Magyar Világ, 1906 (1. évfolyam, 1-42. szám)

1906-12-23 / 41. szám

Magyar Világ m IRODALOM ÉS MŰVÉSZET m 1L - ■ .. . — á Róza. (Jakab Ödön verskötete.) Jakab Ödön, a komolyszavú, mély érzésű és nemes hevületű jeles költő, új verseskönyvvel jelent meg a magyar könyvpiaczon s ez a könyv egyike a legművészibb, legértékesebb, de egyúttal legszomorúbb alkotásoknak. A könyv Rózáról szól, az elhunyt hitvesről, a legfinomabb lelkű, legérzőbb szívű nemes úri asszonyról, aki édes hajadonkorában már felgyújtotta lelkének fényével a Jakab Ödön költői zse­nijét s akinek lábai elé boldog asszonykorában már a költészetnek gyönyörű vérpiros rózsáit szórta a rajongó költő-férj. Jakab Ödön poézise repkényként futotta körül mindig azt a klasszikus szépségű asszonyi alakot, akit a hitveséből maga teremtett magának a legtökéletesebb esz­ményi nő mintájára. Nagyon jó, nagyon finom lelkű s az urát mindenekfelett megértő asszony lehetett a költő Rózája. A magyar költői irodalom a révén sok gyönyörű költemén­nyel lett gazdagabb s mint ahogy ma áldó kegyelettel fordul az emlékezés Csokonai Lillája felé, úgy fog a késői nemzedék hálásan emlékezni a Jakab Ödön Rózájára is, aki költő-férje által maga a rózsákat hintő Thüringiai Erzsébet. A Jakab Ödön Róza-cziklusa ezúttal egy egész vaskos kötettel lett gazdagabb. Megrendítő, tragikus alkalom fakasztotta ez apró énekeket. A halál vízéből fakadtak a panaszos hangú sötét források, ame­lyekből dagadozva zuhog, harsog, tör előre a vergődő szív fájdalma. Róza meghalt. Éjbe omlott egy egész világ, amelyben boldogan szárnyalt, csapongott az ihletett költői lélek. Ezt a szörnyű tragikumot, az élet rettenetes végét, az emberi sors legkérlelhetlenebb végzetét sírja jajgató dalokba a költő. A hangja egy-egy sikoltás, egy-egy halk sóhaj, egy-egy békétlen kifakadás; olyan mindenik dala, mint sötét, vészterhes éjszakában azok a robajjal járó, vagy hirtelen elmúló villámrobbanások, amelyek szelíd kék sugárzó fén­nyel festik meg az ég határát. Jakab Ödön valamennyi ismert poétái jelessége nemesen kristalizálódva található fel e gyönyörű bús verseskönyvben, amely pirosbarna bőrkötésben, a költő elhunyt hitvesének arcz­­képével és Neogrády finom illusztráczióival, igen szép kiállításban jelent meg a Franklin-Társulat kiadásában. Ára 3 korona. Nagyon melegen ajánljuk olvasóink figyel­mébe. P. J. Petőfi-Társaság. A Petőfi-Társaság legutóbbi fölol­vasó ülésén Vértesy Gyula, a kiváló novellista, kit lapunk olvasói is ösmernek sok szép munkája után, tartotta szék­foglalóját. «Későn» czímű poétikus elbeszélését olvasta föl, melyben egy modern ember szerelmét rajzolja az ő kedves, lírikus, meleg színeivel. A pompás elbeszélést zajos tapsokkal fogadta a közönség. Koroda Pál az új történeti drámáról tartott igen érdekes fölolvasást. Zem­pléni Árpád «Turáni dalok» czímmel két szép költemé­nyét olvasta föl, egyikben a rogulok pusztulását siratja, másikban a szabadságharcz legendás hősét, Bem apót ünnepli. Ugyancsak ő adta elő a távol levő szerző helyett Lampérth Géza «Diplomás lányok» czímű költeményét is, mely kedves humorával és a modern életbe vágó tárgyá­val nagy hatással volt a közönségre. Mind a két poétát zajos tapsok honorálták. A felolvasást követő zárt ülésen a társaság elhatározta, hogy vagyonának kezelését a ma­gyar földhitelintézetre bízza. Ugyanitt jelentette be az elnök, hogy a társaság szeretett és becsült nagyérdemű főtitkára, Szana Tamás lemondott ezen tisztségéről s vele együtt Jakab Ödön is letette titkári tisztségét. Az így megüre­sedett tisztségeket a társaság deczember 28-iki közgyű­lésén tölti be, amikor Szana Tamást tiszteletbeli tagjává választja. Ugyanekkor lesznek a tagválasztások is. A két üres helyre öt kandidátus van: Ferenczy Ferencz, Tömör­kény István, Sajó Sándor, Sas Ede és Zboray Aladár. Irodalmi est Fehérvárott. Egyik legfiatalabb és leg­tevékenyebb vidéki kulturális egyesületünk, a Fehérmegyei Irodalmi és Közművelődési Egyesület fényesen sikerült, magas irodalmi és művészi színvonalon álló estét rende­zett a legközelebbi napokban, az ősi koronázó városban, Székesfehérvárott. Fővárosi előkelő írók és helybeli kiváló­ságok szolgáltatták a műsort. Budapestről Berczik Árpád, a koszorús vígjátékíró, Várady Antal kitűnő költőnk és Lampérth Géza, lapunk főmunkatársa vettek részt az estélyen, kiket Szű­ts Jenő alispán és Havranek polgár­mester fogadott az állomáson, ott időzésük alatt pedig Zalay Mihály, a cziszterczi­ rendház igazgatója látott ven­dégül a rend régi hagyományos vendégszeretetével. Az estélyen Bérczik Árpád «Én magyar népem« czímmel izzó faj­szeretettől áthatott fölolvasást tartott a magyar népről, annak megbecsülendő erényeiről és nemes tulajdonságai­ról. A fényes közönség valósággal ünnepelte a kitűnő írót. Várnai Antal néhány szép költeményének művészi elmondásával és a fehérvári színészet múltjából tartott rendkívül érdekes szabad előadásával bilincselte le a hall­gatók figyelmét. Lampérth Géza a «Diplomás lányok» és más újabb költeményeit adta elő a közönség folyton föl­hangzó lelkes tapsai között. Havas Gáborné művészi zongorajátéka és Tomm Béla gyönyörű hegedűjátéka (­Schwarzbach Flóra zongorakíséretével) méltóképen egé­szítette ki a pompás programmot. Az agilis egyesület, melynek élén egy lelkes magyar úrasszony, Békássy Ele­mérné áll s a titkár, Nagy Vincze, legközelebb a Petőfi­­ház alapja javára rendez hangversenyt. Acsády Ignácz. A magyar történetírás nagyérdemű munkása, Acsády Ignácz, hosszas szenvedés után meghalt a héten, súlyos veszteségére történetirodalmunknak, mely még sok becses alkotást várhatott az ő szorgalmas és avatott tollából. Acsády Nagy-Károlyban született 1845-ben, Debreczenben tanult s ott szívta magába a magyar história szeretetét. Pályáját mint hírlapíró kezdte a régi Pesti Naplónál 24 éves korában. Nagy publiczisztikai munkás­ságot fejtett ki, a regényírással is megpróbálkozott (Fri­­dényi bankja, Pénzházasság) de csak akkor találta meg igazi sikereinek terét, mikor a történeti tanulmányokra adta magát. Az Országos Levéltár gazdag anyagában kezdett kutatni s a becses anyagot művészi formába öntve, egymás után jelentek meg művei: «Magyarország Budavár visszafoglalása korában», majd Széchy Mária életrajza, azután gazdaságtörténelmi tanulmányai «Magyarország népessége a pragmatika sanctio korában» czimű nagyobb műve. Legnagyobb munkája: «A magyar birodalom tör­ténete» két kötetben s legutolsó műve, mely csak a nyár folyamán jelent meg «A magyar jobbágyság története». Delila. A Nemzeti Színház legutóbb ismét új író művét mutatta be.­­ Barabás János 3 felvonásos drá­máját, mely a bibliai Sámson és Delila ismert történetét tárgyalja, meglehetősen zavaros és terjengő mese kereté­ben. A darab egészben véve bizony gyenge és kezdet­leges alkotás, nem egy jelenete azonban az új szerző erős drámai érzékére és jellemzőképességére enged követ­keztetést. Ódon, bibliai zamatú nyelvében is sok a szín és erő. Ezeket a jó tulajdonságokat méltányolta is a kö­zönség és barátságos indulattal fogadta Barabás darabját, melynek főszerepeit Jászai, Hegyessy Mari, Alszegi Irma, Szacsvay, Gál és Gyenes játszották. A legjobb drámának. A Magyar Tudományos Aka­démia legutóbbi ülésén Heinrich Gusztáv főtitkár bejelen­tette, hogy özvegy Vojnics Tivadarné húszezer koronát hagyományozott az Akadémiának oly czélból, hogy annak kamataival minden esztendőben a legjobb magyar drámát jutalmazza az Akadémia. A díj a jövő esztendőben lesz első ízben esedékes s az Akadémia az évi drámatermés megfigyelésével Heinrich Gusztáv főtitkárt, Ferenczy Zol­tán és Négyesy László levelező tagokat bízta meg. Helikon: A taps történetéből. A taps nem mindenütt szolgál a tet­szés nyilvánítására. Livingstone, a híres utazó beszéli, hogy afrikai utazása alkalmával az őt kísérő alpalupal­ törzsbeli néger asszonyok elénekelgettek szürkülettől éjfélig is s az ének mellé fáradhatatlanul tapsoltak. A taps egyébiránt a kultúra alacsony fokán álló sok nép­nél szolgál az ének ütemének jelzésére. Ezt Európában is akár­hányszor láthatni a magukat czirkuszokban mutogató vad néptör­zsek előadásaiban; rendkívül érdekes azonban némelyiknek­ a — mondhatni — tapsbeszéde, így például a czipeták minden kérdésére tapssal felelnek. Ha valaki azt kérdi egy czipeta embertől, jó irány­ban halad-e , a felelet egy tapsból áll; ha hívják, kétszer tapsol annak a jeléül, hogy azonnal lő. A délafrikai Cimuna község lakói egyformán tapsolnak, akár bocsánatot kérnek, akár köszöntik az ide­gent s ember legyen, aki a taps különböző nüánszaiból kitalálja annak az értelmét. Lombroso szerint az ősember is használta a tap­sot épen úgy, mint ma a vad néptörzsek, beszéd helyett a dicséret, a gáncs, a harag, a köszöntés kifejezésére is ilyenformán meg lehet az összefüggést találni a kulturnépek és a vadak tapsa közt, mert hiszen a színházban fölhangzó taps is a kitüntetés, a dicséret jele. 333

Next