Magyar Szó, 1998. november (55. évfolyam, 261-284. szám)

1998-11-01 / 261. szám

2 KÜLPOLITIKA Népszavazás Clintonról? ma, az USA. Ezen a sajátos helyzeten gondolkodtak el a világ és az emberi­ség jövőjének kérdéseivel komolyab­ban foglalkozók nemrégiben Clinton botrányai kapcsán, most pedig annak kapcsán, hogy az USA-ban kedden, november 3-án a jelöltek tízezreinek felvonultatásával nagy választások vannak: nemcsak a 435 tagú képvise­lőház minden tagját (eddig 228 repub­likánus, 206 demokrata és 1 független képviselő volt) most választják, hanem meg kell választani 36 kormányzót (a távozók közül 23 republikánus, 12 de­mokrata és 1 független), 34 szenátort (eddig 16 republikánus és 18 demok­rata tartotta ezeket a mandátumokat), de most választják a polgármestereket, ügyészeket, seriffeket stb. is. Voltak évek, amikor az ország politikai életé­nek ez a nagy felfordulása nem keltett nagyobb érdeklődést az USA-n kívül, mivel a külpolitikát az elnök határozza meg, a világ elsősorban, sőt majdnem kizárólag az elnökválasztások iránt ér­deklődött Az idén azonban a világla­pok nagyobb érdelődést mutatnak, mert a választások reflektorfénybe ál­lítják ezt a világméretű forrongást, al­kalmat adnak az elgondolkodásra ar­ról, mit is hozhat a holnap. A világban lejátszódó hatalmas változások ugyanis az USA-nál jobban látszanak, mint bárhol másutt, és nagyobb hatással lesznek a világ többi részére, mint bár­milyen más változás. Legelőször a vá­lasztótestületben már lejátszódott vál­tozásokra figyeltek fel. Onnan, hogy a választótestület megöregszik, valami­kor a 65 éven felülieket tekintették öregnek, ma a 85 éven aluliakat „fia­talabb öregnek” mondják, és csak a 85 éven felüliek a „korosabb öregek”, hisz 1980 óta már megháromszorozódott a száz évnél idősebbek száma, és a jövő század közepéig 800 ezren lesznek az­zal a bizonytalansággal, hogy 2020-ig kimerülnek a társadalombiztosítási alapok és nehéz lesz gondoskodni az idősebbekről. Addig, hogy ma már nem működik az az „olvasztótégely”, amely „amerikaivá” gyúrta a különbö­ző nemzetiségű bevándorlókat: egyet­len nemzedék alatt 74-ről 66 százalék­ra n­sett a fehérek aránya az amerikai gyerekek között, és ma már New Yorkban 10 lakos közül 4 otthon nem angolul beszél, közülük minden máso­dik rosszul tud angolul. És ezeket a mélyebb folyamatokat kiegészítik a ro­hamos változások. A munkahely átala­kulása: 1980 óta az USA-ban 44 millió munkahely szűnt meg és 73 millió új létesült, a munkaerő 55 százaléka cse­rélt állást. A tömeges költözködés: 1990 és 1995 között az ott születettek közül egy-egy millió ember költözött el New Yorkból és Los Angelesből. És még annyi minden, amit számokkal nem is lehet érzékeltetni. E­lőször törhet be a politikába ez a sok változás a mostani választáso­kon. Az USA-ban ugyanis a politikai élet jobban el volt választva a társadal­mi mozgásoktól, mint a világ többi ré­szén, elsősorban mint Európában. A haladó és a konzervatív erők összecsa­pása sohasem volt olyan heves, mint Európában, és sohasem volt olyan köz­vetlen - még a rabszolgaság eltörlése körüli harc is államok közti háborúvá lett annak minden következményével. A politikusok külön társadalmi réteg­gé alakultak, amelynek tagjai a tudo­mánnyá vált reklám korában tovább­fejlesztett, de már előbb kialakított me­chanizmussal harcolnak egymás ellen, legtöbbször nem koncepciókat, társa­dalmi programokat mérnek össze. Nem tudni, hogy ők vagy következ­mény, marad a tény. Amíg az amerikai függetlenség óta eltelt több mint két­száz év alatt Európa a forradalmak egész sorát vívta meg, addig az USA- ban egyetlen forradalom sem volt. Eu­rópa „csendes forradalmai” újabban társadalmi koncepciók választásokon történő összecsapásának formáját öltik olyan látványos fordulatokkal, mint a kommunistákat is felölelő francia bal­oldal győzelme Mitterrand-nal és olyan szinte észrevétlen fordulatokkal, mint az, hogy most egy „posztkommu­nista” miniszterelnök lehet Olaszor­szágban. Az USA-ban négy elnökgyil­kosság jelezte, hogy a mélyben na­gyobb összecsapások vannak, de még az elnökválasztások is ritkán váltak tár­sadalmi koncepciók összecsapásává. Mint akkor, amikor Lincoln a rabszol­gaság felszámolásának programjával győzött, vagy amikor a kommunistá­nak kikiáltott Roosevelt diadalra vitte az állami beavatkozást jelentő New De­alt, részben még akkor is, amikor Clin­ton egy társadalmi programmal győz­ni tudott a hidegháborút megnyerő Bushsal szemben. A legutóbbi elnök­­választásokon azonban a szélsőséges konzervatív erőkkel a Republikánus Párton belül csaptak össze, amikor Do­le lett az elnökjelölt a szélsőségesen konzervatívokkal szemben. Most ked­den az amerikai választások azonban közvetlenül társadalmi koncepciók ösz­­szecsapásává válhatnának, ha a válasz­tásokon Clinton mellett vagy Clinton ellen kellene dönteni. A tényleges helyzet ugyanis az, hogy Clintont a konzervatív erők felsorakoztatásának, a felfogások megváltozásának útjába állított utolsó erőd védelmének, az 1968-as nemzedékkel szembeni vissza­vágásnak szánt kampányban szoron­gatják. Valóságos összeesküvéssel, Ha­vel cseh elnök által szovjet titkosszol­gálatinak mondott módszerekkel, le­hallgatással, telefonbeszélgetések tör­vényellenesen magnószalagra rögzíté­sével, a legkonzervatívabb körök dol­lármillióinak felhasználásával, egy olyan ügyésznek az irányításával, aki a cigarettázást és a káromkodást is meg­engedhetetlen bűnnek tekintő ultra­konzervatív családból származik, köz­ben a cél érdekében hazugságoktól, nyilvánvaló pornográfiától sem riad vissza. Ugyanakkor a közvélemény mindvégig 60-70 százalékban Clinton mellett volt. Ebben a helyzetben, ha Clinton támogatását választási ered­ménnyé lehetne átalakítani, az már önmagában a társadalmi élet meg a politika közötti eddigi válaszfal áttöré­sét jelentené. A választások pedig a ha­ladó és konzervatív koncepciók közötti összecsapások tömkelegévé válhatná­nak, egy társadalmi koncepció győzel­mének lehetőségét teremthetnék meg. A politika továbbra sem tükrözi ILX, azonban a társadalmi mozgáso­kat. Ezért a keddi választás nem lesz népszavazás Clinton ellen vagy mel­lett, sőt kevés az olyan jelölt, aki köz­vetlenül azzal akar győzni: válasszatok meg, én Clinton mellett vagyok; még olyan is, aki azzal érvel: válasszatok meg engem, mert akkor a képviselő­házban nem lesz többség Clinton levál­tásának ajánlásához, a szenátusban nem lesz kétharmados többség a levál­tás megszavazásához. Sokkal jobban hatnak ugyanis azok a tényezők, ame­lyek a politikát jobban elválasztják a társadalmi élettől, megakadályozzák, hogy a politika közvetlenül tükrözze a társadalmi kérdések körüli összecsa­pást, a társadalmi koncepciók ütközé­sét Az USA-ban ugyanis még most, hogy az elnök kérdése így vetődik fel, még most sem olyan közvetlenek ezek az áttételek, mint Európában. Legelő­ször is nem olyan éles a határ a haladó és a konzervatív erők között. A mosta­ni nagy viták napjaiban derült például ki, hogy ugyanannak a szélsőségesen konzervatív vallásnak - a déli baptista egyháznak (amelyből nemrég szakadt ki egy liberálisabb szárny, amikor az egyház álláspontává tették, hogy a feleség­nek alá kell vetnie magát a férj akara­tának) - tagja az elnök, az alelnök, a szenátusi többség vezetője, a képvise­lőházi többség és kisebbség vezetője egyaránt. Így aztán az abortusz kérdé­sében mutatott liberalizmusa és a nők melletti fellépése miatt az amerikai nők támogatását élvező Clinton meg tud maradni abban az egyházban, amely azokat a „fundamentalistákat” is adja, akik az abortusz elleni harcban az orvosok megfélemlítésétől, nőgyó­gyászati klinikák felgyújtásától, felrob­bantásától sem riadnak vissza. Továb­bá ezeknek a dilemmáknak a közvet­len felvetését megnehezíti, hogy az USA-ban nem olyan egyértelmű: a de­mokraták haladóbbak, mint a republi­kánusok. Mert amikor a képviselőház­ban 31 demokrata is a Clinton elleni vizsgálat megindítására szavazott, ak­kor nemcsak arról volt szó, hogy nem mernek szembeszállni az általános hangulattal, hanem arról is, hogy a dé­li demokraták sok tekintetben konzer­vatívabbak, mint az USA egyes része­inek republikánusai. Mindezeknek tompító hatásával a keddi választások az eddigieknél jobban tükrözik a tár­sadalmi kérdések betörését a politiká­ba. Általában azzal, hogy Clinton jövő­jének kérdése ilyen fontos választási tét lett. Konkrétan pedig azzal, hogy minden egyes jelöltnek el kellett dön­tenie: jobban számít-e a Clintont tá­mogató rétegekre, a nagyvárosok sze­gényeire, az elővárosok tehetősebb la­kóira, a színesekre, újabb bevándor­lókra stb. BÁLINT István ■ ■ J°gi A PINOCHET-ÜGY KAPCSÁN // csűrés-csavaras A­z igazságtétel, a büntetőjogi felelős­ségre vonás alighanem ezúttal is el­marad. A jogszabályok csűrése-csavarása, amely jócskán párosul politikai megfon­tolásokkal is, előbb-utóbb azt eredmé­nyezi, hogy Augusto Pinochet táborno­kot, az egyik legvéresebb kezű latin­amerikai diktátort sem Chilében, sem Angliában, sem Spanyolországban nem fogják bíróság elé állítani. Amikor e sorok íródnak, a brit fővá­rosban őrizetbe vett Pinochet ügye vala­hol a Londoni Felsőbíróság és a Lordok Háza között „lebeg”. Az előbbi törvény­telennek minősítette a chilei katonapoli­tikus ideiglenes őrizetbe vételét, és úgy ítélte meg, hogy a chilei szenátus örökös tagjaként mentességet élvez mint egyko­ri államfő, így a spanyol kiadatási kére­lem várhatóan átkerül a Lordok Házába, amely a legfelsőbb bírói hatalom Nagy- Britanniában. A legújabb brit politikai megnyilatkozások (Margaret Thatcher „közbenjárása” stb.) nyomán nagyon va­lószínű, hogy Pinochet tábornokot haza­engedik Chilébe. Az emberiség ellen elkövetett bűnté­nyekkel vádolható szélsőjobboldali kato­natisztet tettei elkövetésének színhelyén, magában Chilében kellett volna bíróság elé állítani mindazért, amit tizenhét évi uralma alatt, de különösen az 1973. évi puccs végrehajtásakor véghezvitt. Ott azonban az államfői tisztségből való távo­zása után a megtartott hadseregfőpa­­rancsnoki tisztségnek és az ajándékba ka­pott örökös szenátora hivatalnak köszön­hetően megmenekült ettől. Státusának ellentmondásos nemzet­közi jogi értelmezése, a diplomáciai im­munitás megléte vagy hiánya körüli viták nagyobb teret és súlyt kaptak, mint az elkövetett bűnök elévülhetetlenségének jogi szankcionálása. Az újabb kori törté­nelem számos példát szolgáltatott arra, hogy a legnagyobb háborús bűnösök sor­sa leginkább a nemzetközi hozzáállástól függött. A hitleri Németország összeomlása után a képlet egyszerű volt. Azokat a náci vezéreket, akik nem lettek öngyilkosok vagy nem menekültek el többnyire Dél-Amerikába, az emlékezetes nürnbergi perben halálbüntetéssel vagy hosszan tartó fegyházzal sújtották. A szövetsége­sek nemzetközi bírósága ítélkezett fölöt­tük. Sokan csak később kerültek az igaz­ságszolgáltatás kezébe. Adolf Eich­­mannt, a koncentrációs táborok főszer­vezőjét például csak 1960-ban kerítették kézre (az izraeli titkosszolgálat rabolta el dél- amerikai rejtekhelyéről), és az ítélet­­hirdetés után szintén kivégezték. Később is születtek hasonló ítéletek, de ahogy múlt az idő, nem egyszer elő­fordult, hogy az elévülhetetlenség tézisé­nek elmaradhatatlan hangoztatása elle­nére bizonyos fenntartások is felmerül­tek. A zágrábi Artukovic-perben (az ún. Független Horvát Állam hóhér­ politiku­sát szintén Argentína szolgáltatta ki Ju­goszláviának) az akkori államhatalom (a titói Jugoszláviáról van szó) valósággal megkönnyebbült, hogy a már súlyosan beteg vádlottat nem kellett kivé­geznie, hanem Artukovic termé­szetes halállal halt meg fogvatartá­­sa idején. A nemzetközi (az ENSZ által is szentesített), valamint a helyi jog­szabályok tiszteletben tartása kellő szigorral alkalmazva sem engedte meg a túlkapásokat. Olykor azon­ban ilyen esetek is előfordultak. A Kárpátok géniuszát, Nicolae Ceau­­sescut és feleségét, Elenát 1989 ka­rácsonyán, a romániai hatalomvál­tás zűrzavarában egy olyan rögtö­nítélő bíróság küldte a halálba, amelynek ítélkezése és eljárási módja semmiképpen sem felel meg a modern jogi követelmé­nyeknek. A Jugoszlávia területén elköve­tett háborús bűnökben illetékes há­gai nemzetközi törvényszék jóval megfontoltabban dolgozik, de so­kak szerint túlságosan körülmé­nyesen és lassan. Valójában eddig nem is teljesíthette a rábízott munka fon­tosabbik részét, mert az igazi főbűnösök (Karadžić, Mladić stb.) még mindig sza­badlábon vannak. A­z iménti példák vázlatszerű felemlí­tésével csupán azt kívántuk szemlél­tetni, hogy a genocídiumnak minősít­hető bűntények miatti ítélkezés meny­nyire függ helytől és időtől. Pinochet tábornok londoni őrizetbe vétele és most már egészen valószínű szabadon engedése végül is elszalasztott alkalom marad egy a cselekményeihez illő fele­lősségre vonásra. MADARÁSZ Árpád Augusto Pinochet hatalmának tetőfokán Magyar Szó „BELHARCOK" HORVÁTORSZÁGBAN Ki­áll a Horvátországban az utóbbi időben egymást érik a hatalom csúcsát érintő politikai botrányok. Néhány hete három magas rangú állami tisztségviselő lemon­dásra kényszerült, miután alulmaradtak a HDK-n belüli harcban, és a hatalmi párt keményvonalasait a titkosszolgála­tok kisajátításával vádolták meg. Ezt kö­vette a „Miss-botrány”, amely, a külügy­miniszter bevallása szerint nagy kárt okozott az ország nemzetközi tekintélyé­nek. Még mielőtt megszületett volna a kompromisszumos megoldás (a muzul­mán Lejla Šehović az idén, a katolikus Ivana Petkovic pedig jövőre vesz részt a világszépe-választáson), kirobbant az ál­lamelnök felesége bankbetétjeinek ügye, a minap pedig a Globus hetilap azt írta, a NATO novemberi, szlovéniai hadgya­korlatainak a „témája” a horvátországi belpolitikai helyzet esetleges kiéleződé­se. A PÉNZ SZAGA Ankica Lepes banktisztviselőt már­­már hőssé avatta a kormány által nem ellenőrzött horvát média, miután a nyugdíjaztatás előtt álló asszony nyilvá­nosságra hozta, hogy az egyik hazai bankban Tuđman elnök felesége egyik számláján 210 000 német márkát, a má­sikon pedig 15 000 amerikai dollárt kö­tött le. Az államfő „személyes törvényal­kotójának” számító Smiljko Sokol úgy próbálta védeni az elnököt, hogy az nem vétett a vagyonnyilatkozat szabályai el­len, mivel csak megbízatásának lejárta után lenne köteles beszámolni a családi vagyonról. Ennél képtelenebb magyará­zatot is adott, mondván, hogy a készpénz mennyisége állandóan változik, ezért a vagyonbevalláskor nem számít sem in­gatlannak, sem ingóságnak, tehát Tud­­mannak nem is kell elszámolni vele a botrányok Maga Anklia Tuđman viszont a leg­kényesebb kérdést, a pénz eredetét firta­­tót, igyekezett megválaszolni. Szavai sze­rint a 210 000 márka férje szerzői tiszte­letdíjaiból gyűlt össze. Ez azért érdekes, mert a vagyonnyilatkozatban már szere­pel egy 214 000 márkás írói honorári­um, amelyet Franjo Tudman, az ilyen ügyleteket megtiltó törvény meghozatala előtti utolsó napon, '92. június 3-án, egy zágrábi villa (jóval áron aluli) megvételére költött el. A sajtó ezek után kide­rítette, hogy Tuđman tör­ténelmi fejtegetései nemi­gen kelendőek a hazai könyvpiacon, így az álla­mi intézmények számára szinte kötelezőnek számí­tó felvásárlás önmagában valószínűleg nem fedheti a majd félmillió márkányi összeget. Leközölték azt is, hogy a horvát First Lady két éve 865 000 (is­meretlen eredetű) kunát (1 márka , kb. 3,6 kuna) kötött le, és hogy még ki­lenc deviza takarékköny­ve van. Habár Ankh­a Tuđman korábban azt ál­lította, alig tud megélni 1000 kunás nyugdíjából, a külföldi sajtó szerint a csa­ládapa, felesége, két fia, lánya és két uno­kája vagyonának összértéke 700 millió dollár. A spliti Feral Tribune három ol­dalon részletezte a HDK hatalomra ke­rülése óta, nyolc év alatt, összegyűlt csa­ládi ingatlanokat és ingóságokat. A SZÜRKE EMINENCIA Az elnöki család „lemeztelenítésének” lehetséges hátteréről elsőként a horvát újságírás enfant terrible-ének számító Feral írt. A hetilap újságírójának „Lopa­kodó államcsíny” cím alatt megjelent fel­­tételezése értelmében az állam és a HDK elnöke, a bankbetétek nyilvánosságra hozatalával figyelmeztetést kapott a párt radikális szárnyától, nehogy megpróbál­jon a Šariiti-Gregurić-Hebrang nevek­kel fémjelzett mérsékelt frakcióval tör­tént leszámolás után, jobb felé csapni. Ál­lításának alátámasztásaként a kommen­tátor azt hozta fel, hogy Lepej asszony felfedezése abban a napilapban jelent meg, amely már jó ideje népszerűsíteni igyekszik Ivic Pašalićot, a HDK kemény­vonalasainak vezérét, majd pedig a banktisztviselőnő egy, az uralkodó párt­hoz közel álló cégben kapott munkát. A jobboldali frakció „lefejezésének” állító­lagos szándékáról a rijekai Novi List na­pilap, majd a Nációnál hetilap írt, mond­ mögötte ván, az a szóbeszéd látja, hogy az elnök meneszteni akarja Pašalićot a belpolitikai tanácsadó posztjáról, helyére pedig az ál­lamfő boszniai politikája miatt '94-ben a HDK-ból, Stipe Mestétyel együtt, távozó Josip Manolic egykori biztonsági főnök kerülne. A keményvonalasokkal való le­számolásnak azonban egyelőre semmi je­le. Más elemzők viszont úgy vélik, Tud­man már nem is válthatná le Pašalićot, mivel az átvette a pártgépezet irányítá­sát, saját embereit állítva a kulcsfontossá­gú posztokra. Ez elsősorban a belügyi, (Hebrang menesztése után) a védelmi, a pénzügyi és privatizációs tárca meg a négy titkosszolgálat közül a két fontosabb ellenőrzését jelenti, de „a hálózat” magá­ba foglalja a legfelső bíróságot, a hazai bankok zömét, a sajtó egy részét és az állami hírügynökséget is. Sarinic eltávo­lítása következtében Pašalić állítólag köz­vetlenül tudja befolyásolni Tudmant. A HDK vezetőségéből állítólag kiszivárgott információk értelmében az elnök tisztá­ban van azzal, hogy az ősz eleji „belhábo­­rúban” aratott győzelmével Pašalić mek­kora hatalomhoz jutott, és ezért, a HDK jobbszárnyának gyengítése céljából, ti­tokban szövetséget ajánlott Budiša szoci­­álliberálisainak (HSLS). A Tomnic vezet­te Parasztpárt (HSS) viszont lényegében a nyivánosság előtt kapott koalíciós aján­latot Tuđman embereitől. Mindkét el­lenzéki párt határozottan elutasította a felkínálást, ami várható is volt, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint a HDK szinte biztosan vereséget szenved a 2000 elejéig megtartandó törvényhozási vá­lasztásokon. A NATO csütörtökön cáfolta, hogy a Békepartnerség program keretében két hét múlva Szlovéniában kezdődő had­gyakorlat a szomszédos Horvátország el­len irányulna, de azt a sajtóinformációt már nem, hogy a forgatókönyv szerint a katonai szövetség egy elképzelt helyzet­ben arra reagál, hogy „egy, Szlovéniától délkeletre fekvő országban az uralkodó párt radikális elemei nem ismerik el vá­lasztási vereségüket, és puccsot hajtanak végre”. Šarinić nemrég adott lapinterjú­jában kizárta egy ilyen puccs lehetőségét, de figyelmeztetett: a Pašalić körüli cso­port a demokratikus társadalomban össze nem egyeztethető módon átszőtte a politikai és gazdasági életet, és emiatt a párt várható ellenzékbe kerülése után is ez a csoportosulás gyakorlatilag megtart­ja majd a hatalmat... MÁRTON Attila Ivić Pašalić 1998. november­­vasárnap

Next