Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-07-04 / 27. szám

3-24 leányával a legszükségesebbet is ? és férjétől alig hallani mást kíméletlen sértő pörlekedéseknél ? — hisz ezek mind csak megvetésre méltó bagatellek egészen közönséges, prózai házi­ bajok voltak Gerliczének »ön­keblét gyilkoló« és »ös­­széttépő« költő kínjaihoz képest! De Klára azt hitte, hogy az már igazi fájdalom, ha kis leánya sirt a reg­geli kávéért, s ő kenyeret is alig adhatott neki ele­get. Férjének hiába szól, mert annak most egész jövedelme sem volt elég a költői­ estelikre s egy­­egy örvendetes meglepetésre gyöngéd barátnői számára, s ily alkalmakkor még mindig ő illette nejét keserű vádakkal. No, de végre is az isten megsajnálta Klárát és magához vette; bár az is meglehet, hogy talán a Gerliczétől annyit vádolt »kegyetlen végzet« egy­szer csak megunhatta az örökösen hangzó pana­­­szokat s hogy véget vessen azoknak, felrázta mély álmából a kholerát, mely akkor éppen hevert va­lahol a hüsön, s ide kergette M M­­agyar-Kerekesre. Az a láthatatlan fertelmes rém aztán a feletti dü­hében, hogy megzavarták tunya nyugalmában, amerre útjában átjött, mindenütt gyászos pusztí­tást vitt véghez, míg Magyar­ Kerekesre ért, s ott a felsőbb parancsnak engedelmeskedve, magával ragadta Klárát. Mily jó alkalmat nyújtott aztán ez eset az érzelmes költőnőnek, zokogó dalokban törni ki: »A sárga és fekete halál irgalmatlansága felett, aki senkit sem kimér s a szerető férj karjaiban is lekaszálja a boldog nőt!« , Csókfival együtt siratták meg Klárát keser­ves versekben, s Gerlicze maga is gyászt öltött, s a költő sipkájára majdnem földig érő fekete fá­­tyolt kötött, mely hoszszan és szomorúan úszott utána. Sőt még a kis Bertára is kiterjedt Gerlicze részvevő gondossága s hogy az a­ »szegény árva gyermek ne legyen olyan fekete öltözetében, mint a sváb­bogár«, a költőnő könnyezve varrt a kis leány gyászruhácskájára fehér zsebeket és piros­sal szegélyzett csuklyát. Az írnok is arra használta befolyását, hogy most mindenkép vigasztalni akarta a gyászba­ bo­­rult férjet. S vigaszul megmagyarázta barátjának, hogy merítsen megnyugvást ama régi és nagy igaz­ságból : miképp a házaság épen mint a h­ivatal csak súlyos rab-bilincs a költők szabad szellemé­nek ! S miután a házasságát már oly szerencsésen bevégezte, most hagyja ott a hivatalát is, ami úgy is csak az ő korlátolt írnoki lelkének való, s legyen egészen szabad, mint a hegytetőknek sasa, mint a korlátlan szél,, s szálljon, zúgjon, fújjon egyenesen Budapesten a magyar költők Parnasz­­szusára! Csókit nem tudta mitévő legyen, habozott a dicsőség és szerelem között, mint ama történelmi nevezetességű szürke bölcselő a két széna-csomó között; mert míg barátja a dicsőségre buzdította, melyet csak szabadon s­s távolban talált volna fel, a szerelem ugyan­akkor ide akarta őt lekötni; s ő e közben hajlott jobbra is balra is, szerette volna egyesíteni mind­kettőt, de azt most sem tehette, mert Gerlicze s anyja azt kívánták tőle, hogy csak maradjon meg a hivatalában, minthogy szegény megboldogult Klárának ez volt a végakarata, s egy halottnak az utolsó kérése szent! — s Berén­­dekyné jól hallotta, hogy azt mondta szegény Klára. Mert, hogy a derék nő már három órával Csókfiné halála után ment oda, az nem változta­tott a dolgon, azért most mégis órákig el tudott beszélni bánatos könnyhullatások között arról, hogy mi mindent nem mondott neki szegény Klára, s hogy ajánlotta a kis Bertát Gerliczének s csak aztán halt meg nyugodtan, mikor ők meg­ígérték, hogy Gerlicze anyja lesz a kis leánynak. — Igen, — sóhajtott a költőnő, megigazit­­gatva gyászruháján a szalag-csokrokat, — s a kis Berta engem már úgy is hi: Gerlicze mama. Csókfi zavarba jött, de Beréndekyné kisegí­tette, midőn felelt helyette is. — Hisz az is vagy te valóban, kedves leá­nyom, ártatlan gyermek magad is, és máris anyja a Háládnál nem sokkal ártatlanabb és nem sokkal ifjabb, árva gyermeknek. És ha én látom azt a fehér zsebeket és csuklyát, melyeket te vartál a kis Berta gyász­ruhájára, mindig könnyeznem kell, hogy olyen jó anyja akadt szegénykének te benned. Oh, olyan meghatók azok a fehér zsebek azon a fekete ruhán! És az a csuklya! (Folytatása köv.) Magyarország és a Nagyvilág. Egy a sok közül. — Költői beszély. — Irta: Torkos László. »­IV V­­áltozhatatlan természeti törvény, 10Hogy a mi híg, a lejtőn lesiet, 8 fán, bokron át magának utat törvén, Elönti árját a völgyek felett. Ez oka annak, mert özönli ránk Germania — a gouvernate-okat, Hisz tudjuk jól, mi mélyen áll hazánk Mindenben a nagy német föld alatt, 8 a gouvernante, ha nem is híg, folyékony, Az áll: a német szörnyű olvadékony. Nincs úri ház, hol a lánykák felett, Ne őrködnék Mathild, Elisabeth, Kinél nincs így, legyen bár főnemes, Az úri névre nem is érdemes. A míveltségnek quintessentiája Nőnél nem nyílt ész, ízlés, ép kedély, Mívelt a nő , ha kedves, csacska szája Szép francziát és németet beszél, Hozzá jöhet még aztán táncz s zene, Magyar leánynak több mi kellene ? S a míveltségnek eme kincseit Parányi részben sem találni itt, Hermann lsányt hozzák el magukkal 8 lányink között elszórják teli marokkal, Keverve langyos német érzelgéssel S a magyar iránt finnyás kicsinyléssel, Mit, a hogy illik, — nem vesz rész névén Mívelt külföldi hölgytől senki sem. Kivált ha ifjú, s hozzá kellemes Az az : kellemdús, — bár mit tesz, helyes. 8 készséggel hallgat ajka lágy szavára Nem csak Sarolta, Ida, Emma, Klára, Hanem az ifjú úr is — a hamis, Sőt még az öreg méltóságos is. Mathild kisasszony, kiről itt, amott Már volt szó eddig, alkalmas helyen, Szintén a dicső földről származott, Hol még a fán is bölcseség terem, Eltelve fényes culturmissióval Terjesztgeté buzgón a der, die, das­t. A starke, schwache declinátióval Gyötörte Idát és a két kamaszt, — Pardon ! — e névvel Ida tisztelé meg Testvéreit, ha illetlenkedének. A francziában is, csak néha ejtve Bont bon­g-nak, szépen megállá helyét S a tanításban nagy erélyt kifejtve. Hamar megérte fényes sikerét. Bogárdyéknál még alig tanita Egy évig, már is Sue-t forgatta Ida S főolvasmánya Rock lett s Montepin, — Ha nem is mindig eredetiben. E szép siker volt oka egyedül, Miért tartotta meg Bogárdy őt, Bár keze alól Ida rég kinőtt, Teljék meg Pál s Jenő is mint a papzsák, Hisz nem is ember az már mai napság, Ki francziául nem tud s németül, S erszényén Mathild nem sokat lapít, — Ez is csak nyom a latban valamit. Látjuk tehát, hogy érdemes fajának Erényivel nagy bőven bírt Mathild, A szék ajkáról édesen folyának, Minden dicsőért, s szépért lelkesült, Csak egyet vont meg tőle a természet, Ali ritkán alkot hibátlan, egészet, Hogy szép test illet mívelt szellemet, Arról egészen megfeledkezett. Arczbőre fonnyadt, sárgás-halovány , szeplős volt, szeme szürkés, fénytelen, Hajnal piroslott kitételt haján, Lapályt ábrázolt keble kicsiben, Csak kevéssel volt teltebb, holmi váznál . . .—­­ Hogy őt Bogárdy megtűré a háznál, Nagyobb csodát nem látott a világ, — De lám történnek most is még csodák. Történnek még ; de mit Mathild remélt, Hogy lel majd ő is, a ki viszonozza A kebelében dúló szenvedélyt, Mely évek óta szüntelen kínozza, — Azt Sziklafalván nem találta meg. Hiába nézett hosszan, melegen Egyszer Gyulára, majd Bogárdyra, Hiába szállt fel csendes esteken A csillagokhoz vágyó sóhaja, Csak gúny s mellőzés volt a felelet. Ah nincs is férfi a ki hőn szeret, Mind önzők ők, mind érzéketlenek ! Nem csoda hát, hogy sértett kebele Mély gyűlölettel s dühves lett tele. Kivált mióta úgy tetszett neki, Hogy Ida s Gyula egymást szereti, Végkép feldúlta nyugalmát a bánat És az irigység, mely keblére támadt, Ha Gyulát Ida közelében érte, Láttatlanul folyton szemmel kisérte, Нас d legyen nyilván szemei előtt, Minek sejtelme úgy gyötörte őt. Kémlelt, figyelt, feszülten, izgatottan De hasztalan. — Csalódott volna tán ? Főkép mióta fürdőn volt a lány, Ő itt bolyongott, Gyula meg amottan, Együtt nem látni őket már soha. — Mi persze tudjuk, hogy mi volt oka — Oh meddig, meddig fogtok tartani Bizonytalanság szörnyű kínai ?­­ De arany-mondás : »nincs oly hosszú semmi, Minek végére ne lehetne menni,« Mathild is végre kívánt czélhoz éré, Midőn kicsordult Piczi drága vére , ő ájuldozva karszékébe dűlt, Régóta táplált vágya teljesült. A rémület, mely akkor elfogá, Nagy volt, de abban még sem gátolá, Hogy nyitva tartva szemet és fület, (Mert külön faj a női rémület, Többek közt még egy sajátsága van : Mihelyt kívánjuk, elszáll nyomtalan.) így hát a szót is meghallotta jól, Mely tova szállott Gyula ajkiról, S mihelyt a hang fülébe elhatott, Elpárolgott a rémület legott. Fölkel­, kiment vigyázva lábhegyen, Hogy nagy dolgokról szemtanú legyen Magába fújtá a lélekzetet, Az izgalomtól térde remegett, Rút indulat vonaglott ajkain, A sárgás arczon megfakult a szín, Néz, néz, s mit lát ? — hah ! most karolja át Ölelkezés, csók !. . lám most tudja hát! . . Ha közelében karszék volna ott, Szent, hogy ájultan rogyna rá legott. Örömnek s kinnak csodás vegyüléke Zajgott, kavargott keble mélyein, Örült hogy tudja, mit megtudni égé, De a mit tud, azt tudni óh mi kin ! Ez hát a sértő mellőzés oka, Ezért kerülte őt a nyomorult ? — — Dühében szörnyen csikorgott foga, Mert volt még annyi, mint a hány kihullt, - 8 a lány az aljas, a gyalázatos, Kit ő nevelt, mily szégyent hoz reá! Nincs viz, mely róla ily foltot lemos, Ók bújhatnék bár mélyen föld alá ! — De nem, boszutlan nem maradhat ez, Fel atyjához, hadd tudja meg korán, A féltett kincs, a kedves, drága lány Szivének mily nagy örömöt szerez. Hadd csapjon mint villám a bűnösökre,­­ a szégyent látva, hadd hordjon örökre Dölyfös szivében égető sebet . . . Meg lesz boszulva — a kit megvetett 1­8 már menni készül, — ámde hirtelen Egy gondolat nyilait agyán keresztül, Ki tudja, mig Bogárdy megjelen Nem tűnt-e el a szép pár mindenestül ? — 8 ha nem lát semmit, nem is fogja hinni, S ha hisz, levét tán néki kell meginni, Jobb lesz ha vár, — még lesz rá alkalom, S hogy lett, arról majd ké­sőbb zeng dalom. (Folyt. köv.) .27. SZÁM. Balatorp-Füredről, II. Julius elején. É­vek előtt gyülhely, hol a táncznak és já­téknak hódoltak, és most alig tizenöt év után minő változás! Ama másfél tized, mely alatt alkalmam nyílt B.-Füred társadalmi és gyógyviszonyait figye­lemmel kisérnem, igen kedvező fordulatot veszek észre : B.-Füredből gyógyhely lett s a betegek látszáma évről évre erősen emelkedik. Jelenben

Next