Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-01 / 301. szám
1992. novembervasárnap DIPLOMÁCIAI GYORSMÉRLEG Kosovói megelőzés, boszniai tűzoltás Milyen eredménnyel zárult a „tárgyaltatók” balkáni körútja ugyanis még „nem érkezett el” a hazatérés ideje, az a pillanat, hogy az emberek visszatérjenek a saját házukba(?!) A szerb „rendőrök” hallani sem akarnak arról, hogy átadják fegyvereiket, még arra sem hajlandóak, olyan engedményre(?) sem, amit Karadžić tett a repülőkkel. A terepi helyzet között és aközött, ami a diplomáciai zöldasztalnál születik és írás formájában testet ölt, nyilvánvalóan óriási szakadék tátong. Ám miközben Cosic és Tudman valóban találkozott és tanácskozott, addig a héten ez nem történt meg a kosovói albánok és Belgrád között. Mégis néhány vonatkozása a kosovói problémának most már világosabb. Tiranában Berisha albán elnök közölte, hogy Kosovót semleges és fegyvermentes övezetté kell nyilvánítani nemzetközi ellenőrzés mellett. Owen és Vance révén a Nyugat először mondta ki köntörfalazás nélkül, hogy Kosovo Szerbia részének tekintendő, de speciális státust kell adni neki. A kosovói kérdés lényege éppen ez, a státus kérdése, amiben maguk a kosovói albánok sem egységesek. Egyik irányzat szerint Milosevicet a Nyugatnak úgy kell megleckéztetnie, mint ahogyan Szaddám Husszeint megleckéztette, Ibrahim Rugova ennél rugalmasabb, tudja, hogy erre aligha fog sor kerülni. A szerbek vonatkozásában a maga részéről még egy utolsó esélyt ad Pániénak, a szövetségi kormányfőnek még azt megelőzően, ne adj Isten, hogy minden egy irányba indulna el... A múlt héten azonban csupán abban állapodott meg a nyugati diplomáciai párossal, hogy tárgyalni fog Pánié kormányfővel. Kosovóban azonban egyre fogy a türelem. Adem Demagi emberi jogi aktivista, aki maga is több évtizedet töltött börtönben, úgy véli, Belgráddal mindaddig semmi értelme tárgyalni, amíg ott Milosevic van hatalmon. S ebbéli véleményével nincs egyedül, egyre többen és többször mondják, hogy Slobodan Milošević személye és a körülötte tömörülő „kemény mag” a legfőbb akadálya annak, hogy legalább reménykedni lehessen a békés kibontakozásban. Kútba esett a kísérlet, hogy meggyőzik, a köz érdekében vonuljon vissza, mindenekelőtt azért, hogy tárgyalások kezdődhessenek a nemzetközi tényezőkkel a szankciók feloldásáról. Ebbe persze ő nem ment bele. A francia rádió a minap „parancsoló szükségének nevezte megbuktatását a szankciók és a fenyegető polgárháború miatt. Erre ideális esetben olyan választásokon kerülhet sor, amelyeken minden politikai tényező részt vesz és tisztességesek. Az ilyen választások megtartása egyelőre kérdéses. DUJMOVICS György Magyar Szó A visszautasítást szépen csomagolák - ez a lényege a héten az Európai Közösség legmagasabb rangú képviselőinek a visegrádi hármasból lett négyek miniszterelnökeivel folytatott tanácskozásán hozott döntésnek. Ezen a tanácskozáson ugyanis Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia EK-beli tagságáról volt szó. A tanácskozást az tette szükségessé, hogy eddig az EK egyetlen tagja sem cikkelyezte be a társulásról aláírt egyezményt, tehát semmi remény sincs arra, hogy az egyezmény január 1-jén életbe lépjen, márpedig ha nem lép életbe, automatikusan hatályát veszti a kereskedelmi kérdésekkel foglalkozó, 1992. március 1-én ideiglenesen hatályba léptetett rész is. Az év végének közeledtével mind türelmetlenebbek lettek a visegrádiak. Elsősorban azt sürgették, hogy az EK határozza meg a csatlakozás „menetrendjét”. Az október elején Luxembourgban tartott külügyminiszteri értekezleten - amelyen a „hármakat” öt külügyminiszter képviselte - már ki is mondták, hogy menetrendről szó sem lehet, azzal a kissé képmutató indoklással, hogy - Hurd brit külügyminiszter szavaival - „az hamis elvárásokat ébresztene”. A visegrádiak legfeljebb arra számíthatnak, hogy meghosszabbítják a már említett kereskedelmi megállapodás hatályát, és meghatározzák a csatlakozás mércéit. Az e heti csúcstalálkozó legfőbb eredménye éppen az a döntés, hogy az EK decemberi csúcsértekezlete megtárgyalja ezeket a mércéket. Ennek jelentőségét persze nem szabad lebecsülni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az EK-hoz való csatlakozásnak csak egyik oldala, hogy ezek az országok megérnek a csatlakozásra, a másik része, hogy az EK felkarolja ezeket az országokat, a csatlakozást annak eszközévé teszi, hogy ezek az országok gyorsabban felsorakozzanak Európához, mint ahogy Görögország, Spanyolország és Portugália esetében is ez a szempont volt a döntő. Önmagukkal vannak elfoglalva az EK tagállamai. Az Európai Unió szerződésére mondott dán nem, majd a sovány francia igen a becikkelyezés másutt jelentkező nehézségeivel párosulva kérdésessé tette, hogy milyen formában él tovább az EK. Ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy csökkenjen az érdeklődés a bővítés kérdése iránt. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a bővítés kérdése felerősítette még az unióval szembeni kételyeket is. Az EK válságát ugyanis nemcsak a becikkelyezés nehézségei jelzik, hanem az is, hogy nem sikerült elfogadtatni az úgynevezett Delorstervet, mely szerint az EK legszegényebb országai a visegrádiak csatlakozásába való beleegyezés fejében az eddigi támogatás kétszeresét kapják. A visegrádiak csatlakozása ezeket a költségeket növelné: a konkrét számítások szerint a magyar csatlakozás évi 1458 millió ECU-ba kerülne az EK- nak. Nem csoda, hogy az EK tagállamaiban mind több olyan polgár van, aki azt mondja: miért fizetnék én? A társulásra váró tagok iránti érdeklődés csökkenésének azonban több más oka is van. Csökkent a tagállamok gazdasági lendülete. Kevesebb pénz jut Kelet-Európának. A Szovjetunió szétesése is jelentősen csökkentette ezt az érdeklődést, mert most már nincs szükség ütközőövezetre. A kelet-európai piac szétesése s az a körülmény, hogy a belső kereslet nem nőtt a várt mértékben, sőt talán még csökkent is, nyilvánvalóvá tette, hogy nem is olyan jó befektetés ezekbe az országokba beruházni, mint kezdetben gondolták stb. A jugoszláv válság is lényeges oka a Tüzérség iránti érdeklődés visszaesésének. E tény jelentőségéből semmit sem von le, hogy beleépül az állampolgárok naiv reagálása: ha meglátják a boszniai polgárháborúban az ellenség levágott fejével pózoló „harcos” fényképét, nem biztos, hogy a borzalmakat a sok ország egyikéhez kötik, valószínűbb, hogy az egész térséggel azonosítják. A lényeg, hogy a jugoszláv válság két dolgot tudatosított a nyugat-európai polgárokban. Az egyik az, hogy az annyira üdvözölt rendszerváltás szörnyű bajok forrása is lehet, vagyis Kelet-Európa nem is annyira vetélytárs, mint új veszélyek forrása. A másik pedig, hogy ezzel a veszéllyel szemben egyetlen hatékony eszközük van: vesztegzárral elszigetelni ezt a térséget. OLVASSA HOLNAPI SZÁMUNKBAN! • Kozmikus veszély Umek Miklós írása a szeszélyes Swift-Tuttle üstökös látogatásáról szól. Mikor következhet be a feltételezett katasztrófa • Ne hintsük el a tartós viszály magvát Tuba Lajos pozsonyi újságíró a bősi ellentétekről, a magyar-szlovák kiéleződésről késik a csatlakozás JOBBRÓL BALRÓL: VESZÉLYBEN AZ OROSZ ANYÁCSKA Vörös és fehér A betiltott Nemzeti Megmentési Front számos rokonra találhat Európában „Veszélyben Oroszország!”, kiáltják jobbról-balról, középről, mindenhonnan. A legfőbb kérdés, hogyan megmenteni. Egyesek katonai diktatúrában látják a megoldást, mások a Nyugathoz simuláshoz, megint mások az ősi orosz értékekhez való visszatérésben. Ahány beállítottságú politikai mozgalom, annyi vélemény. A politikai csoportosulások között messzemenő egyetértés van abban, hogy Oroszországot már csak egy nemzeti irányzatú, tekintélyuralmi rendszer vezetheti. A hatalmi harc most épp akörül folyik, ki vezesse ezt a rendszert. Jelcin és munkatársai továbbra is mindent megtesznek, hogy hatalmon maradjanak. Az ellenzék is, hogy megszerezze. A közelmúltban egy nem mellékes rivális ütötte fel a fejét: a Nemzeti Megmentési Front. Minap befejeződött kongresszusukon bejelentették, céljuk az egységes állam felvirágoztatása békés eszközökkel. Büszkén hirdették, hogy sikerült létrehozniuk a „vörösök” és „fehérek” koalícióját. Sztanyiszlav Terehov alezredes a kongresszuson három szakaszból álló harcot hirdetett a hatalom megszerzéséért. Mint mondta, a harmadik szakasz már néhány hónap múlva megkezdődik. Jelcin és köre rettenetes veszélyt vélt felfedezni ebben a tömörülésben, amelyet az ellenzék egyenesen nemzeti felszabadító mozgalomnak kiáltott ki. Az orosz elnök az alkotmányellenesnek nevezett szervezetet rendelettel betiltotta. Indokként azt hozta fel, hogy a front a hatalom megdöntésére, a helyzet destabilizálására és uszításra szólított fel. Az alkalom kapóra jött, hiszen Moszkvában elterjedt a híre, hogy puccs készül, s ennek egyik főszereplője lehet a Nemzeti Megmentési Front. Az sincs kizárva azonban, hogy Jelcin a tiltással és a riadalomkeltéssel megpróbálja befolyásolni az Orosz Legfelsőbb Tanácsot és a népképviselők december 1-jén kezdődő kongresszusát, amelyen az ellenzék meg akarja buktatni Jegor Gajdar kormányát, de lehet, hogy Jelcinnek sem kegyelmez. Az ellenzék azt rója fel Jelcinnek és a kormánynak, hogy a végzete felé sodorja az országot. Szemére vetik azt is az elnöknek, hogy nem teljesítette tavalyi ígéreteit. Nyilvánvaló, hogy az új mozgalmak az orosz gyengeség növekvő érzését használják fel, hogy az országot elzárják a demokratikus modernizálás és a gazdasági verseny elől. Az inga az új mítosztól mintha visszalendült volna a múltba. A várva várt jobb élet ugyanis sehogyan sem akar beköszönteni. Tekintettel a minden irányba hevesen széthúzó erőkre, Jelcin egyre szerencsétlenebbül próbál ragaszkodni a centrista politikához. Középhelyezését aligha sikerül megtartania. Gorbacsovnak sem sikerült. Két lehetőség közül választhat: vagy beleegyezik abba a klasszikusnak számító orosz megoldásba, hogy a régi és az új osztály a hatalom megtartása céljából a nép rovására kiegyezik, s ezáltal viszszafordítják a reformokat, vagy felkészül az újabb puccsra. Ezt könnyen végre lehet hajtani, hiszen a régi struktúrák még megvannak, és jól ismerik a módját. A néppel pedig ki törődne? Jelcin egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. Évszázadok óta most nyílt talán első ízben alkalom arra, hogy Oroszország bebizonyítsa, külső expanzió és belső elnyomás nélkül is alkalmas arra, hogy polgárian rendezett munka- és létformák között is kormányozható. Egy olyan időszakban, amikor egyre erőteljesebben hallatják hangjukat a nacionalisták és szélsőséges elemek, nagyon nehéz ezt a feladatot megoldani. Nem mellékes, hogy a tavaly augusztusi puccs óta az elmúlt időszakban olyan liberálisok is belegabalyodtak a féligazságok és demagógia hálójába, akik akkor még Jelcin mellett álltak ki. Ezek a kiszámíthatatlan indulatok a legveszélyesebbek. Ehhez párosul még a reakciós nacionalisták kelet-európai hangoskodása is. Lengyelországtól Romániáig mindenhol hallatják hangjukat. Táboruk azonban Oroszországban a legnépesebb. Bár a csoportok látszólag a politikai paletta ellentétes oldalain foglalnak helyet, nézeteik - mint a szélsőségeseknél általában - átfedik egymást. Egyáltalán nem biztos, hogy nem annyira erősek, hogy kihívást jelentsenek Jelcin számára, aki rendeletekkel kormányoz, megkerülve a parlamentet és az alkotmányt. Oroszország történelme a rövid életű reformkísérletek és a brutális elnyomás sokáig tartó láncolata volt. Az önámítás és csalódás után most csupán abban lehet bízni, hogy a tömegek és a politikai elit nem a régmúltba tér vissza. J. SZABÓ József KÜLPOLITIKA 3 Ebben a helyzetben a szerb politika mindinkább a tizedik emeletről lefelé zuhanó, az első emeletnél még elégedett ember benyomását adja: a második emeleten még örömmel állapítja meg, Európa mindinkább beletörődik, hogy a szerb katonai győzelemmel teremtett helyzeten keveset változtathat. Csak az a kérdés, nem rántott-e magával másokat és kiket rántott magával. Mert a Románia és Bulgária társult tagságáról kezdődő tárgyalások e két ország kétségbeesett kísérletét jelentik annak megakadályozására, hogy Jugoszlávia magával rántsa őket. Valószínű azonban, hogy e zuhanás következményeit megérzik a visegrádiak is. Különösen azután, hogy Lengyelország kormányozhatatlanná válása, Csehszlovákia szétesése után még Magyarország is olyan fejlemények színtere lett, amelyek arra utalnak, hogy még egy békés, majdnem egynemzetiségű országban is jelentkezhetnek Šešeljek, csak a körülményeken múlik, hogy milyen pusztítást végezhetnek. Megváltozott azonban a hangulat IVJL a társulásra váró országokon belül is. Walesa lengyel elnök azt vallja, hogy „jobb nem kifizetődőt termelni, mint semmit”, és ez meghatározza az ország egész politikáját. Csehszlovákiát hiába figyelmeztették, hogy a szétesés veszélyezteti az Európához való felsorakozást is, mégis a szétesést választották. Magyarországon elégedetlenséget vált ki, hogy - a Népszabadság megfogalmazásában - „ömlik a francia tej a boltokba, miközben a tejbe fúló magyar parasztok tehetetlen dühükben a parlament elé vonulnak tüntetni”. Elhangzik a magyar ipar védelmének jelszava - az Új Magyarország megfogalmazásában - „minden alkalommal, amikor külföldön gyártott árucikket vásárolunk, fájdalmasan hiányzó munkaalkalmat, munkahelyet veszünk el honfitársainktól”. A szakszervezetek követelik, hogy „a külgazdasági kapcsolatokat alá kell rendelni a nemzeti termelés érdekeinek”. Egyszóval az EK-tagság körüli bonyodalmak csak kis részét adják annak, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint a rendszerváltás kiváltotta lelkesedés idején Európa hitte. BÁLINT István