Magyarország, 1862. július (2. évfolyam, 149-175. szám)

1862-07-01 / 149. szám

149- sz. Kedd, .­tiling 1§02.— II. évfolyam». I SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK ' HIRDETMÉNYEK DIJA : MEGJELEN­t Vitér 2. sz. 2. emelet. í kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ 6 hasábos petitsor 1 -szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. ünnep-és vasárnapot követő napok kivé­­­TT­T­V­A­T­A­T séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. ! televel minden nap. . * a kiadó-hivatalhoz intézendők. j Egyes példányok Kilian György, Osterlamm K., Lampel Róbert és ELŐFIZETÉSI ÁR ! Újtér 4. sz. földszint. || Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el, ! Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. | Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft A t. olvasóhoz! A ,,Magyarország“ kiadó-tulajdonosa, e lapok eddigi szerkesztőjének lemondása foly­tán, engem szólított fel a szerkesztés átvételére. S hogy a jelen nehéz viszonyok és éngyön­­geségem ismerése mellett is, engedek a fölhí­vásnak, s a jelen számmal megkezdem szer­kesztői működésemet, arra csak elvrokonimnak megígért szellemi támogatása, s politikai iro­dalmunk oly tekintélyeinek bátorítása bírha­tott, kiknek e pályán kiküzdött érdemeit a haza ismeri, neveiket a közönség tiszteli, és kik becses közremunkálásukkal szerkesztői jóaka­­ratu törekvéseimet elősegíteni ajánlkoztak. Vidéki elvonultságomból, ismeretlenül lép­vén e pályára, igen természetesnek találom, ha az olvasóközönség, mindenek előtt tájékozni kívánja magát személyem és követendő szerkesztői politikám iránt. Az elsőt illetőleg, legyen szabad hivat­koznom csaknem két évtized előtt kezdett, s a legújabb ideig több lapok és folyóiratokban folytatott irodalmi működésemre, — mi­közben egy a maga idejében legelterjedtebb politikai lapnál, mint szerkesztőségi tag is foglalkoz­tam, — s azon rövid tisztviselői pályámra, melyet az újabb időben mint Békés megye vá­lasztott főjegyzője, becsülettel állottam meg. Ezen foglalkozásaim sikeréül rovom fel azt is, hogy ez után szerzett ismerőim és elvbarátim bizalma, a napjainkban sokkal terhesebb, mint díszes szerkesztői állás elfoglalására buzdított. Az utóbbi kérdésre más körülmények közt legjobban megfelelne egy részletes pro­­gramm. De e perczben — nézetem szerint —■ nem lehet más politikai programm, mint a nemzetnek már ünnepélyesen kinyilatkoztatott akarata; nekem pedig nem lehet egyéb fela­datom, mint e kifejezett akarat értelmében és határai közt járni el, t. i. minden körülmények közt s­zi­l­árdul ragaszkodni alkotmá­nyunk és szentesitett törvényeink­hez, s azok életbeléptetésén hűsé­ges kitartással és eszélylyel mun­kálni. Igaz, hogy enemű­ törekvéseink előtt ez idő szerint fel vannak vonva a sorompók; s a sajtó e pe­szben jobbadán Fabius szerepére van utalva, — azon Fabiuséra, kinek vezéri bölcsesége nem engdte meg a rómaiaknak, hogy Hannibállal összeütközzenek, — azon Fabiuséra, ki a cannaei veszteség fölött levert honfiai közt teljes lelki nyugalommal járt szét, és bátoritá a félénkeket, biztató a csü­ggedőket. A történet bizonyítja, hogy van idő, mi­dőn az ily szerep is háládatos. De meg vagyunk győződve, hogy e helyzet nem tarthat sokáig, s munkásságunk előtt más irányban is fog tér nyilni rövid időn. Addig, míg ez bekövetkeznék, a nemzet­test erejének fejlesztésére fordítandjuk minden gondunkat. Az idő int bennünket, hogy e földbe mélyebben nyomjuk az ásót, mint eddig. A közelebbi nehéz évek súlya alatt anya­gilag nagyon kimerültünk. Napról napra szegényebbek leszünk. Pedig nem kell mondani olvasóinknak, hogy az, a­mi legbizonyosabban járom alá visz bennünket: az elszegényedés, —míg a vagyo­­nosodás, „mint a magánosoknál, úgy a nemze­teknél mindig bizonyos függetlenségi érzetet szül, s mindenesetre első alapföltétele a szabad­ság megszilárdulásának.“ S erre munkálni nálunk, nem annyi, mint a danaidák hordáját töltögetni. Mert szerencsés fekvésű, áldott földű, s annyi más természetes előnyökkel bíró hazánk oly sok kincset rejt, hogy az természetszerűleg kifejlődve, képes a területén élő népek minden osztályát vagyo­nossá és függetlenné tenni. Nemzetgazdasági fejtegetéseink te­hát e kincsnek kibányászása s értékesítésére lesznek irányozva. Éber figyelemmel kísérünk minden moz­zanatot, mely a közvagyonosodás előmoz­dítását czélozza: az országos és vidéki gazda­sági egyesületek működését, — a vízszabályozó társulatok előhal­adását, — a takarékpénztárak forgalmát, — a biztositó intézetek üzletét, — a kereskedés menetét, — a közlekedési eszközök állapotát stb., s ezek lesznek foglalkozásunk legkedvesebb tárgyai. — A királyhágón túli ügyeket az Erdélyből megnyert legjelesebb publicisták képviselendik. A köznevelés, főleg a népnevelés ügye oly gonddal fog lapunkban tárgyaltatni, mi­lyet fontosságánál fogva megérdemel. A köz­vélemény ma már oly factor, melyet a kormá­nyok is kezdenek elismerni és számításaikba bevenni. Tehát okos közvéleményt teremteni lesz czélunk , mert Széchenyi szerint „csak ott lehet igaz bíró a közvélemény, hol annak ér­telmi súlya van.“ Az irodalmat, mint művelődésünk ha­talmas tényezőjét, oly figyelemmel kisérendjük, mint azt írók és olvasók tőlünk egyaránt meg­várhatják. Nem érjük be tehát az újabb termé­kek egyszerű fölemlitésével, hanem az arra méltókat ismertetni, a feltűnőbbeket competens szakférfiak által biráltatni is fogjuk, hogy a közönség újabb literaturánk mezején lapjaink­ból teljesen tájékozhassa magát. Hogy a magyar t. akadémia és Kis­­faludy-társaság, mint a tudományok és szépizlés fáklyavivői, szünetlenül szemünk előtt lesznek, s hogy a nemzeti és nép­szin­­ház, mint nyelvünk és nemzetiségünk ápolója, terjesztője, bennünk a legéberebb őrét fogja találni — azt mondanunk sem kell. A kitűzött nemes czélok felé törekvésben munkás támogatásukat egyik vagy másik szak­ra eddigelé megigérték : Báró Eötvös József, Brassai Sá­muel, Erdélyi János, Fáy András, Gorove István, Gönczy Pál, Jela­nek Mór, ifj. Jura György, Kaucz Gyula, Királyi Pál, Lévay József, Lónyay Menyhért, Nyiri Józsa, Pap János (volt belényesi v. gy. képviselő), Ré­vész Imre, Reviczky Szever, Sala­mon Ferencz, Szabó Károly, Szi­lágyi Sándor, Szeberényi Lajos, Tóth Kálmán, Tóth Sándor dr., id. Telki Domokos gróf, Urházy György, Vadnay Károly, Vas Gereben, We­­ninger Vincze. Oly nevek, melyek fénye mellett az enyém bátran tovább is homályban maradhat. Oly erők, melyek az én gyöngeségemet egészen el fogják fedezni. Azonban, ha szerkesztői pályámon a tör­vényszerű átalakulás nagy és nehéz munkájá­hoz egy homokszemmel én is járulhatnék, ha nemzeti felvirágzásunk előmozdításához a ma­ga idején és helyén én is hozhatnék oly sza­vakat és tetteket, melyek a viharos múltra és bizonytalan jelenre derűit és szabad jövendőt, annyi keserűség és bánat után örömet, oly sok munka és fárasztó küzdelem béréül gyümöl­csöző pihenést biztosítani képesek volnának, az lenne fáradozásimnak legboldogítóbb jutalma. Isten velünk! SZATHMÁRI KÁROLY. Pest, j­uniu­­s 30. Tisztelt szerkesztő úr! Időnkben minden közhivatalnak meg vannak nehézségei, minden közvállalatnak nem hiányzanak kellemetlenségei. A bizonytalanság, mely — mint tömött fátyol függő kérdéseink jövendő fejlődését az élesebben látó szemek elől is eltakarja, a ke­délyeket nehézkesekké, a véleményeket tar­tózkodókká, s az érzületet bizonyos fokig bi­zalmatlanná teszi. E helyzet annyira átalános, politikai éle­tünk minden rétegébe annyira behatott, hogy sok jóhiszeműség, nagy elfogultság és opti­mismus mellett is felettébb nehéz, majd lehet­­len a tájékozónak oly szemüveget választa­nia, mely a tárgyak kedvetlen, de valódi szí­nét, az óhajtott derengőbb alakban tüntesse elő. Különösen­ nehéznek, sőt válságosnak tartom ezen — nem akarom mondani viszás, de annál inkább viszontagságos időszakban a journalistá­k, s ezek közt nevezetesen a felelős szerkesztők állását. Ők hivatásuknál fogva arra vállalkoznak, hogy a feléjük néző közönséget a fenforgó kérdésekben felvilágosítják, a helyzet elő­nyeit kiemelik, bajait föltárják — intve ama­zok pártolására, serkentve emezek vállvetett elhárítására. Jelszavuk e fárasztó törekvésben a tör­vény, és kitartás; — lobogójuk a haza­­szeretet. A haladás, a közjólét, a polgári és politi­kai önállás, alkotmányos kifejlődés a c­z­é­l, melyre minden erőnek összpontosulnia kell. A józan gondolat, a helyes ítélet, az egyenes meggyőződés, s az ezekkel összhangzó hangyaszorgalmú cselekvés az eszköz, mely e nemes czélhoz vezet. Ennyi, sőt körülmények változtával, esz­mék keletkeztével ennél több is az, mit a napi sajtó kezelőitől, a közvéleménynek e sokszor megítélt, néha el is ítélt kulcsáraitól a közönség vár. Normális állapotban e kívánalom nem túlságos, sőt a­mily helyes, és oly igazsá­gos az. De nem normális állapotban anélkül, hogy igazsága­ és helyességéből legcsekélyeb­bet is veszítene, a közpolitikai viszonyok ki­vételességénél fogva annak lehet kitéve, hogy egy, vagy más részben csal­ó­d­j­é­k. És ime — szerkesztő úr! itt van a kü­lönbség a nehézség és nehézség között, mely van egy egyszerűen közpolitikai személy, és egy — e mellett még hirlapkezelőnek is ál­lása között. Ezen utóbbi kötelezi magát hetenkint, vagy — mint ön, naponkint rövidebben, vagy hosszabban, a most bevett szokás sze­rint, egy egész nyomtatott íven szól­ni olvasóihoz. Szólni ma, — midőn a madarak röpte is az arabs bölcs mondatára látszik figyelmez­tetni ! No de a szólás maga még nem lenne baj; — mi szeretünk beszélni, vitázni, sőt — írni is; — e feladatnak jó akaratú teljesítése köz­tünk nem nagy hiányt okozna. Hanem a mi közönségünk szereti e mel­lett, hogy ha valaki hozzá szól, tegye ezt oly nyelven, vagy oly hangon, hogy egé­szen megértse. Nem akarom a nyelv szó alatt a kü­lön nemzetségi nyelvet értetni,­­ hanem igen is a módot, a modort, melyen a közlekedés történik. A mi olvasóink szeretnék, hogy ki hoz­zájuk egy hírlap hasábjain, tehát nyilvánosan szól, annál az ész gondolata, a szív értelme a nyelv szavában mintegy testté váljék; más szóval: hogy az ember, ki eszméjé­vel megbarátkoztatni akar, ki czéljának meg­nyerni törekszik, ki eszközeit megkedveltetni kívánja: — őszintén beszéljen, íme szerkesztő úr! — itt a kolossus. Ön politikai lap szerkesztésére vállalkozott, s én­­ már lapja első számában őszinteség­­r­ő­l beszélek ! Politika, és őszinteség! Mióta a politikát az exigentiák tudomá­nyának definiálta az okoskodás, az összhangot e kettő közt véges teh­etség alig állíthatna elő. És mégis el kell ismerni, hogy e nélkül, kivált érett­­ és komoly magyar közönségünk előtt. Írónak, s köztük politikai hírlapírónak lehet neve, ismeretsége, de hitele, tekintélye szilárd alapot nem nyerhet. Meg ne ijedjen ön e barátságtalannak látszó tétel előtt. Önnek bátorsága volt épen nem biztató viszonyaink közt is vállalkozni: — ön­ről tehát elmondható, hogy „robur et es tri­plex circa pectus erat.“ Az első aggodalom e szerint, habár ez a legnagyobb, önt sem vis­­­szariasztani, sem lehangolni nem fogja. Ha­ladni fog eszélyes éberséggel az ösvényen, melyet meggyőződése, kötelességeinek tudata, s a törvény kijelelnek. A­mi ezen haladása közben a since­­r­i­t­á­s­t illeti, ha épen nagyon beleereszked­nék az értelmezésbe, és vonzódnék a fino­mabb megkülönböztetésekhez, — elválasztaná a politikai őszinteséget az erkölcsitől, hagy­ván emezt családi, magán, s polgári életünk élményéül, — s választván amazt segítőül ama vitatéren, hol eszme eszmével, terv terv­vel áll szemben; jog joggal, szokás szokás­sal találkozik; követelés érdekkel, vélemény tettel ereszkedik tusába; — erő az igazzal, hatalom a törvénynyel jó ellenmondásba. E téren, ily kérdések súlya alatt a napi sajtónak hallgatnia nem szabad, — az olva­sót a fekete sorok közti fehér körökre utasí­tania nem illik, — és szólni V Igen szólni! — itt szolgáltatja kézbe az exigentiák tudománya az expedienst, melylyel egyet mást elmondhat, s egyet mást jelezhet, mit elmondania kellene. Az eszélyes és éber kormányos ellenkező széllel is evez, és — kikötőbe jut; — cum grano salis a heroicus szerek sem ártalmat­lanok. Ön programmja mutatja, hogy eszméivel tisztában van, s — hogy erején fölül nem vál­lalkozott. E tudat egyelőre biztosítja a sikert, s mi­dőn önt rögös pályáján azon jelesek támogat­ják, kik munkásságukat a hazafias czélra oda ígérték, azon reményben indulhat meg az is­meretlen sík tengerre, hogy a közönség, mely a jóakaratai, önzéstelen törekvéstől soha se vonja meg részvétét, kisérni fogja önt is. E kíséretben hajóját meghányhatják a hullámok, árbóczait is megingathatja a szél­vész, a vitorlák is megszakadozhatnak, de e veszteségek gazdag pótlása a rokonszenv, mely a hazafias ügyet felöleli, s a becsületes munkálkodást nem hagyja el. A viszont találkozásig KIRÁLYI PÁL. A szerb kérdés: I. A füstidőben levő kérdések száma ismét e­l szaporodott — a szerb kérdéssel. E kérdés, tekintve azon kormányokat, melyek között felmerült, tekintve az indoko­kat és körülményeket, melyek előidézték, s te­kintve végre az­on következményeket,mely­eket maga után vonhat, közelebbről érdekel ben­nünket, magyarokat, mint tán bármelyik a fenforgó kérdések közöl. Ez okból alapos vizsgálatot érdemel. A szerb kérdés a szerb kormány és a tö­rök Porta között keletkezett viszályos ügy. Szerbia tudomás szerint a török Porta souzerainitása alatti állam. Azon jogok, sza­badalmak és kiváltságok, melyek állami létét biztosítják, nemzetközi szerződéseken alapul­nak, melyek Orosz- és Törökország között köttettek, s török császári irat­ok által meg­­erősittettek. Mindezen jogokat, szabadalma­kat és kiváltságokat az 1856-ki párisi köt­­mény a szerződésre lépett hatalmak együttes biztositéka alá helyezte. A szerb államjog fő alapja az 1880-ki ha­­tiserif, mely a szerb nemzetnek Konstantiná­­polyba küldött követei egyetértésével bocsá­­tatott ki, s mely mindazon jogokat, szabadal­makat és kiváltságokat, melyekhez Szerbia nemzetközi szerződéseknél fogva jutott, vég­leg megállapítá, rendezé, s azok végrehajtása iránt intézkedett. Az 1830-ki hatiserif azt rendeli, hogy törökök a várakon kívül nem lakhatnak Szer­biában. A hatiserif illető pontjának végrehajtá­sát megkezdették ugyan mind Belgrádban,­ mind Szerbia más pontjain, az által, hogy a várakon kívül lakó törökök eladták birtokai­kat és kiköltöztek vagy a várakba húzódtak, de az tökéletesen be nem fejeztetett, sőt három év mú­lva egy fermán jelent meg, mely a hati­­serifet tetemesen módosította, nevezetesen a belgrádi vár külvárosában lakó törököket il­letőleg. „A belgrádi vár külvárosában­­ lakó muzulmánok nem­ csupán a nevezett erősség helyőrségét képzik, — mond az idézett ferman — hanem egyszersmind a szerbekkel ugyan­azon kereskedelmi előnyöket élveznek. Ezen lakosok — egyik úgy, mint a másik — biro­dalmam alattvalói; s hogy a jó egyetértést annál inkább megszilárdíthassuk közöttük, akaratunk, hogy a muzulmánok örökösen a mondott külvárosban lakjanak, s a belgrádi vár parancsnokának hatósága alá helyeztes­senek ; s hogy a közcsend semmiképen meg ne zavartassák, a szerbek, mint régebben, Bel­­grád külvárosán kívül fognak lakni, s vala­mint a szerb tisztviselők, úgy ti is járhattok kelhettek a mondott külvárosban, s a két fél között egyiknek sem szabad a másikat há­borgatni.“ Belgrád városa ezenformán erejénél fog­va két városrészre szakadt: a vár külvárosá­ra vagy török városra s a vár külvárosának kapuin kívül fekvő városra vagy szerb város­ra. A török város, hova az 1880-ki hatiserif folytán nemcsak törökök, hanem szerbek is telepedtek, azt hívén, hogy onnan a törökök végkép kiköltöznek, a várparancsnok hatósá­ga alá helyeztetett, mig a szerb város a szerb hatóságtól függött. A szerbek és törökök igy külön hatósá­gok alatt együtt élvén, oly állapot fejlődött ki rend, vagyon- és személybiztonság s igaz­ságszolgáltatás tekintetében Belgrád városá­ban, mely örökös súrlódásra és pörpatvarra

Next