hazánk is, hiszen egyes köztársaságainkban gya­korlatilag még mindig egy párt van kizárólagos hatalmon. Ez indította az amerikai kongresszus néhány tagját arra, hogy a kelet-európai ál­lamoknak való segítségnyújtásra vonatkozó határozatok keretében bizonyos, hazánk (illetve egyes köz­társaságaink) számára kedvezőtlen indítványok elfogadását szorgal­mazza. A köztársasági kormányok tagjai azonban föllélegezhetnek: az oly sok vitára okot adó Nickels-füg­­gelék helyett javasolt Rornbacher­­féle indítványt elvetették, még mi­előtt szavaztak volna róla. AZ EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Szelleműzők, szellemidézők V­isszatérve a kommuniz­mus jelenlegi helyzetének kérdésére, a demokratizá­lódás szempontjából Albánia által szintén megelőzött Kína hivatalo­san megerősítette, hogy bár válto­zatlanul nyitni kíván a világ felé, s a kelet-európai változásokat is tudo­másul veszi, egyelőre esze ágában sincs többpártrendszert bevezetni. A kínaiak nem alkusznak: továbbra is állhatatosan kitartanak a szocialis­ta út mellett, habár némi módosí­tással­­ az eredeti marxi és lenini irányvonalat egyes európai szocia­lista államok politikai irányvonalá­hoz igazítják. A gyűlölt külföldi „provokatőrök­­től rettegő kínai kommunista vezetés azonban a párt megalakulásának 70. évfordulója alkalmából még Mao Ce­­tung mítoszának fölmelegítését sem átallotta eszközül fölhasználni megin­gott ideológiai pozícióinak újbóli megerősítése érdekében: egyre több életrajz és visszaemlékezés jelenik meg tudniillik Kínában a kínai nép egykori nagy vezéréről, természete­sen rámutatva legkirívóbb, ma már „történelmi tévedéseknek elkönyvelt hibáira. Amíg lesznek a világon ilyen szellem idézők, nem kell „korai kimú­lástól” tartania a múlt század közepe táján fölidézett kísértetnek... NÉMETH Lehel (LEPHAFT Pál karikatúrája) Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A nyomor nemzetállama FELGYORSULTAK AZ ESEMÉ­NYEK Európában. Szinte naponta tartanak egy vagy több tanácskozást a kontinens jövőjével kapcsolatos kérdésekről. Összeültek az EK kül­ügyminiszterei, évi értekezletet tar­tott a Nyugat-európai Unió, a NA­­TO-ban elő­ször a hadügyminiszte­rek, majd a külügyminiszterek ülé­seztek, hogy beindítsák a november­re összehívott csúcsértekezlet előké­születeit. A nem formális összejöve­telek között ott van az, amelyen a magyar és a csehszlovák köztársasági elnök, az amerikai alelnök, a lengyel miniszterelnök stb. vett részt, vagy amelyen Janez Drnovšek vezetésével a jugoszláv képviselők is ott voltak; a jövő héten Berlinben miniszteri érte­kezletet tart az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet stb. Európának ugyanis sürgősen vá­laszt kell találnia a kérdésre: mi lesz a vasfüggöny leomlása után. Látszólag a biztonsági kérdések állnak előtérben. Egyrészt: mit kezdjen önmagával a NATO, amikor a létjogosultságát meg­adó másik katonai szervezet megszűnt? Talál magának új funkciót vagy marad anakronizmusként, esetleg új veszély­ként azzal, hogy most már ő tartja fenn a kontinens megosztottságát? Másrészt: hogyan birkózzon meg a kontinens a belső válságokból és a külső támadá­sokból eredő veszélyekkel? DE MÁR EZEKNEK A KÉRDÉ­SEKNEK a felvetése mutatja, hogy a biztonság is csak a régi gondolkodás­­mód inerciójával marad előtérben. Valójában egy nagyobb horderejű do­logról van szó, arról, hogy új választ kell adni mindazokra a kérdésekre, amelyekre a két szuperhatalom által­­ kifelé az egymás elleni felsorakozással, a vetélkedés és alkudozás szövevényé­vel, befelé pedig a fegyelem kikény­szerítésével­­ megteremtett rendszer egyfajta választ adott. És ezzel kapcso­latban most még vitatkozhatnak a NATO-ról, de nyilvánvaló lesz mind­inkább, hogy az európai államok sze­repével kapcsolatban támadt új törté­nelmi helyzet. Hatása és jelentősége a két előző szerepváltással egyenértékű. Az első fordulat az európai nemzetál­lamok létrejöttével következett be, amikor a kis államokból megszületett Olaszország és Németország. A máso­dik fordulat pedig a 30-as években történt, amikor az államok teljeseb­ben kialakultak. Kifelé fokozottabb el­zárkózással - 1845 után 50 millió és csak 1900 és 1913 között 10 millió eu­rópai cserélt hazát -, befelé pedig a nagyobb méretű egységesítéssel - 1929-ben az USA-n belül még na­gyobb volt az eltérés a fizetések kö­zött, mint ma a nyugat-európai orszá­gok között. A MOST KIBONTAKOZÓ HAR­MADIK fordulat jelentősége, hogy egyrészt a világgazdaság fokozottabb integrációt követel meg, másrészt, hogy­­a szuperhatalmi fegyelemtől va­ló megszabadulás a nemzeti függet­lenség és a szuverenitás reneszánszát hozza meg. E folyamat kettőssége Nyugat-Európában közvetlenebbül látszik. Ott ugyanis egymás mellett hatnak az integráció követelményei, az államok közötti új viszony törekvé­sei, meg az USA-val szembeni önálló fellépésnek az erőfeszítései. Szűkös kereteink miatt ezzel a nyugat-euró­pai integráció valamelyik kérdése kapcsán foglalkozunk majd. Az állam új szerepének témaköré­ben itt csak Kelet-Európával foglalkoz­nánk, mert nyilvánvaló, hogy az itteni fordulat hajtóereje, Európának na­gyobb fokú integrációra van szüksége. De ezt háttérbe­ szorította, hogy a szu­perhatalmi kötöttségtől megszabadu­lás, a belső problémákkal társulva, a nemzetállam olyan reneszánszát hozta meg, amely az egész folyamat beindítá­­sát - az integráció szükségességét - ve­szélyezteti és olyan helyzetet teremt, hogy Európa nem azzal foglalkozik, mit jelent a vasfüggöny leomlása, ha­nem azzal, hogy mit jelent az, hogy is­mét polgárháborús és háborús gócok támadtak területén.Felvetve a kérdést, hogy a 30-as évek fasizálódó korszaka tér-e vissza - mivel a nemzet abszoluti­zálása, az ellenség keresése és a kato­­násdi formájában minden nemzeti eu­fóriában benne van a fasizálódás mag­va - vagy pedig az államok történelmé­nek tényleg új korszaka kezdődik. SENKI SEM MAGYARÁZTA MEG, honnan a nacionalizmusnak ez a hulláma egész Kelet-Európá­­ban.Mert csak részben magyarázat, hogy a kommunizmus lefojtotta a nemzeti érzelmeket, és a felszabadulás hozta meg ezeknek az érzelmeknek a feltörését, meg az 50-70 évvel vissza­­kanyarodást a múltba. A teljesebb ma­gyarázathoz közelebb visz bennünket az, amit mi romantikus antiszocializ­­musnak nevezünk. Ennek a kapitaliz­mushoz fűzött illúziókból álló részével ezekben a forrongó napokban már sokat foglalkoztak. Onnan, hogy az olasz televízió bírja rá az albánokat, hogy megpróbáljanak Olaszországba szökni, ott viszont jön az azonnali csa­lódás, addig, hogy a kapitalizmusban csak a fényűzést, az árubőséget és nem a keményebb munkát látják. KEVESEBBET FOGLALKOZ­TAK azonban azzal, hogy a szocializ­mustól számon kérik a környezet­­szennyezést, aminek a fejlett világ is csak nemrég ébredt tudatára, anél­kül, hogy valakitől számon kérnék mondjuk az elszennyezett német fo­­lyókat.Még inkább azzal, hogy min­den kelet-európai országban napi­renden van a föld visszaadása, köz­ben arról van szó - mint az Echo cí­mű belga lap a napokban figyelmez­tetett -, hogy pl. Magyarországon az aktív lakosság 18 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, Belgiumban pe­dig csak 2,3 százaléka, s a többi or­szágban még rosszabb az arány. Egy normális fejlődés esetén tehát a föld elvesztése nagyobb méretű lett volna, akkor most kitől kérnék vissza? Ez a sajátos szemlélet a gazdasági kilátás­­talansággal, a hatalomért vívott harc­cal és a minden dilemmát eszme for­májában megélő értelmiségiek - első­sorban az írók - hatásával párosulva hozta létre azt a nacionalizmust, amely olyan nagy veszély egy-egy or­szágra, de Európára nézve is. A KONTINENS KETTÉSZAKA­DÁSA nem szűnt meg. Az egyik rész­ben a nacionalizmus, a másikban az integráció áll a központban. Legfel­jebb veszélyes forrongás vihet el an­nak felismeréséhez, hogy ugyanarról a folyamatról - az állam szerepének történelmi újrafogalmazásáról - van szó. Ennek letisztulása hozhatja meg csak a választ a kontinens biztonságá­nak újszerűen felvetett kérdésére is. BÁLINT István Isten nevében? MEDDIG TERJED A KIZÁRÓLAGOSSÁG? Van-e ha­tára az intoleranciának? A hazai és külföldi (elrettentő) pél­dákból ítélve még nem merült ki a mindennemű másság konok elutasításának összes lehetősége. Egyszóval vannak még tartalékok... Annál inkább, mivel még a vallást, a hitet vagy éppen a tévhitet is minden további nélkül befogják a kizárólagosság szekerébe. Az igazság persze az, hogy amióta világ a világ, mindig is lobogtak a vallási zászlók­­ egymás ellenében, keresztes hadjáratok indultak a hitetleneknek, pogányoknak, eret­nekeknek vagy gyauroknak kikiáltott más hitűek ellen. Az "igazhitűek" az "igaztalan hitűek" ellen. De melyik a me­lyik? És melyik oldalon volt-van az igazság, ha egyáltalán van ilyen? Hiszen mindkét félnek ugyanannyira szent meggyőző­dése, hogy amit tesz, azt a „hit” érdekében teszi, és min­den lelkiismeret-furdalás nélkül halomra gyilkolhatja, ki­irthatja a másikat, amely úgysem érdemel mást, Isten aka­rata, hogy vesszen a gonosz. Ma is a háborús gócok, a tűzfészkek középpontjában job­bára a vallási szélsőségesség, a vallási türelmetlenség, össze­férhetetlenség áll. Libanonban nemrégen még élethalálharc folyt a különféle vallási csoportosulások között, Izraelben a muzulmánok (palesztinok) és a zsidók törnek egymásra, Észak-Írországban a katolikusok és a protestánsok pusztítják egymást, Indiában, Pakisztánban, Szudánban és több más országban nem szűnnek a vallási összetűzések. Különösen riasztó irányzatként tör magának utat az isz­lám fundamentalizmus. Elemzők szerint még a XXI. szá­zad elején is világhatalmi uralkodó eszmeként jelentkez­het, de már most is látható, hogy a szélsőséges iszlám hívők nagy földrajzi ívben bontakoztatták ki nem éppen ártal­matlan tevékenységüket. Az iszlám fundamentalizmus ugyan nem Khomeinivel kezdődött, de az biztos, hogy a világtörténelemben a vallá­si fanatizmus egyik eddigi legerősebb hullámát az iráni szellemi vezető bocsátotta útjára. Akkoriban még a szakér­tők is lebecsülték az imám személyéből megnyilatkozó sö­tét, irracionális erőket és az általa előidézett kollektív té­bolyt. Máshol is megesett már... Emlékezetes, hogy Szaddám Husszein szintén Allah ne­vében háborúzott a Nyugattal, az iraki lobogókra nagy hir­telen ráhímezték az Allah akbar, vagyis Isten a legnagyobb jelszót. Csakhogy a bagdadi diktátor azért hirdetett szent háborút a „hitetlenek, az istenkáromlók ellen", mert így gondolta mozgósítani az arab-muzulmán tömegeket, szem előtt tartva, hogy az arab, illetve muzulmán államokban milyen nagy hatása van a vallásnak az emberi tudatra. Amikor elhangzik a vészkiáltás, hogy veszélyben az iszlám, akkor könnyebben tűzbe hozhatók a hívők. Csöppet sem veszélytelen törekvés, kétségtelenül. Ám még ártalmasabb, ha valaki sziklaszilárd meggyőződéséből, hitéből kiindulva, mintegy lényéből fakadóan fejti ki „áldá­sos tevékenységét". Ez utóbbi esetben ugyanis az érintett személyt, nevezetesen a vallási fanatikust, nem lehet meg­ingatni hitében. A vallásilag fanatizált ember számára az igazság, ponto­sabban a saját vélt igazsága olyannyira nyilvánvaló, hogy mindenütt ennek megerősítését, tükröződését látja. „Iste­nigazából" meg van győződve arról, hogy ő az igazság leté­teményese, hordozója és csupán ő, illetve vallása képes meghatározni, megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. Minden olyasmit gyűlöl, amiről úgy véli, hogy szemben áll az ő igazságával. Ez olyan szélsőséges formát ölthet, hogy a fanatikus ké­pes saját magát is feláldozni a hit érdekében, sőt másokat is kész kíméletlenül eltaposni és úgy érzi, hogy ehhez Isten büntetlenséget biztosít. Egyébként a vallási fanatizmusnál a szakértők két összetevőt jelölnek meg, az egyik a hit, a másik pedig a túlbuzgóság. Az ilyen torzulás egyik jellem­zője, hogy a fanatizmussal átitatott hívő szellemileg tisztá­talannak tartja a más hitűeket. A lényeget tekintve valójában a toleranciához, helyeseb­ben fogalmazva az intoleranciához kanyarodunk vissza. Már korábban megírták, hogy az emberek akkor követnek el igazán galád tetteket, és akkor hajtják végre a legna­gyobb nyugalommal és magabiztosággal, amikor mindezt a vallás, a hit nevében teszik. A tolerancia ugyanis összeegyeztethetetlen az abszolút magabiztossággal, mivel ez utóbbi esetben az ember úgy gondolja, hogy csak egyetlenegy, mégpedig örök időkre szóló igazság van és hogy kizárólag az ő hite, meg isten­megismerési módszere a célravezető, az „igazi", így már nem is csoda, hogy képtelen méltányolni más „igazságo­kat". De hol is az igazság? Dancsó Csaba

Next