Magyar Szó, 1998. november (55. évfolyam, 261-284. szám)

1998-11-01 / 261. szám

1998. november­­vasárnap P­atikamérlegre téve adagolják a szerb közvéleménynek, hogy a nemzeti politika (ismét) védekező ál­lásba kényszerült. Nem alaptalan a túlzott aggodalom, hiszen Kosovóban emberek estek el, épületek dőltek romba, tízezrek menekültek el ottho­nukból, s most kiderült, hogy a dol­gok­­ bölcsebb hozzáállással - más­ként is alakulhattak volna. Végső so­ron valaki feltehetné a kérdést: a rea­litásokat tükrözte-e a referendum kö­telező érvényű eredménye s mindaz, amit a Milošević-Holbrooke-egyez­­mény aláírásáig a jugoszláv politikai csúcs és a pártok nagy többsége állha­tatosan hangoztatott? Az egyértelmű választ a jugoszláv elnök és az ameri­kai diplomata által megkötött egyez­mény, a BT-határozat és nem utolsó­sorban a kosovói csapatkivonás, illető­leg a kaszárnyákba való visszatérés adja meg. A sokat emlegetett Milošević-Holb­­rooke-megállapodás részletei minded­dig nem kerültek a nyilvánosság elé. Az amerikai diplomata szerint „a belg­rádi hatóságok nem akarják, hogy nyilvánosságra kerüljön a kosovói megállapodás tartalma”, hogy az em­berek ne tudják meg, hogy „ott tulaj­donképpen mi történik”. Annyit tudni csupán, hogy a tartomány - Szerbia keretében - széles körű autonómiát kap, s ez a forma több lesz az­ autonó­miánál, de kevesebb a köztársasági stá­tusnál. Ismeretes továbbá, hogy a déli tartomány státusáról a jövő hét köze­pén (november 4-én) kezdődnek meg az érdemi politikai tárgyalások. A fel­tételek adva vannak: Slobodan Miloš­­evic és Wesley Clark megállapodása után a múlt héten megkezdődött a ka­tonaság és a rendőrség kivonása Koso­­vóból, és ez a tény arra késztette a NA­­TO-t, hogy elálljon a Jugoszlávia elleni közvetlen fenyegetéstől. A katonai szervezet meghatározatlan időre ha­lasztotta az erőszak alkalmazását lehe­tővé tevő úgynevezett aktiválási paran­csot, ami voltaképpen a nyomásgya­korlás fenntartását, de a közvetlen be­avatkozás elejtését jelenti. A NATO nagyköveti tanácsának fenti döntését nemcsak Jugoszlávia lakossága vette megkönnyebbüléssel, hanem a világ­közösség is. El kell ismerni: a kedvező fordulat mindenekelőtt Belgrádnak köszönhető, hiszen vállalta a korábbi politikai hitvallás megtagadásának kö­vetkezményeit, s eleget tett a BT, a NATO, az EU stb. elvárásainak. Hogy emiatt mennyivel csökkent a hatalmi koalíció és a jugoszláv elnök népszerű­sége, nem tudni pontosan, tény vi­szont, hogy a lármás előzmények után jó adag bátorság is kellett annak a lé­pésnek a megtételéhez, amelyet a legvérmesebb körök fejcsóválva fo­gadtak. Kosovóban - Wesley Clarknak, a NATO főparancsnokának közlése sze­rint - 15 000 katona és 10 000 rendőr maradhat. Ez a létszám az összetűzé­sek előttinek felel meg, és azt sugallja, hogy Belgrád kész az érdemi tárgyalá­sokra. Az albán táborból ellentmondá­sos hírek érkeztek a jövő hét közepére előirányzott párbeszéddel kapcsolat­ban. Eszerint Ibrahim Rugova elvetet­te a Christopher Hill által felkínált ter­vet, de elfogadta, hogy a terv legyen a kiindulópontja a tárgyalásoknak. Nem világos, hogy mit ellenez és mivel ért egyet az albán vezető. Nyugati forrá­sok állítása szerint a kosovói albánok elsősorban azt nehezményezik, hogy a tartomány továbbra is Szerbia kereté­ben marad, valamint azt követelik, hogy a hároméves átmeneti időszak után népszavazáson dönthessenek az önrendelkezési elv érvényesítéséről. Az albánok tehát nem tettek le a kivá­lás lehetőségéről. Ezt viszont Hill alig­ha ígérheti meg nekik, hiszen a föld­kerekségen alig akad egy-két állam, amely támogatná az efféle törekvést. Egyébként is az amerikai terv szerint „Kosovo köztes kategória a területi au­tonómia és a föderális egység között”. Az elgondolás Jugoszlávia további fö­­deralizálását vetíti előre, s ez keresztezi a podgoricai érdekeket, sőt kérdésessé teheti Montenegro maradását (a maj­dani háromtagú) szövetségi államban. A jövő héten kezdődő politikai tár­gyalásoktól nem kell sokat várni. Le­galábbis egyelőre nem. Részint amiatt, mert a kosovói albánok nehezen hajla­nak a kompromisszumra, kitartanak a maximalista követelések mellett, ré­szint viszont amiatt, mert a szerb köz­véleményben sem érlelődött meg az a tudat, hogy a déli tartományban nagy többséget alkotó albánoknak autonó­miát kell adni, hogy Kosovóban válto­zásokra van szükség. Nem lesz egysze­rű egyeztetni a (túlhaladott) történel­mi jogot az önrendelkezésre vonatko­zó elvvel. Ez egyébként egykoron Ma­gyarországnak sem sikerült, sem Erdély, sem a Délvidék, sem a Fel­vidék esetében. Marad tehát a megállapítás: a belgrádi engedményekkel párhu­zamosan a kosovói albánoknak is engedményeket kell tenniük a bé­ke és a haladás érdekében. A jugo­szláv engedmények albán részről történő aláaknázása elsősorban Rugováéknak ártana, de a provo­kációk és az incidensek próbára tennék a NATO türelmét is. A nyugati katonai szövetség - legalábbis így szól a megnyugtató magyarázat - megtett mindent a fegyvertelen ellenőrök biztonságá­nak szavatolására. Madeleine Alb­right amerikai államtitkár minapi bejelentése szerint a NATO - való­színűleg macedóniai székhelyű - gyorsreagálású alakulatot állít föl, s ennek az lesz a feladata, hogy szükség esetén kimentse az EBESZ- misszió tagjait Kosovóból. Ekörül még folyik a vita, mert egyes országok úgy vélik, hogy a NATO-nak ehhez is fölhatalmazást kell nyernie. Közben megérkezett az ellenőrök első csoportja, s indul a légi ellenőrzés is. A Kosovóval kapcsolatos olvadéko­nyabb hivatalos belgrádi állás­pont azonban nem elég a boldogulás­hoz. A nemzetközi megítélés szerint a kosovói kérdés sikeres megoldásának záloga Szerbia demokratizálódása. Enélkül az ország nem csatlakozhat Európához. Az Európai Bizottság le­gújabb javaslata értelmében Belgrád továbbra sem számíthat az EU keres­kedelmi kedvezményeire és a kelet­európai rendszerváltás elősegítésére létesített PHARE programra sem. Az Európai Bizottság jelentésében meg­lehetősen sötét képet festett a Szerbiá­ban uralkodó állapotokról. Nyilvánvaló: nem lesz egyszerű sem a kosovói kérdés megoldása, sem a megálmodott visszatérés Európába. HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Olvadékonyabb légkörben min­t. _____­ Léphaft Pál rajza Budapest, október 31. M­inden akadály elhárult, hogy az új szlovák kormányzat - amely­ben a magyarok is helyet kaptak - hozzálásson a­ mecanizmus időszaká­ban felhalmozódott romok eltakarítá­sához. Az ország a Demokratikus Szlo­vákiáért Mozgalom egyeduralmának végére már nagybeteggé vált, erre rá­­érezvén a szavazópolgárok a szeptem­ber 25-én és 26-án megtartott parla­menti választásokon rekordszámban jelentek meg az urnák előtt. Az induló 17 pártból 6-nak sikerült átlépnie az ötszázalékos küszöböt, a volt ellenzé­kiek közül négynek a legfelsőbb tör­vényhozásban összesen 93 mandátu­mot szerezve a 150 közül. Ez egyértel­műen a volt teljhatalmú miniszterel­nök, Vladimír Meciar távozását jelen­tette. Egy hónap állt rendelkezésre, hogy a győztesek - a Szlovák Demokratikus Koalíció, a Demokratikus Baloldal Pártja, a Magyar Koalíció Pártja és a Polgári Egyetértés Pártja - egymás kö­zött is rendezzék a belső arányokat, va­lamint a közös kormányzás feltételeit és mércéit. Kemény, feszültségekkel terhes, hosszú- hosszú órákat igénybe vevő tárgyalások nyomán a héten megszületett a korrekt koalíciós szer­ződés, így aztán menetrendszerűen megtarthatta alakuló közgyűlését a parlament, s hivatalába lépett az új ka­binet, annak munkájába az MKP hét tagja kapcsolódik be. Csáky Pál lesz a kormány egyik alelnöke (aki az emberi és kisebbségi kérdéseket is felügyeli), az építésügyi minisztérium élére Har­­na István, a környezetvédelmi tárca élére pedig Miklós László kerül. A szlovákiai magyarok pártja ugyanak­kor négy másik igen fontos tárca ese­tében (pénzügy, szociális- és munka­ügy, oktatásügy és mezőgazdaság) ál­lamtitkári szinten képviselteti magát. (Tervük mést hozzá Buvár Béla, az Pozsonyi remények Szlovákok és magyarok közös felelősségével egy ország visszatérhet Európába (Tudósítónktól a MKP elnöke a pozsonyi parlament egyik alelnöke lesz.) Egészében véve az új szlovák kormányba az SZDK ki­lenc, a DBP hat, az MKP három, a PKP pedig két politikust delegálhat, ami nagyjából megfelel a választásokon el­ért eredményeknek. A számarányo­kon túlmenően azonban elsődlegesen az a fontos, hogy a magyarok valóban bekerültek a most rajtoló kormányzat­ba, ennek felelősségét és kockázatát pedig a másik három szlovák párt is vállalta. Egyébként is, mintha oldódás lenne tapasztalható a magyarok és a szlovákok együttélésében, az eltelt négy esztendő bőséges mérgezései el­lenére, sőt az utóbbi hetekben a követ­kezetes és szélsőségektől mentes ma­gatartást felmutató magyar politiku­sok iránt egyre növekvő szimpátia nyilvánult meg a szlovákság részéről. Voltak engedmények, s lesz ennek ára? Joggal tekinthetjük úgy, hogy az MKP rugalmas, ám célravezető takti­kát alkalmazott. Elkerülték ugyan a beneši dekrétumok perújrafelvételét, az autonómia kérdésének feszegetését, viszont a most már egységes álláspont szerint például a lehető leggyorsabban törvényben kell rendezni a kisebbsé­gek nyelvhasználati jogát, az eddig ál­lami támogatást nélkülöző magyar tannyelvű városi egyetemeknek (Ko­márom, Királyhelmec) juttatnak a központi költségvetésből, szlovák egyetemeken új magyar karok nyílnak stb. A helyzet realitását felmérő Ma­gyar Koalíció Pártja tehát jobbára elfo­­rralható tézisekkel ült a tártava­lóasztal­hoz, politikusai ezért most méltán ál­líthatják, hogy elképzeléseik 90-95 szá­zaléka bekerült a közös dokumentum­ba. Hasonló arányú kompromisszum­ra egyébként képes volt a másik há­rom párt is, tudván, mit sem ér a közös választási győzelem, ha a továbbiakban nem egységesek az ellenzékbe szorult Demokratikus Szlovákiáért Mozga­lommal és a Szlovák Nemzeti Párttal szemben. A jelek szerint a Mikulas Dzurinda által vezetett új kabinet szinte azonnal javítani szeretne a szomszédokkal való (igencsak megromlott) kapcsolatokon, főként Budapest és Prága irányában, s kilátásba helyezték az ezt célzó találko­zók mielőbbi létrejöttét. Úgyszintén: a Szlovákia új koalíciós kormányát alko­tó pártok elnökei a minap levelet in­téztek Jaques Santerhez, az Európai Bizottság elnökéhez és Javier Solaná­­hoz, a NATO főtitkárához, hangsú­lyozván, hogy a most hivatalba lépett kabinet egyik elsődleges feladatának tekinti az integrációs feltételek teljesí­tését A megfogalmazás szerint az a cél, hogy Szlovákiát minél előbb visszaso­rolják az Európai Unióba lépő orszá­gok első körébe. Vissza­ Európába! - így sommázha­tó tehát röviden a külpolitikai irá­nyultság, szemben Meciarék Moszkva­­barátságával. A meredek irányvál­tás nyilván jóval összetettebb lesz belpolitikai téren, ahol a Demok­ratikus Szlovákiáért Mozgalom „aktivistái” a gazdaságban és a bankvilágban kezükben tartják a legfontosabb pozíciókat, másfelől a volt vezetés (részben tudatosan) olyan csődtömeget varrt „hagya­tékként” a most induló kormány­zat nyakába, hogy attól valóban nehéz lesz szabadulni. Dzurindá­­ék nyilvánvalóan egy kemény sta­bilizációs program megvalósításá­nak elkezdésére kényszerülnek, amely szakítópróbája lehet a koa­líciónak, s az életszínvonal-lecsú­szás után a jobb sorsban bízó tö­megek tűrőképességének egya­ránt. Nem lesz könnyű menetelés a visszahagyott aknákon, de a var­gabetűket leíró, s a legutóbbi négy esztendőre jellemző nemzetieskedő, ko­nok, egyeduralmat kiépítő, s az újgazdag oligarchiák szabad rablását lehetővé tevő politizálásból kiábránduló polgárok most a változásokban reménykednek. Mert a történelmi pillanat mégis kedvező, s most valódi az esély, hogy a szlovák társadalom a térképen megtalálja a helyét s rátaláljon önmagára. STNKOVITS Péter , Mikulaš Dzurinda Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Piros + zöld - közép Hivatalba lépett az új német kormány Hát megvan. A német piros-zöld kormány, ezúttal szövetségi szinten, ami országos, európai, sőt globális fe­lelősségtudatot követel. És ezt vitatták el nem is olyan kevesen a kormányzás­tól elszokott - 16 év nagy idő! - szoci­áldemokratáktól és a Zöldektől, akik olyan erőként tűntek fel, amely min­den ellen volt, s csak valamivel később a környezetért. Új korszak kezdődött tehát, amely kissé piros lesz, kissé zöld, de leginkább közép, amely „jobban fi­gyelembe veszi a realitásokat”, már­mint a bevándorolt és ottmaradt kül­földieket, amely lépésenként igyekszik majd javítani a szociális helyzeten, a keleti és a nyugati országrészek egybe­olvadásán és az aggasztó munkanélkü­liségen... Sorolhatnánk tovább is, mert a keresztény-liberális elődök súlyos örökséget hagytak hátra. Az új kormány még csak kedden tette le a hivatali esküt, előzőleg pedig három hét állt a Szociáldemokrata Párt és a Szövetség 90/Zöldek rendel­kezésére, hogy a koalíciós tárgyaláso­kon egyeztessék elképzeléseiket és ugyanakkor felvegyék a kapcsolatot el­sősorban az EU-beli szövetségesekkel, mégis máris teljes gőzzel dolgoznak. Gerhard Schröder kancellár a múlt hétvégén az ausztriai Pörtschachban bemutatkozott az EU kormányfőinek, akik között egyébként még egy újonc volt, D’Alema olasz miniszterelnök, és a start jónak bizonyult. Még agilisabb azonban Joschka Fischer, a Zöldek egykori fenegyereke, aki külügymi­niszterhez illő olasz öltönyt, mellényt, nyakkendőt öltött - már a párt múlt vasárnapi rendkívüli kongresszusára is! - és körbefutott fél Európán. Első útja Párizsba vezetett, ahol „nagyon pozitív” megbeszélést folyta­tott francia kollégájával, Hubert Véd­­rine-nel. Megállapodtak abban, hogy a november végén Potsdamban esedé­kes német-francia csúcs előtt „egy napra” összeülnek és alaposan meg­tárgyalnak mindent. Fischer még az­nap este Londonban vacsorázott Ro­bin Cook külügyminiszterrel, akivel megállapították, hogy új korszak kez­dődik a német-brit kapcsolatokban. Cook segítséget ígért a német külügy­­nek az Európai Unió jövőre esedékes soros elnöki tisztjének betöltéséhez, egyébként minden témában óriási volt az egyetértés. Már ezeken a tárgyalásokon bebi­zonyosodott, hogy a német külpolitika megígért folytonossága meg is valósul. A kosovói válság békés megoldására irányuló erőfeszítések, az EU-n belüli együttműködés fokozása, különös te­kintettel az égető környezetvédelmi problémákra, nemzetközi segítség­­nyújtás Oroszországnak, hogy kilábal­jon a gazdasági, politikai válságból. Németország továbbra is az európai integráció fő hajtóereje és a kelet-kö­­zép-európai új demokráciák legaktí­vabb támogatója marad. Ezért is érdekes Geremek lengyel külügyminiszter reagálása, aki Fischer varsói - ez volt harmadik útja a héten - látogatása előtt tartózkodóan nyilat­kozott, mondván: a korábbi német ve­zetést ismerte és tudta, mit várhat tőle, ám a szociáldemokratákkal ez most másképpen van. A lengyeleket valószí­nűleg Fischer reális hozzáállása zavar­ja, figyelmeztetett ugyanis, hogy a há­rom tagjelölt ország felvétele az EU-ba aligha valósul meg 2000-ben - amely reményeket Kohl kancellár táplálta -, és Lengyelországnak a szabad munka­erő-áramlás tekintetében minden bi­zonnyal hosszabb átmeneti időszakkal kell majd számolnia. „Semmi értelme sincs az illuzórikus menetrendeknek, amelyeket utóbb nem lehet betartani, és csak arra jók, hogy csalódást okoz­zanak.” Gerhard Schröder is hasonló uta­kon jár, mint a külügyminiszteré. Ő nem sokkal a választási győzelem után látogatott Párizsba Chirac elnök meg­hívására, november 5-én pedig Varsó­ba várják. Már csak ezért sem kellene fenntartásokkal fogadni az új német kormányt Németországban stabil a demokrácia, szilárdan be van ágyazva az euroatlanti szövetségbe, és jobban is illik bele, mint jobboldali elődje, hi­szen az EU tizenöt tagállama közül ti­zenháromban az utóbbi két évben szo­ciáldemokrata vagy szocialista pártok kerültek kormányra. A velük való szo­ros együttműködéstől reméli Schrö­der olyan közös munkaerőpiaci politi­ka kidolgozását, amely belátható időn belül csökkentené a munkanélküliek 18 milliós európai (és négymilliós né­met) seregét. Ez a kulcskérdés, és ettől függ a pi­ros-zöld kormány jövője. PATICS Márta Schröder és Fischer emeli poharát a koalíció sikerére

Next