Magyarok, 1947. (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-03-01 / 3. szám
nia példaképe, egy könyvet, amelynek már zöld borítéka is csupa messze ívelő utalás, régi csipkét, sétapálcát. „Valljuk be, — írja Rodinről szóló könyvében — volt-e közelebbi, meghittebb, szükségesebb valami, mint egy tárgy? Várjon ezenkívül minden egyéb nemcsak arra volt-e jó, hogy fájdalmat, vagy méltatlanságot okozzon, fájdalommal rémítsen, vagy bizonytalansággal zavarjon meg? Ha a jóság egyáltalán szerepelt első tapasztalataink között, és bizalom és nemegyedüllét , nem neki köszönhetjük-e ? Nem valamely tárgy volt-e az, amellyel először osztottuk meg kicsiny szívünket, mint egy darabka kenyeret, amely elegendő kellett hogy legyen kettő számára?” Az ember azonban kelletlenül és szórakozottan nyúl a dolgokhoz. „Nem csoda, ha megromlottak, megunják természetes, csendes céljukat, létüket pedig úgy szeretnék kihasználni, ahogy ezt maguk körül látják.” Marie Laurids Brigge nagyvárosi ember s ilyen makacs, megromlott tárgyak és közömbös emberek közt él. Szomszédjában tébolyult csörömpöléssel esik a földre a bádogdoboz, sétája közben a félig lebontott bérház szegénységet, szennyet és félelmet lehelő maradék falai töltik el undorral, az orvos nagyképűen kérdi tőle: „Jól alszik?” — holott láthatná rajta, hogy álmatlan. Ő pedig halkabbra fogja lépteit a töprengő öregasszony mögött. „Ha szegény emberek gondolkoznak, nem szabad zavarni őket. Talán mégis eszükbe jut.” A szomszédjában tanuló akaratgyenge diáknak, a kitörni készülő roham ellen görcsösen védekező őrültnek felajánlja erejét, mint valami kölcsönpénzt. Feljegyzéseinek írása idején Marie a legteljesebb magányban él, Párisban, egy ötödik emeleti szoba kopott bútorai közt. Ismerőse nincs, még csak szót sem vált senkivel. És soha nem történik semmi. Könnyen előránthatnánk a napjainkban közkeletű s bizonyos esetekben indokolt magyarázatot: a kapitalista társadalom ridegsége elszigetelte a vergődő lelket. De itt bizonyára többről van szó: Malten Rilke alkati adotságairól s egy speciális alkotó szellem hivatásszerűen vállalt magatartásáról. Hiszen az egyik farsangi jelenetben ezer kéz nyúl a magányosan támolygó alak felé, de az viszszariad. Azt is tudjuk, hogy az élő Rilke a társaság és a korabeli legjobbak színesen látott kedvence volt. „Csak azt ne hidd, — olvassuk a feljegyzések egy levélvázlatában — hogy én itt csalódásokban sínylődöm, ellenkezőleg. Néha csodálkozom azon, milyen készségesen mondok le az áhítottról a valóságosért, még ha rossz is. Istenem, ha mindebből csak valamit is meg lehetne osztani! De lenne-e még akkor, lenne-e akkor? Nem, csak a magány árán van meg.” A költő pedig, ha hivatásának meg akar felelni, még áldozatok árán is vállalni fogja az egyedülvalóságot. „Te, valahol élő fiatalember, akiben valami gyarapszik, használd ki azt, hogy senki sem ismer.” És valóban, mintha Rilke előtt sok száz esztendővel is lettek volna magányos költők. Az ilyen alkotó egyedüllét különben nem is olyan szánalomraméltó. Hiszen tudvalévő, hogy magányosak vagyunk mi is mindnyájan, és csak kétféle menekvés van börtönünkből: a szellem mindeneket összefűző szivárványa s a szerelem pillanata és örökkévalósága. A világ és a társaság zaja csak arra jó, hogy elaltassa félelmünket, szellőztesse imalmunkat, de nem gyógyít és nem töri át a burkot. Abban az időben, amelyben velünk a feljegyzések megismertetik, Marte Laurids Brigge „egész éjjel ül és ír”, s talán csak az a baj, hogy „ház nélkül, öröklött holmik nélkül, kutyák nélkül”. A szerelem azonban már-már teljesen erkölcsivé, metafizikussá tisztult élmény számára, s így nem töri meg magányát, hanem inkább fokozza és varázsosabbá teszi. A szerelmet, mint valami szent feladatot, évszázadokon át a nők vállalták és viselték, a férfi csak utánzott, jól-rosszul. De már belefáradtak s ők is munka, vagy élvezet után loholnak, mint a férfiak. És most talán, amikor annyi minden megváltozott, a férfiaknak kellene magukra venniök a szerelem munkáját, amit mindig helyettük végeztek. Ha azonban a szerelem a szeretett személyre nézve kibírhatatlan teher, hova forduljon szívével az, aki vállalja a feladatot? — A tékozló fiú története Rilke szerint annak a példája, aki nem akarta, hogy szeressék. Megszökött zsarnokai elől, akik gyöngéd tekintetükkel korbácsolták és jóságukkal fojtogatták. A bordélyok és csatornák népéhez, akiknek pénzt fizet azért, hogy ne szeressék. Végre eljut élete nagy kérdésének megoldásához, megtalálja azt a lényt, aki mindenki szerelmét elviseli s aki majd egyszer máskép hallgatja meg, mint az emberek: Istent. Legyen elég a műről e néhány központi probléma megjelölése. Magával a fordítással általában kibékülhetünk, különösen, ha tekintetbe vesszük azt, hogy Rilke még Andre Gide Marie-tolmácsolásában is talált kivetni valót. Közkeletű szólam napjainkban hogy túl sokan és túlságosan is jól tudunk németül. Bár Ambrus fordításának olvasása közben hellyel-közzel megrendül bizalmunk e megállapítás igaz voltában. Egy könyvről, ami sok mindenre emlékezteti, ezt