Magyar Szó, 1991. december (48. évfolyam, 329-356. szám)

1991-12-09 / 337. szám

8 PINTÉR LAJOS Harap-e a kutya? (39.) Megfordul a hátsó udvar felé. - Tata! Hol van ilyenkor, tata? Hadd lássa még egyszer utoljára vallásosan be­csületesnek a fiát! Döbbent csend támad. Maca összecsapja a tenyerét. - Mennyi pénz! S mert senki nem moccan, és a szür­kületi szellő lobogtatni kezdi a bankókat, lehajol értük. - Ne avatkozz bele! - csattan Nándor hangja. A kártyaasztal fölé rögtönzött csupasz égő egy árnyalattal mintha elhalványult volna. S most egy leheletnyit meg is leb­­ben. Az udvar végében álló nyárfa kéke­sen megrázza magát, tompán csörrenő susogással ad életjelet. Ahogy odanéz­nek, tata támolyog kuszáltan. - Nincs sehol! A mamátok! Eltűnt! Leroskad a suszterszékbe. - Miért büntet engem az isten? Én olyan tisztán éltem! Kari és Keti mellette maradnak, a többiek szétfutnak, átkutatják a házat, a fészereket, az udvart, a kertet, szólongat­­ják mamát, eltűnnek és­­felbukkannak, egymásba botlanak, mindhiába. Végül Maca konstatálja. - A mama nincs sehol! - Boldogtalan fejem! Negyvennégy éve élünk nemes egyetértésben. Negy­vennégy éve éjszaka soha ki nem moz­dult a házból! Néznek egymásra. - László hol van? - hőköl fel Adél. -Az utcán láttam - jelenti Nándor. Adél kirohan az utcára. - Nem látni semerre! - Ne izgulj - nyugtatja Keti -, nem mehetett messzire. Gyalog van. S Kari még megtoldja. - Az ilyen ember különben sem juthat messzire. - Egész éjjel ki-be csatorált! - nyöszö­rög tata. - Gyermekeim, tegyetek vala­mit! IV. HAJNALBAN A nyitva hagyott kiskaput egykedvű­en csikorgatja a hirtelen támadt szél. Néznek borzongva a kapura, s első pilla­natban azt hiszik, csupán a szemük káp­­rázik. A nyílásban talpig fehérbe öltözött, sápkóros arcú fiatal lány. Kibontott len­szőke haja a háta közepét verdesi. Nyo­mában a mama elkékült arccal, szeme alatt mély karikákkal, egész testében reszketve. László zárja a menetet. - Megkerült a tékozló mama! - kur­jant Nándor. Mama kézenfogja a lenhajú lányt. - Gyermekeim. Ő az! A Hermina test­vérnő! Most jött be a vonatra. Hermina lecövekel a kapunál, er­nyedten lógó jobbjában hervadt virág­csokrot himbál, baljának hosszú ujjaival szeméből fésüli ki a rakoncátlan hajtin­cseket. - Willkommen, meine liebe Loreley! - hajol meg Kari teátrálisan. Mama noszogatja befelé Herminát. - Mond el nekik, testvérnő... Mond el nekik, leányom! Hermina újra kisöpri arcából kuszált hajszálait, fejét felveti, szemét egy távoli égi pontra mereszti és szaval. - Mindez egy szombati napon történt, szökőévben, február huszonkilencedi­­kén. Sötét, lidérces éjszaka volt. Én ágyam előtt térdepelve imádkoztam, egyszerre megszólaltak a harsonák, égi fényesség cikázott át a szobámon, meg­dördült az ég és megjelent ágyamnál a Cherub. Leányom, mondta a Cherub tü­zes pallossal, elérkezett az idő, amit a próféta megjövendölt. A világ elrugasz­kodott istentől és nem féli többé az Örök Kárhozatot. Reád esett a választásunk. Elviszlek téged és megmutatom néked a pokloknak poklát. Hermina most a földre szegezi tekin­tetét, és minden porcikájában reszketve, alig hallhatóan motyogja. - E szavakra megnyílt a földnek mé­­he, és látom a kénköves tüzet és hallom az elkárhozottak jajveszékelését, a sí­rást, a rívást és a fogaknak csikorgatá­­sát... S a Cherub kiemel engem a kén­kőből és azt mondja: most menj el, le­ányom, és mondd el mindenkinek, és tégy tanúbizonyságot minden pogány­­nak... Mama remegve csüng Hermina aj­kán. A lány abbahagyta. Lehunyja a sze­mét, eszelős reszketés rángatja őt is. - Most éli át újra - suttogja tata. Mama imára kulcsolja kezét, arcát az égnek emeli, és fáradt, erőtlen hangon énekelni kezd. Üres k­ézzel menjek-e el, úgy álljaak az Úr előtt? Egy lelket sem hozhassak-e, gyümölcstelen nézzem Őt? Tata megköszörüli a torkát s lassan bekapcsolódik az énekbe. Jöönnének bár újra vissza elmul­asztott napjaim, Istenüünknek hűn szolgálni igyekeznék híven én... Maca odafut anyósához. - Erről beszélt a mama! Nándor Herminához lép. - Azt átugrottad, hogy a mennyország milyen volt. Keti Kari füléhez hajol. - A mama fogott Sanyikának egy nőt... - Natürlich, Liebling. De valami na­gyon zsírosat vacsorázhatott a kislány... Gondolom, előtte. Keti is közelebb merészkedik a lány­hoz, nézi a talpig érő, nem is fehér, in­kább vajszínű varottas ruháját, a szegély alól kikandikáló ezüst sarut, a nyakban lógó nagyszemű fagyöngyöt. - Melyik kommunából jössz, kislány? Odahajol Kari is, megszagolja Hermi­nát. - Marihuana? Nándor, hogy elvágja az egész napi és éjszakai sör- meg bortvászatot, már át­tért a konyakra. Nekihevülten szaval. Kábítószerre ha rákapsz, üres marad zseb is, has­is, kiszáradt torokkal krákogsz: „itt az ingem, hol a hasis?!” Mama leroskadt a gangdeszkára s hangtalanul zokog. - Hagyjátok beszélni! - esdekel. Tekintete kérlelően röpköd fiai arcán. Árpádon nyugszik meg. (Folytatjuk) _____­ • Magyar Szó ______ ÖTÉVI KÉNYSZERMUNKA EGY DONBASZI SZÉNBÁNYÁBAN Pokoljárás derűvel Két fejezet Pólen Béla egykori kisoroszi plébános emlékiratából (12.) Biztonságunk érdekében a ház előtt egy vagy két őrszemet állítottunk fel, hogy veszély esetén kopogjanak az abla­kon, s mi ilyen esetben mindent félre­rakva elővettük a sakkot, vagy világi da­lokat énekeltünk. Előfordult, hogy né­mely tisztünk körülnézett a házakban, de az is megtörtént, hogy valaki - saj­nos ilyen is előfordult - kémkedni jött közénk, hisz nyilvánosan és csoporto­san imádkozni nem volt szabad. Ilyen­kor a felügyelő tiszt nagyon örült a vi­gadalomnak, s néha mondta is, hogy az internáltak mindenütt jókedvűek, ahol Béla megjelenik. Amikor eltávozott, folytattuk az is­tentiszteletet azzal a meggyőződéssel, hogy a Jó Isten ezt a rövid szünetet (eb­ben az esetben: mellékcselekmény) és dalolásunkat semmi esetre sem ítéli el. Ilyen agyafúrtsággal tudtuk a missziót minden tilalom dacára internálásunk utolsó vasárnapjáig kijátszani. Paptársam, Marsai András már an­nak idején elkerült Karbinszkóra, így itt Szerebrjanszkban ketten maradtunk apók: Sigismund Frizer, az evangéli­­us pap és jómagam. Múlott az idő las­san és megpróbáltatásokkal 1945 máju­sáig, amíg sem újság, sem levél otthon­ról nem jöhetett hozzánk. A világ dol­gairól jóformán semmit sem tudtunk. Május 2-án önkéntesen jelentkeztem a láger felépítésére alapított sztrojedel zónához. Ez a csapat asztalosokból, kő­művesekből és segédmunkásokból állt, itt dolgoztak a lágerben, amit zónának neveztek. Tolmácsként csak 500 g ke­nyeret kaptam, és semminemű fizetést, itt azonban megkaptam a 800 g kenye­ret és 120 rubeles havonkénti fizetést, ami elegendő volt a havi káposztaleves kifizetésére, így lettem önkéntes mun­kás a zónában és megmaradtam tol­mácsnak is. A lebombázott házakat rendbe hoztuk. A falakat, a hiányzó köz­falakat, az ablakokat meg a tetőt és a szobák mennyezetét, padlózatát gyönyö­rűen megjavítottuk. Leginkább a mennyezet szukatútját szögeltem a lá­gerben gyártott szögekkel. De sok min­den mással is megbíztak néhanapján, azon nyomban ott termettem, ahol ép­pen szükség volt rám. Amint egy ház el­készült, máris behurcolkodott néhány internált, hogy az eddigi „fészkükben” kevesebben legyenek és emberibb mó­don élhessenek. Könnyebb is lett volna az életem, ha nem lett volna sakkot ked­velő tisztünk. Ez lett a vesztem. Ha tőle függött volna, karácsony ünnepét már a másvilágon ünnepelhettem volna a megboldogult híveinkkel együtt. A tör­ténet valahogyan így zajlott le: A háború végét követő vasárnap az NKVD­ tisztje volt az ügyeletes. Neve Szasa Avramovics Csortenko volt. Kör­útján bejött abba a házba, ahol aznap is­tentiszteletet tartottunk. Az őrök jelez­ték a veszélyt, mi futtában mindent el­raktunk és elővettük a játékot. Én sak­kozni kezdtem. A figurákat összevissza állítottuk, s ekkor az ügyeletes betop­pant. Meglátta, hogy sakkozok, csodál­kozva mondta: „Hát Béla, te sakkozni is tudsz? Ezentúl szabadidődben naponta sakkozunk. Más bajom sem volt. Bizo­nyára azt hitte, hogy világbajnok va­gyok a sakkban, vagy legalább zónabaj­nok. Pedig éppen csak azt tudtam, ho­gyan állnak egyes figurák, de a felállí­tásnál sohasem tudtam, a király áll-e a színén vagy a királynő. Szégyenemre bevallom, még ma sem tudom. Féltem az első parti elvesztésétől ezáltal a te­kintélyemen csorbát ejteni. Eddig min­denben azon voltam, hogy fölényben le­gyek, mert csak ilyen rafináltsággal im­ponálhat az ember az orosznak. Félénk és gyáva természetű emberek eleve ha­lálra vannak ítélve a láger életében. Aki egyszer erkölcsi hátrányba kerül, a te­kintélyét az orosz előtt (gondolok a lá­gertisztekre) nem nyeri vissza sosem. Tehát a vele történő sakkozásnál csak egyszer is vesztenék, diadala oly nagy lenne, hogy tekintélyemet is minden­korra nála elveszíteném. Mi lesz majd holnap? Mit tegyek? Természetesen az Úrnak velem más terve volt, ami csak­hamar kiderült. Azt akarta, hogy a kihí­vó még kevesebbet tudjon, mint én és minden partit elveszítsen. Ezáltal Iste­nem csak azt akartam, hogy a bánya­munkát megismerjem saját tapasz­talataimból, valamint ebből is kapjak némi kóstolót. Ezt azonban ezen a va­sárnapi szüneten még nem tudhattam. Délután — ugyanazon vasárnap —, Pünkösd ünnepén eszembe jutott, hogy délelőtt az istentisztelet alkalmával a Szentlélek adományairól beszéltem. Rögtön megkértem a Szentlelket: vilá­gosítson fel, legyen velem, ha Cserten­­kó kihív a sakkozásra. Eltelt azonban néhány nap, amikor 1945. május 20-án délután egy őr a stábba hívott. Kihívóan ott ült Csorten­­kó, előtte a sakktábla fehér figurákkal. Mikor beléptem, ilyen szavakkal foga­dott: „Most mutasd meg, mit tudsz!” Nekem kellett elkezdenem a játsz­mát. Csodák csodájára rövid időn belül én voltam a fölényes győztes, bár nem volt valami gyakorlatom ebben a játék­ban. Rögtön egy második partit kezd­tünk, és amikor ezt is megnyertem, le­játszottunk egy harmadikat is. A harma­dik partiban a királyon kívül fél órán belül lesöpörtem az összes figurát. Ez­zel meg is volt pecsételve a sorsom. Gyors mozdulattal lesöpörte a figurákat az asztalról, és pulykamérgében rám­­förmedt. „Bizonyára szemed előtt volt a játék alatt a német és az orosz hadsereg harca?” - kérdezte. „Minden figurámat kiverted, így mint pap, teljesítetted a római pápa kívánságát!” Csodálkozva néztem rá, s kissé moso­lyogva érdeklődtem, hogy mi köze eh­hez a pápának. A válaszát gyorsan le­pörgette, mint egy papagáj: „Hitler ál­mában sem gondolt volna arra, hogy Oroszországot megtámadja. Hisz rövid­del a támadás előtt országunkkal Rib­­entroppal aláírta becsületes szándékkal a megnemtámadási szerződést. Sajnos, római katolikus lévén, a pápa vélemé­nyére hallgatott. A pápa elejétől fogva szerette volna a kommunizmust csírájá­ban kiirtani. Azt hitte, ez lesz a legjobb alkalom. Megparancsolta Hitlernek Oroszország megtámadását és a kom­munizmus kiirtását.” Szavai hallatán teljes erőmből sokáig az arcába nevettem, csak aztán válaszol­tam a dühtől tajtékzó NKVD-es tiszt­nek: 1,A pápa a világ legbékésebb embe­re. Ő sem a kommunizmust, sem az oroszokat nem akarja kiirtani, legkevés­bé háborús eszközökkel. A pápa szeret­né Krisztushoz téríteni Oroszország né­pét. Az államot és nem a népet, mert a nép minden dacára vallásosabb, mint a Nyugat. A pápa azt akarja, hogy a világ minden országa - és ehhez tartozóan Oroszország is — higgyen a mindenható istenben, és ilyen égszerű módon béke uralkodjon a föld kerekségén.” Erre magyarázni kezdte, hogy a leg­­béketűrőbb ember a világon Sztálin. Ő egyedül valósíthatja meg a világ béké­jét. Akik Sztálin-ellenesek, azok a fasisz­ták. A pápa pedig az első számú fasisz­ta! A legnagyobb ellenség, a legvesze­delmesebb! Ilyen felháborító szavak hallatára nekem sem kellett több. Szangvinikus természetem felülkerekedett, vérem felforrt, s arcába vágtam - habár tud­tam, hogy vége szép oroszországi éle­temnek -, de meg nem védeni a pápát gyávaság lenne.­ „A pápa Krisztus föl­di helytartója itt a földön”. (lásd Mt 16,17-19) „De ti sem Krisztust, sem a pápát nem ismeritek el. Amíg Sztálin a hitet üldözi, a világon béke nem lehet. Ti lábbal tiporjátok a vallást. Hol van itt a szabad vallásgyakorlat garanciája, amit az alkotmányotokba foglaltatok?” Csertenkó felugrott, kiment a stáb­ból. Soha többé nem sakkoztunk, bár a nóta másként végződött, amit e fejezet végén meglátunk majd. Miként volt to­vább? (Folytatjuk) 1991. december 9. hétfő Keresztrejtvény Vízszintes: 1. A VMDK elnöke, András, 7. Belső szerv, 8. Ökológiában van, 9. Épületma­­radvány, 11. Magnani szülésznő nevének kez­­dőbetűi, 13. San ..., 15. Város Franciaország­ban, 17. Bogas párja, 18. Rénium vegyjele, 19. Rezeda egym­enűi, 21. Folyó a Szovjetunióban, 23. Fohász, 25. Vissza. Állatokat őriz. Függőleges: 1. Mindenre kiterjedő, 2. Ki­ejtett mássalhangzó, 3. Kevert por, 4. Sok ember, 5. Okozat szülője, 6. A Vojvodina volt labdarúgója, Martin, 10. Szláv nép, 12. Harci repülő, 14. Van bátorsága, 16. Nem megy el, 20. Csonthéjú gyümölcs (ék. h.). 22. Fél lá­ma! 24. Muraszombat autójelzése: 1 23 4 5 6 7 ■ 1 ЈШ') 10 m 11 12 14 15 16 17 Ж 2°­­ 1 21 22 áPil25 24 25

Next