Magyar Szó, 1998. december (55. évfolyam, 285-309. szám)

1998-12-02 / 285. szám

2 KÜLPOLITIKA (4.) A történeti Magyarország magyar vezetőréte­ge nem vette tudomásul ezt az elvet, ezért volt szükségszerű az általa megalkotott területi-igaz­gatási rendszer megbukása, felbomlása. A több­ségi nemzet a kisebbségeknek nem ajándékként adja meg az önmegvalósításához, kifejlődéséhez szükséges feltételeket, hanem, „állampolgári jo­gon”. A kisebbségi jog nem más, mint az esély­­egyenlőség joga. Ahogy joggal követelhették a román, szlovák, szerb kisgyermekek részére a századelő nemzetiségi értelmiségei a kiművelé­sükhöz és esélyegyenlőségükhöz való jogokat, úgy követelhetik ma - joggal - szomszédaink ál­lami adminisztrációjától a nemzeti kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok ugyanezeket. A történész nem gyárthat recepteket. Magá­nyos óráiban is tartózkodnia kell ettől. De ismer­tetnie kell közösségével az európai és a világtör­ténelem különböző útjait bejárt népek történe­tét. És ismertetnie kell azoknak a hasonló fejlő­dési területeknek, népeknek az útját, akik ná­lunk előbbre vannak hasonló feszültségeik meg­oldásában. Tisztelettel nézi a tőle keletre eső né­pek erőfeszítéseit, állami­ igazgatási rendszerük újjáépítésének kísérletét. És tisztelettel nézi a gazdasági, katonai nagyhatalommá nőtt és pol­gárait felemelő nyugat-európai hatalmakat, s ugyanígy a tengerentúliakat. De tanulságokat nyerni inkább azon népekhez irányítja tanítvá­nyait, akik hasonló gondokat már eredményesen feloldottak. Sürgeti az északnyugat-európai kis népek - a Benelux- államok -, ugyanígy a skan­dináv népek államszervezeteinek tanulmányozá­sát Ahol a területi igazgatási egységekben a kü­lönböző nemzetek megtalálták elhelyezkedésü­ket És a Doleár kiélheti azon­osságri vén­yének mindegyikét: nemcsak szabadon gyakorolhatja vallását, nemzetiségét, de szabadon képezheti vallási, szociális, nembéli és nemzeti közösségeit, autonómiáit is... Fel kell hagyni a közép-európai népeknek a nemzeti kárpótlás hisztériájával. Ahol mindenki - magyar, román, szlovák, szerb, horvát egyaránt - a történelemre hivatkozva áldozatnak tekinti ma­gát Egy új „viktimológia” született meg a közép­európai térségben, ahol történelmi, statisztikai és kartográfiai érvekkel igyekszik minden nép bizo­nyítani, hogy milyen sérelmek estek rajta a másik részéről. És vár valakitől „kárpótlást”. Nehezen ve­szi tudomásul mind maevar, mind nem maevar a történész adatsorait Az 1919/20. évi békerend­szer nemcsak a magyaroknak, de szomszédaink­nak szintén hátrányt hozott. Segítette részben a szlovákot, a románt, a szerbet, hozzájuttatta őket a teljes körű anyanyelvi kultúrához, oktatáshoz, és biztosította számukra az emelkedés feltétel­­rendszerét. De azzal, hogy államnemzeti határo­kat rajzolt a közép-európai térségbe, a szociális nyomorúságot hozta magyarra, románra, szlo­vákra egyaránt. Egy olyan területi-igazgatási rendszert, ahol a korábbi „nagy térség” gazdasá­gi, termelési egységét most (1920-tól napjainkig) hét különböző vámterület és mindmegannyi pénz- és gazdálkodási rendszer szabja szét Olyan térséget „sikeredett” alkotni Közép-Európából, ahova mindennek következtében az igazi nagy beruházások sohasem fognak megérkezni. Nem­csak 1920 után esett vissza a térségbe befektetett tőkeberuházás, de nem hajlandó az növekedni most, 1990 után sem. GLATZ Ferenc !Vétre! TRIANON TEGNAP ÉS MA A kisebbségi jog nem más, mint az esélyegyenlőség joga A többségi nemzet az államot nem tekintheti „magántulajdonnak” SZOMSZÉDOLÁS Magyar gondok Horvátországban A Horvát Állami Nemzetgyűlés alsóházában a múlt hét dere­kán Jakab Sándor, a horvátországi magyarság egyetlen parlamenti képviselője számonkérte a magyar­­horvát kisebbségvédelmi egyez­ményből eredő kötelezettségek hor­­vát részről való teljesítését, és anél­kül, hogy részletezte volna a gon­dokat, felszólalását a következő sza­vakkal zárta: „A horvátországi magyarság iránti ilyen szégyenteljes viszonyulás miatt nemcsak a horvát nemzet szé­gyenkezik már, hanem magyaror­szági horvát barátaink is lehajtott fő­vel járnak, hogy ne kelljen a magya­rok szemébe nézniük, akik 78 hor­vát önkormányzatot megszavaztak nekik." Mate Granić horvát külügymi­niszter válasza a következő volt: „Képviselő úr, Horvátország de még mennyire tiszteletben tartja az egyezményt és de még mennyire ér­deke a jó viszonya Magyarországgal. A magyar állam számunkra baráti ország, amellyel példás jó kapcsola­taink vannak. Az ön véleményével nem értek egyet sem én, sem a ma­gyar kormány.” Mateša horvát kormányfő tavaly ilyenkori magyarországi látogatása előtt a budapesti akkori Új Magyar­­ország c. napilapnak adott interjújá­ban Magam sem tudommal vála­szolt arra a kérdésre, hogy a horvát­országi magyarság az anyanyelvű tá­jékoztatás terén miért kullog még mindig jóval az elmúlt háború előtti szint alatt. Azóta Zágrábban a Horvátorszá­gi Magyar Tudományos és Művé­szeti Társaság (HMTMT) rendezé­sében nemrég tudományos tanács­kozást tartottak a Horvátországi ma­gyarság tegnap és ma címmel, amelynek résztvevői is megállapítot­ták, hogy az egész Kárpát-medencé­ben Horvátországban fenyegeti a magyarokat a legjobban a kiveszés, és hogy az ottani magyarság anya­nyelvű oktatás és tájékoztatás tekin­tetében rosszabbul áll most, mint a háború előtt. A tájékoztatást illető­en, tételesen felsorolva, a háború el­őtt volt olyan, amilyen és annyi, amennyi magyar tévéműsor Hor­vátországban, jelenleg nincs, az Eszéki Rádió magyar műsora azelőtt tartalmasabb volt a jelenleginél, az akkori Magyar Képes Újság pedig terjedelemben és színvonalban messze felülmúlta a jelenlegi Új Ma­gyar Képes Újság hetilapot, amely az idén, akárcsak a Horvátországi Magyarság c. folyóirat, több mint fél éven át nem jelenik meg, annak el­lenére sem, hogy a horvát kormány április végi rendeletével az állami költségvetésből biztosította a ma­gyar sajtókiadványok (Horvátorszá­gi Magyarság, Új Magyar Képes Új­ság, Barkóca, Rovátkák) megjelen­tetéséhez szükséges pénzt. A budapesti Napi Magyarország c. újság néhány hónappal ezelőtt egy Segíthet-e az anyaország c. cik­kében foglalkozott a kérdéssel olyan értelemben, hogy talán a Magyar Köztársaság zágrábi nagykövete szá­­monkérhetné a horvát kormánytól a magyar-horvát kisebbségvédelmi egyezményből rá háruló kötelezett­ségek teljesítését. Már csak azért is, mert a fentiek mellett késik az eszéki magyar oktatási központ építése és a kisebbségi nyelvek hivatalos hasz­nálata, és a kisebbségi önkormány­zatok terén is számos kívánnivaló van még. A horvátországi magyar sajtó az idén már több mint féléves szünetel­tetésének oka az eszéki HunCro ki­adó és nyomdaipari vállalat meg a horvát kormány kisebbségügyi hiva­tala közti nézeteltérésben rejlik. A kormányhivatal azért állította le a kormány által jóváhagyott összeg fo­lyamatos folyósítását, mert a HMDK befolyása alatt álló HunCro nem hajlandó átengedni a hetilapot a ki­jelölt ötfős semleges szerkesztőbi­zottságnak, amely a maga köréből választana főszerkesztőt. Minden­nek a levét a horvátországi magyar olvasók isszák meg, mert bár hivata­losan megvan a sajtókiadványok megjelenéséhez szükséges kor­mánytámogatás, a horvát kormány kisebbségügyi hivatala nem enged a negyvennyolcból és magyar sajtóki­adványok hónapok óta nincsenek Horvátországban. A fentiekhez kívánkozik még, hogy az anyanyelvű vallási szertartá­sok tekintetében is kétségbeejtő helyzetben vannak a magyarok Horvátországban. A református gyülekezetekben ugyan, természe­tesen, csak magyar istentiszteletek vannak, magyar katolikus pap azon­ban, egy-két nyugdíjas atya kivételé­vel, sehol sincs az országban, és a magyarul beszélő horvát papok szá­ma is elenyésző. A dakovói papne­veldében az idén van már két bara­nyai fiú, de amíg őket öt-hat év múl­va pappá szentelik, addig talán in­tézményes anyaországi kisegítésben lehetne megoldást találni. Már csak azért is, mert a beremendi plébános például időről időre átjár Újbezdán­­ba szentmisét mondani. És talán ab­ból az állami költségvetési támoga­tásból is leválasztható lehetne a ma­gyar hívőkre eső arányos rész, amit közvetlenül a pápalátogatás után a Vatikánnal kötött egyezmény értel­mében 1999. január elsejétől folyó­sít a horvát állam a katolikus egy­háznak. SZ.R. Franjo Tudman horvát elnök (jobbról) a KEK-országok zágrábi találkozó­ján üdvözli a kormányfőket. Középen Orbán Viktor magyar miniszterel­nök Magyar Szó 1998. december 2., szerda HOLBROOKE, A JAZZDIPLOMÁCIA DÍSZDOKTORA A legsúlyosabb döntés Három évvel Dayton után azt is meg kell magyarázni, hogy az USA miért nem avatkozik be minden egyes regionális válságba - A balkáni népek sorsdöntő novemberei (Tudósítónktól) (Folytatás az előző lapszámunkból) Egy friss anekdota is az egyén fon­tosságát bizonyítja. Amikor az ENSZ- tudósítók évi díszvacsorájára az idén megérkezett a meghívó az USA világ­szervezeti képviseletébe, azt még Bill Richardson volt nagykövet nevére cí­mezték, de hozzátették, hogyha Ri­chardson már nem érne rá (e közben energiaügyi miniszter lett), akkor „nyilvánvaló utódját”, Richard Hol­­brooke-ot várják nagy szeretettel. Eb­ben csak az a szépséghiba, hogy noha az elnök még június 18-án bejelentette kinevezési szándékát, különböző bel­­harcok és irigység miatt Holbrooke szenátusi jóváhagyása még be sem in­dult. (Az USA jelenlegi hivatalos kép­viselőjét, Peter Burleigh ügyvezető nagykövetet, a Biztonsági Tanács no­vemberi soros elnökét senki sem hív­ta...) Nem csoda, hogy Holbrooke-nak ellenségei is vannak, akik szerint ön­telt individualista, és minden balkáni sikere csak szemfényvesztés, beleértve a legutóbbit is, amikor Miloševićet má­sodszor is rávette arra, hogy egyoldalú engedményeket tegyen a világnak. Holbrooke szívesen beszél a szerb nemzetvezetővel való találkozóiról, de minden egyes alkalommal - őszinte szerénységgel - hangsúlyozza, hogy küldetéseinek nem lett volna semmi esélyük, ha az amerikai elnök és a kül­ügyminiszter nem állt volna elkötele­zetten a beavatkozás szavahihető fe­nyegetése mögött. A volt (és leendő?) nagykövet kedvenc tétele, hogy a de­mokráciákban sokáig tart állásponto­kat egyeztetni, de ha egyszer sikerül, akkor minden más rendszernél haté­konyabb a fellépésük. Boszniában négy évre, Kosovóban már csak négy hónapra volt ehhez szükség, mondja ő. Komoly kritikusai azt kérdőjelezik meg Holbrooke eredményeivel kap­csolatban, hogy mennyire tartósak azok, illetve mennyire közelítették meg az elérhető maximumot. Ez a két kérdés teljesen jogos mind Bosznia, mind Kosovo esetében. Az utóbbiról még nem lehet sem­miféle ítéletet mondani, mert a politi­kai tárgyalásokra csak ezután kerül sor. Bosznia esetében pedig maga Holbrooke kínálja az első mea culpá­­kat: „végtelenül bánja”, hogy megen­gedték a „Republika Srpska” elneve­zés folytatását (noha az­ ellen éppen Alija Izetbegovicnak sem volt kifogá­sa), és azt, hogy annak vezetőjét elnök­nek, nem pedig kevesebb államiságot sejtető kormányzónak vagy akármi másnak nevezzék. Kosovo esetében Holbrooke nem örvend annak, hogy fegyvertelen hitelesítőket kellett be­küldeni, de azt állítja, hogy ebben a pillanatban ez volt a lehető legjobb megoldás. Egyáltalán, Richard Holbrooke a „reáldiplomácia” nagy harcosa, aki sa­ját szerepét csak abban próbálja láttat­ni, hogy a sok tényező alapján kialakí­tott hivatalos állami politikának ér­vényt szerezzen a nemzetközi poron­don. Amit a NATO nem akar (vagy nem eléggé akar), azt diplomatái sem kényszeríthetik rá másokra. Ami mö­gött nem áll az USA elnöke, afelől nagykövetei sem győzhetik meg a kül­földi tárgyalópartnereket. „A külpolitika nem egy építészeti remekmű”, hangsúlyozza előszeretet­tel Richard Holbrooke, kendőzetlenül viszontbírálva Zbigniew Brzezinskit. „Az én szememben a külpolitika in­kább a jazzre hasonlít: improvizálunk egy témára, és változva változtatunk, ahogy a témában haladunk előre.” A Jugoszláviát létrehozó 1918-as, majd újjászületését támogató 1944-es nagy­hatalmi álláspontok, illetve a szétrom­­bolását tétlenül szemlélő 1991-es ér­dektelenség változásai nyilván már a Holbrooke-féle jazz definícióját is meghaladják. Az egy témára való im­provizáció viszont egyértelműen a jö­vő zenéje is: sem Dayton, sem a jelen­legi kosovói Hill-javaslat nem tartal­maz olyan megoldásokat, amelyek messze túlmutatnának azokon a „kul­csos” megoldásokon, amelyeket a nemzeti, nemzetiségi együttélést bo­nyolultan, sután, de elkötelezetten szolgálni próbáló legutóbbi Jugoszlá­via is próbálkozott mindaddig, amíg a nemzeti fensőbbség eszméjéért gyil­kolni is képes hordák szét nem verték. PURGER Tibor C. V. TUDOR KORMÁNYPROGRAMJA Sztrájkol a román ellenzék H­angosbemondóval felszerelt gépkocsik járták a várost és arra biztatták minden „románul érzőt”, hogy vegyen részt azon a nagygyűlé­sen, amelyet a Funar­ Vadim páros rendez, s amelynek az lesz a témája, „hogyan kell kiirtani a hatalom jelen­legi bitorlóit”. A másnap sorra került összejövetelen az Avram láncú téren egybegyűlt nagyromániás és nemzeti egységpárti szimpatizáns előtt kor­mányzási programot hirdetett a Nagyrománia Párt államelnöki ambí­cióktól fűtött elnöke, Corneliu Vadim Tudor és frissen felkent pártfőtitkára, Gheorghe Funar, Kolozsvár hírhedt polgármestere. Miközben a városi tanács kormány­­párti tanácsosai közleményben tilta­koztak az ellen, hogy a Románia nem­zeti ünnepének megtartására kiutalt 200 millió lejt Funar és Vadim kam­pánygyűlésre költse, a nagyromániás kettős meghirdette kormányzási prog­ramját, mivel, szerintük elkerülhetet­lenek az előrehozott választások. S ha majd hatalomra kerülnek - amit ter­mészetesen biztosra vesznek -, első dolguk lesz Constanntinescu államel­nök és az RMDSZ-vezetők letartózta­tása és börtönbe vetése, Funar minisz­terelnöki kinevezése és a magyarorszá­gi üzletemberek romániai vállalkozá­sainak államosítása. Mivel Funar ellen bűnvádi eljárást indítottak, a mintegy négyezer jelenlévő előtt Vadim arra szólította fel a lakosságot, hogy állja­nak ki Funar mellett, mert a „nagy ro­mán patrióta nélkül Erdély elveszett”. Ezután felszólította a románokat, hogy kerüljék el „a barbár Magyarorszá­got”, majd a hadsereget, a titkosszol­gálatokat, a munkásságot, a parasztsá­got és az egyetemi hallgatókat buzdí­totta: lépjenek be, és segítsék hatalom­ra a Nagyrománia Pártot. Az őszi idény a politikai aktivizáló­dás időszaka: a múlt héten kirobbant vita miatt (de inkább annak ürügyén) sztrájkol az ellenzék. A sztrájkot Ion Iliescu és a Román Társadalmi De­mokrácia Pártja kezdeményezte, tilta­kozásul a „koalíció ostoba agresszivitá­sára és arroganciájára”, mivel a szená­tus alkotmányellenesnek minősítette és elutasította azt az ellenzéki indít­ványt, amellyel „figyelmeztetni” akar­ták Emil Constantinescu államfőt, va­lamint azt, hogy a képviselőház „meg­engedhetetlen módon enged” az RMDSZ-nyomásnak. Az ellenzék nem fog részt venni a parlament tevékeny­ségében mindaddig - jelentette ki Ili­escu -, amíg a parlamenti pártok alá nem írnak egy megállapodást, mely szerint „kiküszöbölik mindazokat a gondokat, amelyek gátolják a parla­menti együttműködést, és véget vet­nek a hatalommal való visszaélésnek”. Az RTDP által meghirdetett bojkott­hoz csatlakozott az egységpárt és a nagyromániások, akik most megerő­södve érzik magukat Funar híveivel. Corneliu Vadim Tudor népszerűségi indexe elérte a 21­ százalékot, és emel­kedőben van. Számára tehát érthetően az a fontos, hogy érjék el az előreho­zott választások kiírását. M­iközben a politikai „nehézfiúk” így szórakoznak, a Vasile-kor­­mány a békétlenkedő szakszerveze­tekkel próbál társadalmi megbékélést teremteni, s megértést és támogatást kér az előrelátható fájdalmas hatású reformgyorsító intézkedések elviselé­séhez. És eközben tovább tart a külföl­di tőke kivonulása a román gazdaság­ból, a Funar-Vadim típusú megnyi­latkozásokra és a fenyegetésekre csak ez lehet a válasz. ORBÁN Ferenc

Next