Magyar Szó, 2001.május (58. évfolyam, 100-124. szám)

2001-05-06 / 103. szám

2001. május 6., vasárnap S­ok vagy kevés a határon túli ma­gyaroknak jutó támogatás? Alig tizenkét esztendeje annak, hogy a határon túli magyarok támogatása csak a nemzetben gondolkodó anya­országiaknak volt szívügye - akkori­ban a hivatalos politika nem merte, nem akarta felemelni a szavát még a genocídiummal felérő romániai falu­­rombolás ellen sem, miközben ezer és ezer ember dugdosta az István, a ki­rály kazettát, a történelemkönyvet és a Maripent a román-magyar határon. Azóta - hála istennek - nagyot fordult a politikai széljárás errefelé, s immár nem arról folyik a vita a magyar parla­mentben, hogy kell-e támogatni a ha­táron túlra rekedt nemzettársakat, ha­nem hogy miként és mennyivel. Fura fintora a sorsnak, hogy most a korábban szolidáris társadalom lett elutasítóbb a kérdésben - vagy lega­lábbis azok hangját erősíti jobban a média. Az adófizető aggódik a pénzé­ért, úgy véli — és igazát nem vitatom -, hogy itthon is lenne helye a forint­jainak. A politikus pedig úgy beszél, ahogy pillanatnyi érdeke megkívánja: ellenzékben „guruló forintokról”, „klientúraépítésről”, „ellenőrizetlen támogatásokról” beszél, s ha hatalom­ra kerül, s megpróbál a nemzeti össze­tartozás szükségességére apellálni. Hagyjuk beszélni a számokat: a hatá­ron túli magyarok támogatására létre­hozott Illyés Közalapítvány fennállásá­nak tíz éve alatt négy és fél milliárd költségvetési forintot osztott ki pályá­zati úton. Amikor az alapítványt létre­hozták, a hazai politikusok abban re­ménykedtek, hogy a környező orszá­gokban normalizálódik a kisebbségi helyzet, szomszédaink gazdaságilag megerősödnek, és adófizetőik közt nem tesznek különbséget, így a jól működő, biztos anyagi alapokkal ren­delkező magyar intézmények kiegé­szítő támogatására kell majd az anya­országi pénz. Hab lesz a tortán, szim­bolikus gesztus arról, hogy összetarto­zunk. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a dolog nem így és nem most igaz. Egyes országokban a hab vasta­gabbnak bizonyult a tortánál, máshol pedig arra kellett rádöbbenni, hogy szó sincs tortáról, sőt még a habot is megadózzák. A Magyarországról érke­ző támogatás az esetek zömében alap­feladatokat lát el, nélküle - fájó igaz­ság - sok helyütt bezárnának a kultúr­­házak és összedőlnének az iskolák. És nincs mit kertelni, fájdalmasan kevés a pénz ahhoz képest, hogy mennyire volna szükség. Az Illyés Közalapítvány tulajdonképpen felcsermunkát végez -jobbik esetben sebtapaszt visz a sú­lyos sérülteknek, nemritkán pedig morfiumot a haldoklónak. A tapinta­tos ápolók mosolyával, összeszorított fogakkal az ajkak mögött kell végezni a munkát, miközben látják, mennyire reménytelen a helyzet — nagyságren­dekkel nagyobb összeg kellene ahhoz, hogy a Kárpát-medencében meg- és fennmaradjunk. Tudom, sokan azt mondják, most ennyit bír meg a magyar társadalom. Ám vegyük sorba a dolgokat. Magyar­­országon 1999-ben fejenként ezerti­zennyolc forintot fizettünk hobbiálla­taink étkeztetésére, magyarán több mint tízmilliárdot költöttünk kutya- és macskaeledelre. Kétezerben­­ az összes többi támogatást, így az erdélyi magyar magánegyetemre adott két­milliárdot is beleértve - feleennyi pénz jutott a határon túli magyarok támogatására. Demagóg leszek: itt­hon van pár százezer kutya-macska, határon túl pedig hárommillió ma­gyar. Az arány még akkor is elgondol­kodtató, ha a házi kedvencet saját zsebből etetjük, magyarságmegőrzés­re pedig adóforintból adunk. Egy má­sik, a közvéleményt mostanában igen­csak foglalkoztató kérdéssel összeha­sonlítva: a hazai romaprogramok két­ezerben 4,86 milliárdnyira rúgtak (ebben nincsenek benne a szociális támogatások és a munkanélküli-se­gély), az idén már több mint hétmilli­­árdot költünk erre a célra. Jövőre pe­dig a kilencvenmilliárdot is megha­ladja az erre szánt összeg. Az Illyés Köz­­alapítvány számára a kétéves költség­­vetésben kétszer ezerhuszonegy­mil­­lió forintot különítettek el, tehát ennyit lehet kiosztani. Az igény pedig exponenciálisan nő: három éve a tit­kárságon ezerkilencszáz pályázatot ik­tattak (összesen kétmilliárdnyi igény­léssel), tavaly már közel ötezren re­ménykedtek a támogatásban, az igé­nyek pedig meghaladták a hétmilli­­árd forintot (nyolcszázmilliót oszthat­tak szét). Jó, ha tudják a magyar adófizetők, hogy minden ezer adóforintból egy forint harminc fillér jutott tavaly hatá­ron túli célra - és ez a rendszerválto­zást követő idők eleddig legnagyobb aránya! Volt ennek negyede is - mi­közben a költségvetés kiadási oldalán az eszményi ezer forintból több százat adósságszolgálatra vagyunk kénytele­nek fordítani­­, arról most ne beszél­jünk, hogy az eredeti adósságunkat eddig hányszorosan fizettük vissza. Mit kapunk ezért az egy forint har­minc fillérért? Például­­jól képzett munkaerőt, hogy egy másik, a társada­lomban feszültséget okozó kérdést is szóba hozzunk. Mert azt mindenki veszteségként éli meg, hogy a fejlett országok elcsábítják a magasan kép­zett, fiatal magyar munkaerőt, de ar­ról kevesebb szó esik, hogy hány or­vost, mérnököt, informatikust kap Magyarország ingyen a határon túl­ról. Tavaly 11 700-an kértek beván­dorlási engedélyt, az itt letelepedni szándékozók hetven százaléka ma­gyar, a szomszédos országokból jönne ide. Legtöbben Erdélyből (közel öt és fél ezren), aztán a forrongó Jugoszlá­viából és az elszegényedett Ukrajná­ból nagyjából ugyanannyian, másfél­­másfél ezren. A bevándorlási hivatal regisztrálja a kérelmezők szakmáját is - egyetemi tanárok, biológusok, köz­gazdászok szép számmal akadnak kö­zöttük. És több száz mérnök, orvos, ta­nár - nekünk ingyen, hiszen a szom­szédos országok magyar és nem ma­gyar felsőfokú oktatási intézményei­ben szereztek diplomát. A kérelme­zők száma pedig nem csökken - az említett országok gazdasági-társadal­mi helyzetének tudatában egyhamar nem is várható a kivándorlási kedv mérséklődése. A legjobban úgy lehet megnyugtat­ni az adófizetőt, hogy megmutatják neki, hogyan fialt az oda juttatott fo­rint. Tudnia kell a kedves szülőnek, hogy a szovátai oktatási központban nyaralva tanuló gyereke azért lehet jó körülmények közt, mert a működte­tők sikeresen pályáztak Budapesten. És a csodaszép Lázár-kastélyt azért tudja még megcsodálni a turista, mert itteni szakemberek is dolgozhattak a felújításon. Nem sorolom tovább a példákat - ahol nem rejt veszélyt a nyilvánosság, ott igenis el kell monda­ni, honnan volt a támogatás. Lassan rá kellene ébredni arra, hogy a hatá­ron túli magyarság nem kölönc az anyaország nyakán, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális forrás és tarta­lék. Aki vállalja a határátkelés macerá­ját, láthatja: Mol-kutaknál lehet tan­kolni a szomszédos országokban, a boltok magyar termékeket árulnak, közös vállalkozások tucatja prosperál. És az, hogy a tömbmagyar romániai megyékben nyáron több magyar rendszámú autót látni, mint ottanit, azt igazolja, sokan járnak át történe­lemből, magyarságból, hagyományos értékekből feltöltődni. Mert a több száz éves templomokat nem lehet át­hozni, Tamási Áron ott pihen a far­kaslaki cserfák alatt, és a legigazibb néptánctábort a Gyimesekben szerve­zik még mindig. Öreg tapasztalat, akit személyes él­mény köt valamely határon túli terü­lethez, aki több száz kilométerre Bu­dapesttől is megtapasztalta az egy nemzethez tartozás torokszorító bol­dogságát, az többé soha nem fogja saj­nálni az oda küldött támogatást. Ha minden jól megy, a parlament napo­kon belül megszavazza a státustör­vényt. Történelmi fontosságú jogi norma ez, egy esély arra, hogy elin­duljon a folyamat, amely szemléleti változást hoz a határon túli magyarok­kal való kapcsolatban, és nagyságren­dű­ a támogatásban. (Lukács Csaba a Magyar Nemzetben) Magyarság és macskaeledel A státustörvény arra jó, hogy jelezze: összetartozunk Magyar Szó Az utóbbi - a legnehezebb - évtizedben tanúsított emberi teljesítmények jelentik a reményt. Mert e teljesítmények tanúsították, hogy az ember a kétségbeesés legvégső pontján is ragaszkodik a személyes szabadságához, a szépséghez, a szeretethez. A tudáshoz. Mint a jósághoz is. Az utódainak szánt értelmes jövőhöz. Az igazi kisebbségi törvényértA­ z utóbbi században az emberiség élete többet változott, mint előzőleg tízezer év alatt. Biztosra vehetjük, hogy a következő évtizedekben egyrészt ezek a változások jobban éreztetik majd hatásukat az ember életében, és lassabban alkalmazkodó felfogásaiban, másrészt ezek a változások még gyorsulni fognak. Ebben a helyzetben csak akkor foglalkozunk igazán sorskérdéseinkkel, ha a pillanatnyi helyzet he­lyett a távlatokat nézzük, és legalább évtizedek­ben gondolkodunk. Ehhez az annyira szükséges új szemlélethez kínálnánk fel az alábbi négy té­zist: 1. a változások meghozzák a nemzet helyé­nek és a vele kapcsolatos szemléletnek a megvál­tozását is; 2. ezzel sokat veszít értékéből a nem­zeti kisebbségek helyzetére eddig megtalált vala­mennyi megoldás; 3. sajátos helyzete miatt a vaj­dasági magyarság értelmiségi és politikai elitje olyan történelmi lehetőséggel bír, hogy számá­nál nagyobb arányban hozzájárulhat az új meg­oldások kereséséhez és 4. egyetlen mozzanatot felvillantanánk ebből az új megoldásból. 1. A nemzet helyhez és időhöz kötött történel­mi képződmény: kb. 200 éve jött létre Európá­ban és egyetlen más földrészen sem. A legszebb lelkesítő érzések forrása, és egy újfajta közösség kohéziós ereje lett. De már kezdettől fogva ször­nyűségek forrása is volt: kifelé a nemzet tagjait képesítette arra, hogy lelkesedjenek azért a le­hetőségért, hogy más nemzet tagjait gyilkolhat­ják és - más eszközökkel párosulva - tényleg ké­pessé is tette őket arra, hogy öljék más nemzet­nek a tagjait; befelé pedig olyan misztikus erővé tette a határokat, amelyeken belül minden eu­rópai nemzet egész sor más népcsoportot olvasz­tott magába, asszimilált. A világban lejátszódó változások csökkentették a nemzet és a határok jelentőségét: a népek megindult keveredésének hatására 100 év múlva Európában nemhogy a nemzet, hanem a fehér faj is alig marad meg „tisztán”; a határok jelentősége pedig annyira csökkent, hogy valamelyik távoli eseménynek nagyobb hatása lehet, mint a „nemzeti” kor­mány bármelyik lépésének, vagy a michigani nyugdíjasoknak akkora befolyása van a francia gazdaságra, mint az ország polgárainak. Ebben a helyzetben egyrészt küzdeni kell azért, hogy a nemzet eddig közösséget teremtő erejéből ne legyen eszköz a legszörnyűbb rend­szerek megteremtésére, fegyver a maffiabandák kezében; másrészt még a nemzet és a „nemzetál­lam” fogalmát megteremtő franciáknál is meg­indult a nemzettel kapcsolatos fogalmak felül­vizsgálása. Az európai politikában pedig lassan tudatosodik, hogy a kontinens keleti része egy egész civilizációval lemaradt: a már határok nél­küli Európában még mindig nemzeti határok­ban gondolkodik; e határokon belül uralkodó és nem uralkodó nemzeteket lát. És kényelem­ből, nemtörődömségből, a régi felfogás hatására stb. a fejlett Európa is nehezen jut el annak fel­ismeréséhez, hogy nem a határok változása, ha­nem az erőszakkal fenntartott vagy megteremte­ni akart határok a bizonytalanság forrásai. 2. Ebben a helyzetben hirtelen ósdinak tűnnek a kisebbségi kérdés megoldására eddig talált módszerek és eszközök. A kisebbségi törvények eleve alkalmatlanok a kérdések megoldására, mert abból indulnak ki, hogy vannak első- és másodrangú nemzetek, és az elsőrangú nemzet próbál valamit javítani a másodrangúak helyze­tén. A térségben egyetlen olyan kisebbségi tör­vény van - a magyarországi -, amelyből kis jó­akarattal kiolvasható, hogy magyar kisebbségi önkormányzat is létesíthető ott, ahol más nem­zet tagjai vannak többségben, de senkinek eszé­be sem jutott magyar kisebbségi önkormányza­tot alakítani, a többieknél pedig fel sem merül annak gondolata, hogy nem első- és másodran­gú nemzeteket kell teremteni, hanem védeni kell minden nemzet tagjait ott, ahol kisebbség­ben vannak. A másik varázspálcának tartott esz­köz, az autonómia pedig nem oldja meg a ki­sebbségi kérdést, hanem csak megváltoztatja a többség-kisebbség viszonyt, egy kisebb terüle­ten többséggé teszi a nagyobb területen kisebb­séget. Ezért minden autonómiakoncepció mér­céje­ hogyan oldja meg kisebbségeinek kérdését és ezen a mércén majdnem minden autonómia­koncepció elbukik. A perszonális autonómia pe­dig szépen hangzik, de nem mond semmit. Részben könnyen megteremhető, hisz nemcsak minden vallás, hanem minden kártyapárti is egy perszonális autonómia, részben ahhoz, hogy ha­tásos legyen, a civilizációs lemaradást kell pótol­ni. Újabban emlegetett varázsszó a kettős állam­­polgárság vagy a státustörvény. A kettős állam­­polgárság és egy másik országban szerezhető kedvezmény részben nem sokat ér, amikor az embernek a saját országában kell egyenrangú polgárnak lennie, részben egy pillanatnyi hely­zetből, abból indul ki, hogy a másik országban jelenleg jobb a helyzet. Annak illusztrálására, hogy mit ér a pillanatnyi helyzet, hadd mond­jam el a saját esetem. Amikor 1990 júliusában nyugdíjba mentem, kiszámítottam, hogy nekem meg a feleségemnek van valamivel több mint havi 2500 márkánk. Már azon gondolkodtam, milyen ragyogó lenne: 1000 márkából fényesen megélni Magyarországon (ezt majdnem még most is lehet), a többit félretenni. Jó, hogy nem mentem ebbe bele, mert két év múlva 5 márka lett a nyugdíjam. Ilyen kataklizma most már - remélem - nem lehetséges, de elképzelhető egy bizarr forgatókönyv. Magyarországon folytató­dik a mostani irányzat, vagyis erősödik a Fidesz, de nem népszerűségének növekedése folytán, hanem azért, mert elfogy mellőle a Kisgazda­­párt, így utolérheti vagy akár megelőzheti az MSZP-t, de csak Csurkával alakíthat kormányt. És akkor már (a mostani kételyeket is hozzászá­mítva, amelyek miatt az EU csak valamilyen po­litikai megfontolásból nem mondja meg Len­gyelországnak: ez a koalíció nem képes az EU-ba vinni az országot) elképzelhető, hogy mi fogjuk sajnálni az anyaországiakat, hogy a schengeni határokon kívül maradtak. 3. Az így felvázolt helyzet sok vonatkozásán kell elgondolkodni, és a nemzettel, kisebbségekkel, országhatárokkal és sok minden mással kapcso­latos elképzeléseinket kell gyökeresen megvál­toztatni. Itt csak egy vonatkozást említenénk: itt a kedvező alkalom és lehetőség, hogy az új hely­zetnek megfelelő kisebbségi törvényért (mint egy távlati - nagyon nehezen, csak kemény küz­delemmel megvalósítható - megoldásért) indít­sunk küzdelmet. Az alkalom, hogy Szerbiának demokratikus fejlődése érdekében szakítania kell azzal a politikával, amely szavakban azt em­legette, hogy a kisebbségek felé tiszteletben tart minden európai normát, a gyakorlatban viszont mindent kockáztatva embertelen polgárháború­kat indított, hogy a szerbek ne kerüljenek ebbe az állítólag európai mércék szerint rendezhető kisebbségi sorsba Horvátországban és Boszniá­ban; nem a kisebbségek helyzetét akarta tényle­gesen rendezni az országon belül és a keletkező új államokban, hanem a határokat akarta át­szabni. A sajátosan kedvező lehetőség pedig egyrészt az a körülmény, hogy a térségben Szerbia és Ju­goszlávia alkotmánya az egyetlen, amely nem azt mondja, hogy az állam ezé és ezé a nemzeté (legfeljebb még hozzáteszi - felsorolva vagy anélkül - a kisebbségeket), hanem a polgároké, csak érvényt kellene végre szerezni az alkot­mánynak. Másrészt a szerbek keserves kínok kö­zött tanulják Kosovóban tegnap, Dél-Szerbiában ma, holnap ki tudja, hol, hogy védelemre van szükségük ott, ahol kisebbségben vannak, és ez a védelem nem lehet az állami erőszak, amely a többség elleni terrorral szerez érvényt annak, hogy ez az ő országuk, hanem csak az a védelem lehetséges, amelyet az állam nyújt minden nem­zetnek ott, ahol kisebbségben van. 4. A megoldás és - az általunk még tovább szű­kített téren - az igazán jó és javulást ígérő ki­sebbségi törvény csak abból indulhat ki, hogy követni kell a fejlett nemzetek példáját: a franci­áknak hat, a németeknek és az olaszoknak 4-4 államuk van. Anélkül, hogy ez problémát okoz­na azokban az államokban vagy valamilyen anya­országban gondolkodnának. (Az első lépést a magyarok is megtették már efelé, de a tényleges állapotnak a megváltozása még messze van ettől: a magyar-magyar viszony már nem olyan kap­csolat, amilyennek a múlt századi kategóriákban gondolkodók elképzelik vagy szeretnék, hanem — a pillanatnyi helyzettől függően - 3 vagy 4 szu­verén ország egyenrangú kormánypártjainak és minisztereinek a találkozója.) A térségben is csak akkor lehet igazi béke, ha a szerbeknek, horvátoknak, bosnyákoknak, de főleg az albá­noknak, magyaroknak stb. 3-4 államuk lesz. E cél felé az első lépés olyan kisebbségi tör­vény, amely nem abból indul ki, hogy van egy „uralkodó” nemzet, amely a helyzetük javítása érdekében próbál bizonyos jogokat biztosítani, hanem abból, hogy minden nemzeti közösség tagja hátrányos helyzetbe kerülhet olyan kör­nyezetben, ahol az ő nemzeti közössége kisebb­ségben él más nemzetek között. Még tovább konkretizálva: olyan kisebbségi törvényre, amely a szerbeket is kisebbségként — nem pedig „ural­kodó”, tehát a hadsereggel, rendőrséggel ren­delkező, a többiek felé erőszakot alkalmazható nemzetként - védi ott, ahol kisebbségben van­nak. Ettől még messze van az, hogy minden nemzet tényleg hazájának érezze az országot, de a fordulatot meghozza. BÁLINT István A szerző újságíró, publicista, külpolitikai szak­értő 5

Next