Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 31. évfolyam (Budapest, 1944)
Számok listája - 18. szám
1944 szept. 20. Ara 90 fillér XXXI. évf., 18. sz. MAGYAR KULTÚRA TÁRSADALMI ÉS TUDOMÁNYOS SZEMLE Alapította: Bangha Béla S. J. Főszerkesztő: Vid József S. J. — Felelős szerkesztő: dr. Nyisztor Zoltán Az ember mélysége Írta: Varga László S. J. Amilyen egyedülálló tény a világ életében az Egyház, éppen olyan páratlan jelenség a nyugati társadalom elszakadása a kereszténységtől. Páratlan jelenség, mert először fordul elő a történelemben és bármennyire tüzetesen feltárjuk is lélektani és egyéb okát, természetes tényezőkkel egészen meg nem magyarázható. Ha egy pogány nép visszautasítja az evangéliumot, abban nincs még semmi különös. Talán azon sem szabad csodálkozni túlságosan, hogy az orosz nép olyan rövid idő alatt vallástalan lett a harcos istentagadók működése nyomán. Az orosz egyház az állam cselédje és egy gyűlölt politikai rendszer kiszolgálója volt; papsága jórészt elhanyagolt és műveletlen páriákból állt. Szellemi élete elapadt vagy megmerevedett és csak Dosztojevszkij beteges rajongása láthatta benne a tisztultabb és eredeti kereszténység őrzőjét. Valójában az eleven testről leszakadt tag szánalmas, sőt gyakran visszataszító sorvadása volt. Megérett a pusztulásra, mint minden eretnekség és szakadás. Sokkal nehezebb azonban megérteni, hogyan ment végbe az európai szellemi élet végzetes elpártolása a kereszténységtől akkor, amikor az Egyház belső életereje főleg az utóbbi két században megújult és az apostoli idők termékeny bőségéről tett állandó bizonyságot. Miért szorult mégis annyira háttérbe akkor, amikor a kétellyel és tagadással szemben fölényesen igazolta magát és szellemóriások tábora lángolt, dolgozott és harcolt érte? Némileg talán érthető és magyarázható volna ez az elfordulás, ha az új életforma, amelyet a mienk helyébe állítottak és népszerűsítettek, valamiképen megközelítette volna azt. Ám a valóságban mindaz, amit a régi helyett ajánlottak és dicsőítettek, merő laposság, Horatius előtt ismert közhely és szellemtelenség volt. A beteljesült élet délibábját vetítették az emberek képzelete elé, igazában pedig szellemileg kifosztották őket; korlátlan szabadságot ígértek nekik, de valójában egész lelküket gúzsba verték; az erkölcsi gondoktól függetlenítették, de ugyanakkor feneketlen erkölcsi nyomorba taszították őket, kirabolták és agyonverték a szívüket. Az embert önmaga ellen hajszolták forradalomba, holott először csak az isteni világrend alkotmánya ellen akarták föllázítani. Az új humanizmus termése aztán szükségképen a könyörtelenség lett és nagy iskolákat állítottak föl, ahol tudatosan és rendszeresen kegyetlenségre nevelik az ifjúságot. Sorel sohasem lett volna az erőszak prófétája, ha a hevesen könnyező Rousseau és a mélabús Renan nem dolgoznak előtte. Akiknek nem kellett Isten fiainak szabadsága, kénytelenek a legaljasabb söpredék rémuralmát tűrni. Ez a tévedés logikája. A jellem ilyen leromlása, az érzésvilág féktelen elvadulása, az ösztönélet túlburjánzása, ez a visszacsuszamlás az ősember szintjére onnan ered, hogy a szív után az értelem, a gondolkodás is belefulladt az uralkodó „eszmék" ingoványába. Más szóval kifejezve, ma az embertan sokak szemében már nem egyéb, mint az egyetemes állattan egyik fejezete. Lefokozták az embert és elsikkasztották a mélységeit, vagy helyesebben mondva elfedték és betakarták légből kapott elméletek pókhálójával. A tudomány előkelően tiltakozott, hogy a Haeckel-féle szédelgők reá hivatkoznak, de minden komoly cáfolat írott malaszt maradt a tömeg előtt, mert az emberek általában készségesebben hiszik el a szemre kívánatos hazugságokat, mint a legszilárdabb igazságokat. De a természet szemét nem lehet bekötni és mihelyt az ember ellene foglal állást, a természet szembeszáll vele és könyörtelenül megtorolja az oktalan önkény vakmerőségeit. A nyugati gondolkodás fellázadása a keresztény embertan ellen, közelebbről nézve kimerült a merő tagadásban. Tagadták az ember szellemi lényegét és ennek isteni eredetét; tagadták a metafizikai megismerés bizonyosságát és érvényességét, tagadták a természetfölötti világ létét; kétségbevonták az erkölcsi felelősség gyökerét, az értelmi vágyóképesség függetlenségét a belső kényszertől. Egyébként egész tanításuk abban foglalható össze, amit minden kommunista kátéban megtalálunk: az ember az egyetemes élettani fejlődés eredménye. Aristoteles helyesnek és szükségesnek tartotta a rabszolgaság intézményét, de az ember értékelésében mégis messze fölötte áll a mi kortársainknak. Szinte képtelenség megérteni, hogy annyi keresztény század után, az ilyen embertan gyökeret tudott verni milliókban és a világot átfogó mozgalmak dogmája lett. Akkor terjedt el az öntudatnak és önértékelésnek ez a hallatlan lefokozása, amikor az emberi jogok nevében egyik forradalmat a másik után indították és a nemzeti önérzet kis és nagy népekben a beteges érzékenységig fokozódott. Merő ellentmondás lett az egész élet és az ellentmondásokra épült kultúra sorsa eleve meg volt pecsételve. A természet erre a merényletre iszonyatos megtorlással felelt és még inkább felelni fog a jövőben. Stuart Mill világosan érezte és nyíltan bevallotta, hogy belsőleg véglegesen összetört, amikor a hitét elvesztette. A céltalanság börtönébe zuhant lélek sorsa nyomorult vergődés lett, mert még az a bizonyossága is hiányzik, hogy öntudata egyszer teljesen kialszik. Mélységét ez a lélek sem vesztette el egészen, mert a mélység hatalma a legyőzhetetlen szomorúsággal veri meg. A feneketlen örömtelenség oka az a tapasztalat, hogy az öntudatát vesztett ember nem boldogul az élettel. Egész belső lénye természetellenes állapotban van, mint a kínpadra feszített test. Magyar életokmányokból is lehetne bemutatni ezt a tényt, habár nálunk e vallomások gyérebbek és halkabbak, mint nyugatra tőlünk. A magyar szellemi légkör sajátossága ez. Itt még az olyan vergődő is, mint Madách, valami törékeny reményhorgonyba kapaszkodik, hogy a semmibe ne zuhanjon, pedig egész gondolatmenete oda kényszeríti. A magyar lélek még valamiképen birtokban levőnek érzi magát, habár az isteni talentumot a ládafiában heverteti és nem nagyon forgatja. Elég neki, hogy megvan, de igazi értékével nem törődik. Prohászka azt mondta, olyan sekély ez a lélek, mint a Velencei-tó. Nagy hullámzása nincs, mert kevés a mélysége, de nagy hajók sem járhatnak rajta, csak lapos halászbárkák. Sokszor majdnem azt kell gondolni róla, amit Goncsarov ír Oblomovról: nem világító fáklyája Istennek, sem üllővasa az ördögnek. Úgy látszik, még nem ébredt föl egészen sem a tudatos tagadásra, sem a hősies szentségre. Talán azért is van ez, mert a puszta létezés mázsás gondjaiban nyugtalansága teljesen elfárad. Azok, akik a korszellem hordozói voltak és kiirtották magukból a kereszténységet és elnémították lelkük mélységét, mert csak boldog, szép és erős állatok akartak lenni, bőségesen vallottak és vallanak szívük nyomoráról, belső világuk rémületes ocsmányságáról és gyöngeségéről. Nagy művészetük jóformán csak abban áll, hogy a kárhozottság állapotát, hangulatait, történéseit, zsákutcáit és fokozatait mesteri erővel vetítsék a többiek 69