Magyar Szó, 2002. január (59. évfolyam, 4-25. szám)
2002-01-06 / 4. szám
2 KÜLPOLITIKA MAGYARORSZÁG MÁSKÉPPEN Határok és világutazók GÁNCS. A magyar-román megállapodás miatt az ellenzék az óév utolsó napjaiban mégis támadásba lendült, megszegve azt a becsületbeli egyezséget, hogy az EU-csatlakozás, valamint a kedvezménytörvény témáitól mentesüljön a választási kampány. Lévén, hogy ünnepek voltak, így más érdemleges dolog nem történt - a vízcsapból is a státustörvény csörgedezett, aránytalanul nagy mennyiségben. Ily módon most kissé torz a kép, ahelyett, hogy határon belüliek és kívüliek együtt örülnének az immár hatályos dokumentumnak, hosszú árnyékok jelennek meg. Holott egyedül a munkavállalás szempontjai módosultak némileg, minden más maradt (s ez a lényeg). Ám némi meglepetésre a kormányszóvivő is túllicitálta valamelyest az „esetet”, bejelentvén, ezentúl heti kimutatás készül, hol, mely területeként mennyi külföldi munkaerőt alkalmaznak. A többszöri felsorolásból pedig azt is megtudhattuk, nem is olyan egyszerű megszerezni a munkavállalási engedélyt. Világos persze a belső használatú megnyugtatási szándék, a határon túliak körében viszont ez a sok magyarázkodás inkább zavart kelthet. A szocialisták és a szabad demokraták gáncsa most bejött, mindazonáltal „sikerült” egy értéket devalválni. Mi több, a státustörvény újraszövegezését (is) követelik. Nos, ha nem tévedünk, ezt a dokumentumot néhány hónappal ezelőtt a magyar országgyűlés 93 százalékos igenlő szavazataránnyal bocsátotta útjára. Vagy akkor ezt nem mindenki gondolta komolyan? Ugyanakkor kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt tisztában vannak azzal, ha a meghirdetett népesedési politika nem jár komolyabb eredménnyel, Magyarországnak - amennyiben tartani akarja a GDP- növekedés - belátható időn belül külföldről kell munkaerőt importálnia. Választások közeledtén ez így nyilvánvalóan (még) nem téma. GRÓFOK. Amikor Károlyi László, a fóti Károlyiak elsőszülött gyermeke 1931-ben a világra jött, úgy tekintettek rá, mint anegyvenezer hektáros zempléni birtok, a füzérradványi kastély és két vadászház örökösére. Elemistaként a fóti iskolába íratták be, majd Budapesten tanult, de szinte mindent derékba tört a világháború majd az államosítás. Argentínába került, majd Peruba, építkezéseken dolgozott, amíg meg nem tanult spanyolul. Bejárta Indiát és Pakisztánt, majd egy cseh barátjával Londonban indított be új vállalkozást. A rendszerváltozás után - a fótiak hívására - visszaérkezett oda, ahonnan elindult; bérlőként feleségével beköltöztek az egykori szülőházba, az Ybl Miklós tervezte kastélyba, házi múzeumot hoztak létre, s rendbe hozták a hatalmas park maradék részét is. Alapítványuk a fóti gyermekváros céljait szolgálja. Kalandos életútja persze másoknak is volt, ebben igazán gazdagok a magyar évszázadok. Említsük meg találomra Wass Sámuel gróf nevét, aki - Károlyi Lászlóhoz hasonlóan - szintén bejárta az Amazonas vidékét, majd a 48-as szabadságharc leverése után Kossuth nagyköveteként Amerikában tevékenykedett. Igazán sikeressé aranyásóként vált, ennek révén pénzverdét alapíthatott San Franciscóban. Nem hagyhatjuk ki a sorból a nemesi rangú katonát, Benyovszky Móricot sem (a Jókai-regény és egy népszerű tévéfilmsorozat miatt semmiképpen), aki a XVIII. század második felében egy időszakban Madagaszkár királya volt A furcsaságok furcsa kombinációkra késztetnek: ők ketten, ha ma élnének, kiváltanák a magyarigazolványt? Lévén, hogy Wass Sámuel Erdélyben, Benyovszky Móric pedig a Felvidéken született. Schengen után pedig nagy bizonyossággal vízumért kellene folyamodniuk. De ez már a történelem fintora. TÖRTÉNELEM. Amely rendre utólag is változik. Nos, Millenniumi magyar történet címmel most jelent meg egy újabb kiadvány, Tóth István György szerkesztésében, amolyan hézagpótló célzattal. S néhány újdonsággal. Megtudhatjuk például, hogy államalapítónk a koronát a közvélekedéssel ellentétben nem a császár ellenében kérte a pápától. A kor két európai hatalmassága 1000 tájékán - mindketten Rómában tartózkodtak, együtt ünnepelték az ezredfordulót - harmonikus viszonyban volt egymással, a császár és a pápa ellentétei csak két emberöltővel később éleződtek ki. A 150 esztendős török hódoltság idejéből friss isztambuli levéltári kutatások alapján pedig az derült ki (ezt eddig jobbára homály fedte), hogy a törököknek voltak nálunk iskoláik, könyvtáraik, tudósaik, és hogy a „törökök” többsége valójában délszláv volt, némelyikük beszélni sem tudott törökül. Lám, mindig akad valami új a múltban. No és hogy milyen volt az éppen mögöttünk lévő XX. század? Ennek megítéléséhez már az immáron nyolcvanéves Jancsó Miklós filmrendezőt hívhatjuk segítségül. Aki túlélte az orosz hadifogságot, megúszta a nácizmust és a sztálinizmust. Megfogalmazása kesernyés és cinikus. „Azt tudom mondani ezekről az évtizedekről, ha az Örökkévaló létezik, nem túl jóindulatú.” GÉNTÉRKÉP. Egyre-másra bővülnek az ismereteink a régiekről. Például a hunokról. Ők a XI. század közepén tűntek fel a dél-oroszországi füves pusztákon, és ezt a vidéket aztán százötven esztendeig uralták. A beözönlő mongoláradat tolta őket nyugati irányba, így kértek bebocsátást Magyarországra: lehettek vagy hetven-nyolcvanezren, amikor a magyarság létszáma egy- és másfél millió között mozgott. IV. Béla 1239 húsvétján uralkodónak kijáró fogadtatással várta a hunok fejedelmét, Kötöny kánt a népével együtt. Ehhez kapcsolódóan mondják el, egyedülálló vállalkozásba kezdtek Szegeden az MTA Biológiai Központjának kutatói és a régészek, hogy a csontokban megőrzött örökítőanyag vizsgálatával derítsenek fényt a különböző népcsoportok származására, rokoni kapcsolataira, így állapították meg például, hogy a csengelei ásatás során feltárt, kunoktól származó csontok genetikailag teljesen azonosak a burját mongoloknál talált DNS-szakaszokkal (azok egykoron Dél-Szibéria és Mongóliai határán éltek). A kutatók most arra keresnek választ, milyen területekről jöttek ide a különböző népcsoportok, valamint hogy a magyar honfoglaló törzsek genetikailag melyekhez állnak a legközelebb. Őseinket lassan megismerjük. Bárha lenne némi fogalmunk a jövőről is... SINKOVITS Péter Orbán Viktor és felesége Magyar Szó ARGENTIN VÁLSÁG Elnökdömping A Guinness-rekordok könyvébe is bekerülhet az, ami az elmúlt két hétben az argentin politikai színtéren történt. Nem kevesebb, mint öt politikus váltotta egymást az elnöki székben, amiből kiszámítható, hogy átlag 62 óránként volt új államfője a dél-amerikai országnak. Az öt közül valójában csak három tekinthető igazi államfőnek, mert ketten (a szenátus, illetve a képviselőház elnöke) csak hivatalból, „technikai kiegészítésként” szükségszerűen csöppent bele ebbe a szédületes körforgásba. De lássuk röviden, mi történt december 20-a és január 3-a között Buenos Airesben. 2001. december 20-án a fővároson végigsöprő elégedetlenségi hullám (27 halott) következményeként lemondott a kormány néhány leginkább érintett tagja, majd az egész kabinet, végül pedig az 1999 decemberében négyéves megbízatásra megválasztott köztársasági elnök, Fernando de la Rua. Az államfői teendők intézését ideiglenesen, az alkotmány értelmében Ramon Puerta, a szenátus elnöke vette át. Ezt a feladatot alig 48 órán át látta el, mert a törvényhozásnak Adolfo Rodriguez Saá személyében sikerült új elnököt választania. Ám ő is csak „karácsonyi elnök” volt, mert újév előtt, látva, hogy nem tud megbirkózni az előtte tornyosuló feladatokkal, visszaadta e megbízatást, amely az eredet elképzelés szerint márciusig, az idő előtti elnökválasztásig szólt volna. Visszalépését az év utolsó napján jelentette be, így szilveszter éjszakájára, miután a szenátus elnöke nem vállalta még egyszer a feladatot, a második számú „technikai” személy, a képviselőház elnöke, Eduardo Camano lett az ideiglenes elnök. Újév napján aztán a törvényhozásban megszületett az újabb döntés: Eduardo Duhalde peronitsa politkus, Buenos Aires tartomány szenátora lesz az új államfő, mégpedig nemcsak néhány hónapig, hanem 2003 decemberéig, amikor De la Rua mandátuma lejárt volna. „Argentína csődbejutott” - ez volt az egyik kulcsmondata Duhalde székfoglalójának. Valójában a teljes gazdasági csőd váltotta ki ezt a példátlan politikai zűrzavart, amelyből Dél- Amerika etnikai szempontból, de más mércék szerint is legeurópaibb állama csak újabb nehézségek árán tud kilábalni. Politikai és gazdasági elemzők szerint ezt a csődöt De la Rua elnöknek az az erőszakos ragaszkodása váltotta ki, amellyel kitartott az egy az egyhez árfolyam fenntartása mellett a nemzeti valuta, a pezó, illetve az amerikai dollár között. Ez a pénzügyi politika megbénított szinte minden kivitelt Argentína számára, bezárta előtte a fő bevételi forrást jelentő mezőgazdasági termékek nemzetközi piacát. Ugyanakkor az import költségei hihetetlen módon felszöktek. Az államadósság meghaladta már a 130 milliárd dollárt, és ez a szint az ország GDP- jének már akár 50 százalékát is felemésztheti. Ugyanakkor a 37 milliós országban a lakosság legalább 30 százaléka a szegénységi szinten vagy az alatt él. Ez a helyzet robbantotta ki aztán a december végi zavargásokat és nem csupán az, hogy a korábbi kormányzat csak havi 250 pezó felvételét engedélyezte a bankszámlákról, ami azt jelentette volna, hogy a nyugdíjasok például még havi járandóságukat sem tudták volna felvenni hiánytalanul. A válság közepette a csak néhány napig elnökösködő Rodriguez Saá elképzelése az volt, hogy bevezetnek egy harmadik valutát, az argentinót, persze az erőszakosan magasra értékelt pezóhoz képest jóval alacsonyabb árfolyamszinten. Az elégedetlenkedők (és ezeken most elsősorban az elszegényedő középosztályt kell érteni) átláttak a szitán, és folytatták a tiltakozást. A legújabb elnök a pezó értékének túlzott felértékelését figyelembe véve kilátásba helyezte, hogy a nemzeti valutát egy valutakosárhoz kötik, amelyben a dolláron és az erősebb latin-amerikai valutákon kívül helyet kapna a japán jen, valamint az új fizetőeszköz az euró is. A másik megoldás az lehetne, hogy áttérnek a pezó szabad lebegtetésére. Mindettől rövid távon az infláció felgyorsulása várható, hosszabb távon viszont az argentin gazdaság megerősödését remélik. A most 60 éves Dubaié 1999-ben éppen De la Ruával szemben vesztette el az elnökválasztást. Korábban, Menem elnöksége idején viszont Argentína alelnöke volt, és kétszer választották meg az ország leggazdagabb tartományának, Buenos Airesnek a kormányzójává. Mint minden peronista (most juszticionalistáknak nevezik magukat) politikus nem mentes a populizmustól, de úgy látszik, az elégedetlenkedő argentinoknak most éppen ilyen gótfőkre van szükségük. Elegük van a liberalizmust hirdető, dijakijában az országot gazdasági csődbe sodró politikusokból, mint ahogy nyilván abból sem kérnek, hogy csaknem két évtized elteltével ismét katonai diktátorok ragadják kezükbe a hatalmat. Sokan emlékeznek még az 1976 és 1983 közötti évekre, amikor a különböző katonai junták uralma idején Argentínában harmincezer ember vált gyilkosság áldozatává, vagy tűnt el nyomtalanul. MADARÁSZ Árpád Eduardo Duhalde TŐZSDE ÉS PSZICHOLÓGIA Az euró rövid röpte Nem tartott sokáig az euró erősödése. Az új valuta értéke csütörtökön ismét visszaesett a dollárral szembeni 0,9-es ár alá. Egyelőre minden úgy történik, ahogyan megjósolták a szkeptikus gazdasági szakértők: az eurófólia legutóbbi hulláma nem tartott sokáig, a lelkesedés csillapodását követően pedig színre léptek a reális gazdasági mutatók és következményeik. Az euró felfelé ívelése folytatódhatott volna, ha a pénzpiacokon nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy az Európai Központi Bank (ECB) az új év első napjainak eurósikere után nem változtatott a kamatlábakon, és annak, hogy az Egyesült Államokban decemberben további 140 ezerrel nőtt a munkanélküliek száma. Ez azonban nem így történt, és pénteken délelőtt 1 euró 0,8974 dollárt ért a londoni tőzsdén. Szakértők azonban valószínűnek tartják azt is, hogy az euró bevezetését kísérő lelkesedés után a tőzsdéken ismét az amerikai gazdaság teljesítménye kerül a középpontba. Várható volt, hogy a média január első napjaiban az új pénznem „utcai” megjelenésének gyakorlati vetületeivel foglalkozik majd. Hogyan reagálnak a saját, nemzeti valuta eltűnésére a mindig különcködő franciák, kihat-e az olaszországi és franciaországi bankársztrájk a váltásra, van-e elegendő aprópénz a boltokban (nincs), mint mondanak az eurózónán kívül maradt britek, svédek? A válaszok, röviden: kisebb gondok voltak csupán a pénzcserével, az árak felszöktek, mivel a kereskedők természetesen felfelé kerekítettek, a brit kormány és a közvélemény megosztott az eurolandhoz való csatlakozás kérdésében. Valójában nem történt lényeges változás a pénzpiacokon az elmúlt egy hét alatt. Az euró már 1999 óta létezett mint virtuális valuta. Már akkor megtörtént a 12 állam pénzneme árfolyamának a rögzítése. A pénzügyi politika, a kamatlábak átkerültek a nemzeti központi bankokból az EBGbe. Az eurót azóta jegyzik a pénzpiacon. Az értéke egyébként elég sokat csökkent a három év alatt, ugyanis 1999 első napjaiban még 1,17 dollárt lehetett venni egy eurón. Az a tény, hogy a papírbankók meg a pénzérmék az utcákra, a boltokba kerültek tehát nem módosított azokon a gazdasági mutatókon, amelyek már három éve meghatározzák a tizenkettek közös valutájának értékét. A január elsejei és másodikai hirtelen megugrásnak csupán pszichológiai okai voltak - a tőzsdeügynökök mintha így méltatták volna, hogy sikeres volt a gyakorlati bevezetés. A Clinton-korszakban az amerikai gazdaság éveken át kitűnően működött. Törvényszerűen jönnie kellett egy kevésbé sikeres időszaknak is, amely gyakorlatilag egybeesett Bush elnökösködésének kezdetével. A gazdasági recesszióhoz világszerte igencsak hozzájárultak a szeptember 11-i terrortámadások utórezgései. Elemzők most azt állítják, még néhány hónapig biztosan nem lehet számítani arra, hogy az Európai Unió gazdasága növekedést érjen el. A stagnáció pedig várhatóan ismét visszaveti az eurót a dollárral szemben. Az euró ellenzőit kész tények elé állították. Hiába érvelnek a közös valuta ellen, hiszen a német márka, a francia frank, a görög drachma... véglegesen eltűnik. Az egységes uniós piac még egységesebbé válik, nagyobb lesz a versengés a fogyasztók kegyeiért. Az országhatárok még értelmetlenebbé váltak, hiszen ugyanaz a pez mind a tizenkét állam területén. És itt jutunk el addig a következtetésig, amit az euró ellenzői is hangoztatnak: igenis politikai okai (is) vannak a közös pénz létrehozásának. Az Egyesült Európai Államok politikai és gazdasági egészként sok európai politikus nem is titkolja, hogy ez az álma. Az Európai Unió azonban jelenleg gazdaságilag igen különböző államokból áll. Még inkább így lesz ez, ha 2004- ben tényleg felveszik a tagságba a mediterrán szigetországokat meg a középeurópai szomszédokat. Nem lesz könnyű közös nevezőre hozni az ír, a görög, a német és a lengyel gazdaságot. Márpedig mindegyikre ugyanzok a szabályok vonatkoznak majd, annál inkább, mert a gazdaságpolitika egyes fő eszközeit, a valutaárfolyam változását és az alapvető kamatlábak meghatározását a tagállamok helyett az ECB igazgatja. Ez például azt is jelentheti, hogy ha például Csehország növelni szeretné kivitelét, akkor nem folyamodhat a nemzeti valuta leértékeléséhez, vagyis a központi banki kamatláb (a hitel ára) csökkentéséhez, mert sem nemzeti valutája, sem saját monetáris hatósága nem lesz. A tények azonban adottak, és Blair brit miniszterelnök szavaival élve: az euró létét nem lehet ignorálni. Az euró ereje fogja eldönteni, hogy a britek, a svédek és a dánok a közeljövőben kajánul szemlélik-e a márkájukat sirató németeket, vagy ők is sietnek lemondani a fontról és a koronáról. MÁRTON Attila LÉPHAFT Pál rajza 2002. január 6., vasárnap