Magyar Szó, 2008. március (65. évfolyam, 49-72. szám)

2008-03-01 / 49. szám

2008. március L. 2., szombat-vasárnap Helyben sietni?! Szerda dél. Ebéd. Egy előző este kapott füles nyomán „képbe kerül” annak lehetősége, hogy a tekintett napon Magyarország (is) elismeri Kosovo függetlenségét „Na, akkor engem ma megvernek” - mondja félig-meddig heccelődve gimnazista fiam. Néhány másodpercnyi csend, a gyomornak immáron ezt a gondolatot is emészetnie kell... ha ezerszer oktondi tréfának hat is. Nem haladok tovább a mondottakon, mégis bizonyos fokú tehetetlenség gerjesztette harag jeleit észlelem. Befelé vagyok tehetetlen, és kifelé haragszom. Nem (csak) emiatt és nem tegnap óta. Kéretlenül is 1999 kora tavasza „tolakodik be”. Akkor is Kosovo volt a gyutacs. A történelem ugyan hajlamos a puszta koincidencia számlájára írni: annak, hogy a tekintett év március 12-én Magyarország csatakozott a NATO-hoz, és annak, hogy 12 nappal később a NATO főtitkára kiad­ta a parancsot Jugoszlávia megtámadására, semmi köze egymáshoz, de azt hiszem, a mesében érintett politikusok egyike sem esküdne meg erre, ha egyszeriben egy őszin­­teségi roham törne rájuk, vagy a dolgot hazugságvizsgáló géppel firtatnák. Csak a vak nem látta, hogy a NATO-nak (elsősorban Washingtonnak) akkor elsődlegesen nem új szövetséges, történetesen Magyarország kellett, hanem csapásmérő bázisként területe és légtere, szűkítve: a taszári repülőtér. Azt, hogy ez ránk hogyan képződött le, még inkább: hogyan képződhetett volna le, ha egyesek nem csillapítják a kedélyeket, kezeljük most lerágott csontként, nem tartozik a­­ vizsgált­­ szélesebb képbe. 2002 ősze is ilyen tolakodó, ekkor került ugyanis a magyar politika látóterébe az iraki kérdés. Kovács László, az akkori külügyminiszter először az ENSZ Közgyűlése előtti, szeptember 15-ei felszólalásában, majd szeptember 25-ei nyilatkozatában, továbbá a francia külügyminiszterrel folytatott tárgyalását követően és az Országgyűlés bizton­ságpolitikai szemináriumán beszélt az iraki helyzetről, valamennyiszer a tömegpusztító fegyvereket jelölve meg a konfliktus legfontosabb forrásaként. Miután a Bush­­kormányzat vezénylete alatt az ürügyet jól megcsiszolták, kifényesítették, és 2003. március 20-án megkezdődött az Irak Szabadságáért hadművelet, a magyar kormány ismét többször saját álláspontjaként hirdette, hogy a katonai beavatkozást a tömegpusztító fegyverek léte igazolta. A nyitott szemmel járók előtt akkor is világos volt, hogy Budapest részéről ez nem (lehet) más, mint a washingtoni „szózat" kritikátlan szajkózása. Érdekes, hogy az ellenzéki pártok (különösen a Fidesz) ellenezték ugyan az Irak lero­­hanását támogató kormánypolitikát, érveik azonban nem a háború hivatalos indokainak alaptalanságára, hanem a „magyar érdekek” hiányára vonatkoztak. 2004. november derekán Gyurcsány Ferenc minisz­terelnök és Juhász Ferenc akkori honvédelmi miniszter még egy sasszéval toldotta meg ezt az eszetlen szeren­csétlenkedést, mikor hazafiatlannak mondták, hogy az ellenzéki pártok nemmel szavaztak az iraki mandátum meghosszabbítására, és úgy vélekedtek: az Irakból való hazatérés siettetése veszélyeztetheti a magyar katonák biztonságát. Ebből az ember azt olvashatta ki, hogy Irakból hazajönni veszélyesebb, mint ott maradni, hovatovább azt is, hogy mindenki, aki nem így vélekedik, patriotizmusból bukásra áll. (Nota bene: a tömegpusztító fegyverek kérdése időközben szép csendben a szőnyeg alá söpörtetett, anél­kül hogy bárki is számon kérte volna bárkitől, aki anno mellette érvelt. Az ügybuzgó behajlás szerencsére nem járt komolyabb járulékos kárral, csak a magyar­­kül­politizálás hagyományos deguláns voltát példázta újfent.) Most - helyszűke miatt egy halom közbeeső, nem kis „bökkenőt” átugorva - itt állunk újra nyakig a slamasz­­tikában, egy olyan dologgal, amire nincs jó megoldás. Tágabban és szűkebben sem. Magyarország ugyan jelezte, hogy nem lesz az elsők között a Kosovót elismerők sorá­ban, és eddig ezt állja is, de... De mint azt April Foley, a budapesti amerikai nagykövet is jelezte: az Egyesült Államok elvárja, hogy Magyarország elismerje Kosovo függetlenségét, mert Bush „így képzeli el az osztatlan, szabad és békés Európát”. Hová hajoljunk hát most, merről fúj erősebben a szél? - vetődik fel nyilván a fejekben. Bizonyos fokig érthető­en, hisz valós feladvány, mit is lehet tenni ezzel, amikor pragmatikus oldalról nézve egyértelmű, hogy a történe­lem szekere Kosovo függetlensége felé halad, ha viszont nem az erősebb kutya aspektusából nézzük, és valamiféle etikát, jogot „pecázunk” benne, úgy „bűncselekmény, ha az úgynevezett demokratikus országok követik is el” - miként azt Krausz Tamás, az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékének tanára jegyzi meg. Krausz szerint „a magyar politikai elit jó szokásához híven pártállástól függetlenül behódol az atlantista őrületnek”, és úgy véli, hogy Kosovo függetlenségének elismerését az európai nagyhatalmak vezetői részéről az amerikaiakkal való alku részének lehet tekinteni... „és annak, hogy a rövidlátó politikusok nem látják be: Kelet-Európa etnikai konfliktusokba való bele­­rángatása szétzúzza magát az Európai Uniót...” Várady Tibor nemzetközi jogásztekintély (jelenleg az atlantai Ebory Egyetem tanára) sem látja be, miért kellene Magyarországnak a lelkes tapsoncok közé sietnie. Mint a Népszabadságnak adott nyilatkozatában kifejtette, „nincsen még egy ország, amelynek annyi oka lenne a kivárásra, mint éppen Magyarországnak... Most már talán nem kell bizonyítani, hogy Kosovo elismerése dührohamot váltott ki Szerbiában, amely célpontot keres. Miért állítsunk 300 ezer magyart a célkeresztbe? Azért, hogy Magyarország kapjon még egy ígéretet az amerikai vízummentességre?” - teszi fel a kérdést Várady. A nagyon közeli jövőben kiderül, retorikai volt-e CSUpán. A GIMPEL Tibor Léphart Pál MKVUt&n kulfbld@^ 3 Horvátországi tudósítónktól Z­ágráb egyelőre nem siet Kosovo elismerésével, mert a körülményei mások, mint az Euró­pai Unió számos tagállamáéi. Durda Adjesic kormányfőhelyettes fogalmazott így a héten, hangsúlyoz­ván, hogy a kormány nem feledkezhet meg a szerbiai mind nagyobb horvát tőke sorsáról. A média figyelmének homlokterébe ezért egyre inkább az uniós csatlakozási tárgyalások kerülnek újra. Főleg azután, hogy Brüsszelből a héten megerősítették: a tárgyalások folytatódhatnak. Nagyfokú derűlátásra ugyan nincs még ok, de legalább nem tűnik úgy tovább, hogy karanténban tartják az országot a teljes gyógyulásig. Az osztrák, szocialista Hannes Swoboda, az Európai Parlament tájékoztatója ismételten nagy szolgálatot tett Zágrábnak. Tavaly nyáron azt szor­galmazta, hogy nemzetközi döntőbíróság elé kell vinni a horvát-szlovén ügyet, most pedig olyan kiegészítést eszközölt ki, hogy a horvátok adriai ökológiai és halászati védett övezete nem Zágráb és Brüsszel közötti nézeteltérés, hanem kétoldalú viszály. Diplomáciai nyelven - a horvát értelme­zés szerint legalábbis - ez félreérthetetlen, világos üzenet a szlovénoknak, hogy „ne kössék tovább az ebet a karóhoz”, hagyjanak fel már a „nyaggatással”. Mint ahogy a Financial Times is bírálta Ljubljanát egy vezércikkében, visszaél uniós soros elnöklői tisztségével, és jócskán inkorrekt módon a saját céljaira használja ki azt. Lassú helyrerázódás Politikai megfigyelők szerint Zágrábnak ezzel sikerült elkerülnie a lehető legrosszabb végkifejletet, hogy 3 kiló szardelláért és két tintahalért össze­tűzésbe kerüljön az Európai Unióval. De mindez nem változtat azon, hogy Ivo Sanader kormányfő és szárnysegédei még mindig nem tudják, mit is kell tenniük. Mert nem Szlovénia az oka annak, hogy teljes egy év alatt egyetlenegy tárgyalási feje­zetet sem sikerült befejezni, és hogy a korrupció fokára, a nem elég hatékony igazságszolgáltatásra és az egyes gazdasági ágazatok nagy szubvencióira vonatkozó értékelések alig jobbak, mint amilyenek az egy évvel ezelőttiek voltak. Nyíltan fogalmazva: a tárgyalások fennakadásáért csak részben hárítható a felelősség az olyan országokra, mint Szlovénia. Messzemenően a legnagyobb vétkes a horvát állam­­hatalom a rossz helyhatóságoktól a lassú és lusta országházi képviselőkön át a miniszterelnöki hiva­talig, ahol arra várnak, hogy a gondok maguktól megoldódjanak. A Nációnál című zágrábi hírmagazin kommen­tátora szerint feltétlenül valós nemzeti egyetértés szükséges ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, és ennek előfeltétele a két vezető párt, a hatalmon levő Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) és az ellenzéki szociáldemokraták együttműködése. Ilyen értelemben jól reagált Zoran Milanovic, a Szociál­demokrata Párt (SDP) elnöke azzal a bejelentésé­vel, hogy támogatni fogja Sanadert és a kormányt az uniós tárgyalási kísérletekben. Még hatásosabb lehetett volna ez a bejelentés az Európáért Szövetség elnöki helyéről, amelyért heteken át szükségtelenül hadakozott Milanovic a néppárttal, és személyes érdeme (értsék: felelőssége), hogy arra a jelentős tisztségre végül is Vesna Pusic, a néppárt elnöke került. Az ilyen taktikai hibákra való tekintet nélkül pozitív, hogy a szociáldemokraták fenntartás nélkül támogatják Horvátország várható uniós és NATO- tagságát. Parancsoló szükségszerűség már, hogy 2009 derekáig befejeződjenek az uniós csatlakozási tárgyalások, és minden esetleges kisiklás hatalmas foltot ejtene Ivo Sanader politikai életrajzán, ennek káros következményeit pedig egész Horvátország érezné. Ezért parancsoló szükségszerűség Sanader és Milanovic együttműködése is. Féken kell tarta­niuk kölcsönös ellenszenvüket - állapította meg a Nacional kommentátora. Más lapvélemények szerint feltételezhető, hogy a mielőbbi NATO-tagságban bízó Macedónia és Horvátország még a NATO bukaresti csúcsérte­kezlete előtt, amelytől a meghívást várják, el fogják ismerni Kosovót. A horvát diplomácia vezetője a héten a Délkelet-európai Együttműködési Folya­mat (SEECP) szófiai külügyminiszteri értekezletén fejtette ki, mennyire támogatja Zágráb a térségi együttműködést, amelyben ösztönzik a párbeszédet és lehetővé teszik a nézetegyeztetést a térség minden nyitott kérdésében. Gordan Jandrokovic horvát külügyminiszternek Szófiában kétoldalú találkozója is volt bolgár, moldáviai, szerb, török és macedón kollégájával, Ivail Kalfinnal, Adreai Stratannal, Vuk Jeremictyel, Ali Babacannal és Antonije Milososz­­kival. A horvát külügyminisztérium közleménye szerint Jandrokovic és Jeremic rövidebb, rendkívül nyílt beszélgetésben kifejtette a térség - különösen Kosovo függetlenségi nyilatkozata utáni­­ helyzetére vonatkozó nézetét. A meglevő eltérések ellenére megállapították, hogy a térségi együttműködésen kívül nincs más választási lehetőségük a délkelet­európai országoknak, és hogy maximális erőfeszí­téseket tesznek a térség biztonságának és további stabilitásának megőrzésére. ■ SZ. REMETE Péter ­ Oroszország fordulóponton­ atasztrófa volt a Szovjetunió szétesése - jelentette ki Putyin orosz elnök. És ez a megnyilatkozása népszerűségének egyik forrása. Mert nem újdonság, hogy a rendszerváltás valamennyi országában sokan visszasírják a „régi átkost”. Szinte elképesztő, hogy vannak olyanok, akik Romániában még Ceausescut is istenink, és nálunk a lakosság egynegyede szívesen látná Milosevic visszatérését. (Tomislav Nikolic, amikor még bízott a győzelemben, a külföldnek kijáró őszintébb nyilatkozatában a Le Monde-nak azt mondta: „Számítok a rendszerváltás veszteseire, és ők többen vannak, mint azok, akik támogatják Tadic politikáját.”) Sőt a szovjet rendszer visszasírása a csak két diktatúrát ismerő országokban egybeolvad az előző fasiszta vagy félfasiszta rendszer és általában a globalizálódás előtti világ visszasírásával. Olyan tudathasadásos állapotot szülve, mint Magyarországon: befolyásos erők a Horthy-rendszert akarják vissza a Kádár-rendszer ingyenes egészségügyi szolgáltatásával és oktatásával. Oroszországnak pedig még a rendszerváltás többi országánál is több oka van arra, hogy visszasírja a Szovjetuniót. Náluk ugyanis a rendszerváltás még szörnyűbb pusztítást végzett, mint másutt. A nemzeti össztermék már 1994-ben fele volt az 1990. évinek, az ipar, sőt a falu is tönkrement, az állatállomány már 1991-ben megfeleződött, a pusztítás nagyobb volt, mint az erőszakos kollektivizálásé: akkor 16,2 millió, most 19,6 millió házi­állat pusztult el; megjelent - ahogy ők mondták - a „bandita kapitalizmus”, ugyanakkor 2000-ig 300-500 milliárd dollár áramlott külföldre stb. Nem csoda, hogy a pusztítás következtében 1992 és 2000 között az ország lakossága 6,8 millióval csökkent. „Az orosz nép történelmében kétszer élte meg a népirtást: először a szocializmus építése során, Sztálin idején, majd amikor 1992-ben ámokfutásként ellenkező irányban megindult a menekülés” - mondta Dasicsev akadémikus. Putyin mégis csak részben annak köszönheti népszerűségét, hogy szembe mert nézni ezzel a tragédiával. Ha csak a múlt visszasírását képviselné, akkor legfeljebb Nikolic 40-50 százalékát jelentené. Hasonló arányú lenne támogatottsága, ha csak azt mondaná: Hiszek a liberális értékekben, a magántulajdonban, a konkurenciában, a magánkezdeményezésben. Példátlan népszerűségét azonban annak köszönheti, hogy mindezt együtt mondja. Nem igaz, hogy az orosz nép 70 évig értelmetlenül hiába élt, de most a magántulajdonra alapuló társadalmat kell megteremtenünk. Sőt ezt megtoldja annak hangsúlyozásával, hogy az új társadalmat nem mások utánzásával, hanem sajátos orosz módon kell létrehozni. És ezzel az oroszoknak visszaadta a reményt. Ráadásul ebben a nagy vállalkozásban már világra szóló eredményeket is mutatott fel: az ország nemzeti jövedelme 2000 óta hatszorosára ugrott, ma az oroszok fejenkénti jövedelme eléri az EU átlagának 45 százalékát, és 2011-ig Oroszország Európa legnagyobb piaca lesz, mert 85 millió orosznak már 2008-ban havonta „szabad” 350 dollárja van. És ebben a helyzetben kell Oroszországnak megteremteni a „Putyin után Putyinnal” állapotot - ez a vasárnapi elnökválasztás tétje. E­lőre eldőlt az elnökválasztás, a Putyin által új elnöknek javasolt Medvegyevnek - független közvélemény-kutatás szerint - 82 százalékos a támogatottsága. Nagyobb, mint Putyiné valaha is volt, mert élvezi Putyin népszerűségének áldását, anélkül hogy akadékoskodnának azok, akiknek valami miatt nem tetszik Putyin munkássága, egyszóval: a Putyinnal szemben támadt kifogásoktól mentesen képviseli azt a reményt, amelyet Putyin teremtett meg az oroszok számára. Nem csoda, hogy még az utána legtöbb szavazatra számító, kommunista Zjuganov is azt latolgatta: visszalép, hisz értelmetlen a küzdelem. (2004-ben sem Zjuganov, sem Zsirinovszkij nem indult Putyinnal szemben, de most nem engedhették meg maguknak, hogy ne tegyenek kísérletet az elnöki poszt elnyerésére.) Mert a rendszerváltás országainak még sokat kell tanulniuk a demokráciából. Konkré­tan azt is az eszükbe kell vésniük, hogy vannak - lehetnek - biztos győztesek, de legalább meg kell játszani: nem a hatalom a lényeges, hanem az, hogy a választóknak alternatívát kínálnak. De hát a rendszerváltás országai sokkal lényegesebb dolgot sem tanultak meg. Nemcsak azt, hogy csupán a tévé csinál a többség hatalmára épült demokráciában szenzá­ciót néhány száz ember tüntetéséből, de még a leglényegesebbet sem: a szabadság korlátja mások szabadsága, tehát nem zavarhatják meg mások gyűléseit, mert nemcsak a „jogos elégedetlenség”, hanem a „jogos elégedettség” is szabad. Sőt Nyugat is csak most tanulja, hogy a Hamász sikere, a 60 százalék feletti győzelem is demokrácia, és a sajtószabadság nem lesz nagyobb, ha az állam helyett valamelyik újgazdag diktál. De a mostani orosz elnökválasztás megmutatta azt is, hogy a rendszerváltás után is működnek a múlt reflexei. Semmi szükség nem volt arra, hogy Putyin „az idegen követségek zsoldjában álló sakáloknak” nevezze őket és akkora erőszakkal lépjen fel annak a Kaszparovnak a hívei ellen, aki nem az elnökjelöléshez szükséges 2 millió, de a pártalapításhoz szükséges 50 ezer aláírást sem tudta összegyűjteni abban a többmilliós Moszkvában, ahol nem gond a közigazgatási egységek felének jelenléte sem az aláírók között, hisz a moszkvai vasútállomásokon ez is összegyűjthető. És felesleges volt a negyedik jelöltnek, a demokrata­ párti Bogdanovnak szemmel láthatóan segíteni a 2 millió aláírás összegyűjtésében, csak hogy demonstrálják, milyen erőt képvisel a parlamenten kívüli ellenzék, hisz nyilvánvaló, hogy 2 millió szavazatot sem kap. ■ BÁLINT István

Next