Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 163-177. szám)

1991-06-16 / 163. szám

1991. június 16., vasárnap A választási kampány hete Avagy: amikor egyértelművé vált a patthelyzet Ha valaki fiatal volt és bohó (s hi­szem, hogy nem kevesen voltunk ilye­nek), akkor azt hihette nemrégiben: rövidesen eldől, mi lesz a további sor­sunk. Pedig szakértők nemegyszer hangsúlyozták: Jugoszlávia a lassított változások országa, ahol az események „gyors pergése" a lassított filmekével vetélkedik. Gyakran úgy tűnik, ez így nem mehet tovább, most jön a teljes csőd, összeomlás, hatalom- és rend­szerváltás, háború vagy egyéb gyöke­res változás, s akkor csodálatos mód a dolgok egyszer csak rendeződnek, s minimális változással (vagy anélkül), de minden megy tovább a megszokott mederben. A héten aztán bebizonyosodott: té­vedtek mindazok, akik gyors kibonta­kozást vártak. Ilyen aligha lesz egyha­mar (legalább őszig vagy akár még jó­val azután sem): történjék bármi, akár olyan szentségtörés is, ami ma még le­hetetlennek vagy felfoghatatlannak tűnik (Szlovénia esetleges kiválása, Mesic elnökké való megválasztása, megegyezés a konföderációs jövőnk­­ről), mindez nem sok vizet fog zavar­ni, s az átalakulás, különösen az embe­rek és a megcsontosodott viszonyok megváltoztatása nehezen és lassan fog menni, s nincs kizárva, hogy igen fáj­dalmas folyamat lesz. De ne kalandozzunk el a távoli jö­vőbe, lássuk, mit hozott a közelmúlt. A hét fő eseménye kétségkívül a rakovi­­cai választási körzetben folyó pótvá­lasztási kampány volt, s ennek jegyé­ben zajlott le az egy héttel ezelőtti tün­tetés is. És épp ez volt, ami számomra bebizonyította: egy ideig még marad a feszültség, ez a sokakat annyira idege­sítő helyzet, amikor csak a huzamosan tartó bizonytalanság vehető biztosra. Mert az Egyesült Szerb Demokrati­kus Ellenzék vasárnapi tüntetéséből vi­lágosan láthattuk: teljes a patthelyzet. A hatalom nem merte betiltani az ellen­zék tüntetését, inkább lélektani nyo­mással a részvevők számát igyekezett csökkenteni, majd csápjain keresztül (értsd: médiumainak segítségével) igye­kezett jelentőségét, az összegyűlt tömeg nagyságrendjét csökkenteni. S nem kö­vetkezett be az sem, amiről titkok­­ sut­togtak, mármint, hogy egyes fegyveres (Állandó fővárosi tudósítónktól) csoportok esetleg megtámadják a tün­tetőket, még kevésbé, hogy az ellen­zék (amely rendkívül elégedett lehet, hiszen a soraiban a közelmúltban tör­tént szakadás ellenére csaknem annyi embert tudott megmozgatni, mint amennyit márciusban) esetleg napo­kig tartó tüntetéssel a belgrádi tavasz afféle reprízével igyekezzen megvaló­sítani célját: a bolsevik rezsim meg­döntését. Nyilvánvaló, hogy az érdekelt felek (hatalom, ellenzék, az ellenzék ellenzé­ke) egyike sem érzi magát elég erősnek a döntő összecsapással való kísérletezés­re: a hatalom többé már nem elég erős megsemmisíteni vagy magának tetsző­vé alakítani az ellenzéket (bármennyire is szeretné), az ellenzék pedig a kor­mánykerék átadására bírni a hatalmat. A CSETNIKVAJDA FAVORIZÁLÁSA S hogy a patthelyzet eltart egy ide­ig, azt bizonyítja a választási kampány is, amely teljes hévvel zajlott a héten: közlemények és ellenközlemények, a választási nagygyűlések és ellennagy­gyűlések tömkelege és utóbbiak bom­bariadóra való hivatkozással történő látványos lemondása, a plakátháború (a kölcsönös vádaskodások, hogy ki ki­nek a plakátját ragasztja le és ragasz­tóját vezeti el), a hamisítás (vagyis a körzetbe való tömeges bejelentkezés) veszélyére való rámutatás, a csetnik­­vajda favorizálásának vádja és a Bal­kan ekspres cikke miatt a parlamentig eljutó botrány­­ mind-mind arra utalt, nagyon fontos a pártoknak a mai pót­választás. Nem az egy parlamenti hely miatt, hanem, mert mindenki le akar­ja mérni, milyen a választópolgárok hangulata mostanában, milyen politi­kát fogadnak kedvezően, s milyen esé­lyeket remélhetne egy-egy párt egy esetleges rendkívüli parlamenti vá­lasztás kiírásától - amire, most már nyilvánvaló, legalább hetekig várni kell még. Mindenesetre furcsa, hogy Rakovi­­ca község elitebb negyedének (Milja­­kovac, Kanári-hegy és Košutnjak) vá­lasztási körzetében a hatalmi párt egy ismeretlen munkást jelölt, hogy tűri, sőt hallgatólagosan támogatja a leg­erőszakosabb politikát harsogó jelölt hatalmas médiumi propagandáját, s hogy a megújhodók és demokraták annyira tiltakoznak minden ellen, mi­közben híreszteléseikkel szemben jó­magam azt tapasztaltam, hogy épp az ő jelöltjeik képe árasztotta el legin­kább a szavazókörzetet. Nyilvánvaló persze, hogy a győzelemre csakis az említett négy jelöltnek van esélye a ma rajthoz álló tizenhárom közül és sokan tartanak attól, hogy a közvéle­mény-kutatás szerint legjobban álló, negyvenszázalékos eséllyel rendelkező militáns személy nyer majd, ami egy­behangzó vélemények szerint nem el­lenfeleinek, hanem Szerbiának lenne a szégyene. KÉSZÜL A BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY S a patthelyzet jegyében zajlott a Szerb Képviselőház csütörtöki ülése is, ahol ugyan az ellenzék látványos si­kert ért el, hisz a nyílt színen akadá­lyozta meg az alkotmány megszegését s hétórás csata árán végül elérte, hogy az egész ülésszak napirendjét nyilvá­nosságra hozzák. Ezzel meggátolta a hatalom obstrukcióját (amelynek leg­jellegzetesebb képviselője, Aleksandar Bakočević a házelnöki székben ment keresztül egy váratlan színeváltozá­son, s míg eleinte mindent megtett a hatalom akaratának keresztülvételé­­ért, addig később már ő maga figyel­meztette a kormány képviselőjét arra, hogy senki sem fogja megengedni a Mi marad? Szlovéniai benyomások Ha a nyugat-európai országok ma­gas gazdasági fejlettségének tükre a fegyelem, rend, tisztaság, akkor Szlo­véniáról is azt mondhatjuk, hogy gaz­dag állam. De vajon szabad-e csupán a látszatból ilyen következtetést levon­ni? Szlovéniai tapasztalatokból ítélve nem szabad. Amíg a köztársaság veze­tői, a szlovén parlament a június 26-i önállósulással van elfoglalva, a dolgo­zók szakszervezeteik által arra figyel­meztetik az említetteket, hogy napról napra súlyosabb anyagi körülmények között élnek. Dušan Semolič, a köz­társaság önálló szakszervezeti szövet­ségének újonnan megválasztott elnö­ke keményen bírálja a kormányt, mert szerinte teljesen elhanyagolta Szlovénia gazdaságát. Naponta nö­vekszik azoknak a száma, akik szava­tolt személyi jövedelemből tengetik életüket, és egyre több a munkanél­küli is. A gazdasági gondokat pedig a puszta önállósulással aligha lehet megszüntetni, sőt amennyiben a ba­baruha szétszedését gazdasági zárlat követi Európa részéről, a polgárok helyzete még súlyosabb lesz. A fentiekre néhány politikai párt is figyelmeztette a köztársasági kormányt, mások azonban úgy gondolják, hogy az önállósulás a nyugati tőke beáramlásá­nak, a valódi piacgazdaságnak és a jó­létnek a legfontosabb alapfeltétele. Hogy kinek lesz igaza, majd elvá­lik. Bennünket inkább egy másik kér­dés érdekel. Szlovénia önállósulásával megbukik-e Ante Markovic és vele együtt reményt keltő válságprogramja is? Vajon erre számítanak-e Szerbiá­ban és máshol, amikor hallgatólagos beleegyezésüket adják a szlovén önál­lósulásba, és ez volt-e az oka Markovic ljubljanai látogatásának? A szlovénok többek között gazdasá­gi okokra hivatkoznak, amikor elszaka­dásuk okairól beszélnek. A független­­séggel vagy az esetleges kiválással Ju­goszlávia megszűnik olyannak lenni, amilyen Markovic válságprogramjának meghozatalakor volt. És ha nem lesz olyan Jugoszlávia, nem lesz jugoszláv program sem, amelyben a számtalan bírálat ellenére annyira bíztunk. Mi az, ami megmarad? NÉMETH Zoltán demokratikus munkamódszer meg­akadályozását - talán épp a házelnöki székben jött rá, miért vált Vnkovic is hirtelen olyan liberálissá­, hogy az al­kotmányra hivatkozva azt és akkor te­gyen napirendre, amikor jónak látja, de az igazi (jóval csendesebb, de je­lentősebb) sikernek a hatalom örülhe­tett. Újra elfogadtatott ugyanis egyet a számos szemszögből nézve kifejezet­ten konfúz és rendszerbeli törvények közül, amellyel tovább húzhatja majd az időt, s közelíthet a minimális egyenlősdi felé, illetve rendezkedhet be annak meghosszabbítására ahe­lyett, hogy egyszer s mindenkorra be­látná már végre: ennek a politikának az ideje lejárt, a kommunista elvek gyakorlati alkalmazása az ember ter­mészetéből kifolyólag lehetetlen egy emberek alkotta társadalomban, s itt az ideje, hogy a demokratikus, piac­­gazdálkodáson alapuló, a fejlődést és a progresszív irányvonalat lehetővé tevő rendszernek és az ezt biztosítani tudó vezetőknek adná át a helyét. S miközben nyílt titok, hogy az el­lenzék ennek érdekében már össze­gyűjtötte a kormány elleni bizalmat­lansági indítványhoz szükséges har­minc aláírást, s csak az alkalmas pilla­natra vár, hogy előrukkoljon vele, szeretnénk azt remélni, hogy mindez megtörténik, még mielőtt a hatalom a mocsár közepébe és az aljára húzna mindannyiunkat. Nem engedhetjük meg, hogy a „szomorú történet" vége velünk történjen meg! SIMONYI Zoltán Karikatúra: Hasan FAZLI: Veletek nem lehet élni - véli Kutan szlovén elnök az Oslobodenje karika­­túráján Magyar Szó Fegyverek kora Jugoszlávia ezekben a na­pokban az erőteljes fegyverke­zés korát éli. Gyakorlatilag mindenfajta fegyvert beho­zunk az országba a tőröktől kezdve a harckocsiig, a harci gépekig és a hadihajókig, csakhogy félelmet keltsünk a potenciális ellenségben. Tér­ségünk ismét lőporos hordóvá válik, amelyet egyetlen szikra lángba boríthat - írja kommen­tárjában a Borba. Fenyeget-e bennünket a fegyveres összecsapás veszé­lye? Honnan ez a misztikus ra­gaszkodás a fegyverekhez? Va­jon a fegyverek szinonimái let­tek a „szuverenitásnak", a „de­mokráciának", a „honvédelem­nek", vagy csupán az egymás közti zsarolás eszközei? Szerte­­foszlathatjuk-e a felfegyverzett demokráciáról és a célgömb jegyében alkotott egyetemes szabadságról szóló eszelős ál­mokat, ki teheti ezt meg az or­szágban, ahol a rendes játék­­szabályok már nem érvénye­sek. KÖZÉLET 7 Európa kezében vagyunk Interjú dr. Silvo Devetakkal, a nemzetiségek és etnikai csoportok problémáival foglalkozó Európa Központ maribori igazgatójával Az etnikai csoportok és nemzeti ki­sebbségek problémájával foglalkozó maribori Európa Központ dolgozói az idén bekapcsolódnak a többnemzeti­ségű környezetben folyó kutatómun­kába, amely során valamennyi euró-pai tűzfészekként nyilvántartott terv­ben felméréseket végeznek. A 12 nemzetközi kutatócsoport - Jugoszlá­viából három is: a szarajevói, belgrádi és maribori - legfőbb célja, hogy Eu­rópát megóvja a nemzetek közötti tor­zsalkodásoktól. A mariboriak részéről a főszervező dr. Silvo Devetali, az Eu­rópa Központ igazgatója, aki a nem­zetiségek gondjait szívügyének tartja. ■ Az etnikai csoportok és nemzeti kisebbségek közötti viszonnyal már évek óta foglalkozik. Bejárta Európát keresztül-kasul. Tapasztalatai szerint mikor és hol volt a legkritikusabb a helyzet, a legforróbb a légkör és a legnagyobb az összetűzés? - Ilyen nehéz helyzetet, mint most a miénk, még soha sehol nem éltem át. Voltak veszélyes összetűzések 1963-ban Észak-Írországban, vagy az 50-es évek végén Korzikán, de azok mind eltörpültek a mostani jugoszláv válság mellett. Nálunk megállt az élet, hogy biológiai kifejezéssel éljek a szív még dobog, de a szervezet már nem él. Senki sem tudja megmondani, hogy miként lehet ezt túlélni, és visz­­szatérni a rendes kerékvágásba. ■ Ön szerint mi lenne a megoldás a horvát-szerb, vagy szerb-horvát vi­szály rendezésére? - Az a legtragikusabb, hogy he­lyettünk senki más nem fogja ezt megoldani. Európa nagyon pragma­tikusan kijelentette, ha mi nem talál­juk meg a kivezető utat, akkor a tel­jes elszigetelődés vár ránk. Ez már biztos, az egész ország területén ér­vényesülni fog. Mint egy ragályos beteget, egyszerűen elkülönítenek bennünket, és távol tartanak a leg­főbb eseményektől, a fontos folyama­toktól. Magyarán mindenből kimara­dunk. Az Európai Közösség blokádja máris érezhető, a Világbank nem hosszabbítja meg a szerződéseket, hogy ne soroljam tovább. Mindez ki­hat természetesen a megkezdődött, s nagyon dicséretes európai folyama­tokra is. Európa pedig nem hajlandó ölbe tett kézzel tűrni azt, ha már közvetlen károktól kell tartani. Ha a helyzet úgy kívánja, katonai inter­venció is elképzelhető lesz Jugoszlá­viában, úgy, ahogyan Irakban tör­tént. Abban a pillanatban, ha véron­tás, polgárháború veszélye fenyeget, akkor Európa amerikai támogatással közbelép. Sajnos, elképzelhető, hogy más lehetőség nem lesz. ■ Az eddigi kutatásai során Vaj­daságban volt-e alkalma felmérést végezni? - Nemigen volt rá módom, de an­nál többet olvastam arról, hogy önök­nél szinte az amerikaihoz mérhető szinten oldják meg a sokféle nemzet egymás mellett élését. Nagy történel­mi tévedés lenne, ha mindezt egy rossz politika tönkretenné. Hiszen Szerbia lakosainak csak 72 százaléka a többségben élő nemzet, a további 28 százalékát más nemzetek alkotják. Egy ilyen közegben nem lehet a fran­cia jakobinus állam mintáját utánzó politikát alkalmazni. Figyelem a vaj­dasági magyarság sorsának alakulását, de még inkább az erdélyi magyarsá­gét. Az utóbbiak helyzete olyannyira tragikus, hogy ahol csak tehetem, fel­szólalok az érdekükben. ■ Miért harcol ennyire a magyar kisebbség jogaiért? - Minden kisebbségben élő nemzet jogaiért harcolok, ha azt tapasztalom, hogy a többségben élő nemzet el­nyomja őket, s ha igazságtalanságot vélek felfedezni. Hogy a magyarok ügyét miért érzem különösen fontos­nak? Mert tudom, hogy a magyar nép 40 százaléka nem Magyarországon él, s hogy ennek a kérdésnek a rendezé­se nemcsak a magyarok feladata. Na­gyon tévesnek tartom azt a nézetet, hogy hagyni kell a magyarokat, hogy egyedül oldják meg a magyar nemze­tiség sorsát. Ez azért nemcsak a ma­gyarokra tartozik, mert egész Kelet- Közép-Európát és a Balkánt érinti, sőt még Nyugat-Európát is. A megol­dást nem a határváltoztatásban látom, még véletlenül sem, hanem a határok eltörlésében és megnyitásában. Ez kü­lönösen Erdély szempontjából létfon­tosságú. Budapest e téren eddig nem nagy sikert ért el. Szépeket írnak a székelyekről, a tájról, az elnyomott népről, de ez magában nem elég. Úgy gondolom, hogy ha Erdély dol­gát olyan valaki szorgalmazza, aki nem magyar, az jobb eredményeket érhet el. Én megteszek mindent. Az az elvem, hogy elsősorban olyan eu­rópai politikát kell folytatni, hogy Eu­rópának ez a gyönyörű régiója fejlőd­jön, és az ott élők valamennyien érez­zék a törődést, s közös érdekük le­gyen a minél kulturáltabb együttélés. Mindennek a nyitja Európa kezében van. ■ Elégedett-e a szolvéniai nemze­ti kisebbség sorsával, és a nemzetisé­gi kérdés megoldásával? - Formailag nagyon szépen ren­dezett az egész kérdés. Az alkotmány és a törvény a kisebbségek érdeké­ben mindent megtett, de a másik ol­dala a dolognak már nem ilyen egy­szerű. A Szlovéniában élő magyarok és olaszok tanulhatnak az anyanyel­vükön, megvannak az intézményeik, ápolhatják a szokásaikat, kultúráju­kat, de amint kikerülnek a többnem­zetiségű közegből, máris falba ütköz­nek. Ugyanis a többnemzetiségű te­rületen kívül nem mindenki viszo­nyul egyformán a nemzetiségi politi­kához. Nem mondom Ljubljanában van egy szép példa rá, hogy miként ápolhatják a magyarok az anyanyel­vüket, ugyanis ott létezik a Petőfi Sándor nevét viselő magyar egyesü­let, de a pénzeléssel már egy kis baj van. Szóval e kérdés formai része tö­kéletesen megoldott, már-már diplo­mamunkába kívánkozik, de a gya­korlaton még van mit javítani. Egyébként a jövőben, ha majd Szlo­vénia egészében véve sokkal függet­lenebb lesz, még komolyabban kell viszonyulni az etnikai és a nemzeti­ségi kérdésekhez. Szlovénia már nem tartozik az etnikailag homogén közösségekhez, amilyen húsz évvel ezelőtt volt, ugyanis az 1981-es nép­­számlálás szerint a lakosság 9 száza­lékát alkották a más nemzetiségűek, az utóbbi népszámlálás adatai szerint pedig 10 százalékát. VARJÚ Márta Kinek van felhatalmazása? Bosznia-Hercegovina sorsa, saj­nos, ma sokkal bizonytalanabb, mint tegnap volt, s nem biztos, hogy holnap biztosabb lesz, mint ma - írja kommentárjában az Oslo­­bodenje című szarajevói napilap. A köztársaság sorsa, sajnos, nemcsak pillanatnyilag, hanem már jó ideje a három legnépesebb délszláv nem­zet vezetőjének kezében van, tehát Milošević, Tuđman és Izetbegovic kezében. Igen, az ő kezükben, no­ha nem lehet szem elől téveszteni, hogy az első kettő élvezi saját köz­­társasági parlamentjének támoga­tását, míg Izetbegovicról ezt nem lehet elmondani. Ezután a Bosznia felosztásáról és úgynevezett kantonizálásáról ke­ringő híresztelésekről ír a kom­mentátor. Noha nem vagyunk hí­vei az ilyen állításoknak, szögezi le, mert ehhez szilárd és megdönthe­tetlen bizonyítékokra lenne szükség, mégis furcsának tartjuk, hogy Szara­jevóban úgyszólván megjegyzés nél­kül hagyják a híreszteléseket, hogy a spliti Dalmacija villában tulajdonkép­pen Bosznia-Hercegovina kantonizá­­lásáról tárgyaltak. Furcsának találjuk, hogy nem reagáltak sem a politikai pártok, sem más politikai szubjektu­mok, sem energikusan, sem határo­zottan, sem felháborodottan. Igaz, Izetbegovic elnök hazatérőben kije­lentette, hogy a köztársaság felosztásá­­ról­„ővele nem lehet tárgyalni", de né­hány olyan tény, amelyet az ellenzék a parlamentben megemlített, arra en­ged következtetni, hogy Bosznia-Her­cegovina felosztása majdhogynem el­döntött tény. Ha ez így van, akkor túl nagy ár ez az új Jugoszláviáért. Fel­merül a kérdés, ki kit és kinek a nevé­ben hatalmazott föl erre - fejezi be cikkét az Oslobodenje.

Next