Magyar Szó, 2000. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-16 / 63. szám

2000. március 16., csütörtök Még a házak is meghalnak Miként csapjuk be önmagunkat - Helytörténettől és néprajztól a szociográfia felé közelítve Talán végleg túl vagyunk már azokon a néhány évvel ezelőtti megnyilatko­zásokon, miszerint meddő próbálkozásnak tekinthető Kanizsán a Szociográfiai Műhely létrehozása, merthogy nincs értelme olyan korban, amikor régen lejárt a szociográfia ideje. Nemrégen olvashattunk például pályázatokat, amelyek szo­ciográfiai jellegű munkák megírására szólnak. Tagadhatatlan, hogy máig is el­térő utakon haladnak a kanizsai Műhelyben tevékenykedő kutatók: érzésem szerint a többség a helytörténetet és néprajzi jellegzetességeket vizsgálja ahelyett, hogy napjainkról írna szociográfiát. Kétségtelen, persze, hogy amikor a mai korról írunk, fényképezünk, készítünk filmet, nem vághatjuk el a múlthoz kö­tődő szálakat, mert napjainkat az előzmények is befolyásolják. Különben pedig - amint elhangzott a Műhely hétvégi tanácskozásán - a néprajzi, helytörténeti gyűjtéseknek is elérkezett az utolsó pillanata, amikor ezt a munkát még elvégez­hetjük (bár mindig van egy utolsó pillanat), mert kihalnak az öreg emberek, s velük együtt a már csak emlékeikben élő életforma, szokások - értékek. Ezeket később már „testközelből” nem tudjuk megismerni, legföljebb levéltári anyagok­ból. Azok viszont nem mesélnek olyan „apróságokról”, hogy például Adorjánon a dohánykertészek a fináncok érkezésekor még a haragosokat is értesítették a fenyegető veszélyről, s miért hasonlított a dohányvágó szerkezet a répavágóhoz. Varjú György beszélt a tanácskozáson a készülő munkájáról, miközben az em­lített faluban kihalt a dohánykertészet. Szemerédi Magda és Tóth Glemba Klára a gyermekáldáshoz fűződő hagyományok, szokások és babonák egy töredékét ismertette, Kovács Mária pedig Kispiac közösségi életét vizsgálja. A Szociográfiai Műhely serkentő hatása nélkül nyilván szegényebbek lennénk. Az „utolsó pilla­nat” és körülményeink miatt hangsúlyozták a részvevők, hogy legfontosabb fel­adatunk legalább rögzíteni az anyagot, ha kiadványok, könyvek nem is születnek azonnal. Dr. Silling István egy korábbi beszélgetésünk alkalmával kijelentette, hogy ő Kupuszinán nem érzi magát szórványnak, hiszen magyar közösségben él. Azó­ta nem múlt el hosszú idő, és a Még a házak is meghalnak Kupuszinán című előadásában „visszavonta” korábbi kijelentését, mondván: Ez a Kupuszina már nem az a­ Kupuszina, amelyet a vajdasági magyarság félt és amilyennek ismer. A beköltözők, idegenek új szokásokat hoztak magukkal a nemrégen még szín­magyar településre. „Ha most végigmegyek a faluban, már valóban szórványnak érzem magam, mintha nem is a saját falumban járnék.” Változik a falukép: a házak mellett az­ olcsón megvett szomszédos házakat lebontják, kertek lesznek a helyükön. Nem lerongyolódott, romos épületek ezek, hanem lakhatók volná­nak, de nincs tisztelet irántuk, meghalnak. A Gyöngyösbokrétán látható csillogás mögött egy elhaló falutársadalom rejtőzik. Kevés a gyerek, lassacskán már nem lesz, aki őrizhetné a hagyományokat Ez a falukép már határozottan követeli a szociográfiai kutatást, a jelen vizs­gálatát, nem is csupán Nyugat-Bácskában. Siflis Zoltán hangsúlyozta is ezt - mint ahogyan Dudás Károly is -, mert szociográfia nélkül valójában hazudunk önmagunknak, délibáb-képeknek hiszünk a valóság helyett, egy-egy ünnepség nyújtotta káprázatnak. Persze, ez nagyon gyakran kedvez a politikának is. Minek keresgélni a mélyebb rétegekben, amikor a leletek nagy valószínűséggel elho­mályosítanák a csillogást.. Dr. Papp Györgynek a fiatalok körében végzett fölmérése már „életes” képet fest ifjúságunk gondolkodásáról, jelen- és jövőképéről. Igen, a válaszok már egy szociográfiai munka alapjául szolgálhatnak, hiszen a jelenről szólnak. Prekon­cepcióval nem szabad ugyan ilyen munkához látni, de ha mégis ezt tennénk, nyilván azzal indulnánk el, hogy az ifjúság kiábrándult, tanácstalan, csalódott. S ha ez­ az igazság, szembe kell nézni vele szülőnek, iskolának és a társadalomnak egyaránt. Ha, a felsőbb politikának mindez mellékes, a kisebb közösségeknek mindenképp tenniük kell ellene. A kutató első tapasztalatai szerint fiataljaink világa végletesen keserű, és el­fordultak a változtatás igényétől. Java részük nem akar itt élni, nagyon sokan Magyarországra mennének iskolába, s nem is szándékoznak hazatérni. Szép számban vannak olyanok, akik az anyaországnál is távolabbra költöznének. S hogy mi volt életük eddigi legnagyobb sikere? A válaszadók több mint a fele úgy véli, soha semmilyen sikere nem volt az életben. A boldogságot pedig elsősorban a családban találják meg, de a szegénység mellett boldogtalanságuk fő oka is a család. A Szociográfiai Műhely tanácskozásán elhangzottak ismét azt erősítették meg, hogy - bár a neve ellenére nem műhelymunka folyik itt - szükség van a szer­vezetre, mert megannyi téma vár kutatóra és szerzőre mostani mindennapjaink zavaros világából. Sajnos kevésnek tűnik a vállalkozó, pedig mint ahogyan az idős nemzedékek kihalása után múltunk világát sem tudjuk kellően feltárni, úgy a most megélt korról sem íródhat szociográfia évtizedek múlva. Legföljebb tör­ténelem. FODOR István Magyar Szó MŰVELŐDÉS 11 Száz év múltán is aktuális Nadežda Petrović festményei Újvidéken Egyedülálló kiállítást tekinthet meg az újvidéki képzőművé­szet-kedvelő közönség a Matica srpska Képtárában: kereken száz évvel első (belgrádi) bemutatkozása után Nadežda Pet­­rovic 48 festményének bemutatásával róják le kegyeletüket a szervezők - a belgrádi Nemzeti Múzeum és az újvidéki Matica srpska Képtára -a 85 éve elhunyt festőnő emléke előtt. Szerbi­ában élt és alkotott, elsőként fordult Eu­rópa és a modern festészeti irányzatok felé, de itt, Újvidéken voltak a gyökerei: édes­anyja Svetozar Mileticnek az unokahúga és neveltje volt, és Újvidéken jelent meg első kritikai írása­­ 1904-ben, ahogyan Leposava Šelmić igazgatónő bevezető­jében emlékeztetett. Nadejda Petrovic (1873-1915) Belg­­rádban kezdte csiszolni a tehetségét, utána Münchenben és Párizsban tanult, sokat utazott, Rómában, Firenzében, Berlinben szívta magába a kor, elsősorban a művé­szet szellemét, de eszmeiségét is. Képein erős, tiszta színeket használt, mivel azon­ban több stílussal is megpróbálkozott, a színpompás, ragyogó tájképek és portrék mellett az újvidéki kiállítás anyagában megtaláljuk az impresszionisták lágy szí­neit, szórt fényeit is. Nadejda Petrovic szenvedélyesen kép­viselte az új irányzatok igazát: „A refor­mátorok minden esetben az emberek és he­gyek felett néznek el, az előttük levő szá­zadokat fürkészik, az alapot pedig, melyen állnak, az elmúltt századok alkotják”. Az alkotó eszme állandó haladásának, fejlődésének volt a híve, rajongott az újért, az európaiért, de belevitte nemzeti és táji sajátosságait is. Hitte, hogy a művészetek, a szép iránti szükséglet majd megváltoztatja az embereket, jobb lesz tőle a világ. Rendkívüli társadalmi te­vékenységet fejtett ki, ő kezdeményezte és szervezte az első bal­káni művésztelepet, Sicevóban, 1905-ben. Fáradhatatlanul munkálkodott a délszláv szellemi és kulturális közösségért, írt, szer­vezett, tanított, és ez az energia óriási ha­tással volt a környezetére. A láng, az elhivatottság, vagy mond­hatjuk sorsnak is, viszonylag gyorsan el­emésztette: Nadejda Petrovicot, a balkáni háborúk és az első világégés önkéntes ápo­lónőjét 1915-ben, a valjevói katonakór­házban, súlyos fertőzés következtében ra­gadta el a halál. Megmaradtak csodaszép festményei és szenvedélyes művészeti írás­­töredékei, valamint megható háborús leve­lei. A múlt, viharos századforduló (van-e másmilyen?) autentikus nagy egyénisége volt. Képeit, köztük a szávai dereglyéket és szajnai hidakat, a sicevói szorost és a bo­­ulogne-i erdőt ábrázolókat, melyek oly ter­mészetesen megférnek egymás mellett, áp­rilis 15-éig lehet megtekinteni. A tárlat anyagát egyébként Ljubica Miljković, a Nemzeti Múzeum custosa válogatta össze. PÁLICS Márta A kiállítás egyik festménye 1904- ből: Fatörzs az erdőben A semmiből­­ minősített néptáncegyüttes Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte egy nagy sikerű rendezvénnyel a péterrévei Tisza népi együttes A kijelentés, miszerint szombaton még egy gombostűt is nehéz lett volna a padlóra ejteni a péterrévei színház­teremben, nem túlzás. A fennállásának 20. évfordulója alkalmából szervezett műsor iránt rendkívüli nagy volt az ér­deklődés, és bizony nem kevesen bán­ták, hogy nincs több férőhely a terem­ben. A rendkívül színvonalas műsor­ban, ha nem is a teljesség igényével, de bemutatták az együttesben folyó te­vékenységet, és fellépett néhány olyan vendég és együttes is, akikkel a Tisza az elmúlt húsz év alatt kapcsolatokat alakított ki, és igen szép sikereket ér­tek el a népzene, a néptánc és a nép­dalkincs ápolása terén. A péterrévei Tisza népi együttes 1980 májusában voltaképpen a sem­miből jött létre. Egy Terzin Róbert ál­tal tartott tánciskolát követően az első lépéseket megtanuló fiatalok hajlan­dóságot mutattak arra, hogy tovább tökéletesítik tudásukat, és az akkori ugyancsak hanyatlóban lévő amatőr színjátszók vezetője, Komáromi Zol­tán segédletével megalakult egy for­­mációs tánccsoport. Ekkor keresték fel Kodé Károlyt, aki már korábban is szerepet játszott a falu társadalmi éle­tében. Bekapcsolódásával nemcsak a társas tánc, hanem a népi tánc elsajá­títását is elkezdték a fiatalok. A két cso­port vezetője, koreográfusa voltakép­pen együtt tanult, fejlődött a táncosok­kal. Péter révén egy olyan hagyomány­teremtő tevékenység indult meg, amelynek korábbról semmilyen gyö­kere nem volt. A Tisza sajátos utat tett meg a népzene, néptánc és népdal­kincs ápolása terén. Időbe telt, amíg a divatos muzsikától, a művi táncoktól eljutottak a tiszta forrásig. A nagy út megtételében az együttes fáradhatat­lan vezetője, Ródé Károly és segítőtár­sai mellett nagy érdeme van Terzin Róbertnek, aki 17 éven át dolgozott a fiatalokkal, majd a munkát Brezovszki Roland és Savelin Zoltán vették át. A Tisza együttes 18 Gyöngyösbokrétán vett részt, és a tartomány legjobb együttese közé került, tavaly viszont a Martin György Néptáncszövetség ke­retében szervezett bemutató színpad, megmérettetés keretében elnyerte a minősített együttes rangot. A húsz év alatt kétszer lépett fel a Duna menti folklórfesztiválon, táncolt Budapesten, Magyarország több falvában, városá­ban, a Németországban dolgozó ven­dégmunkásaink meghívására, bejárta a Kárpátalját, Vajdaságban több ren­dezvényen szerepelt sikerrel. A 20 év alatt az együttesbe mintegy 500 fiatal kapcsolódott be, négy nemzedék vo­nult át. Ma már az egykori Tiszások cseperedő gyerekei is bekapcsolódtak a munkába. Az elmúlt húsz év kiemel­kedő táncospárai közé a jubileum al­kalmából a következőket sorolták: Gyetvai Ildikó és Pecze Imre, Hor­váth Erzsébet és Csasznyi Imre, Mi­liukov Biljana és Saša Gombosev, Hajnal Anikó és Kancsár László, Kiss Szabina és Terék György, Bozsóki Blanka és Horváth Tibor, Körösi Bea és Pusztai Csaba, Tóth Ágnes és Föl­­desi Zoltán, Selymesi Anett és Máriás Tibor, Muhi Tímea és Ferencz József. A Vajdaságban tevékenykedő leg­több néptánccsoportnak külön gondot jelent a megfelelő kísérőzenekar. A la­kodalmas zenekar kíséretével lehetet­len tiszta forrásból merített néptáncot járni. Péter révén először Brusznyai András segítségével az asztali citerá­­hoz nyúltak, majd a vidék ugyancsak jellegzetes hangszerét, a tamburát vet­ték elő a régi zenész, Csepál Józsi bá­csi segítségével. Azután Rózsa Rozáli­ának, az általános iskola zene szakos tanárának vezetésével beindult a tam­­buraiskola. Péter révén a Tisza Tam­­burazenekar mellett, amelynek veze­tője Tóth Gábor, tagjai: Hajdú József, Fercsik Károly, Gödöllei Roland, Lu­kács Róbert, Stefaniga Csaba és Sán­dor Tivadar. Szabó Árpád vezetésével működik a Péterrévei Tamburazene­­kar is, Tóth Gábor pedig a kezdők Ci­nege és a haladók Tücsökbanda nevű zenekarát is vezeti, amelyek már a Szólj, síp, szóljj vetélkedőn is sikert arattak. Zsolnai Danilka vezetésével siker­rel tevékenykedik az asszonykórus, amelynek útjait és a népdaléneklést a kezdetben Vlasity Klára, Bodor Ani­kó, Szerda Anna és Polgár Lilla is egyengette, most pedig az­ utánpótlás­neveléssel két fiatal aktív tag, Ferencz Katalin és Muhi Tímea foglalkozik. Eddig két kiemelkedő népdalénekes került ki a Tiszából: Koncz Éva, aki ké­sőbb a nótaénekléssel a Ki Mit Tud kö­zépdöntőse is lett, most pedig a sza­badkai középfokú zenede érettségizője és Gutié Krisztina. Noha az együttest az egész falu ma­gáénak tekinti, mindig akadtak olya­nok, akik a támogatásban is kiemel­kedtek. Ilyen volt eleinte a becsei kom­binát Petőfi birtoka, majd Kiss Ká­roly, Agroselo néven futó vállalata, a Győré fivérek Familiacoop vállalata. A népviseletek előteremtésében, a csizmák, cipők, ruhák, készítésében a szülők is derekasan kivették részüket. Közülük is ki kell emelni Földesi Te­réz nevét, akinek keze nyoma több népviseleten ott van. A külföldi ven­dégmunkásoktól kapott pénzen is több népviseletet sikerült venni. Eze­ket az ünnepi műsor keretében be is mutatták. Ma összesen kilenc eredeti népviselete van az együttesnek, ame­lyekről megint csak a szülők vagy ma­guk a táncosok viselnek gondot. A jubileumi rendezvény keretében nagyon sokan kaptak elismerő okleve­let a hosszú fáradságos tevékenysé­gért. Külön elismerést kapott Máriás Tibor, aki 16 és Tóth Ágnes, aki 15 éve táncol, Koncz Éva, aki 12 éve tán­col és énekel. A támogatók közül pedig Kiss Károly. Persze megillette az elis­merés, a fáradhatatlan mindenest, Ko­dé Károlyt, aki az ünnepségen jelen­tette be lassú visszavonulását azzal, hogy az idei Gyöngyösbokrétára még az ő vezetésével készül a tánccsoport. A nagyszerű műsorban részt vett Ricz Emese, a Vajdasági Versmondók Egyesületének tagja, a péterrévei Ló­ré, a becsei Didó tánccsoport, vala­mint a becsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör formációs tánccsoportja és a Csiraj Énekegyüttes, a Zellei Zsu­zsanna és Savelin Zoltán tánckettős a topolyai Kodály Zoltán Magyar Műve­lődési Központból és a Cirkálom Nép­zenei Együttes, Ivanovics Tünde, a Vass Lajos nagydíjas népdalénekes, az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Kul­túrkör tagja. Természetesen fellépett a műsorban a Tisza együttes vala­mennyi jelenlegi tagja, csoportja is. A legtöbb tapsot az a 22 perces produk­ció váltotta ki, amellyel a Tisza a mi­nősített együttes címet megszerezte. LAJBER György Mi az a pszichodráma? A Vajdaságban még újdonságnak számító képzés részvevőivel budapesti szakemberek foglalkoznak Pénteken és szombaton pszichodrámai képzés indult Szabadkán olyan főiskolai, egyetemi végzettségű személyek számára, akik munkájuk során nagyszámú emberrel kerül­nek kapcsolatba. Nemcsak szabadkai, hanem zentai, újvidé­ki... részvevők is voltak: tanárok, orvosok, pszichológusok, vagy például színházi szervező, rádiós újságíró. A Vajdasági Módszertani Központ - és Pető István szaktanácsadó - által szervezett képzésen a 40 részvevővel a Magyar Pszichodrá­ma Egyesület terapeutái foglalkoztak. Két csoportban, két napon át reggeltől estig folyt a munka.­­ Az első időszakban - 2,5-3 éven keresztül, kéthavonta két napon át - önismereti szinten foglalkozunk a csopor­tokkal, utána pedig megtanítjuk a módszert. Öt-hat év kell ahhoz, hogy valaki önállóan is taníthassa a módszert - hal­lottuk dr. Sarkady Kamillától. - Egy pszichoterápiás módszerről van szó, csoportterá­piáról, amely azon alapul, hogy a játékban, akcióban az egyén az egész testével, érzelmeivel, belső érzéseivel jelen van, és újraéli a lejátszott élményeket - fűzte hozzá dr. Han­tos Ágnes. -A pszichodráma az emberi kapcsolatok építéséhez já­rul hozzá, az egyén önismeretét segíti, mert alkalmat ad neki arra, hogy megtapasztalja a saját készségeit, s lehető­séget nyújt, hogy egy szerepcserében átélje a másik érzéseit. Olyan lehetőségeket is kipróbálhat, amelyekhez az életben nincs elég bátorsága, de ebben a védett környezetben igen - magyarázta dr. Gallus Klára. Mint mondta, emberekkel foglalkozó egyének kapcsolódtak be a képzésbe, akiknek ahogyan fejlődik az önismerete, talán a másik embert is jobban megismerik, és egy sokkal hitelesebb kommuniká­ciót tudnak kialakítani, felismerik a maguk és a másik hiá­nyosságait, s a korrekció lehetőségeit is.­­ A képzés révén egy kisebb közösségben elterjed a módszer hatása, amely továbbadható, és így aztán gerjeszt­heti azt a mentálhigiénés segítő szemléletet, amelyben mi is hiszünk - mondják a pszcihoterapeuták. Dr. Pálmai Kálmán arra a kérésre, hogy mondja el, mi is történt e két napban, azt válaszolta, ezt nem teheti, mert nagyon fontos alaptétel a titoktartás. Ami a csoportban tör­tént, az olyan mélyen személyes jellegű közlés, megnyilat­kozás, ami senki másra nem tartozik, csak a tagokra. Ami viszont a technikákat, módszereket illeti: különböző hely­zetgyakorlatokról, játékokról van szó, amelyek révén a rész­vevők kipróbálhatják, hogy bizonyos helyzetekben hogyan működnek.­­ Ha valaki olyan aktuális történetet hoz, amiben nehéz­sége van, megoldást vár - ez nem feltétlenül tragédia, lehet akár örömhelyzet is -, akkor ezt egyfajta szerepjátékkal, szerepcserével, belső hangokkal, különböző, kizárólag a pszichodrámában használatos technikák segítségével újra­élheti, s egy kicsit kívülről is magára láthat. A csoport lé­nyege, hogy egy olyan sokoldalú tükröt tarthat az egyén elé, amelyben 18-20 szögből, 18-20 ember szemével meg­nézheti önmagát - magyarázta Pálmai Kálmán. - Az említett titoktartás megszegése nélkül elmondha­tom, melyek azok a témák, amelyekkel foglalkozunk, s ame­lyek az önök közegében is nagyon fontosak: egyik a bizalom kérdése, hogy hogyan tudjuk a bizalmat újból megterem­teni, valamint, hogy mennyire vagyunk bátrak nyitottnak lenni a másik felé, de itt van a bátorság kérdése is, hogy hogyan tudom vállalni önmagamat. Fontos, hogy hogyan tudom önmagam kifejezni, s úgy kommunikálni, hogy ne bántsam meg a másikat, de lehetőleg hatékonyan elmond­jam azt, amit akarok - tette hozzá Gallus Klára, MIHÁLYI Katalin

Next