Magyar Szó, 1997. június (54. évfolyam, 127-151. szám)
1997-06-01 / 127. szám
1997. június 1., vasárnap finoman fogalmazva: érdekegyensúlyon alapulnak a jugoszláv— horvát kétoldalú kapcsolatok. Ez pedig annyit tesz, hogy - ha eltekintünk a folyton hangoztatott nemzeti méltóságtól és a lépten-nyomon kinyilvánított nemzeti dactól - az említett „érdekegyensúly” mögött jó néhány nyílt kérdés lapul: területi, kisebbségi, a jogfolytonosságra vonatkozó stb. A két fél tisztában van vele, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet máról holnapra megoldani, s emiatt késik a mintegy 20 kétoldalú egyezmény aláírása. Mate Granic horvát és Milan Milutinovic jugoszláv külügyminiszter föl is sorolta, hogy miről szólnak a készülő megegyezések (a határátkelőkről, a határ menti közlekedésről, a vízumkényszerrel kapcsolatos könnyítésekről, a belügyi együttműködésről, a köz- és a vasúti forgalomról stb.), de egy szóval sem említették a kisebbségvédelmi megállapodást (februárban Belgrádban kellett volna aláírni) és a kettős állampolgárság intézményét szabályozó egyezményt (a jugoszláv javaslat Zágráb számára elfogadhatatlan). Az a bizonyos egyensúly gátolta meg azt is, hogy megállapodás szülessen a légi folyosóról. Belgrád csak az északi folyosó megnyitásával ért egyet, Zágráb viszont a déli működtetésében is érdeket. Belgrád megítélése szerint a Duna mentén tulajdonképpen csak most, a választások megtartása, az önkormányzati szervek megalakulása után kezdődik az átmeneti időszak, az UNTAES-nek tehát - változatlan megbízatással - a jövő év elejéig kell maradnia, máskülönben nem szavatolható a béke. Zágráb viszont úgy véli, hogy Jacques Klein és erői máris csomagolhatnak, mivel a horvát alkotmányos jogi rend visszaállításával rendeződik a helyzet. Belgrád követeli a horvátországi szerb menekültek hazatérését, Zágráb elvárja a szerbiai horvát kisebbség helyzetének a javítását. Horvátország biztonsági kérdésnek tekinti a Prevlaka földnyelvet, Jugoszlávia viszont nyílt területi kérdésnek, s emiatt kérte a nemzetközi megfigyelők mandátumának a meghosszabbítását. Zágráb egyformán örökösöknek tartja az egykori jugoszláv tagköztársaságokat, Belgrád viszont jogtalan szecessziót emleget... Se szeri, se száma a megoldatlan kérdéseknek. Ettől függetlenül egyet kell érteni a jugoszláv diplomáciai vezetővel, aki kijelentette, hogy zágrábi látogatása „távlatokat nyit a szerb-horvát kapcsolatok fejlesztésében”. Milutinovic a szokványos megfogalmazást alighanem vigasznak szánta a szorongatott helyzetben levő Zágrábnak. Jugoszlávia ezúttal elégedett lehet, hiszen, a többi között, azt tehette szóvá a horvát vezetésnek, amit a világ is kórusban követel tőle: a szerb menekültek visszatérését, a kelet-szlavóniai szerbek helyzetének érdemi rendezését. Belgrád persze hagyományosan következetlen: a horvátországi szerb kisebbség kérdése valós probléma és nem belügy, ezzel szemben Kosovo és általában a jugoszláviai kisebbségek problémája nem létezik, ha viszont mégis a felszínre tör valamilyen „csekélység”, akkor ahhoz senkinek semmi köze, mivelhogy az belügy. Tagadhatatlan: Belgrád szénája sincs rendben, de - az ellenzéknek köszönhetőleg - ezúttal előnyösebb helyzetben van Zágrábnál, mivel az utóbbit most már mindenki bírálja. S itt kell visszatérni ahhoz a kérdéshez, hogy elfogadják-e a szerbek azt, amit az elmúlt öt-hat évben ők nyújtottak a Kelet-Szlavóniában, Nyugat-Szerémségben és Baranyában maradt horvátoknak, magyaroknak, szlovákoknak...? Nem fogadják el, és szerencsére ezt nem is követeli tőlük senki. A helyi önkormányzatok megalakulása során történt szerb túlkapások (vagy elhangzik a szerb himnusz, vagy nem lesz önkormányzat) arról tanúskodnak, hogy a Duna mente szerbségének egy része még mindig illúziókban ringatja magát... S itt a helye a másik kérdésnek: visszafogadná-e Belgrád azokat, akik éveken át fegyveres ellenőrzésük alatt tartották volna területének egy részét? Zágrábot erre rákényszeríti a nemzetközi közösség, habár a krajinaiak exodusáért elsősorban Belgrád a felelős. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a hontalanok visszatérését területi kérdésként kezelik nemcsak a hatalmiak, hanem a demokratikusnak mondott szerbiai ellenzék is. Változott-e valami is a délszláv fejekben Dayton óta? Nem lehet „nem” a válasz, mert ezzel a csaknem három hónapos szerbiai háborgás, valamint a zágrábi tüntetések (most már egyre halványuló) eredményeit cáfolnánk meg. De az „igen’’-től is oly távol állunk. Látják, tapasztalják ezt a nemzetköziek, és fokozódó nyomással próbálják rávenni a feleket, hogy tartsák tiszteletben azt, amit aláírtak. Robert Gelbard amerikai különmegbízott a héten Belgrádban, Zágrábban és Szarajevóban tárgyalt a vállalt kötelezettségekről. A jugoszláv és a horvát fővárosból csalódottan távozott. Milosevic szerb elnök nem hajlandó kiadni a háborús bűnökkel vádolt személyeket, Tuđman ellenzi a Jugoszláviába menekült szerbek hazatérését, vagyonjogi gondjaik megoldását, s Hágával sem működik együtt szívesen. A nyomás azonban igen nagy: a NATO külügyminiszterei csütörtökön felszólították a délszláv feleket, hogy maradéktalanul érvényesítsék a daytoni megegyezést. A sintrai (Portugália) Bosznia-értekezleten a békefolyamat ellenőrzésével megbízott tanács pénteki kiáltványában nemcsak arra kötelezte a daytoni békeszerződés aláíróit, hogy tegyék lehetővé a menekültek hazatérését, szavatolják a mozgásszabadságot, tartóztassák le és adják ki a hágai törvényszéknek a háborús bűnösöket, hanem arra is, hogy tiszteletben tartsák Bosznia szuverenitását, határainak sérthetetlenségét. Ez pedig azt jelenti, hogy a szerbközi különleges párhuzamos kapcsolatokról szóló okmányt, valamint a hasonló horvátközi dokumentumot Bosznia- Hercegovina alkotmányával összhangban kell módosítani. Csakhogy a nemzetközi közösség ezúttal is késik: Belgrádban állítólag már elkészült Jugoszlávia és a boszniai Szerb Köztársaság egyesüléséről szóló dokumentum, ami nyilván Zágráb számára is irányadó lesz. A nyomást azonban fokozni is lehet: Madeleine Albright amerikai államtitkár hétvégi balkáni körútjának éppen az az egyik célja, hogy tudomására hozza az „érdekelt” feleknek. Daytonnak nincs alternatívája, s ez magában foglalja azt is, hogy az ellenségeskedésről és a területi aspirációkról le kell mondani. A kérdés csak az, hogy megértik-e az üzenetet a délszlávok? HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Hagyományos következetlenség Lesz-e újabb Marshall-terv? (Léphart Pál karikatúrája) Esélyek és veszélyek Európai Unió és Magyarország: határsorompó a magyar kisebbségek számára? Az eddigi jelentések szerint a közép-kelet-európai államok sorából Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak a legnagyobb az esélye, hogy az első szakaszban integrálódjon a NATO-ba és az Európai Unióba. Természetszerű bármely ország csatlakozási igyekezete, a magyar állam helyzete azonban olyan vonatkozásban sajátos, hogy határain kívül mintegy három és fél millió magyar él kisebbségi sorsban, s amennyiben a schengeni megállapodás előírásai valóban teljes szigorral életbe lépnek, akkor Magyarország határai nem egyszerű államhatárok lesznek, hanem a Nyugat kirekesztő sorompója azon országok számára, akik még nem tagjai az Egyesült Európának. Botorság lenne a magyar kisebbségek részéről egy olyan elvárás, hogy Magyarország úgymond „várja be” szomszédait; egy ilyen lépés feltehetően csak tovább lassítaná a ma még lemaradásban levők integrációs „kényszerét”. Ám mindenképpen számolni kell ugyanakkor a különféle gátló tényezőkkel: a magyar kisebbségeket mindenekelőtt a szabad mozgás majdani akadályoztatása aggasztja máris, főként azokban az országokban, amelyek polgárai ma csak vízummal léphetnek be az Európai Unió államaiba. E pillanatban nem világos az sem, milyen ráhatással lesz mindez a gazdasági kapcsolatokra, a kulturális együttműködésre, vagy éppen hogyan alakul majd azon diákok sorsa, akik a határon túlról érkezve Magyarországon szeretnék folytatni tanulmányaikat. Mivel Európában nem létezik egységesen elfogadott kisebbségi modell, nyilvánvaló, hogy Budapestnek fel kell készülnie ezekre a sajátos problémákra, méghozzá most, amikor azok még ténylegesen nem jelentkeztek. Magyarország szomszédai közül újabban Romániának növekedtek meg jelentősebben az integrációs esélyei, ami egyben azt is jelzi, hogy a Nyugat már egy adott ország markánsabb demokratizálódási törekvését és az elfogadhatóbb, megnyugtatóbb kisebbségpolitika megvalósításának a szándékát is komolyan méltányolja. Mindkettő hiányában Szlovákia lerontotta korábbi jó helyezését, Ukrajna halovány kérdőjel, Kis-Jugoszlávia e pillanatban még az sem. Horvátországnak komoly feltételeket szabtak, Szlovéniának viszont sokkal simább lehet az útja. A jelenlegi helyzetet persze felesleges lenne túldimenzionálni, hiszen mondjuk, Jugoszláviában az idén, Szlovákiában pedig jövőre tartanak választásokat, s egy európaibb irányultságú hatalomváltás esetén a képlet már változik. Szinte biztosra vehető azonban, hogy Magyarország szomszédai nem egyszerre, hanem lépcsőzetesen csatlakoznak majd az EU-hoz, s erre az átmeneti időszakra kellene átmeneti megoldásokat felkutatni. Az Európai Unió azt szeretné, ha a jövendő tagállamai közötti alapvető problémák még azok belépése előtt megoldódnának, ennek azonban kicsiny a valószínűsége; a szomszédsági viszonyokat rendezni kívánó államközi alapszerződések eredménye is igencsak felemás. A kettős állampolgárság rendszere (Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság is ezen ügyködik most) többnyire áthidalná a gondokat, ám számítani kell az első körből kimaradó országok sértődöttségével, s ha ebben a megbántottsági periódusban ideiglenesen ismét a nemzetállami törekvések kerülnének túlsúlyba, akkor a kisebbségi magyar közösségek kettős állampolgársági igénye inkább fokozná, mintsem csökkentené a belső feszültségeket. Egyébként is: a jövőre esedékes magyarországi parlamenti választások előtt nem valószínű, hogy Budapest hivatalosan is megkockáztatná a kettős állampolgárság gondolatát. A magyar vezetésnek azonban máris - és nem „szégyenkező”” pozícióból - elő kellene készítenie azokat a mechanizmusokat, amelyek az anyaország és a magyar kisebbségek élő kapcsolatrendszerében várhatóan jelentkező akadályokat legalább részben semlegesítik. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Algéria mártíromsága Van tétje annak a harcnak, amely immár több mint öt éve folyik Algériáért, annak eldöntéséért, hogy mely erők határozzák meg az ország jövőjét, amelyben még az áldozatok számát sem lehet pontosan tudni, a becslések 60 000-80 000 halottat emlegetnek. Ennek a tételnek az alátámasztására elég lenne megemlíteni, hogy Algéria fejenkénti nemzeti jövedelme még a megpróbáltatások következményeként bekövetkezett kb. egyharmaddal való csökkenés után is nagyobb, mint ma Jugoszláviáé, nem is szólva arról, hogy a világ országainak különféle rangsorában hány mutatószáma kedvezőbb, mint a miénk. A részletesebb elemzés még több érvet szolgáltathat ehhez a tételhez, mert azt mutathatja ki, hogy Algéria milyen gazdag ország. Hatalmas - 2 380 000 négyzetkilométernyi - területe nemcsak a kincseket rejtegető Szaharából áll, hanem termékeny - többek között világhírű borokat adó - síkságokból, lankákból, ásványkincsekben - vasércben, foszfátban, antimonban, higanyban stb. - gazdag hegyekből, tengerpartból, amely a szomszédos Tunéziát és Marokkót már közkedvelt turisztikai paradicsommá tette. Igazi kincsek azonban a kőolaj és a földgáz, amelyből olyan tartalékokkal rendelkezik, hogy Szaúd-Arábiával versenyezhet. Ezek a kincsek mind nagyobb szerepet kapnak Európa életében is - nemrégiben helyezték üzembe az 1500 km hosszú Magreb-Európa gázvezetéket, és az ország a szigorú katonai ellenőrzés mellett, de zavartalanul folyó kőolaj- és gázkitermelésből tavaly 12,5 milliárd dollár bevételt (fejenként kb. 400 dollárt) valósított meg. Ha ehhez, még hozzátesszük a borzalmas vérengzésekkel háttérbe szorított eredményeket (a gazdasági növekedés az 1995. évi 3,8 százalékról tavaly 4, az idén 5 százalékra gyorsult, az inflációt az 1992. évi 50 százalékról az idén 10 százalékra szorították le, az országnak 5,3 milliárd dollár devizatartaléka van stb.), akkor könnyű megfogalmaznunk a fenti tételt: van miért harcolniuk az ország politikai erőinek. Algéria mártíromsága éppen abból ered, hogy ezt a harcot nem lehet eldönteni, marad tehát csak a további vérontás. Elsősorban is sem a belső, sem a külső erők nem engedhetik meg a mohamedán szélsőségek győzelmét, vagyis azt, hogy az országot egyszerűen átengedjék a szélsőségeknek, és ezzel az afganisztáni tálibok győzelmére emlékeztető békét, a leírt országok temetői csendjét megengedjék. A belső erők azért, mert az ország mostani urai egymillió áldozattal járó dicsőséges függetlenségi harc örökösei, akik minden kudarc ellenére sem választhatják a visszavonulást. A külföld pedig a látszólagos semlegesség ellenére (Franciaország a területén élő kb. 2 millió mohamedán miatt nagyon óvatosan támogatja az algériai rendszert, Clinton pedig - annak szellemében, hogy az USA nem vállalhatja a világ minden gondját - visszautasította a közbelépést) az országot gazdagsága miatt nem engedheti át a szélsőséges erőknek, de az Iránnal, Irakkal és Líbiával szerzett keserű tapasztalatok miatt sem engedheti meg a mohamedán szélsőségek győzelmét. Arra viszont nincs erő, hogy letörjék a mohamedán terrorizmust. Nincs megoldása a világnak az ilyen gazdag, de nagy népességű országok problémájára (Algériának 28-30 millió lakosa van, 2-3 millió lakosú fővárossal, tehát csak a fővárosban többen élnek, mint egész Kuvaitban). Ez az igazi magyarázata Algéria mártíromságának, annak az eldönthetetlen harcnak, amely csak a kölcsönös gyilkosságok vérfürdőit ismétli. A világ csak recepteket ismer, és csak akkor hajlandó megengedni az eltérést a receptektől, amikor arra rákényszerül. Egyik ilyen receptje, hogy minden politikai nehézségre gyógyír a többpártrendszer. Amikor az 1991 végén rendezett parlamenti választások első fordulójában nyilvánvaló lett, hogy ez a többpártrendszer a mohamedán szélsőségek győzelmét hozza, eltűrte a választások felfüggesztését, megengedte azt, amit Kelet-Európában sohasem nézett volna el, holott azt is előre láthatta, hogy a többpártrendszer a mondjuk Jugoszláviában véres polgárháborút hozó nacionalizmus győzelmét jelenti. Arra azonban már nincs sem receptje, sem elképzelése, hogyan lehetne egy akár még ilyen gazdag államban is, mint Algéria, diadalmaskodni a mohamedán szélsőség felett, amely képes asszonyokat villanyfűrésszel feldarabolni, csak azért, mert nem tartják magukat az általuk kötelezőnek nyilvánított viselethez, képes gyilkossággal küzdeni az olyan „ellenségek” ellen, mint a mozi, vagy a nyugati zene. Ennek a szélsőségnek ugyanis csak egyik forrása az elvakult fanatizmus, amely fegyvert csinál a vallásból. A másik még lényegesebb forrás, hogy ez a fanatizmus elvakult harcához támaszt talál a tömegek kilátástalan helyzetében. A vallás azért válik egyetlen reménnyé és kárpótlássá, mert elérhetetlenek azok a javak, amelyek helyett a szélsőségek valamikor a mai „kulturális forradalom” ideológiai tisztaságát, most a vallási értékek abszolutizálását kínálják. A vigaszt és a reményt abban a helyzetben, amikor az ország lakosságának 30 százaléka munkanélküli, s a lakosság felét képező fiataloknak reménye sincs az elhelyezkedésre. A világ pedig erre nemcsak megoldást nem tud, hanem látszatmegoldásként még a baloldalinak csak feltételesen nevezhető Le Monde c. tekintélyes francia napilap által is „ultraliberálisnak” nevezett receptet kínálja, a kikényszerített árfelszabadítást, aminek következménye, hogy az ország gazdaságának jeleként hiába jelennek meg a csillogó kirakatok, hihetetlen árubőséggel, ha a lakosság oroszlánrésze a termékek árát nem tudja megfizetni. A terror bűvös köre ennek a kilátástalan helyzetnek a következménye: a szélsőségek véres terrorjára az emberi jogokat, a bíróságok függetlenségét és a sajtószabadságot egyformán semmibe vevő kegyetlen állam megtorlás a válasz. És a világnak, főleg a mi térségünknek oda kell figyelnie arra, ami Algériában történik, mert az dől el ebben az országban, hogy legalább a gazdagsággal megáldott országoknak sikerül-e úrrá lenni gazdasági bajaikon, és ezzel leküzdeni a velejáró válságokat, vagy pedig sorsszerű, hogy még ezek az országok is belső ellentéteik martalékává lesznek, és elvesznek az elmaradottság, vallási-politikai nemzed stb. fanatizmus élőhomokjában. Eddig a politikai erők erőfeszítéseit, különféle próbálkozásait láttuk, és minden újabb próbálkozás után növekvő izgalommal tesszük fel a kérdést: sikerül-e kitörni ebből a bűvös körből, sikerül-e megoldást találni, vagy hiábavaló minden erőfeszítés, nincs kiút abból a helyzetből, amelyben nem látni, hogy a politikai erők elvakultsága, totális impotenciája annak következménye, hogy a problémákra nincs megoldás, vagy azért nincs megoldás, mert a politikai erők nem tudják leküzdeni elvakultságukat, impotenciájukat. Ilyen figyelemmel kísért próbálkozás volt 1995- ben az elnökválasztás, amely a tábornokból lett elnököt, Liamine Zeroualt állította az ország élére, amelyről akkor még az volt a vélemény, hogy legfeljebb az ország vezetőségében érezhető elbizonytalanodásnak vethet véget, a politikai légkör még nem tisztítja meg a kedvező fordulat előtt. A következő kísérlet - tavaly novemberben, az ország új alkotmányának elfogadása népszavazással már a megoldás intézményes kerete megteremtésének reményét adta. Az új alkotmány ugyanis egyrészt kirekesztette a politikai életből a szélsőségeket azzal, hogy betiltotta a vallási, nyelvi és a regionális alapon szervezkedő pártokat, másrészt igyekezett kifogni a szelet a szélsőségek vitorláiból azzal, hogy az iszlámot államvallássá, az arabot egyetlen hivatalos nyelvvé nyilvánította. Most a héten az új kísérlet - a parlamenti választás június 5-én, 41 párt részvételével, 380 képviselői helyre 7486 jelölttel - már azzal próbálkozik, hogy az ország jövője és politikája körüli harcot a kölcsönös gyilkolások teréről a politikai-parlamenti harc terére vigye át. És a mi térségünkben is oda kell figyelni erre a próbálkozásra, szurkolni kell sikerének, mert Algériában válasz születik a világ sok országát, köztük a mi térségünk jelentékeny részét is érintő kérdésre: a gazdasági bajok objektíve, a kilátástalanság érzésének elhatalmasodása szubjektíve olyan helyzetet teremt-e, amelyben csak a szerencsétlen helyzetben gyilkolásra buzdító, szerencsésebb helyzetben a felelőtlen handabandázásnál megálló politikusok érvényesülhetnek, vagy lehetséges okos politika is. BÁLINT István