Magyarország, 1862. július (2. évfolyam, 149-175. szám)
1862-07-01 / 149. szám
149- sz. Kedd, .tiling 1§02.— II. évfolyam». I SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK ' HIRDETMÉNYEK DIJA : MEGJELENt Vitér 2. sz. 2. emelet. í kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő 6 hasábos petitsor 1 -szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. ünnep-és vasárnapot követő napok kivéTTTVATAT séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. ! televel minden nap. . * a kiadó-hivatalhoz intézendők. j Egyes példányok Kilian György, Osterlamm K., Lampel Róbert és ELŐFIZETÉSI ÁR ! Újtér 4. sz. földszint. || Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el, ! Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. | Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft A t. olvasóhoz! A ,,Magyarország“ kiadó-tulajdonosa, e lapok eddigi szerkesztőjének lemondása folytán, engem szólított fel a szerkesztés átvételére. S hogy a jelen nehéz viszonyok és éngyöngeségem ismerése mellett is, engedek a fölhívásnak, s a jelen számmal megkezdem szerkesztői működésemet, arra csak elvrokonimnak megígért szellemi támogatása, s politikai irodalmunk oly tekintélyeinek bátorítása bírhatott, kiknek e pályán kiküzdött érdemeit a haza ismeri, neveiket a közönség tiszteli, és kik becses közremunkálásukkal szerkesztői jóakaratu törekvéseimet elősegíteni ajánlkoztak. Vidéki elvonultságomból, ismeretlenül lépvén e pályára, igen természetesnek találom, ha az olvasóközönség, mindenek előtt tájékozni kívánja magát személyem és követendő szerkesztői politikám iránt. Az elsőt illetőleg, legyen szabad hivatkoznom csaknem két évtized előtt kezdett, s a legújabb ideig több lapok és folyóiratokban folytatott irodalmi működésemre, — miközben egy a maga idejében legelterjedtebb politikai lapnál, mint szerkesztőségi tag is foglalkoztam, — s azon rövid tisztviselői pályámra, melyet az újabb időben mint Békés megye választott főjegyzője, becsülettel állottam meg. Ezen foglalkozásaim sikeréül rovom fel azt is, hogy ez után szerzett ismerőim és elvbarátim bizalma, a napjainkban sokkal terhesebb, mint díszes szerkesztői állás elfoglalására buzdított. Az utóbbi kérdésre más körülmények közt legjobban megfelelne egy részletes programm. De e perczben — nézetem szerint —■ nem lehet más politikai programm, mint a nemzetnek már ünnepélyesen kinyilatkoztatott akarata; nekem pedig nem lehet egyéb feladatom, mint e kifejezett akarat értelmében és határai közt járni el, t. i. minden körülmények közt szilárdul ragaszkodni alkotmányunk és szentesitett törvényeinkhez, s azok életbeléptetésén hűséges kitartással és eszélylyel munkálni. Igaz, hogy enemű törekvéseink előtt ez idő szerint fel vannak vonva a sorompók; s a sajtó e peszben jobbadán Fabius szerepére van utalva, — azon Fabiuséra, kinek vezéri bölcsesége nem engdte meg a rómaiaknak, hogy Hannibállal összeütközzenek, — azon Fabiuséra, ki a cannaei veszteség fölött levert honfiai közt teljes lelki nyugalommal járt szét, és bátoritá a félénkeket, biztató a csüggedőket. A történet bizonyítja, hogy van idő, midőn az ily szerep is háládatos. De meg vagyunk győződve, hogy e helyzet nem tarthat sokáig, s munkásságunk előtt más irányban is fog tér nyilni rövid időn. Addig, míg ez bekövetkeznék, a nemzettest erejének fejlesztésére fordítandjuk minden gondunkat. Az idő int bennünket, hogy e földbe mélyebben nyomjuk az ásót, mint eddig. A közelebbi nehéz évek súlya alatt anyagilag nagyon kimerültünk. Napról napra szegényebbek leszünk. Pedig nem kell mondani olvasóinknak, hogy az, ami legbizonyosabban járom alá visz bennünket: az elszegényedés, —míg a vagyonosodás, „mint a magánosoknál, úgy a nemzeteknél mindig bizonyos függetlenségi érzetet szül, s mindenesetre első alapföltétele a szabadság megszilárdulásának.“ S erre munkálni nálunk, nem annyi, mint a danaidák hordáját töltögetni. Mert szerencsés fekvésű, áldott földű, s annyi más természetes előnyökkel bíró hazánk oly sok kincset rejt, hogy az természetszerűleg kifejlődve, képes a területén élő népek minden osztályát vagyonossá és függetlenné tenni. Nemzetgazdasági fejtegetéseink tehát e kincsnek kibányászása s értékesítésére lesznek irányozva. Éber figyelemmel kísérünk minden mozzanatot, mely a közvagyonosodás előmozdítását czélozza: az országos és vidéki gazdasági egyesületek működését, — a vízszabályozó társulatok előhaladását, — a takarékpénztárak forgalmát, — a biztositó intézetek üzletét, — a kereskedés menetét, — a közlekedési eszközök állapotát stb., s ezek lesznek foglalkozásunk legkedvesebb tárgyai. — A királyhágón túli ügyeket az Erdélyből megnyert legjelesebb publicisták képviselendik. A köznevelés, főleg a népnevelés ügye oly gonddal fog lapunkban tárgyaltatni, milyet fontosságánál fogva megérdemel. A közvélemény ma már oly factor, melyet a kormányok is kezdenek elismerni és számításaikba bevenni. Tehát okos közvéleményt teremteni lesz czélunk , mert Széchenyi szerint „csak ott lehet igaz bíró a közvélemény, hol annak értelmi súlya van.“ Az irodalmat, mint művelődésünk hatalmas tényezőjét, oly figyelemmel kisérendjük, mint azt írók és olvasók tőlünk egyaránt megvárhatják. Nem érjük be tehát az újabb termékek egyszerű fölemlitésével, hanem az arra méltókat ismertetni, a feltűnőbbeket competens szakférfiak által biráltatni is fogjuk, hogy a közönség újabb literaturánk mezején lapjainkból teljesen tájékozhassa magát. Hogy a magyar t. akadémia és Kisfaludy-társaság, mint a tudományok és szépizlés fáklyavivői, szünetlenül szemünk előtt lesznek, s hogy a nemzeti és népszinház, mint nyelvünk és nemzetiségünk ápolója, terjesztője, bennünk a legéberebb őrét fogja találni — azt mondanunk sem kell. A kitűzött nemes czélok felé törekvésben munkás támogatásukat egyik vagy másik szakra eddigelé megigérték : Báró Eötvös József, Brassai Sámuel, Erdélyi János, Fáy András, Gorove István, Gönczy Pál, Jelanek Mór, ifj. Jura György, Kaucz Gyula, Királyi Pál, Lévay József, Lónyay Menyhért, Nyiri Józsa, Pap János (volt belényesi v. gy. képviselő), Révész Imre, Reviczky Szever, Salamon Ferencz, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Szeberényi Lajos, Tóth Kálmán, Tóth Sándor dr., id. Telki Domokos gróf, Urházy György, Vadnay Károly, Vas Gereben, Weninger Vincze. Oly nevek, melyek fénye mellett az enyém bátran tovább is homályban maradhat. Oly erők, melyek az én gyöngeségemet egészen el fogják fedezni. Azonban, ha szerkesztői pályámon a törvényszerű átalakulás nagy és nehéz munkájához egy homokszemmel én is járulhatnék, ha nemzeti felvirágzásunk előmozdításához a maga idején és helyén én is hozhatnék oly szavakat és tetteket, melyek a viharos múltra és bizonytalan jelenre derűit és szabad jövendőt, annyi keserűség és bánat után örömet, oly sok munka és fárasztó küzdelem béréül gyümölcsöző pihenést biztosítani képesek volnának, az lenne fáradozásimnak legboldogítóbb jutalma. Isten velünk! SZATHMÁRI KÁROLY. Pest, junius 30. Tisztelt szerkesztő úr! Időnkben minden közhivatalnak meg vannak nehézségei, minden közvállalatnak nem hiányzanak kellemetlenségei. A bizonytalanság, mely — mint tömött fátyol függő kérdéseink jövendő fejlődését az élesebben látó szemek elől is eltakarja, a kedélyeket nehézkesekké, a véleményeket tartózkodókká, s az érzületet bizonyos fokig bizalmatlanná teszi. E helyzet annyira átalános, politikai életünk minden rétegébe annyira behatott, hogy sok jóhiszeműség, nagy elfogultság és optimismus mellett is felettébb nehéz, majd lehetlen a tájékozónak oly szemüveget választania, mely a tárgyak kedvetlen, de valódi színét, az óhajtott derengőbb alakban tüntesse elő. Különösen nehéznek, sőt válságosnak tartom ezen — nem akarom mondani viszás, de annál inkább viszontagságos időszakban a journalisták, s ezek közt nevezetesen a felelős szerkesztők állását. Ők hivatásuknál fogva arra vállalkoznak, hogy a feléjük néző közönséget a fenforgó kérdésekben felvilágosítják, a helyzet előnyeit kiemelik, bajait föltárják — intve amazok pártolására, serkentve emezek vállvetett elhárítására. Jelszavuk e fárasztó törekvésben a törvény, és kitartás; — lobogójuk a hazaszeretet. A haladás, a közjólét, a polgári és politikai önállás, alkotmányos kifejlődés a czél, melyre minden erőnek összpontosulnia kell. A józan gondolat, a helyes ítélet, az egyenes meggyőződés, s az ezekkel összhangzó hangyaszorgalmú cselekvés az eszköz, mely e nemes czélhoz vezet. Ennyi, sőt körülmények változtával, eszmék keletkeztével ennél több is az, mit a napi sajtó kezelőitől, a közvéleménynek e sokszor megítélt, néha el is ítélt kulcsáraitól a közönség vár. Normális állapotban e kívánalom nem túlságos, sőt amily helyes, és oly igazságos az. De nem normális állapotban anélkül, hogy igazsága és helyességéből legcsekélyebbet is veszítene, a közpolitikai viszonyok kivételességénél fogva annak lehet kitéve, hogy egy, vagy más részben csalódjék. És ime — szerkesztő úr! itt van a különbség a nehézség és nehézség között, mely van egy egyszerűen közpolitikai személy, és egy — e mellett még hirlapkezelőnek is állása között. Ezen utóbbi kötelezi magát hetenkint, vagy — mint ön, naponkint rövidebben, vagy hosszabban, a most bevett szokás szerint, egy egész nyomtatott íven szólni olvasóihoz. Szólni ma, — midőn a madarak röpte is az arabs bölcs mondatára látszik figyelmeztetni ! No de a szólás maga még nem lenne baj; — mi szeretünk beszélni, vitázni, sőt — írni is; — e feladatnak jó akaratú teljesítése köztünk nem nagy hiányt okozna. Hanem a mi közönségünk szereti e mellett, hogy ha valaki hozzá szól, tegye ezt oly nyelven, vagy oly hangon, hogy egészen megértse. Nem akarom a nyelv szó alatt a külön nemzetségi nyelvet értetni, hanem igen is a módot, a modort, melyen a közlekedés történik. A mi olvasóink szeretnék, hogy ki hozzájuk egy hírlap hasábjain, tehát nyilvánosan szól, annál az ész gondolata, a szív értelme a nyelv szavában mintegy testté váljék; más szóval: hogy az ember, ki eszméjével megbarátkoztatni akar, ki czéljának megnyerni törekszik, ki eszközeit megkedveltetni kívánja: — őszintén beszéljen, íme szerkesztő úr! — itt a kolossus. Ön politikai lap szerkesztésére vállalkozott, s én már lapja első számában őszinteségről beszélek ! Politika, és őszinteség! Mióta a politikát az exigentiák tudományának definiálta az okoskodás, az összhangot e kettő közt véges tehetség alig állíthatna elő. És mégis el kell ismerni, hogy e nélkül, kivált érett és komoly magyar közönségünk előtt. Írónak, s köztük politikai hírlapírónak lehet neve, ismeretsége, de hitele, tekintélye szilárd alapot nem nyerhet. Meg ne ijedjen ön e barátságtalannak látszó tétel előtt. Önnek bátorsága volt épen nem biztató viszonyaink közt is vállalkozni: — önről tehát elmondható, hogy „robur et es triplex circa pectus erat.“ Az első aggodalom e szerint, habár ez a legnagyobb, önt sem visszariasztani, sem lehangolni nem fogja. Haladni fog eszélyes éberséggel az ösvényen, melyet meggyőződése, kötelességeinek tudata, s a törvény kijelelnek. Ami ezen haladása közben a sinceritást illeti, ha épen nagyon beleereszkednék az értelmezésbe, és vonzódnék a finomabb megkülönböztetésekhez, — elválasztaná a politikai őszinteséget az erkölcsitől, hagyván emezt családi, magán, s polgári életünk élményéül, — s választván amazt segítőül ama vitatéren, hol eszme eszmével, terv tervvel áll szemben; jog joggal, szokás szokással találkozik; követelés érdekkel, vélemény tettel ereszkedik tusába; — erő az igazzal, hatalom a törvénynyel jó ellenmondásba. E téren, ily kérdések súlya alatt a napi sajtónak hallgatnia nem szabad, — az olvasót a fekete sorok közti fehér körökre utasítania nem illik, — és szólni V Igen szólni! — itt szolgáltatja kézbe az exigentiák tudománya az expedienst, melylyel egyet mást elmondhat, s egyet mást jelezhet, mit elmondania kellene. Az eszélyes és éber kormányos ellenkező széllel is evez, és — kikötőbe jut; — cum grano salis a heroicus szerek sem ártalmatlanok. Ön programmja mutatja, hogy eszméivel tisztában van, s — hogy erején fölül nem vállalkozott. E tudat egyelőre biztosítja a sikert, s midőn önt rögös pályáján azon jelesek támogatják, kik munkásságukat a hazafias czélra oda ígérték, azon reményben indulhat meg az ismeretlen sík tengerre, hogy a közönség, mely a jóakaratai, önzéstelen törekvéstől soha se vonja meg részvétét, kisérni fogja önt is. E kíséretben hajóját meghányhatják a hullámok, árbóczait is megingathatja a szélvész, a vitorlák is megszakadozhatnak, de e veszteségek gazdag pótlása a rokonszenv, mely a hazafias ügyet felöleli, s a becsületes munkálkodást nem hagyja el. A viszont találkozásig KIRÁLYI PÁL. A szerb kérdés: I. A füstidőben levő kérdések száma ismét el szaporodott — a szerb kérdéssel. E kérdés, tekintve azon kormányokat, melyek között felmerült, tekintve az indokokat és körülményeket, melyek előidézték, s tekintve végre azon következményeket,melyeket maga után vonhat, közelebbről érdekel bennünket, magyarokat, mint tán bármelyik a fenforgó kérdések közöl. Ez okból alapos vizsgálatot érdemel. A szerb kérdés a szerb kormány és a török Porta között keletkezett viszályos ügy. Szerbia tudomás szerint a török Porta souzerainitása alatti állam. Azon jogok, szabadalmak és kiváltságok, melyek állami létét biztosítják, nemzetközi szerződéseken alapulnak, melyek Orosz- és Törökország között köttettek, s török császári iratok által megerősittettek. Mindezen jogokat, szabadalmakat és kiváltságokat az 1856-ki párisi kötmény a szerződésre lépett hatalmak együttes biztositéka alá helyezte. A szerb államjog fő alapja az 1880-ki hatiserif, mely a szerb nemzetnek Konstantinápolyba küldött követei egyetértésével bocsátatott ki, s mely mindazon jogokat, szabadalmakat és kiváltságokat, melyekhez Szerbia nemzetközi szerződéseknél fogva jutott, végleg megállapítá, rendezé, s azok végrehajtása iránt intézkedett. Az 1830-ki hatiserif azt rendeli, hogy törökök a várakon kívül nem lakhatnak Szerbiában. A hatiserif illető pontjának végrehajtását megkezdették ugyan mind Belgrádban, mind Szerbia más pontjain, az által, hogy a várakon kívül lakó törökök eladták birtokaikat és kiköltöztek vagy a várakba húzódtak, de az tökéletesen be nem fejeztetett, sőt három év múlva egy fermán jelent meg, mely a hatiserifet tetemesen módosította, nevezetesen a belgrádi vár külvárosában lakó törököket illetőleg. „A belgrádi vár külvárosában lakó muzulmánok nem csupán a nevezett erősség helyőrségét képzik, — mond az idézett ferman — hanem egyszersmind a szerbekkel ugyanazon kereskedelmi előnyöket élveznek. Ezen lakosok — egyik úgy, mint a másik — birodalmam alattvalói; s hogy a jó egyetértést annál inkább megszilárdíthassuk közöttük, akaratunk, hogy a muzulmánok örökösen a mondott külvárosban lakjanak, s a belgrádi vár parancsnokának hatósága alá helyeztessenek ; s hogy a közcsend semmiképen meg ne zavartassák, a szerbek, mint régebben, Belgrád külvárosán kívül fognak lakni, s valamint a szerb tisztviselők, úgy ti is járhattok kelhettek a mondott külvárosban, s a két fél között egyiknek sem szabad a másikat háborgatni.“ Belgrád városa ezenformán erejénél fogva két városrészre szakadt: a vár külvárosára vagy török városra s a vár külvárosának kapuin kívül fekvő városra vagy szerb városra. A török város, hova az 1880-ki hatiserif folytán nemcsak törökök, hanem szerbek is telepedtek, azt hívén, hogy onnan a törökök végkép kiköltöznek, a várparancsnok hatósága alá helyeztetett, mig a szerb város a szerb hatóságtól függött. A szerbek és törökök igy külön hatóságok alatt együtt élvén, oly állapot fejlődött ki rend, vagyon- és személybiztonság s igazságszolgáltatás tekintetében Belgrád városában, mely örökös súrlódásra és pörpatvarra