Magyar Uriasszonyok Lapja, 1930 (7. évfolyam, 13-36. szám)
1930-05-01 / 13. szám
és botrányok, hajnali szöktetések, kalandorhistóriák ismertetése elveszi a helyet az újságban annak a szintén elsőrendű és égető kérdésnek a fejtegetésétől, mit neveljen gyermekeiből a tisztviselő, hogyan és miből taníttassa, képeztesse ki a fiát, hogyan és miből adja férjhez a leányát és milyen csodaszerekkel tudja fenntartani azt az életnívót, amely a szomorú vegetálást az éhenhalástól csak éppen hogy egy keskeny vonallal választja el. A Riák, a Micik, a Tyutyuk, a Nikik és Vaczik, meg egyéb titkos nevek s a hozzájuk tapadó különös történetek helyett szívesebben olvasnák a köztisztviselők és a társadalom kérdéseivel foglalkozók annak a témának a kidolgozását, hogyan lehetne elejét venni annak, hogy mérnökök és tanárok utcaseprőknek, meg villamos kalauzoknak menjenek végső nyomorukban, vagy annak, hogy köztisztviselők leányai otthon durvább munkákat kénytelenek végezni a nincstelenség miatt. Egyetlen sort sem olvashattunk arról a szintén súlyos problémáról, hogy a megszállott területekről a legnagyobb nyomorúságba kiűzött gazdasági intézők hogyan helyezkedjenek el méltó módon. Arra sem jut hely, hogy a sokgyermekes családanyák jutalmazását, támogatását miként lehetne méltóbbá, s ünneplésüket szélesebb körökre terjedővé tenni. Itt még száz és száz gazdasági, szociális, kulturális, lelki és szellemi kérdést vethetnénk fel, amelyek a förtelmes botránykrónika miatt kiszorulnak a sajtó egy részéből. De amikor valami jótékony célt kell szolgálni, amikor ez meg az a gyűjtőív kerül elő, amikor ilyen meg amolyan propaganda folyik, amikor előfizetőket kell gyűjteni, akkor a sereg élén mindig ezek a mellőzöttek, a tisztes és munkás polgári középosztály tagjai haladnak. Album, kép, könyv, újság, jelvény ha elhelyezést keres, nyomban megtalálja a tisztviselőt, hát ha jó ilyen esetekben, akkor legyen jó a sérelmük, a feljajdulásuk, a panaszuk, egyszóval: az igazságuk is. Akkor legyen hely számukra a nyilvánosság orgánumaiban legalább annyi, amennyi a bártündérnő toalettje részletes leírásának jut. Rajtuk senki sem fog megütközni, az igaz, de mióta bűn a tisztesség, a jómodor, a disztingvált hang, a komoly munka? Amíg ez az idő elkövetkezik, hadd előlegezzük ezt a pár sort azoknak, akik következetesen kimaradnak az újságokból. A középosztálynak egyelőre szolgáljon elégtételül ez a néhány őszinte sor. Istenes-szűcs János elsőt KÁROMKODIK Roppant alázatos ember volt Istenes- Szűcs János — családja örömére, papja büszkeségére, Isten dicsőségére, — aminthogy már a neve is reá mutat, megkülömböztetés okáért, Mezítláb-Szűcs Jánostól, Alvégil kocsmás Szűcs Jánostól, avagy épen Duhaj-Szűcs Jánostól, aki — mondják — berúgott a saját esküvőjén és meg akarta verni a tulajdon félnapos anyósát. Istenes-Szűcs János — beszélik s úgy lehet, igaz is — kívülről tudja az összes zsoltárokat s mind a dicséreteket. De fújja is olyan szépen, hogy örül a lelke az embernek s öreg Szűcs Jánosné minden vasárnap délelőttön elrírja magát, hogy az ura hangját kifüleli a többi közül. Nahát káromkodni, azt aztán még nem hallotta senki emberfia. Ez nemcsak afféle beszéd — senki, de senki Istenes-Szűcs Jánost még káromkodni nem hallotta. Nagy szó ez, megmondta Katona Bálint tiszteletes úr is: — Na, öreg Szűcs János bátya, ha senki sem jut a mennyországba, de rend odajut, az biztos, keringette faszekere. 'keringette faszekere . . . ennyit még Katona tiszteletes is megengedett magának. De Szűcs János nem. Bizony nem. Mondják, hogyha a feleségét csak egy kemény nézéssel is megbántotta, már fordult a szeme az ég felé: — Ne haragudj én Uram Istenem, hirtelen indulatban találtattam bűnösnek. Hát ilyen jámbor természet szorult Istenes Szűcs Jánosba. A feleségén kívül senkije. Egy lánya volt, az férjhez ment Erdélybe, Háromszékbe. Egyszer úgy volt, hogy jön haza a menyecske és lebabázik. Aztán nem jött. Aztán meg már nem is jöhetett. Hogy a kicsi megszületett — fiú a lelkem — az asszony meghalt. Csak írás jött róla a vejétől, — Márton Gábortól, — Háromszékből, —hogy egy élet jött s egy elment. Hívták, jöjjön a gyermekkel, de már nem lehetett. Nem olyan világ volt. Határokat húztak a mezőkön szerte. Eddig tart az „idehaza“, innentől „külföld.“ A gyermekről hát csak levelek jöttek néha. Hogy János lett a nagyapja után— Márton János — igen szereti mindenki, csendes gyermek, nem sok vizet zavar. Aztán, hogy azt mondja: „apám“, de olyan tisztán, olyan jóízűen kimondja, hogy az valami csoda. — Nahát, — elbetűzgettek Istenes Szűcs Jánosék a levélen — hogy az ember a saját unokáját ne láthassa. . . — s fel is kapta rögtön a szemeit az égre Szűcs János. — A Te akaratod Uram Istenem, áldott legyen a neved! Megírták Háromszékbe, Márton Gábornak, hogy jöjjön. Majd csak összecsinálják azt a költséget közösbe. De nem lehet ám — írta vissza Márton Gábor — „jegyes“ ember vagyok én itt, szemmel tartanak engem, nem adnak pakszust Magyarországba. — Nem-e?— írta az öreg később s a gyerek közben nőtt, növögetett, merthogy falun nem terem olyan gyorsan a levél, mint a városban, ahol minden sarkon van egy láda, aztán napjában hatszor is kiveszik, mégsem győzik. Egyik levéltől a másikig a gyermeket elválasztották, foga jött, himlőt kapott, felgyógyult, na megint egy kis kanyarót s amikorra abból is felépült, azt írta az öreg: — Ha téged nem engednek, megyünk mi. Aztán ebből sem lett semmi. Az anyóka elbetegesedett, nem való már neki a hosszú út, tán ki sem bírná végig, hanem egyszer ám jön a levél s az alján a gyermek kaparása: , — Tisztelem, csókolom nagymamit, nagytátit, Jánoska. Igaz, furcsa is volt, a csé betűt cé-nek írta — Leó- írta: Török Sándor Utcarészlet az álmok városából (Velence) MAGYAR URIASSZORYOK LAPJA