Magyar Szó, 1998. október (55. évfolyam, 234-260. szám)
1998-10-01 / 234. szám
2 KÜLPOLITIKA Európa motoija Németország politikája a gazdasági fejlődés függvénye Változik-e az európai politika a német parlamenti választások után? A helyzetelemzők nézete szerint Németország választótestülete belső megokolásból búcsúzott el Helmut Kohl kancellár 16 éves politikai irányzatától, pontosabban magától a kancellártól. Ötödször már nem akarta vezetői pozícióban látni a tekintélyes politikust, akit immár vaskancellárnak neveztek, emlékezve az országegyesítő és alapító Bismarckra, valamint később Konrad Adenauer kancellárra, aki a második világháború után a romokból építette újjá Németországot. Bizonyos, hogy a lezárult periódus történelmi nevezetességű marad Németország történelmében, hiszen Kohl egyesítette a kettészakított államot és a több mint 60 milliós nagyhatalmat valóban európai nagyhatalommá alakította át. Kormányzata idején nemcsak saját államának szerzett múlhatatlan érdemeket a világpolitikában, hanem az egyik legkövetkezetesebb támogatója volt az európai egyesülésnek is, annak, hogy megvalósuljanak Charles de Gaulle egykori francia köztársasági elnök elképzelései az egyesült Európáról. Valóban a Bonn és Párizs között kialakult tengely hordozta az egyesült Európa gondolatát, kisebb ingadozásokkal csatlakozott hozzá London is, mert ez a három tekintélyes állam: Nagy-Britannia, Franciaország és Németország megértette, hogy a változó világban, a hidegháború után kialakult egypólusú világrendben nem elegendő csupán végrehajtó szerv lenni az Egyesült Államok mint szuperhatalom diktálta nemzetközi, gazdasági, társadalmi, politikai és katonai átalakulásban. Európának többet kell jelentenie; tudatosítania kell, hogy gazdasági, pénzügyi erejénél fogva nem mellőzendő, hanem egyenrangú tényezője az új világrendnek. Sajnálatos módon az egyesülés elgondolásai még nem hódítanak eléggé teret a politikai köztudatban, különben nem merült volna föl annyi akadály a pénzügyi, a gazdasági és a politikai egybekapcsolódás útján. Kialakult ugyan egy megfelelő intézményrendszer, tekintsük csak át a maastrichti megállapodás eredményeit, de ezzel egyidőben továbbra is érződik a kétely, hogy lehet-e föladni a nemzeti szuverenitás egy részét az egység érdekében. Ez megannyiszor fölmerült Nagy-Britanniában, a Benelux államokban, Olaszországban, sőt Franciaországban is. Igaz, erősödött azoknak a tábora, akik szeretnék meggyorsítani az egységes Európát, annál inkább, mert most már az egész kontinens jövőjéről van szó, lévén hogy az egykori posztkommunista keleteurópai országok is elfogadták az európai gondolatot, és fokozatosan idomulnak a kontinentális eszmékhez. Ez a folyamat persze lassú, mert nehéz áthidalni fél évszázad egymástól eltérő fejlődésében keletkezett különbségeket és elmaradást, a tényleges szükségletek azonban az egység megteremtése felé mutatnak. Ebben a munkában bír döntő befolyással Németország európai politikája és ezért lényeges, hogy a nagy sikert aratott szociáldemokrácia a beindult munka örökébe lépjen tevékenységével. Gerhard Schröder kancellárjelölt nyilván nem módosíthatja lényegbevágóan az ország fejlődési irányát, jószerével csak a szociálpolitika területén eszközölhet kedvező változásokat. Mi tagadás, erre nagy szükség is lenne, hiszen Kohl kancellár Európa elkötelezettségének egyik sajnálatos következménye az volt, hogy a belső problémákat, a 12 százalékos munkanélküliséget például nem tudta megoldani. Schröderre voltaképpen az egykori Kelet-Németország új szövetségi államainak szavazói adták le voksukat, azok, akik még nem merték az egykori Német Szocialista Egységpártból kinőtt Német Szocialisták Pártját támogatni. Azon a területen ugyanis a jóléti társadalom még nem köszöntött be, az emberek hiányolják azt a szociális biztonságot, amely alacsonyabb szintű életszínvonallal ugyan, de garantálta valamikor a mindennapi életet. Ez a kettősség az egyesülés utáni lelkesedés múltával kiütközött a társadalmi tevékenység minden területén. A történelem kerekét persze nem lehet visszaforgatni, nem is erről van szó Németországban: a fejlett demokráciában természetesnek kell venni, hogy a vezetőket nem örökre választják meg, az új eszméknek és elgondolásoknak teret kell adni, hogy igazolhassák önmagukat. Ha ez nem következik be, jöhetnek az új ötletek. Ezzel együtt a kialakult és szilárd gazdasági viszonyok a maguk törvényszerűségei szerint fejlődnek tovább. JAKOBSZ István Kenneth Starr az itt ismertetendő részletekkel zárja sztoriját, azokkal az eseményekkel, amelyekkel egyidőben felhatalmazást nyert arra, hogy az elnök magánéletében turkáljon. A félezer oldalas jelentés narratív része itt ér véget - 1998 januárjának utolsó hetében -, és a következő fejezet már a vádpontok bizonyítgatásával foglalkozik. De lássuk sorjában! Január 17-én az elnök vallomást tett a Jonesügyben. Susan Webber Wright Little Rock-i szövetségi bíró Washingtonba utazott, hogy jelen legyen a vallomástételnél, és az egészet videoszalagra rögzítették. A bírónő bevezetőjében hangsúlyozottan figyelmeztetett mindenkit, aki jelen volt az eseménynél, hogy a vallomás szigorúan titkos, és senkinek sincs joga beszélni annak tartalmáról. Starr azért ismételgeti ezt gyakran, mert később rámutat arra, hogy Clinton több munkatársának is beszélt a vallomás tartalmáról, amin keresztül ugyancsak azt próbálja rábizonyítani, hogy ezzel akadályozni próbálta az igazságszolgáltatás munkáját. A jelentés szerint Paula Jones ügyvédeinek definíciójából a bírónő a következő megfogalmazást engedélyezte felhasználni a nemi viszony fogalmának tisztázására: „Ennek a vallomásnak az esetében nemi viszonyra akkor kerül sor, ha a szóban forgó személy tudatosan kapcsolatot okoz vagy kapcsolatba kerül egy másik személy nemi szervével, végbélnyílásával, ágyékával, mellével, combja belsejével vagy fenekével, illetve ilyen kapcsolatban részt vesz azzal a céllal, hogy felcsigázna vagy kielégítse akármelyik személy szexuális vágyát. A kapcsolat itt szándékos érintést jelent, akár ruházaton keresztül, akár közvetlenül.” A kérdések legelején az elnök ügyvédje felszólalt, és azt javasolta, hogy a bírónő korlátozza a felperes ügyvédeinek a kérdéseit, mert Lewinsky írott nyilatkozatban állította, hogy „abszolút semmilyen szex nem volt közte és az elnök között, semmilyen módon, alakban vagy formában. Webber Wright azonban elutasította az ügyvéd indítványát, és megengedte a vallatást. Az elnök elismerte, hogy találkozott Lewinskyvel a kormányleállás alatt, de arra nem emlékezett, hogy voltak-e valaha is teljesen egyedül. Kijelentette, hogy nem volt nemi viszonya a höbével. Az ajándékokról annyit mondott, hogy Magyar Szó A Népszövetség kisebbségvédelmi mechanizmusa az 1930-as évek közepéig működött. Németország 1934-es kilépése, majd Lengyelország és a többi kisebbségvédelemre kötelezett állam 1934-35-ös nyílt szakítása kötelezettségeikkel és vállalásaikkal paralizálták a rendszert. A kisebbségvédelem helyébe ezt követően egyre inkább a kisebbségek felhasználása lépett egy új európai államrend kialakítása érdekében. Ennek irányító szereplői azonban már nem a versailles-i rend megalkotói, hanem annak két kárvallott nagyhatalma, Németország és a Szovjetunió, valamint a győztesek közé tartozó, de elégedeten Olaszország voltak. A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN A II. világháború befejezését követő új világrend saját érdekeikkel egyeztetett megtervezésére mindhárom leendő győztes szakértői nagy energiákat fordítottak. A béketervezés Washingtonban, Londonban és Moszkvában egyaránt erre a célra létrehozott speciális bizottságok feladata volt. A szakértői bizottságok által tanulmányozott régiók között különlegesen fontos helyet foglalt el Kelet-Közép- és Délkelet-Európa, ahonnan és amelynek az ellenőrzéséért negyedszázad leforgása alatt immár két hatalmas világháború robbant ki. A versailles-i rendezés hibáiból és végső csődjéből kiindulva a brit és az amerikai békeelőkészítők elképzeléseinek egyik legfontosabb eleme a régión belül nemzeti-területi ellentétek minimalizálása és a „megbékített" nemzetek együttműködésének a megteremtése volt. A térség népei és államai közötti ellentétek minimalizálását - az I. világháború utáni elképzelésektől és a két világháború közötti kísérlettől eltérően - nem a kisebbségvédelem hatékony formáinak bevezetésével, hanem alapvetően a kisebbségek számának csökkentésével vélték elérhetőnek. Ennek érdekében három konfliktusmegelőző technika alkalmazását javasolták: a nyelvi- etnikai választóvonalak és a politikai határok közelítését; a kisebb, de kohéziós erővel rendelkező nemzeti-politikai egységek önállósítását, s végül a lakosságcserét, illetve kitelepítést. A néprajzi és a politikai határok harmonizálását illetően az Arnold J. Toynbee által vezetett brit szakértői gárda 1942-ben úgy foglalt állást, hogy a történelmi jogokról való lemondást nemcsak Magyarország, hanem valamennyi más ország esetében is érvényesíteni kellene, s a nemzetiségi szempontnak nagyobb, a gazdasági és a stratégiai szempontoknak pedig kisebb figyelmet szentelve magyar, bolgár, albán és néhány más esetben jelentősen csökkenteni lehetne az államhatárokon kívüli nemzettagok számát. A Cordell Hull külügyminiszter által irányított amerikai bizottság ugyanezt a megközelítést az etnikai korrektség vagy etnikai méltányosság (fairness) elvének nevezte, amit az Atlanti Charta szelleméből adódóan a „minimális változtatások elvével" próbált egyeztetni. A két bizottság ezeket az elveket az ellenséges és szövetséges államokkal szemben egyaránt érvényesíteni akarta. Ha nem ezt tesszük - állapították meg az amerikaiak még 1944 nyarán is -, akkor „folytatódni fog ebben a régióban az elégedett és revizionista államok közötti harc, amelyet Németország vagy egy más hatalom ismét kihasználhat. Az európai biztonságot és az Egyesült Államok európai stabilitással és békével összefüggő hosszú távú érdekeit jobban szolgálja egy olyan kiszámított területi rendezés, amely Közép- és Délkelet-Európa összes nemzetei között baráti és stabil kapcsolatokat teremt, mint a régión belüli egyik vagy másik államcsoportba vetett kizárólagos bizalom politikája”. A kisebb politikai egységek önállósításának elve elsősorban a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok jövőjét érintette. A két világháború közötti többnemzetiségű államok újrateremtésének célszerűségével szemben mindkét bizottság kételyeinek adott hangot, s ezért elfogadhatónak, sőt támogathatónak tartották volna azt is, ha a németek által létrehozott szlovák és horvát államiság megmarad. Ezen túlmenően fontolgatták egy önálló Macedónia és Szlovénia létrehozásának a lehetőségét is. Ugyanakkor nem zárták ki azt sem, hogy a „délszláv”, illetve a „csehszlovák” „érzület” alapján és a föderatív államszervezési elveket komolyan véve Jugoszlávia és Csehszlovákia újrateremthető lesz. Az egész térség „messzemenően legbonyolultabb problémájának” Erdély jövőjét tartották. Azt világosan látták, hogy ennek a balti államoknál kétszer, Albániánál pedig több mint háromszor nagyobb területnek az esetében sem a határváltoztatás, sem a kitelepítés nem jelent igazi megoldást. Előbbi azért, mert a lakosság nagyon keverten él, az utóbbi pedig azért, mert egyrészt az erdélyi magyarok túlnyomó többsége lakóhelyén akar maradni, másrészt Magyarország nemigen tudna közel kétmillió kényszerkitelepített embert súlyos zavarok nélkül befogadni. Ezért ebben az esetben is hajlottak a térség önállósítására, azaz egy független erdélyi állam létrehozására. Ám ennek alternatívájaként számoltak egy olyan kevésbé radikális megoldással is, amelynek egyik eleme korlátozott határrevízió lett volna a nyugati határsávban, a másik pedig Székelyföld autonómiával való felruházása Románián belül. A nyelvi és a politikai határok megfeleltetése a nagyfokú keveredés miatt számos esetben természetesen még akkor is megoldhatatlan lett volna, ha a két világháború közötti államrend helyett fragmentáltabb politikai struktúra alakult volna ki. A két világháború közötti kisebbségvédelem rendszeréből kiábrándulva ezért sokan drasztikus lakosságcseréket, illetve egyoldalú kitelepítéseket javasoltak. A nemzeti-területi ellentétek minimalizálásának ez volt a harmadik fontolóra vett eszköze. Bár általános megoldásként ezt sem az amerikai, sem a brit bizottság nem támogatta, kiegészítő eljárásként, például a jugoszlávmagyar, a jugoszláv-olasz és a cseh-német határ esetében, vagy különleges esetekben akár határváltoztatás nélkül is, javasolták alkalmazását. Ilyen különleges eseteknek minősítették a háború alatti német és bolgár telepítéseket, a lengyelségbe ékelődő Kelet-Poroszországot, és általában azokat az eseteket, ahol a felkorbácsolt nacionalista indulatok és a kölcsönös gyűlölet miatt elképzelhetetlennek látszott a különböző nemzeti csoportok közötti békés együttélés. A régión belüli nemzeti ellentétek, s ezáltal az államközi feszültségek csökkentését az amerikai és a brit szakértők elengedhetetlen előfeltételnek tartották ahhoz, hogy a keletközép- és délkelet-európai népek oly régen áhított szoros és kölcsönösen előnyös együttműködése végre valóra váljon. Akkor, de csakis akkor, ha a nemzeti-területi ellentétek megszűnnek vagy legalábbis jelentősen csökkennek - hangoztatták -, képzelhető el egy olyan szoros együttműködés a térség népei között, amely garanciát jelent mind egy esetleges német vagy orosz, mind egy 1939-et ismétlő német-orosz agresszióval szemben, s amely majdnem önellátó jellege és hatalmas belső piaca révén az egész térségre jellemző krónikus társadalmi feszültségek enyhítésére és ennek következtében a politikai demokrácia működőképességének a megalapozására is képes lesz. A biztonság és a gazdasági ésszerűség követelményéből a lehető legnagyobb kiterjedésű terület integrálása következett. Kezdetben - különösen az amerikaiak - fontolgatták is egy északon Észtországig, délen pedig Görögországig terjedő, minden kelet-közép- és délkelet-európai államot felölelő „unió” lehetőségét. Nyilvánvaló volt azonban, hogy e nagyrégión belüli évszázados történelmi és kulturális különbségek miatt egy ilyen kooperáció felettébb szervetlen alakzat lenne, s valószínűleg nem is működne. Az egységes köztes-európai unió helyett ezért a későbbiekben két vagy három kisebb konföderáció, egy balkáni, egy balti-lengyel és esetleg egy dunai létrehozásában gondolkodtak. Az emigráns politikusok között 1942 januárjában létrejött görög-jugoszláv és lengyel-csehszlovák egyezményekkel, amelyek ugyancsak egy-egy államszövetség létrehozását célozták, e konföderációk potenciális pillérei tulajdonképpen már létre is jöttek. 1943 májusában, amikor Washingtonba látogatott, Churchill brit miniszterelnök ehhez hozzátette, hogy a körvonalazódó északi és déli mellett szívesen látna egy „olyan Bécs központú dunai föderációt is, amely bizonyos mértékig kitöltené azt az űrt, amely az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével keletkezett”. (Folytatjuk) ROMSICS IGNÁC Kisebbségvédelem Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 20. (3.) században A STARR-FÉLE JELENTÉS BILL CLINTON ÉS MONICA LEWINSKY KAPCSOLATÁRÓL (11.) Robban a bomba Paula Jones ügyvédei meghatározzák a nemi viszony fogalmát - Clinton eskü alatt másként értelmezi a definíciót - Elsődleges tagadás - Starr meséje véget ér, ezután már a vádirat következik adott és kapott néhányat, de nem emlékezett a részletekre. A vallomás után Clinton elbeszélgetett Betty Currie-vel, és olyan kijelentéseket hangoztatott előtte, amelyekről Starrék azt állítják, hogy a „potenciális tanú befolyásolását célozták”. Aznap és másnap este Clinton több belső munkatársával is tanácskozott, de mindnek azt állította, hogy a rágalmak hamisak. Currie-nek még azt is elmondta, hogy „Monica akart vele szexet, de ő elutasította azt”. Később, az elnök augusztusi vallomása során Starr megpróbálta bebizonyítani Clinton saját szavaival, hogy a Currie-vel folytatott beszélgetés lényegében azt célozta, hogy a titkárnő hazudjon a történtekről. Currie vallomása többnyire elég határozatlan volt ahhoz, hogy azon senkit ne lehessen megfogni, de azt elismerte, hogy volt rá lehetőség, hogy Monica az elnök titkárnőjének tudta és jelenléte nélkül bemenjen a Fehér Házba. Clinton az elkövetkező napokban többször is meg akarta kerestetni Monicát, de ez nem sikerült. Currie szerint az elnöknek az volt a célja, hogy Lewinskyt tájékoztassa: neve többször is felmerült a Paula Jones-ügyben. Noha az Interneten már néhány nappal hamarabb lehetett találni ilyen irányú állításokat, a szenzáció akkor robbant ki, amikor a Washington Post január 21-én közölte a hírt, hogy az elnök ellen kiterjesztették a nyomozást, mert állítólag nemi viszonya volt egy gyakornokkal, és eskü alatt hazudott róla. A Fehér Házban előző este szereztek tudomást a másnapi újsághírről. Clinton éjfél után először az ügyvédjét hívta telefonon, majd az elnöki hivatal ügyvédhelyettesét (aki amiatt Starr egyik legfontosabb tanúja lett, amikor egy szövetségi bíróság úgy döntött, hogy amíg a magánügyvéddel folytatott beszélgetés sérthetetlen, addig a kormány alkalmazottjával az elnök nem tárgyalhat bizalmasan - A fordító megj.). Hajnali negyed kettőkor Clinton Betty Currie-t hívta fel otthon, hogy megmondja neki: a titkárnő neve is benne lesz reggel az újságban. Reggel Vernon Jordánnál értekezett telefonon az elnök, majd a Fehér Ház szóvivőjének erősítette meg az ügyvédek által összeállított első cáfolatot. Január 21-én délelőtt Clinton több megbeszélésen is tagadta a rágalmak valódiságát kabinetfőnöke, annak két helyettese és mások előtt. Sidney Blumenthal, az elnök tanácsosa később így vallott erről: ,Az elnök arra panaszkodott, hogy úgy érzi magát, mint egy regényhős, mint valaki, akit egy elnyomó hatalom fogott körül, és hazugságot fabrikál róla, amiről ő másja nem képes nyilvánosságra hozni az igazságot. »Úgy érzem magam, mint a Sötétség délben c. regényben« - mondta Clinton." Az elnök a nyilvánosság előtt is tagadta a nemi kapcsolatot: először 21-én délelőtt egy jóval korábban tervezett rádióinterjúban, aznap este a CNN tévéhálózat ismert hírműsorában, másnap pedig a Jasszer Arafattal tartott közös sajtóértekezleten és a kongresszusi lap riporterei előtt Starr egy bizarr epizóddal fokozza a hatást: január 21-én Clintont felhívta az a Dick Morris, akit az 1996-os demokrata párti konvenció első napján - republikánus „bombára” meneszteni kellett, mert nős ember létére egy hivatásos washingtoni prostituálttal szórakozott, miközben Clinton legfontosabb újraválasztási tanácsadójaként dolgozott a választási hadjáratban. Morris vallomása szerint az elnök a következőket mondta neki: „Oh, istenem, ez borzasztó... Nem tettem azt, amit állítanak rólam, de valamit azért mégis tettem. Már úgy értem, ezzel a lánnyal nem azt csináltam, amit mondanak, de valamit igen... Lehet, hogy eleget is ahhoz, hogy most már nem tudom, be tudom-e még bizonyítani ártatlanságomat...” Morris azonnal munkába lendült, és egy gyors közvélemény-kutatás után azt mondta az elnöknek, hogy az amerikai népben nagymértékű megbocsátási hajlam él, és ha a jogi vétséget nem is hajlandó elnézni, a házasságtörést igen. „De mi van a jogi üggyel? - kérdezte az elnök. - Tudod, Starr és a hamis tanúzás... Tudod, a választások óta megpróbáltam leállítani magamat, a testemet, úgy érzem szexuálisan... De néha elcsúsztam, és ezzel a lánnyal elcsúsztam.” Morris azt javasolta, hogy Clinton ne álljon elő nyilvános gyónással vagy magyarázkodással, amire az elnök állítólag így szólt: „Akkor pedig mindenképpen győznünk kell." A január 23-i kabinetülésen Clinton határozottan cáfolta a vádakat, miután kormányának néhány tagja az ülésről kijövet nyilvánosan is védelmébe vette az elnököt. Az aznapi unióbeszédében Clinton nem említette az ügyet, és nagy sikert aratott. Utoljára január 26-án nyilatkozott a vádakról, egy iskolarendszerrel kapcsolatos felszólalása után így szólt újságírók és a közönség előtt: „Egy dolgot meg akarok mondani az amerikai népnek, és azt akarom, hogy figyeljenek rám. Még egyszer mondom, nem volt szexuális viszonyom azzal a nővel, Monica Lewinskyvel. Senkinek egyetlenegyszer sem, soha nem mondtam, hogy hazudjon. A rágalmak hazugok.” Kenneth Starr ezzel a hatásvadász mondattal fejezi be a Lewinsky- sztorit. Ezek után több mint másfél ezer lábjegyzet következik, majd a bevezetőben felsorakoztatott N vádpont részletes bizonyítása - legalábbis amit Starr bizonyításnak érez. (Folytatjuk) PURGER Tibor 1998. október 1., csütörtök