Magyar Szó, 1998. október (55. évfolyam, 234-260. szám)

1998-10-01 / 234. szám

2 KÜLPOLITIKA Európa motoija Németország politikája a gazdasági fejlődés függvénye Változik-e az európai politika a német parlamenti választások után? A helyzetelemzők nézete szerint Németország választótes­­tülete belső megokolásból búcsú­zott el Helmut Kohl kancellár 16 éves politikai irányzatától, ponto­sabban magától a kancellártól. Ötödször már nem akarta vezetői pozícióban látni a tekintélyes po­litikust, akit immár vaskancellár­nak neveztek, emlékezve az or­szágegyesítő és alapító Bismarck­ra, valamint később Konrad Ade­nauer kancellárra, aki a második világháború után a romokból építette újjá Németországot. Bi­zonyos, hogy a lezárult periódus történelmi nevezetességű marad Németország történelmében, hi­szen Kohl egyesítette a kettésza­kított államot és a több mint 60 milliós nagyhatalmat valóban eu­rópai nagyhatalommá alakította át. Kormányzata idején nemcsak saját államának szerzett múlha­tatlan érdemeket a világpolitiká­ban, hanem az egyik legkövetke­zetesebb támogatója volt az euró­pai egyesülésnek is, annak, hogy megvalósuljanak Charles de Gaulle egykori francia köztársa­sági elnök elképzelései az egye­sült Európáról. Valóban a Bonn és Párizs között kialakult tengely hordozta az egyesült Európa gondolatát, kisebb ingadozások­kal csatlakozott hozzá London is, mert ez a három tekintélyes ál­lam: Nagy-Britannia, Franciaor­szág és Németország megértette, hogy a változó világban, a hideg­háború után kialakult egypólusú világrendben nem elegendő csu­pán végrehajtó szerv lenni az Egyesült Államok mint szuperha­talom diktálta nemzetközi, gazda­sági, társadalmi, politikai és kato­nai átalakulásban. Európának többet kell jelentenie; tudatosíta­nia kell, hogy gazdasági, pénz­ügyi erejénél fogva nem mellő­zendő, hanem egyenrangú té­nyezője az új világrendnek. Sajnálatos módon az egyesü­lés elgondolásai még nem hódí­tanak eléggé teret a politikai köz­tudatban, különben nem merült volna föl annyi akadály a pénz­ügyi, a gazdasági és a politikai egybekapcsolódás útján. Kiala­kult ugyan egy megfelelő intéz­ményrendszer, tekintsük csak át a maastrichti megállapodás ered­ményeit, de ezzel egyidőben to­vábbra is érződik a kétely, hogy­ lehet-e föladni a nemzeti szuvere­nitás egy részét az egység érdeké­ben. Ez megannyiszor fölmerült Nagy-Britanniában, a Benelux államokban, Olaszországban, sőt Franciaországban is. Igaz, erősö­dött azoknak a tábora, akik sze­retnék meggyorsítani az egységes Európát, annál inkább, mert most már az egész kontinens jö­vőjéről van szó, lévén hogy az egykori posztkommunista kelet­európai országok is elfogadták az európai gondolatot, és fokozato­san idomulnak a kontinentális eszmékhez. Ez a folyamat persze lassú, mert nehéz áthidalni fél év­század egymástól eltérő fejlődésé­ben keletkezett különbségeket és elmaradást, a tényleges szükség­letek azonban az egység megte­remtése felé mutatnak. Ebben a munkában bír döntő befolyással Németország európai politikája és ezért lényeges, hogy a nagy sikert aratott szociálde­mokrácia a beindult munka örö­kébe lépjen tevékenységével. Gerhard Schröder kancellárjelölt nyilván nem módosíthatja lé­­nyegbevágóan az ország fejlődési irányát, jószerével csak a szociál­politika területén eszközölhet kedvező változásokat. Mi tagadás, erre nagy szükség is lenne, hiszen Kohl kancellár Európa elkötele­zettségének egyik sajnálatos kö­vetkezménye az volt, hogy a belső problémákat, a 12 százalékos munkanélküliséget például nem tudta megoldani. Schröderre vol­taképpen az egykori Kelet-Né­­metország új szövetségi államai­nak szavazói adták le voksukat, azok, akik még nem merték az egykori Német Szocialista Egy­ségpártból kinőtt Német Szocia­listák Pártját támogatni. Azon a területen ugyanis a jóléti társada­lom még nem köszöntött be, az emberek hiányolják azt a szociális biztonságot, amely alacsonyabb szintű életszínvonallal ugyan, de garantálta valamikor a minden­napi életet. Ez a kettősség az egyesülés utáni lelkesedés múltá­val kiütközött a társadalmi tevé­kenység minden területén. A történelem kerekét persze nem lehet visszaforgatni, nem is erről van szó Németországban: a fejlett demokráciában természe­tesnek kell venni, hogy a vezető­ket nem örökre választják meg, az új eszméknek és elgondolások­nak teret kell adni, hogy igazol­hassák önmagukat. Ha ez nem következik be, jöhetnek az új öt­letek. Ezzel együtt a kialakult és szilárd gazdasági viszonyok a ma­guk törvényszerűségei szerint fej­lődnek tovább. JAKOBSZ István Kenneth Starr az itt ismertetendő részletekkel zárja sztoriját, azokkal az eseményekkel, amelyekkel egyidőben felhatalmazást nyert arra, hogy az elnök magánéletében turkáljon. A félezer oldalas jelentés narratív része itt ér véget - 1998 januárjának utolsó hetében -, és a következő fejezet már a vádpontok bizonyítgatásával foglalkozik. De lássuk sorjában! Január 17-én az elnök vallomást tett a Jones­­ügyben. Susan Webber Wright Little Rock-i szövet­ségi bíró Washingtonba utazott, hogy jelen legyen a vallomástételnél, és az egészet videoszalagra rögzí­tették. A bírónő bevezetőjében hangsúlyozottan figyel­meztetett mindenkit, aki jelen volt az eseménynél, hogy a vallomás szigorúan titkos, és senkinek sincs joga beszélni annak tartalmáról. Starr azért ismétel­geti ezt gyakran, mert később rámutat arra, hogy Clinton több munkatársának is beszélt a vallomás tartalmáról, amin keresztül ugyancsak azt próbálja rábizonyítani, hogy ezzel akadályozni próbálta az igazságszolgáltatás munkáját. A jelentés szerint Pa­ula Jones ügyvédeinek definíciójából a bírónő a kö­vetkező megfogalmazást engedélyezte felhasználni a nemi viszony fogalmának tisztázására: „Ennek a val­lomásnak az esetében nemi viszonyra akkor kerül sor, ha a szóban forgó személy tudatosan kapcsola­tot okoz vagy kapcsolatba kerül egy másik személy nemi szervével, végbélnyílásával, ágyékával, mellé­vel, combja belsejével vagy fenekével, illetve ilyen kapcsolatban részt vesz azzal a céllal, hogy felcsigáz­na vagy kielégítse akármelyik személy szexuális vá­gyát. A kapcsolat itt szándékos érintést jelent, akár ruházaton keresztül, akár közvetlenül.” A kérdések legelején az elnök ügyvédje felszó­lalt, és azt javasolta, hogy a bírónő korlátozza a fel­peres ügyvédeinek a kérdéseit, mert Lewinsky írott nyilatkozatban állította, hogy „abszolút semmilyen szex nem volt közte és az elnök között, semmilyen módon, alakban vagy formában. Webber Wright azonban elutasította az ügyvéd indítványát, és meg­engedte a vallatást. Az elnök elismerte, hogy talál­kozott Lewinskyvel a kormányleállás alatt, de arra nem emlékezett, hogy voltak-e valaha is teljesen egyedül. Kijelentette, hogy nem volt nemi viszonya a höb­ével. Az ajándékokról annyit mondott, hogy Magyar Szó A Népszövetség kisebbségvédelmi mecha­nizmusa az 1930-as évek közepéig működött. Németország 1934-es kilépése, majd Lengyel­­ország és a többi kisebbségvédelemre kötele­zett állam 1934-35-ös nyílt szakítása kötele­zettségeikkel és vállalásaikkal paralizálták a rendszert. A kisebbségvédelem helyébe ezt követően egyre inkább a kisebbségek felhasz­nálása lépett­­ egy új európai államrend ki­alakítása érdekében. Ennek irányító szereplői azonban már nem a versailles-i rend megal­kotói, hanem annak két kárvallott nagyhatal­ma, Németország és a Szovjetunió, valamint a győztesek közé tartozó, de elégedeten Olasz­ország voltak. A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN A II. világháború befejezését követő új vi­lágrend saját érdekeikkel egyeztetett megter­vezésére mindhárom leendő győztes szakértői nagy energiákat fordítottak. A béketervezés Washingtonban, Londonban és Moszkvában egyaránt erre a célra létrehozott speciális bi­zottságok feladata volt. A szakértői bizottsá­gok által tanulmányozott régiók között külön­legesen fontos helyet foglalt el Kelet-Közép- és Délkelet-Európa, ahonnan és amelynek az ellenőrzéséért negyedszázad leforgása alatt immár két hatalmas világháború robbant ki. A versailles-i rendezés hibáiból és végső csődjéből kiindulva a brit és az amerikai bé­keelőkészítők elképzeléseinek egyik legfonto­sabb eleme a régión belül nemzeti-területi el­lentétek minimalizálása és a „megbékített" nemzetek együttműködésének a megterem­tése volt. A térség népei és államai közötti el­lentétek minimalizálását - az I. világháború utáni elképzelésektől és a két világháború kö­zötti kísérlettől eltérően - nem a kisebbségvé­delem hatékony formáinak bevezetésével, ha­nem alapvetően a kisebbségek számának csökkentésével vélték elérhetőnek. Ennek ér­dekében három konfliktusmegelőző technika alkalmazását javasolták: a nyelvi- etnikai vá­lasztóvonalak és a politikai határok közelíté­sét; a kisebb, de kohéziós erővel rendelkező nemzeti-politikai egységek önállósítását, s vé­gül a lakosságcserét, illetve kitelepítést. A néprajzi és a politikai határok harmoni­zálását illetően az Arnold J. Toynbee által ve­zetett brit szakértői gárda 1942-ben úgy fog­lalt állást, hogy a történelmi jogokról való le­mondást nemcsak Magyarország, hanem va­lamennyi más ország esetében is érvényesíte­ni kellene, s a nemzetiségi szempontnak na­gyobb, a gazdasági és a stratégiai szempontok­nak pedig kisebb figyelmet szentelve magyar, bolgár, albán és néhány más esetben jelentő­sen csökkenteni lehetne az államhatárokon kívüli nemzettagok számát. A Cordell Hull külügyminiszter által irányított amerikai bi­zottság ugyanezt a megközelítést az etnikai korrektség vagy etnikai méltányosság (fair­ness) elvének nevezte, amit az Atlanti Charta szelleméből adódóan a „minimális változtatá­sok elvével" próbált egyeztetni. A két bizott­ság ezeket az elveket az ellenséges és szövet­séges államokkal szemben egyaránt érvénye­síteni akarta. Ha nem ezt tesszük - állapítot­ták meg az amerikaiak még 1944 nyarán is -, akkor „folytatódni fog ebben a régióban az elégedett és revizionista államok közötti harc, amelyet Németország vagy egy más hatalom ismét kihasználhat. Az európai biztonságot és az Egyesült Államok európai stabilitással és békével összefüggő hosszú távú érdekeit job­ban szolgálja egy olyan kiszámított területi rendezés, amely Közép- és Délkelet-Európa összes nemzetei között baráti és stabil kapcso­latokat teremt, mint a régión belüli egyik vagy másik államcsoportba vetett kizárólagos biza­lom politikája”. A kisebb politikai egységek önállósításának elve elsősorban a csehek és a szlovákok, vala­mint a délszlávok jövőjét érintette. A két vi­lágháború közötti többnemzetiségű államok újrateremtésének célszerűségével szemben mindkét bizottság kételyeinek adott hangot, s ezért elfogadhatónak, sőt támogathatónak tartották volna azt is, ha a németek által lét­rehozott szlovák és horvát államiság megma­rad. Ezen túlmenően fontolgatták egy önálló Macedónia és Szlovénia létrehozásának a le­hetőségét is. Ugyanakkor nem zárták ki azt sem, hogy a „délszláv”, illetve a „csehszlovák” „érzület” alapján és a föderatív államszervezé­si elveket komolyan véve Jugoszlávia és Cseh­szlovákia újrateremthető lesz. Az egész térség „messzemenően legbonyolultabb problémájá­nak” Erdély jövőjét tartották. Azt világosan látták, hogy ennek a balti államoknál kétszer, Albániánál pedig több mint háromszor na­gyobb területnek az esetében sem a határvál­toztatás, sem a kitelepítés nem jelent igazi megoldást. Előbbi azért, mert a lakosság na­gyon keverten él, az utóbbi pedig azért, mert egyrészt az erdélyi magyarok túlnyomó több­sége lakóhelyén akar maradni, másrészt Ma­gyarország nemigen tudna közel kétmillió kényszerkitelepített embert súlyos zavarok nélkül befogadni. Ezért ebben az esetben is hajlottak a térség önállósítására, azaz egy füg­getlen erdélyi állam létrehozására. Ám ennek alternatívájaként számoltak egy olyan kevésbé radikális megoldással is, amelynek egyik ele­me korlátozott határrevízió lett volna a nyu­gati határsávban, a másik pedig Székelyföld autonómiával való felruházása Románián be­lül. A nyelvi és a politikai határok megfelelte­tése a nagyfokú keveredés miatt számos eset­ben természetesen még akkor is megoldhatat­lan lett volna, ha a két világháború közötti államrend helyett fragmentáltabb politikai struktúra alakult volna ki. A két világháború közötti kisebbségvédelem rendszeréből kiáb­rándulva ezért sokan drasztikus lakosságcse­réket, illetve egyoldalú kitelepítéseket javasol­tak. A nemzeti-területi ellentétek minimalizá­lásának ez volt a h­armadik fontolóra vett esz­köze. Bár általános megoldásként ezt sem az amerikai, sem a brit bizottság nem támogatta, kiegészítő eljárásként, például a jugoszláv­­magyar, a jugoszláv-olasz és a cseh-német ha­tár esetében, vagy különleges esetekben akár határváltoztatás nélkül is, javasolták alkalma­zását. Ilyen különleges eseteknek minősítet­ték a háború alatti német és bolgár telepítése­ket, a lengyelségbe ékelődő Kelet-Poroszor­­szágot, és általában azokat az eseteket, ahol a felkorbácsolt nacionalista indulatok és a köl­csönös gyűlölet miatt elképzelhetetlennek lát­szott a különböző nemzeti csoportok közötti békés együttélés. A régión belüli nemzeti ellentétek, s ezáltal az államközi feszültségek csökkentését az amerikai és a brit szakértők elengedhetetlen előfeltételnek tartották ahhoz, hogy a kelet­közép- és délkelet-európai népek oly régen áhított szoros és kölcsönösen előnyös együtt­működése végre valóra váljon. Akkor, de csakis akkor, ha a nemzeti-területi ellentétek megszűnnek vagy legalábbis jelentősen csök­kennek - hangoztatták -, képzelhető el egy olyan szoros együttműködés a térség népei között, amely garanciát jelent mind egy eset­leges német vagy orosz, mind egy 1939-et is­métlő német-orosz agresszióval szemben, s amely majdnem önellátó jellege és hatalmas belső piaca révén az egész térségre jellemző krónikus társadalmi feszültségek enyhítésére és ennek következtében a politikai demokrá­cia működőképességének a megalapozására is képes lesz. A biztonság és a gazdasági ésszerű­ség követelményéből a lehető legnagyobb ki­terjedésű terület integrálása következett. Kez­detben - különösen az amerikaiak - fontol­gatták is egy északon Észtországig, délen pe­dig Görögországig terjedő, minden kelet-kö­zép- és délkelet-európai államot felölelő „unió” lehetőségét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy e nagyrégión belüli évszázados történel­mi és kulturális különbségek miatt egy ilyen kooperáció felettébb szervetlen alakzat lenne, s valószínűleg nem is működne. Az egységes köztes-európai unió helyett ezért a későbbiek­ben két vagy három kisebb konföderáció, egy balkáni, egy balti-lengyel és esetleg egy dunai létrehozásában gondolkodtak. Az emigráns politikusok között 1942 januárjában létrejött görög-jugoszláv és lengyel-csehszlovák egyezményekkel, amelyek ugyancsak egy-egy államszövetség létrehozását célozták, e konfö­derációk potenciális pillérei tulajdonképpen már létre is jöttek. 1943 májusában, amikor Washingtonba látogatott, Churchill brit mi­niszterelnök ehhez hozzátette, hogy a körvo­nalazódó északi és déli mellett szívesen látna egy „olyan Bécs központú dunai föderációt is, amely bizonyos mértékig kitöltené azt az űrt, amely az Osztrák-Magyar Monarchia meg­szűnésével keletkezett”. (Folytatjuk) ROMSICS IGNÁC Kisebbségvédelem Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 20. (3.) században A STARR-FÉLE JELENTÉS BILL CLINTON ÉS MONICA LEWINSKY KAPCSOLATÁRÓL (11.) Robban a bomba Paula Jones ügyvédei meghatározzák a nemi viszony fogalmát - Clinton eskü alatt másként értelmezi a definíciót - Elsődleges tagadás - Starr meséje véget ér, ezután már a vádirat következik adott és kapott néhányat, de nem emlékezett a rész­letekre. A vallomás után Clinton elbeszélgetett Betty Currie-vel, és olyan kijelentéseket hangoztatott előtte, amelyekről Starrék azt állítják, hogy a „po­tenciális tanú befolyásolását célozták”. Aznap és másnap este Clinton több belső munkatársával is ta­nácskozott, de mindnek azt állította, hogy a rágal­mak hamisak. Currie-nek még azt is elmondta, hogy „Monica akart vele szexet, de ő elutasította azt”. Később, az elnök augusztusi vallomása során Starr megpróbálta bebizonyítani Clinton saját szava­ival, hogy a Currie-vel folytatott beszélgetés lénye­gében azt célozta, hogy a titkárnő hazudjon a tör­téntekről. Currie vallomása többnyire elég határo­zatlan volt ahhoz, hogy azon senkit ne lehessen megfogni, de azt elismerte, hogy volt rá lehetőség, hogy Monica az elnök titkárnőjének tudta és jelen­léte nélkül bemenjen a Fehér Házba. Clinton az elkövetkező napokban többször is meg akarta kerestetni Monicát, de ez nem sikerült. Currie szerint az elnöknek az volt a célja, hogy Le­­winskyt tájékoztassa: neve többször is felmerült a Paula Jones-ügyben. Noha az Interneten már néhány nappal hama­rabb lehetett találni ilyen irányú állításokat, a szen­záció akkor robbant ki, amikor a Washington Post január 21-én közölte a hírt, hogy az elnök ellen ki­terjesztették a nyomozást, mert állítólag nemi viszo­nya volt egy gyakornokkal, és eskü alatt hazudott róla. A Fehér Házban előző este szereztek tudomást a másnapi újsághírről. Clinton éjfél után először az ügyvédjét hívta telefonon, majd az elnöki hivatal ügyvédhelyettesét (aki amiatt Starr egyik legfonto­sabb tanúja lett, amikor egy szövetségi bíróság úgy döntött, hogy amíg a magánügyvéddel folytatott be­szélgetés sérthetetlen, addig a kormány alkalma­zottjával az elnök nem tárgyalhat bizalmasan - A fordító megj.). Hajnali negyed kettőkor Clinton Betty Currie-t hívta fel otthon, hogy megmondja neki: a titkárnő neve is benne lesz reggel az újságban. Reggel Ver­non Jordánnál értekezett telefonon az elnök, majd a Fehér Ház szóvivőjének erősítette meg az ügyvé­dek által összeállított első cáfolatot. Január 21-én délelőtt Clinton több megbeszélé­sen is tagadta a rágalmak valódiságát kabinetfőnö­ke, annak két helyettese és mások előtt. Sidney Blu­menthal, az elnök tanácsosa később így vallott erről: ,Az elnök arra panaszkodott, hogy úgy érzi magát, mint egy regényhős, mint valaki, akit egy elnyomó hatalom fogott körül, és hazugságot fabrikál róla, amiről ő másja nem képes nyilvánosságra hozni az igazságot. »Úgy érzem magam, mint a Sötétség dél­ben c. regényben« - mondta Clinton." Az elnök a nyilvánosság előtt is tagadta a nemi kapcsolatot: először 21-én délelőtt egy jóval koráb­ban tervezett rádióinterjúban, aznap este a CNN tévéhálózat ismert hírműsorában, másnap pedig a Jasszer Arafattal tartott közös sajtóértekezleten és a kongresszusi lap riporterei előtt Starr egy bizarr epizóddal fokozza a hatást: ja­nuár 21-én Clintont felhívta az a Dick Morris, akit az 1996-os demokrata párti konvenció első napján - republikánus „bombára”­­ meneszteni kellett, mert nős ember létére egy hivatásos washingtoni prostituálttal szórakozott, miközben Clinton legfon­tosabb újraválasztási tanácsadójaként dolgozott a vá­lasztási hadjáratban. Morris vallomása szerint az el­nök a következőket mondta neki: „Oh, istenem, ez borzasztó... Nem tettem azt, amit állítanak rólam, de valamit azért mégis tettem. Már úgy értem, ezzel a lánnyal nem azt csináltam, amit mondanak, de va­lamit igen... Lehet, hogy eleget is ahhoz, hogy most már nem tudom, be tudom-e még bizonyítani ártat­lanságomat...” Morris azonnal munkába lendült, és egy gyors közvélemény-kutatás után azt mondta az elnöknek, hogy az amerikai népben nagymértékű megbocsá­­tási hajlam él, és ha a jogi vétséget nem is hajlandó elnézni, a házasságtörést igen. „De mi van a jogi üggyel? - kérdezte az elnök. - Tudod, Starr és a hamis tanúzás... Tudod, a vá­lasztások óta megpróbáltam leállítani magamat, a testemet, úgy érzem szexuálisan... De néha elcsúsz­tam, és ezzel a lánnyal elcsúsztam.” Morris azt javasolta, hogy Clinton ne álljon elő nyilvános gyónással vagy magyarázkodással, amire az elnök állítólag így szólt: „Akkor pedig minden­képpen győznünk kell." A január 23-i kabinetülésen Clinton határozot­tan cáfolta a vádakat, miután kormányának néhány tagja az ülésről kijövet nyilvánosan is védelmébe vette az elnököt. Az aznapi unióbeszédében Clinton nem említet­te az ügyet, és nagy sikert aratott. Utoljára január 26-án nyilatkozott a vádakról, egy iskolarendszerrel kapcsolatos felszólalása után így szólt újságírók és a közönség előtt: „Egy dolgot meg akarok mondani az amerikai népnek, és azt akarom, hogy figyeljenek rám. Még egyszer mondom, nem volt szexuális vi­szonyom azzal a nővel, Monica Lewinskyvel. Senki­nek egyetlenegyszer sem, soha nem mondtam, hogy hazudjon. A rágalmak hazugok.” Kenneth Starr ezzel a hatásvadász mondattal fe­jezi be a Lewinsky- sztorit. Ezek után több mint más­fél ezer lábjegyzet következik, majd a bevezetőben felsorakoztatott N­ vádpont részletes bizonyítása - legalábbis amit Starr bizonyításnak érez. (Folytatjuk) PURGER Tibor 1998. október 1., csütörtök

Next