Magyar Szó, 1997. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1997-06-01 / 127. szám

1997. június 1., vasárnap f­­­inom­an fogalmazva: érdekegyen­súlyon alapulnak a jugoszláv— horvát kétoldalú kapcsolatok. Ez pe­dig annyit tesz, hogy - ha eltekintünk a folyton hangoztatott nemzeti méltó­ságtól és a lépten-nyomon kinyilvání­tott nemzeti dactól - az említett „ér­dekegyensúly” mögött jó néhány nyílt kérdés lapul: területi, kisebbségi, a jogfolytonosságra vonatkozó stb. A két fél tisztában van vele, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet máról holnap­ra megoldani, s emiatt késik a mint­egy 20 kétoldalú egyezmény aláírása. Mate Granic horvát és Milan Miluti­novic jugoszláv külügyminiszter föl is sorolta, hogy miről szólnak a készülő megegyezések (a határátkelőkről, a határ menti közlekedésről, a vízum­kényszerrel kapcsolatos könnyítések­ről, a belügyi együttműködésről, a köz- és a vasúti forgalomról stb.), de egy szóval sem említették a kisebbség­­védelmi megállapodást (februárban Belgrádban kellett volna aláírni) és a kettős állampolgárság intézményét szabályozó egyezményt (a jugoszláv javaslat Zágráb számára elfogadhatat­lan). Az a bizonyos egyensúly gátolta meg azt is, hogy megállapodás szüles­sen a légi folyosóról. Belgrád csak az­ északi folyosó megnyitásával ért egyet, Zágráb viszont a déli működte­tésében is érdeket. Belgrád megítélé­se szerint a Duna mentén tulajdon­képpen csak most, a választások meg­tartása, az önkormányzati szervek megalakulása után kezdődik az átme­neti időszak, az UNTAES-nek tehát - változatlan megbízatással - a jövő év elejéig kell maradnia, máskülönben nem szavatolható a béke. Zágráb vi­szont úgy véli, hogy Jacques Klein és erői máris csomagolhatnak, mivel a horvát alkotmányos­ jogi rend vissza­állításával rendeződik a helyzet. Bel­­grád követeli a horvátországi szerb menekültek hazatérését, Zágráb el­várja a szerbiai horvát kisebbség hely­zetének a javítását. Horvátország biz­tonsági kérdésnek tekinti a Prevlaka földnyelvet, Jugoszlávia viszont nyílt területi kérdésnek, s emiatt kérte a nemzetközi megfigyelők mandátumá­nak a meghosszabbítását. Zágráb egy­formán örökösöknek tartja az egykori jugoszláv tagköztársaságokat, Belgrád viszont jogtalan szecessziót emleget... S­e szeri, se száma a megoldatlan kérdéseknek. Ettől függetlenül egyet kell érteni a jugoszláv diplomá­ciai vezetővel, aki kijelentette, hogy zágrábi látogatása „távlatokat nyit a szerb-horvát kapcsolatok fejlesztésé­ben”. Milutinovic a szokványos meg­fogalmazást alighanem vigasznak szánta a szorongatott helyzetben levő Zágrábnak. Jugoszlávia ezúttal elége­dett lehet, hiszen, a többi között, azt tehette szóvá a horvát vezetésnek, amit a világ is kórusban követel tőle: a szerb menekültek visszatérését, a ke­let-szlavóniai szerbek helyzetének ér­demi rendezését. Belgrád persze ha­gyományosan következetlen: a hor­vátországi szerb kisebbség kérdése va­lós probléma és nem belügy, ezzel szemben Kosovo és általában a jugo­szláviai kisebbségek problémája nem létezik, ha viszont mégis a felszínre tör valamilyen „csekélység”, akkor ah­hoz senkinek semmi köze, mivelhogy az belügy. Tagadhatatlan: Belgrád szénája sincs rendben, de - az ellen­zéknek köszönhetőleg - ezúttal elő­nyösebb helyzetben van Zágrábnál, mivel az utóbbit most már mindenki bírálja. S itt kell visszatérni ahhoz a kér­déshez, hogy elfogadják-e a szerbek azt, amit az elmúlt öt-hat évben ők nyújtottak a Kelet-Szlavóniában, Nyugat-Szerémségben és Baranyá­ban maradt horvátoknak, magyarok­nak, szlovákoknak...? Nem fogadják el, és szerencsére ezt nem is követeli tőlük senki. A helyi önkormányzatok megalakulása során történt szerb túl­kapások (vagy elhangzik a szerb him­nusz, vagy nem lesz önkormányzat) arról tanúskodnak, hogy a Duna mente szerbségének egy része még mindig illúziókban ringatja magát... S itt a helye a másik kérdésnek: visszafogadná-e Belgrád azokat, akik éveken át fegyveres ellenőrzésük alatt tartották volna területének egy részét? Zágrábot erre rákényszeríti a nemzetközi közösség, habár a kraji­­naiak exodusáért elsősorban Belgrád a felelős. De nem is ez a lényeg, ha­nem az, hogy a hontalanok visszaté­rését területi kérdésként kezelik nemcsak a hatalmiak, hanem a de­mokratikusnak mondott szerbiai el­lenzék is. V­áltozott-e valami is a délszláv fe­jekben Dayton óta? Nem lehet „nem” a válasz, mert ezzel a csaknem három hónapos szerbiai háborgás, va­lamint a zágrábi tüntetések (most már egyre halványuló) eredményeit cáfol­nánk meg. De az „igen’’-től is oly távol állunk. Látják, tapasztalják ezt a nem­zetköziek, és fokozódó nyomással pró­bálják rávenni a feleket, hogy tartsák tiszteletben azt, amit aláírtak. Robert Gelbard amerikai különmegbízott a héten Belgrádban, Zágrábban és Sza­rajevóban tárgyalt a vállalt kötelezett­ségekről. A jugoszláv és a horvát fővá­rosból csalódottan távozott. Milosevic szerb elnök nem hajlandó kiadni a háborús bűnökkel vádolt személyeket, Tuđman ellenzi a Jugoszláviába me­nekült szerbek hazatérését, vagyonjo­gi gondjaik megoldását, s Hágával sem működik együtt szívesen. A nyo­más azonban igen nagy: a NATO kül­ügyminiszterei csütörtökön felszólí­tották a délszláv feleket, hogy mara­déktalanul érvényesítsék a daytoni megegyezést. A sintrai (Portugália) Bosznia-értekezleten a békefolyamat ellenőrzésével megbízott tanács pén­teki kiáltványában nemcsak arra köte­lezte a daytoni békeszerződés aláíróit, hogy tegyék lehetővé a menekültek hazatérését, szavatolják a mozgássza­badságot, tartóztassák le és adják ki a hágai törvényszéknek a háborús bű­nösöket, hanem arra is, hogy tisztelet­ben tartsák Bosznia szuverenitását, határainak sérthetetlenségét. Ez pe­dig azt jelenti, hogy a szerbközi kü­lönleges párhuzamos kapcsolatokról szóló okmányt, valamint a hasonló horvátközi dokumentumot Bosznia- Hercegovina alkotmányával össz­hangban kell módosítani. Csakhogy a­­ nemzetközi közösség ezúttal is késik:­­ Belgrádban állítólag már elkészült Ju­goszlávia és a boszniai Szerb Köztár­saság egyesüléséről szóló dokumen­tum, ami nyilván Zágráb számára is irányadó lesz. A nyomást azonban fokozni is le­het: Madeleine Albright amerikai államtitkár hétvégi balkáni körútjá­nak éppen az az egyik célja, hogy tu­domására hozza az „érdekelt” felek­nek. Daytonnak nincs alternatívája, s ez magában foglalja azt is, hogy az el­­lenségeskedésről és a területi aspiráci­ókról le kell mondani. A kérdés csak az, hogy megértik-e az üzenetet a délszlávok? HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Hagyományos következetlenség Lesz-e újabb Marshall-terv? (Léphart Pál karik­atúrája) Esélyek és veszélyek Európai Unió és Magyarország: határsorompó a magyar kisebbségek számára? A­z eddigi jelentések szerint a közép-kelet-európai ál­lamok sorából Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak a legnagyobb az esélye, hogy az első szakaszban integrálódjon a NATO-ba és az Európai Unióba. Természetszerű bármely ország csatlakozási igyekezete, a magyar állam helyzete azonban olyan vo­natkozásban sajátos, hogy határain kívül mintegy három és fél millió magyar él kisebbségi sorsban, s amennyiben a schengeni megállapodás előírásai valóban teljes szigor­ral életbe lépnek, akkor Magyarország határai nem egy­szerű államhatárok lesznek, hanem a Nyugat kirekesztő sorompója azon országok számára, akik még nem tagjai az Egyesült Európának. Botorság lenne a magyar kisebbségek részéről egy olyan elvárás, hogy Magyarország úgymond „várja be” szomszédait; egy ilyen lépés feltehetően csak tovább las­sítaná a ma még lemaradásban levők integrációs „kény­szerét”. Ám mindenképpen számolni kell ugyanakkor a különféle gátló tényezőkkel: a magyar kisebbségeket mindenekelőtt a szabad mozgás majdani akadályoztatása aggasztja máris, főként azokban az országokban, amelyek polgárai ma csak vízummal léphetnek be az Európai Unió államaiba. E pillanatban nem világos az sem, mi­lyen ráhatással lesz mindez a gazdasági kapcsolatokra, a kulturális együttműködésre, vagy éppen hogyan alakul majd azon diákok sorsa, akik a határon túlról érkezve Magyarországon szeretnék folytatni tanulmányaikat. Mi­vel Európában nem létezik egységesen elfogadott kisebb­ségi modell, nyilvánvaló, hogy Budapestnek fel kell ké­szülnie ezekre a sajátos problémákra, méghozzá most, amikor azok még ténylegesen nem jelentkeztek. Magyarország szomszédai közül újabban Romániá­nak növekedtek meg jelentősebben az integrációs esé­lyei, ami egyben azt is jelzi, hogy a Nyugat már egy adott ország markánsabb demokratizálódási törekvését és az elfogadhatóbb, megnyugtatóbb kisebbségpolitika meg­valósításának a szándékát is komolyan méltányolja. Mindkettő hiányában Szlovákia lerontotta korábbi jó he­lyezését, Ukrajna halovány kérdőjel, Kis-Jugoszlávia e pillanatban még az sem. Horvátországnak komoly felté­teleket szabtak, Szlovéniának viszont sokkal simább lehet az útja. A jelenlegi helyzetet persze felesleges lenne túl­dimenzionálni, hiszen mondjuk, Jugoszláviában az idén, Szlovákiában pedig jövőre tartanak választásokat, s egy európaibb irányultságú hatalomváltás esetén a képlet már változik. Szinte biztosra vehető azonban, hogy Ma­gyarország szomszédai nem egyszerre, hanem lépcsőze­tesen csatlakoznak majd az EU-hoz, s erre az átmeneti időszakra kellene átmeneti megoldásokat felkutatni. A­z Európai Unió azt szeretné, ha a jövendő tagálla­mai közötti alapvető problémák még azok belépése előtt megoldódnának, ennek azonban kicsiny a valószí­nűsége; a szomszédsági viszonyokat rendezni kívánó ál­lamközi alapszerződések eredménye is igencsak felemás. A kettős állampolgárság rendszere (Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság is ezen ügyködik most) többnyire át­hidalná a gondokat, ám számítani kell az első körből ki­maradó országok sértődöttségével, s ha ebben a meg­­bántottsági periódusban ideiglenesen ismét a nemzetál­lami törekvések kerülnének túlsúlyba, akkor a kisebbsé­gi magyar közösségek kettős állampolgársági igénye in­kább fokozná, mintsem csökkentené a belső feszültsége­ket. Egyébként is: a jövőre esedékes magyarországi par­lamenti választások előtt nem valószínű, hogy Budapest hivatalosan is megkockáztatná a kettős állampolgárság gondolatát. A magyar vezetésnek azonban máris - és nem „szégyenkező”” pozícióból - elő kellene készítenie azokat a mechanizmusokat, amelyek az anyaország és a magyar kisebbségek élő kapcsolatrendszerében várható­an jelentkező akadályokat legalább részben semlegesítik. SINK­OVIT­S Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Algéria mártíromsága V­an tétje annak a harcnak, amely immár több mint öt éve folyik Algériáért, annak eldöntéséért, hogy mely erők határozzák meg az ország jövőjét, amelyben még az áldozatok számát sem lehet pontosan tudni, a becslések 60 000-80 000 halottat em­legetnek. Ennek a tételnek az alátá­masztására elég lenne megemlíteni, hogy Algéria fejenkénti nemzeti jöve­delme még a megpróbáltatások követ­kezményeként bekövetkezett kb. egy­­harmaddal való csökkenés után is na­gyobb, mint ma Jugoszláviáé, nem is szólva arról, hogy a világ országainak különféle rangsorában hány mutató­száma kedvezőbb, mint a miénk. A részletesebb elemzés még több érvet szolgáltathat ehhez a tételhez, mert azt mutathatja ki, hogy Algéria milyen gazdag ország. Hatalmas - 2 380 000 négyzetkilométernyi - területe nem­csak a kincseket rejtegető Szaharából áll, hanem termékeny - többek között világhírű borokat adó - síkságokból, lankákból, ásványkincsekben - vasérc­ben, foszfátban, antimonban, higany­ban stb. - gazdag hegyekből, tenger­partból, amely a szomszédos Tunéziát és Marokkót már közkedvelt turiszti­kai paradicsommá tette. Igazi kincsek azonban a kőolaj és a földgáz, amely­ből olyan tartalékokkal rendelkezik, hogy Szaúd-Arábiával versenyezhet. Ezek a kincsek mind nagyobb szere­pet kapnak Európa életében is - nem­régiben helyezték üzembe az 1500 km hosszú Magreb-Európa gázvezetéket­­, és az ország a szigorú katonai ellen­őrzés mellett, de zavartalanul folyó kőolaj- és gázkitermelésből tavaly 12,5 milliárd dollár bevételt (fejenként kb. 400 dollárt) valósított meg. Ha ehhez, még hozzátesszük a borzalmas vé­rengzésekkel háttérbe szorított ered­ményeket (a gazdasági növekedés az 1995. évi 3,8 százalékról tavaly 4, az idén 5 százalékra gyorsult, az inflációt az 1992. évi 50 százalékról az idén 10 százalékra szorították le, az országnak 5,3 milliárd dollár devizatartaléka van stb.), akkor könnyű megfogalmaz­nunk a fenti tételt: van miért harcol­niuk az­ ország politikai erőinek. Algé­ria mártíromsága éppen abból ered, hogy ezt a harcot nem lehet eldönte­ni, marad tehát csak a további véron­tás. Elsősorban is sem a belső, sem a külső erők nem engedhetik meg a mohamedán szélsőségek győzelmét, vagyis azt, hogy az országot egyszerű­en átengedjék a szélsőségeknek, és ez­zel az afganisztáni tálibok győzelmére emlékeztető békét, a leírt országok te­metői csendjét megengedjék. A belső erők azért, mert az ország mostani urai egymillió áldozattal járó dicsősé­ges függetlenségi harc örökösei, akik minden kudarc ellenére sem választ­hatják a visszavonulást. A külföld pe­dig a látszólagos semlegesség ellenére (Franciaország a területén élő kb. 2 millió mohamedán miatt nagyon óva­tosan támogatja az algériai rendszert, Clinton pedig - annak szellemében, hogy az USA nem vállalhatja a világ minden gondját - visszautasította a közbelépést) az országot gazdagsága miatt nem engedheti át a szélsőséges erőknek, de az Iránnal, Irakkal és Lí­biával szerzett keserű tapasztalatok miatt sem engedheti meg a mohame­dán szélsőségek győzelmét. Arra vi­szont nincs erő, hogy letörjék a moha­medán terrorizmust. N­incs megoldása a világnak az ilyen gazdag, de nagy népességű országok problémájára (Algériának 28-30 millió lakosa van, 2-3 millió la­kosú fővárossal, tehát csak a főváros­ban többen élnek, mint egész Kuvait­­ban). Ez az igazi magyarázata Algéria mártíromságának, annak az eldönthe­­tetlen harcnak, amely csak a kölcsö­nös gyilkosságok vérfürdőit ismétli. A világ csak recepteket ismer, és csak akkor hajlandó megengedni az elté­rést a receptektől, amikor arra rá­kényszerül. Egyik ilyen receptje, hogy minden politikai nehézségre gyógyír a többpártrendszer. Amikor az 1991 végén rendezett parlamenti választá­sok első fordulójában nyilvánvaló lett, hogy ez a többpártrendszer a moha­medán szélsőségek győzelmét hozza, eltűrte a választások felfüggesztését, megengedte azt, amit Kelet-Európá­­ban sohasem nézett volna el, holott azt is előre láthatta, hogy a többpárt­rendszer a mondjuk Jugoszláviában véres polgárháborút hozó nacionaliz­mus győzelmét jelenti. Arra azonban m­ár nincs sem receptje, sem elképze­lése, hogyan lehetne egy akár még ilyen gazdag államban is, mint Algé­ria, diadalmaskodni a mohamedán szélsőség felett, amely képes asszonyo­kat villanyfűrésszel feldarabolni, csak azért, mert nem tartják magukat az általuk kötelezőnek nyilvánított vise­­lethez, képes gyilkossággal küzdeni az olyan „ellenségek” ellen, mint a mozi, vagy a nyugati zene. Ennek a szélső­ségnek ugyanis csak egyik forrása az elvakult fanatizmus, amely fegyvert csinál a vallásból. A másik még lénye­gesebb forrás, hogy ez a fanatizmus elvakult harcához támaszt talál a tö­megek kilátástalan helyzetében. A val­lás azért válik egyetlen reménnyé és kárpótlássá, mert elérhetetlenek azok a javak, amelyek helyett a szélsőségek valamikor a ma­i „kulturális forrada­lom” ideológiai tisztaságát, most a val­lási értékek abszolutizálását kínálják. A vigaszt és a reményt abban a hely­zetben, amikor az ország lakosságá­nak 30 százaléka munkanélküli, s a la­kosság felét képező fiataloknak remé­nye sincs az elhelyezkedésre. A világ pedig erre nemcsak megoldást nem tud, hanem látszatmegoldásként még a baloldalinak csak feltételesen nevez­hető Le Monde c. tekintélyes francia napilap által is „ultraliberálisnak” ne­vezett receptet kínálja, a kikényszerí­­tett árfelszabadítást, aminek következ­ménye, hogy az ország gazdaságának jeleként hiába jelennek meg a csillogó kirakatok, hihetetlen árubőséggel, ha a lakosság oroszlánrésze a termékek árát nem tudja megfizetni. A terror bűvös köre ennek a kilá­tástalan helyzetnek a következ­ménye: a szélsőségek véres terrorjára az emberi jogokat, a bíróságok füg­­getlenségét és a sajtószabadságot egy­formán semmibe vevő kegyetlen álla­­m megtorlás a válasz. És a világnak, főleg a mi térségünknek oda kell fi­gyelnie arra, ami Algériában történik, mert az dől el ebben az országban, hogy legalább a gazdagsággal megál­dott országoknak sikerül-e úrrá lenni gazdasági bajaikon, és ezzel leküzdeni a velejáró válságokat, vagy pedig sorsszerű, hogy még ezek az országok is belső ellentéteik martalékává lesz­nek, és elvesznek az elmaradottság, vallási-politikai­ nemzed stb. fanatiz­mus élőhomokjában. Eddig a politikai erők erőfeszítéseit, különféle próbál­kozásait láttuk, és minden újabb pró­bálkozás után növekvő izgalommal tesszük fel a kérdést: sikerül-e kitörni ebből a bűvös körből, sikerül-e megol­dást találni, vagy hiábavaló minden erőfeszítés, nincs kiút abból a helyzet­ből, amelyben nem látni, hogy a poli­tikai erők elvakultsága, totális impo­tenciája annak következménye, hogy a problémákra nincs megoldás, vagy azért nincs megoldás, mert a politikai erők nem tudják leküzdeni elvakult­­ságukat, impotenciájukat. Ilyen figye­lemmel kísért próbálkozás volt 1995- ben az­ elnökválasztás, amely a tábor­nokból lett elnököt, Liamine Zeroualt állította az ország élére, amelyről ak­kor még az volt a vélemény, hogy leg­feljebb az ország vezetőségében érez­hető elbizonytalanodásnak vethet vé­get, a politikai légkör még nem tisztít­ja meg a kedvező fordulat előtt. A kö­vetkező kísérlet - tavaly novemberben­­, az ország új alkotmányának elfoga­dása népszavazással már a megoldás intézményes kerete megteremtésének reményét adta. Az új alkotmány ugyanis egyrészt kirekesztette a politi­kai életből a szélsőségeket azzal, hogy betiltotta a vallási, nyelvi és a regioná­lis alapon szervezkedő pártokat, más­részt igyekezett kifogni a szelet a szél­sőségek vitorláiból azzal, hogy az isz­lámot államvallássá, az arabot egyet­len hivatalos nyelvvé nyilvánította. Most a héten az új kísérlet - a parla­menti választás június 5-én, 41 párt részvételével, 380 képviselői helyre 7486 jelölttel - már azzal próbálkozik, hogy az ország jövője és politikája kö­rüli harcot a kölcsönös gyilkolások te­réről a politikai-parlamenti harc teré­re vigye át. És a mi térségünkben is oda kell figyelni erre a próbálkozásra, szurkolni kell sikerének, mert Algéri­ában válasz születik a világ sok orszá­gát, köztük a mi térségünk jelenté­keny részét is érintő kérdésre: a gaz­dasági bajok objektíve, a kilátástalan­­ság érzésének elhatalmasodása szub­­jektíve olyan helyzetet teremt-e, amelyben csak a szerencsétlen hely­zetben gyilkolásra buzdító, szerencsé­sebb helyzetben a felelőtlen handa­­bandázásnál megálló politikusok érvé­nyesülhetnek, vagy lehetséges okos politika is. BÁLINT István

Next