Magyar Uriasszonyok Lapja, 1930 (7. évfolyam, 13-36. szám)
1930-05-01 / 13. szám
VII. évfolyam. Szépirodalmi, társadalmi és háztartási folyóirat . Megjelenik minden hónapban háromszor : 1-én, 10-én 20-án © Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Jókai u. 37. (Berlini tér sarok) @ Telefon: Aut. 107-23. © Előfizetési ár: egész évre 24 P, félévre 12 P, negyedévre 7 P Egyes szám ára : 80 fill. Ausztriában 1 Sh. 40 Gr. Franciaországban 6 Frc. Olaszországban 4 L. Amerikában egy évre 8 Dollár. Főszerkesztő: KERTÉSZ BÉLA 1930. május 1. 13. szám. AKIK MINDIG KISZORULNAK Újabban valami furcsa szokás kapott lábra. Exkluzív fiatalurak és zajos életű hölgyek apró-cseprő botrányaival traktálják a polgári társadalmat. A francia irodalmi kritikának, amely mindenféle műfajjal szemben szigorúan alkalmazza az ellenőrzést, van egy nagyon találó kifejezése arra az ál-irodalmi modorra, amivel a felsőbb ezrek magánéletének egyes kirívó mozzanatait tárgyalják. „Epater les bourgeois“, elképeszteni a polgári elemet: ez a botránykövet fújó irodalom célja. A millió pengős váltók, a misztikusan világított bárok éjféli hangulata, grófok futó szerelmi kalandjai, pezsgődurrogás, Riviera-expressz, Lanciaautó, luxushotel, duhaj pezsgős dáridók: ezek a mind sűrűbben felbukkanó újságszenzációk és mindenféle kalandorregények visszatérő motívumai. Az újság- és könyvkiadók, akik ezeket a cikkeket és pamfleteket íratják, bizonyára nem rossz üzletemberek s mikor a közönség alsóbb rétegeinek mohó kiváncsiskodására számítanak, azt az ősemberi ösztönt csiklandozzák, amely a mások, a gazdagok, az előkelőek dolgaiba való bekukkantásban boldogan éli ki magát. Csakhogy egyrészt: a sajtó és az irodalom nem lehet szabad vadászterülete önző üzleti érdekeknek, másrészt nem mindig (sőt a legritkább esetben) azok az igazán előkelőek, akiknek viselt dolgai megbotránkoztatják a jóizlést és a józan erkölcsöt. Már Krisztus Urunk megmondta: „opportet, ut scandala fiant,“ — kell, hogy botrányok legyenek, de azt sem ő, sem egyetlen apostol nem állította, hogy ezeket a botrányokat színes leírásban, a legapróbb részletekig közölni kell a nagy nyilvánossággal. Kell, hogy botrányok történjenek, mert az embernek a társadalomhoz való viszonya, a társadalomban való elhelyezkedése bizonyos zökkenőkkel jár, amik az általános érvényű morálba ütköznek. De az sehol sincs megírva, hogy ezeket a zökkenőket, amelyek mindig a kivételek közé tartoztak, síppaldobbal kell a publikum tudomására hozni. Nyugodtan elhiheti nekünk minden olvasónk, hogy tudunk különbséget tenni a morál és a képmutatás közt. Azért mondjuk ezt, mert van olyan álláspont, amely képmutatásnak, hipokrízisnek tartja a botrányok szellőztetése ellen való küzdelmet, azzal a ravasz megokolással, hogy épp ellenkezőleg: a botrányok agyonhallgatása az, ami káros és veszedelmes, mert felbátorítja a botrányokozásra hajlamosokat. Csakhogy középút is van a világon. Mi egy szóval sem mondjuk, hogy az általános erkölcsbe és a büntetőtörvénybe vágó cselekmények fölött szemet kell húnyni, sőt mi hangoztatjuk és kívánjuk a legenergikusabban, hogy az erkölcsi kártevőket a törvény teljes szigorával büntessék. Viszont: ne legyen nagyobb a kár, amit egy-egy ilyen bűn vagy botrány nyilvánosságra hozatala jelent, mint az a kár, amelyet maga a bűn vagy a botrány okoz. Mi tudniillik tovább megyünk egy lépéssel, mi a hatást is firtatjuk és mérlegeljük, azt a hatást, amit egy-egy erkölcstelen cselekménynek visszataszító részletességgel való feltárása idéz elő. Egy-egy mulatóhelyen lejátszódott skandalum pár sorban való ismertetése tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a benne szereplők meg legyenek bélyegezve és a közérdeknek, a közlelkiismeretnek elégtétessék. A múlt napokban egy öngyilkos amerikai táncosnőről írtak. A szerencsétlen leány mindenáron sovány akart maradni, mert erre kötelezte őt a színházzal kötött szerződése, nem sikerült neki s ezért levetette magát a felhőkarcolóról. Ha ilyen formában, ilyen kurtán jelenik meg a hír, semmi kifogásunk sem volna. De a lapok nagy bőbeszédűséggel megírták, hogy a leány testsúlyának ötvenhárom kilónál, nyakbőségének huszonnyolc centiméternél, bokájának kilencnél többnek nem volt szabad lennie, hozzátéve a többi testrésznek szerződésileg előírt méreteit is. Nem szólva arról, hogya részletezés meg nem engedhető térre siklott, kérdezzük: nem káros-e az ilyen ostoba és kegyetlen színházi szerződés nyilvánosságra hozása, nem téveszt-e meg, nem zaklat-e föl néhány gyönge ítéletű, fejletlen leányt, akik még képesek elhinni, hogy a szerződésben foglalt méretek birtokában több kilátásuk van a csillogó deszkákra, ahova úgyis olyan beteges vágyakozással kívánkoznak az oda nem való, tehetségtelen fiatalok? Az amerikai hír hatása alatt képesek olyan soványítókúrát kezdeni, amely az említett szerződésben megszabott mértékhez, de ezenkívül a testi és lelki összeomlás poklába vezet. Gondokkal küzdő családapák, a „beosztott fizetés“hez címzett kötéltáncon kétségbeejtő egyensúlymutatványokra kényszerített családanyák csüggedten és reményvesztetten látják azt a romboló hadjáratot, amely a fiatalság lelke ellen irányul, legázolva a józanság, a tisztesség, az erkölcs, a polgári kultúra zsenge veteményesét. Állami tisztviselők és magánalkalmazottak, a szürke mindennap robotosai bezzeg hiába keresnek hasábos cikkeket a saját bajukról, jajukról. Nem olvassák sehol, hogy a magyar középosztály gyermekeinek csak egy pár cipőcskéje telik akkor, amikor jelentéktelen táncosnők és bárátnők kastélyokban laknak és pezsgőben fürödnek. Sehol sincs nyoma annak a nagyfontosságú szociális kérdésnek, hogyan juthatnának a dolgos polgárnők ha csak kétheti pihenőhöz is egy esztendőben, sehol sem cikkeznek a középosztály túlnyomó részének egyre súlyosabb gazdasági helyzetéről, vagy arról a problémáról, mi lesz velük, ha a bürokrácia ellen indított rendszeres támadások áldozatul követelik a tisztviselők egy jelentékeny részét. Az éjféli