Magyar Szó, 2011. október (68. évfolyam, 229-254. szám)
2011-10-01 / 229. szám
2011. október 1., 2., szombat-vasárnap Palesztinovó kapásból bizonyára meredeknek hat párhuzamot vonni a palesztin és koszovói gubanc között, de a bajok minimum egy tekintetben azonos tőrel táplálkoznak; annak idején, amikor még viszonylag fájdalommentesen lehetett volna rendezni az ügyet, nem rendezték. „Mi vagyunk az utolsó megszállt nép” - mondta az ENSZ-közgyűlésen (múlt pénteki) felszólalásában Mahmúd Abbász palesztin elnök, midőn bejelentette, hogy átnyújtotta a világszervezet főtitkárának a palesztinok teljes jogú tagállamként való elismerésére vonatkozó kérelmet. A 66. ülésszak küldötteinek többsége éljenezve üdvözölte a bejelentést, aztán mindenki hazament. Mi mást tehetett volna, hiszen az ENSZ alapokmánya értelmében a tagkérelemről először a Biztonsági Tanács (BT) dönt, majd ezt ajánlás formájában továbbítja a 193 tagállamot tömörítő közgyűlés felé, amely kétharmados szavazati aránnyal szentesíti azt. A döntést tehát az ENSZ-közgyűlés hozza meg, de nem fogadhat el határozatot erről, ha a BT nem tesz ilyen ajánlást. A palesztin kérelem jelenleg a BT előtt van... és annak fiókjában is fog megporosodni. A többek között egy is bőven elég, nevezetesen az, hogy az Egyesült Államok világossá tette (azok előtt is akik esetleg szemellenzővel járnának), megvétózza a palesztin kezdeményezést. Mivel ez a kérelem Washington „jóvoltából” elakad a BT-ben, a folyamat ezen a ponton gyakorlatilag le is zárul, hiszen a közgyűlés nem szavazhat. Zsákutca. Léteznek persze jogi kiskapuk, macskasurranós sikátorok, tűzlétrás kapaszkodók - amelyek módozatainak taglalásától ezúttal eltekintünk -, a lényegen azonban nem változtatnak. E lényeg ugyanis, hogy a palesztin állam politikai ténnyé vált, akár elismeri az ENSZ BT, akár nem. Nem Abbász bejelentése és tagkérelme miatt vált azzá, nem is azért, mert mondjuk az Európai Parlament (EP) állásfoglalása szerint is megkérdőjelezhetetlen a palesztinok joga az önrendelkezésre és a saját államra, hanem mert a gyakorlat síkján már jó ideje politikai realitás. A kezdet kezdetén is az volt, csak akkor még senki sem „vette észre”. Bizonyára valamennyi érdekelt és érintett szeretné visszapörgetni a történelem kerekét 1948 májusáig, amikor a palesztinai brit mandátum végén Ben-Gurion kikiáltotta a szabad és független Ciont, azaz Izrael létrejöttét. Az arabok szintén megléphették volna ezt, de sajnálatosan csak jogaik csorbítását olvasták ki az egészből és tűzzel-vassal gondoltakk visszarendezni mindent. Noha az ENSZ 1947-es 181. számú, ún. területi felosztási határozata is két állam egymás mellett éléséről beszélt, a palesztin államiság kinyilvánítása rendre elmaradt, e jogilag rendezetlen kérdés mindmáig a kölcsönös erőszak árnyékába szorult. A palesztin államiság ma még kézzelfoghatóbb politikai realitás. Annak ellenére is, hogy Izrael és támogatói ezt nem hajlandók tudomásul venni, figyelmen kívül hagyják és számos módon - mint frissen újabb telepbővítésekkel - csak olajat öntenek a lappangó tűzre. Ugyanezt teszi a szerb csúcsvezetés is Koszovóval... még a milosevici idők előttről. Pedig bőven volt ideje tanulmányozni az ottani albánok demográfiai fejlődési görbéjét, volt (lett volna) ideje belegondolni abba, milyen következményeket implikál ez, milyen módon oldható meg idejekorán úgy, hogy minden érintett számára (hosszú távon) elfogadható legyen. Mert akkor még egy álandi vagy madeirai mintájú autonómia-modellért kapva kaptak volna, senkinek sem kellene most ott is vakaróznia, ahol nem viszket. Neeeem, Belgrád a széleskörű autonómiát jellemző módon csak akkor kínálta fel, amikor már teljesen tárgytalanná vált, amikor a hülye gyerek előtt is egyértelmű volt, hogy már a függetlenség sem alku tárgya, hanem politikai realitás. A mi politikai realitásunk sajna az, hogy a politikát csinálók nem hajlandók belátni, hogy előttük is volt történelem, és utánuk is lesz, ezen az úton pedig a politikai realitás és a jogi státus gyakran ellentétes irányba mutat. Jelenleg is azzal a maszlaggal próbálják etetni a népet, hogy részükről kizárólag párbeszéddel és diplomáciai eszközökkel oldható meg a helyzet... erre kihátrálnak a párbeszédből, mert ugye ilyen helyzetben, amikor már állítólag a KFOR-katonák is a fegyvertelen szerbekre lődöznek,nincs miről tárgyalni. Belgrád mintha elfelejtette volna a fájóan friss történelmi lecke (azaz több lecke) tanulságát, amely mindig csak egyről szól: a szemben álló felek a legvéresebb csaták után is mindig a tárgyalóasztalnál kötnek ki. Mintha az is lényegtelen volna, hogy az észak-koszovói határátkelőknél magasodó barikádok hogyan „keletkeztek”. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy azokat nem szorgos helyiek emelték spontán felindultságukban, alapjukat Belgrád folyamatos hangulatcsiholása és buzdítása képezi, főképp pedig az, hogy az adófizető polgárok zsebéből súlyos pénzeket herdál el e barikádok „működtetésére” és az egész esztelen szerencsétlenkedésre. A csúcsvezetés szakasztottan olyan, mint egy skizofréniás, aki saját magával is el szeretné hitetni, hogy mindezt senki sem látja, köztük az EU sem, holott éppen a közelmúltban figyelmeztette nyomatékosítva, hogy hagyjon már fel ezzel a gyakorlattal. És most ettől az EU-tól várják el, hogy rábólintson a tagjelölti státusra... Bezzeg, ha egy átlag holland, német, spanyol vagy francia lennék, azt mondanám erre: tudod mit pajtás, először is szokjál le az alakoskodásról, beteges hazudozásról, akkor esetleg beszélgethetünk arról, hogy közös fülkében utazzunk ezen a vonaton... Meg aztán lábat sem ártana mosni olykor. | GIMPEL Tibor |_________ Léphaft Pál MtcmSE kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD 3 Tálibokkal barátkozik Irán Irán vendégül látott egy tálib küldöttséget szeptember közepén egy teheráni konferencián, ezzel is mutatva, hogy növelni szeretné befolyását Afganisztánban az amerikaiak kivonulása után - írta a The Washington Post című amerikai lap internetes kiadása. Az Iszlám Ébredés című konferenciát állítólag maga Ali Llamenei, az iszlám köztársaság legfőbb vezetője szervezte. Az iráni politikában Ilameneié az utolsó szó. A rendezvényre több mint 700 kutató és iszlamista politikus érkezett szerte a világból. Köztük volt az afgán kormány küldöttjeként Burhanuddin Rabbani volt afgán elnök és a tálibokkal tárgyaló béketanács vezetője, akivel napokkal később egy magát tálib tárgyalónak álcázott merénylő végzett. Emellett a tálibok képviselői is megjelentek. Irán a konferencia alkalmával találkozást kezdeményezett az afgán kormány küldöttei és a tálibok képviselő között, de a megbeszélésre végül nem került sor. Arszala Rahmani, Rabbani kíséretének egyik tagja meglepődött, amikor a tálib delegáció élén egyik korábbi kollégáját, Nik Mohammadot találta. A két férfi korábban együtt tevékenykedett a tálib kormányban. „Ritkán jönnek el nyilvános eseményekre, s ha eljönnek is, álnevet használnak” - mondta Rahmani, aki szerint Mohammad befolyásos vezető, s bejárása van a tálibok legfelsőbb köreibe. Mohammadot az ENSZ terroristaként tartja nyilván, és büntető intézkedéseket léptetett életbe vele szemben. A Hameneit támogató Khabar hírportál vízválasztónak nevezte a tálibok és az afgánkormány küldötteinek megjelenését a konferencián. „Azok a tisztségviselők, akik korábban soha nem tartózkodtak egy fedél alatt, most együtt vitatták meg a térség legfontosabb kérdéseit” - hangsúlyozta, kiemelve, hogy „az afgán radikális erők nem fogadták el a nyugati közvetítést”. Eddig nem volt különösebb jele annak, hogy a tálibok és az iráni kormány között magas szintű kapcsolattartás zajlik. Bár az Egyesült Államok többször felrótta az iszlám köztársaságnak, hogy afgán felkelőket képez ki és lát el fegyverekkel, Teherán szerepét a térségben más országokéhoz képest minimálisnak tartotta. „Irán regionális játékosnak tartja magát, akit legitim érdekek fűznek Afganisztánhoz, és nem akar olyan folyamatot látni itt, amely ellenkezik politikai érdekeivel - mutatott rá Michael Semple, aki diplomataként több évtizedes tapasztalatot szerzett Afganisztánban. - Ha a következő lépésben való részvétel ára az egyezkedés a tálibokkal, akkor arra is hajlandó.” (MTI) Bela/AP Az iráni politikában övé az utolsó szó: Ali Hamenei I EURÓPA FORDULÓPONTON (1.) Görög tanulságok Görögország menthetetlen - mindinkább ez a vélemény alakul ki Európában. Az ország már kapott egy 110 milliárd eurós (ez annyi, mint Magyarország egész évi jövedelme), majd egy 160 milliárdos mentőcsomagot, de nem biztos, hogy a probléma megoldódott. Most az egyik oldalon erősödik a nyomás, hogy az országot a sorsára kell hagyni. „De meddig lesznek türelmesek a segélyt nyújtó országok adófizetői? Mikor mennek az utcára, mert joggal féltik nyugdíjukat és megtakarított pénzüket?” - teszi fel a kérdést a Nordwest Zeitung. (A franciák 68 százaléka nemet mondott a görög segélyprogramra.) A másik oldalon nem tudják, milyen következménnyel járna, ha sorsára hagynák. A görög adósság ugyanis még mindig nem kezdett csökkenni. Sőt a nagy megszorításokkal és heves tiltakozásokkal jellemzett 2010. esztendőben 298 milliárd euróról 328 milliárdra nőtt. A 2009. évi 15,4 százalékról 10,5-re csökkentették ugyan a hiányt, de ez egyrészt azt jelenti, hogy a tervbe vett 9,6 százalékot sem tudták tartani; másrészt még a 9,6 is nagy hiány lett volna; harmadsorban minden költségvetési hiány növeli az adósságot. Nem is szólva arról, hogy a segélynek jó része régi részletek fizetésére, a régi kötvények felvásárolására megy el, de egy része mégis új adósság lesz. Ráadásul az adósság maga csak a probléma egyik része. Görögország nem is olyan sokkal eladósodottabb, mint Franciaország. (A lakosság aránya 1:5,5, az adósságé pedig 1:5.) Csak éppen Európában kialakult az a vélemény, hogy a görögök nem képesek megbirkózni ezzel a problémával. Elsősorban azért, mert úgy tesznek, mint az a magyar paraszt, aki amikor látta, hogy a jég elveri szőlőjét, fogta a fejszét és azzal a felkiáltással: „Na Uram, nézzük, mire megyünk mi ketten!”, odaállt szabdalni a tőkéket. Állandósultak náluk a hevesebbnél hevesebb, sokszor randalírozásba torkolló tüntetések, úgyhogy az athéniak gyakran maradnak metró, trolibusz, autóbusz nélkül. Mindezt lapjuk, a Ta Nea így minősítette: „Senki sem veheti komolyan azt a társadalmat, amely saját lábába lő, mert mi éppen azt csináljuk, amikor bojkottáljuk egyetlen gazdasági mozdonyunkat, a turizmust." (Görögország nemzeti jövedelmének 18 százalékát adja a turizmus. Annak jövedelme már tavaly 7,3 százalékkal csökkent, és az idén júniusban, például Rodoszra, a tavalyi turistáknak csak 28 százaléka tért vissza.) Mindezt tetőzi, hogy a kormány és az ellenzék tovább folyt tatja a demokráciának nevezett játékot. A kormány ugyan tett , bizonyos lépéseket, a minisztériumok számát 36-ról 17-re csökkentette, Papandreu beterjesztette - ki tudja, hányadik - megszorító csomagját, amely tovább növelte az adókat, csökkentette a közkiadásokat, 50 milliárd eurós privatizálást irányoz elő stb., de a helyzet komolyságának feltárása helyett tovább gyakorolja a „kincstári optimizmust”. Most , vezet be elégedetlenséget növelő intézkedéseket, amilyen például az, hogy a bajbajutottak megsegítésére engedélyezi, hogy mindenki taxiskodhat, amikor amúgy is sok az elégedetlenkedő. És főleg csak most próbál hozzányúlni az igazán költséges kiváltságokhoz, a 13., 14. havi fizetéshez, " az olyan külön juttatásokhoz, mint a „kézmosási pótlék”. Az ír ellenzék pedig azt hiszi, hogy ég a ház, de azért ő folytathatja azt a politikát, amely elvet mindent, amit a kormányf javasol. (így alakulhatott ki az a tragikomikus jelenet, hogy a kormányprogram csak úgy kapott 155 szavazatot a jelenlevő 1298 képviselőtől, hogy egy ellenzéki is rászavazott, öt pedig i1 „üres lappal” voksolt. Holott a helyzet az volt - a Die Welt 1 megfogalmazásában -: „ha a parlament nem fogadta volna el a programot, Papandreu kénytelen lett volna lemondani, az ország pedig a fizetésképtelenséget bejelenteni.”) Papandreu kálváriája - a Nouvel Observateur ezzel a címmel számolt be a görögországi fejleményekről, holott már rég nem Papandreuról, sőt nem is csak Görögországról van szó. Néhány dolog ugyanis nyilvánvaló. Először is az, hogy Görögország ezt az adósságot nem tudja visszafizetni. (A feladat kilátástalanságát mutatja, hogy milyen nagy privatizálási kampányba kezdenek, de 330 milliárdos adósság mellett abból csak 50 milliárd eurót tudnak nyerni, és az adóemelés , 2015-ig csak 28 milliárd eurót hoz. Ráadásul egyelőre a költségvetési hiányt sem tudják legalább mérsékelni.) Másodszor: új segélyre szorul már akkor, amikor a következő részletet kell fizetnie. Harmadszor: Európa már képtelen új segélyt adni. Ezért mind kínzóbb a kérdés: mi lesz, ha Görögország a csőd bejelentésére kényszerül? Egyelőre két-egyformán kockázatos - forgatókönyvet emlegetnek. Az egyik, hogy más országok nehéz helyzetével is megterhel *ve (nyilvánvaló, hogy nem találnak ilyen ideiglenes megoldást sem, ha Olaszország vagy Spanyolország kerül hasonló helyzetbe) a súly alatt összeomlik az euró. Ha belegondolunk, hogy egyetlen bankháznak, a Lehman Brothersnek a csődje milyen szökőárt indított el, akkor talán el tudjuk képzelni, hogy a mostani gazdasági válság enyhe szellőnek számít azzal a viharral szemben, amelyet az euró összeomlása váltana ki. És még utána is kérdés marad: akkor mi lesz Európával? Visszajön a márka meg a többi nemzeti valuta? Az államok egy szűkebb körében megmarad a közös pénz, a többi pedig evickéljen, ahogy tud? A másik forgatókönyv kicsit konkrétabb: Görögországot magára hagyják. Emlegetnek ugyan „ellenőrzött csődöt”, de az is az adósság leírását jelentené, beláthatatlan következményekkel a hitelezőkre nézve. Ha pedig az inflációt választják, akkor végül mégiscsak meg kell menteni Görögországot, hogy maradjon a kérdés: hogyan? ■ BÁLINT István