Magyar Uriasszonyok Lapja, 1930 (7. évfolyam, 13-36. szám)

1930-05-01 / 13. szám

VII. évfolyam­. Szépirodalmi, társadalmi és háztartási folyóirat . Megjelenik minden hónapban háromszor : 1-én, 10-én 20-án © Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Jókai u. 37. (Berlini tér sarok) @ Telefon: Aut. 107-23. © Előfizetési ár: egész évre 24 P, félévre 12 P, negyedévre 7 P Egyes szám ára : 80 fill. Ausztriában 1 Sh. 40 Gr. Franciaországban 6 Frc. Olaszországban 4 L. Amerikában egy évre 8 Dollár. Főszerkesztő: KERTÉSZ BÉLA 1930. május 1. 13. szám­. AKIK MINDIG KISZORULNAK Újabban valami furcsa szokás kapott lábra. Ex­kluzív fiatalurak és zajos életű hölgyek apró-cseprő botrányaival traktálják a polgári társadalmat. A fran­cia irodalmi kritikának, amely mindenféle műfajjal szemben szigorúan alkalmazza az ellenőrzést, van egy nagyon találó kifejezése arra az ál-irodalmi modorra, amivel a felsőbb ezrek magánéletének egyes kirívó mozzanatait tárgyalják. „Epater les bourgeois“, elké­peszteni a polgári elemet: ez a botránykövet fújó iro­dalom célja. A millió pengős váltók, a misztikusan világított bárok éjféli han­gulata, grófok futó szerelmi kalandjai, pezsgődurrogás, Riviera-expressz, Lancia­­autó, luxushotel, duhaj pezsgős dáridók: ezek a mind sűrűbben felbukkanó újság­­szenzációk és mindenféle kalandorregé­nyek visszatérő motívumai. Az újság- és könyvkiadók, akik ezeket a cikkeket és pamfleteket íratják, bizonyára nem rossz üzletemberek s mikor a közönség alsóbb rétegeinek mohó kiváncsiskodására számí­tanak, azt az ősemberi ösztönt csiklan­dozzák, amely a mások, a gazdagok, az előkelőek dolgaiba való bekukkantásban boldogan éli ki magát. Csakhogy egy­részt: a sajtó és az irodalom nem lehet szabad vadászterülete önző üzleti érdekek­nek, másrészt­ nem mindig (sőt a legrit­kább esetben) azok az igazán előkelőek, akiknek viselt dol­gai megbotránkoztatják a jóizlést és a józan erkölcsöt. Már Krisztus Urunk megmondta: „opportet, ut scandala fiant,“ — kell, hogy botrányok legyenek, de azt sem ő, sem egyetlen apostol nem állította, hogy ezeket a botrá­nyokat színes leírásban, a legapróbb részletekig közölni kell a nagy nyilvánossággal. Kell, hogy botrányok tör­ténjenek, mert az embernek a társadalomhoz való vi­szonya, a társadalomban való elhelyezkedése bizonyos zökkenőkkel jár, amik az általános érvényű morálba üt­köznek. De az sehol sincs megírva, hogy ezeket a zökke­nőket, amelyek mindig a kivételek közé tartoztak, síppal­­dobbal kell a publikum tudomására hozni. Nyugodtan elhiheti nekünk minden olvasónk, hogy tudunk különbséget tenni a morál és a képmutatás közt. Azért mondjuk ezt, mert van olyan álláspont, amely kép­mutatásnak, hipokrízisnek tartja a botrányok szellőzte­tése ellen való küzdelmet, azzal a ravasz megokolással, hogy épp ellenkezőleg­: a botrányok agyonhallgatása az, ami káros és veszedelmes, mert felbátorítja a botrány­okozásra hajlamosokat. Csakhogy középút is van a vilá­gon. Mi egy szóval sem mondjuk, hogy az általános er­kölcsbe és a büntetőtörvénybe vágó cselekmények fölött szemet kell húnyni, sőt mi hangoztatjuk és kívánjuk a legenergikusabban, hogy az erkölcsi kártevőket a törvény teljes szigorával büntessék. Viszont: ne legyen nagyobb a kár, amit egy-egy ilyen bűn vagy botrány nyilvános­ságra hozatala jelent, mint az a kár, amelyet maga a bűn vagy a botrány okoz. Mi tudniillik tovább megyünk egy lépéssel, mi a hatást is firtatjuk és mérlegeljük, azt a hatást, amit egy-egy erkölcstelen cselekménynek vissza­taszító részletességgel való feltárása idéz elő. Egy-egy mulatóhelyen lejátszódott skandalum pár sorban való ismertetése tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a benne sze­replők meg legyenek bélyegezve és a közérdeknek, a köz­­lelkiismeretnek elég­tétessék. A múlt napokban egy öngyilkos ame­rikai táncosnőről írtak. A szerencsétlen leány mindenáron sovány akart maradni, mert erre kötelezte őt a színházzal kötött szerződése, nem sikerült neki s ezért le­vetette magát a felhőkarcolóról. Ha ilyen formában, ilyen kurtán jelenik meg a hír, semmi kifogásunk sem volna. De a lapok nagy bőbeszédűséggel megírták, hogy a leány testsúlyának ötvenhárom kilónál, nyakbőségének huszonnyolc cen­timéternél, bokájának kilencnél többnek nem volt szabad lennie, hozzátéve a többi testrésznek szerződésileg előírt méreteit is. Nem szólva arról, hogy­­a részletezés meg nem engedhető térre siklott, kérdez­zük: nem káros-e az ilyen ostoba és ke­gyetlen színházi szerződés nyilvánosságra hozása, nem téveszt-e meg, nem zaklat-e föl néhány gyönge ítéletű, fejletlen leányt, akik még képe­sek elhinni, hogy a szerződésben foglalt méretek birtoká­ban több kilátásuk van a csillogó deszkákra, ahova úgyis olyan beteges vágyakozással kívánkoznak az oda nem való, tehetségtelen fiatalok? Az amerikai hír hatása alatt képesek olyan soványítókúrát kezdeni, amely az említett szerződésben megszabott mértékhez, de ezenkívül a testi­ és lelki összeomlás poklába vezet. Gondokkal küzdő családapák, a „beosztott fizetés“­­hez címzett kötéltáncon kétségbeejtő egyensúlymutatvá­nyokra kényszerített családanyák csüggedten és remény­­vesztetten látják azt a romboló hadjáratot, amely a fiatal­ság lelke ellen irányul, legázolva a józanság, a tisztes­ség, az erkölcs, a polgári kultúra zsenge veteményesét. Állami tisztviselők és magánalkalmazottak, a szürke min­dennap robotosai bezzeg hiába keresnek hasábos cikkeket a saját bajukról, jajukról. Nem olvassák sehol, hogy a magyar középosztály gyermekeinek csak egy pár cipőcs­­kéje telik akkor, amikor jelentéktelen táncosnők és bár­átnők kastélyokban laknak és pezsgőben fürödnek. Sehol sincs nyoma annak a nagyfontosságú szociális kérdésnek, hogyan juthatnának a dolgos polgárnők ha csak kétheti pihenőhöz is egy esztendőben, sehol sem cikkeznek a kö­zéposztály túlnyomó részének egyre súlyosabb gazdasági helyzetéről, vagy arról a problémáról, mi lesz velük, ha a bürokrácia ellen indított rendszeres támadások áldozatul követelik a tisztviselők egy jelentékeny részét. Az éjféli

Next