Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1880-09-05 / 36. szám
36. Számu kát, nyugodtan hint morzsákat a kis madaraknak, egyetlen látogatóinak a külvilágból, melynek rég búcsút mondott, melynek bilincseit lerázta, hogy égi fényben, hogy a lélek világának éljen. Átszellemült arcza a tortura alól, a durva szörmet, mely karcsú termetét födi, hatásosan emelkedik ki a czellának napfényes hátteréből. Könyvet látunk az ő térdein is, de ez nem a költői ábrándoknak, ez az ájtatos zsolozsmáknak könyve. Neki is voltak ábrándjai, mint annak az ifjú hölgynek, de nem fűzi immár tovább azokat erdőnek hűs ölén: a lemondás nehéz küzdelmei után száműzve lettek, s hasztalan kérnek bebocsáttatást, ez a kebel nem nyílik többé számukra meg. . . . IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A keleti kiállításról. Az országos magyar iparegyesület kezdeményezése és buzgósága folytán végre létrejött a keleti műiparczikkek kiállítása, mely nemében első a fővárosban. E kiállítással két főczélt tartott szem előtt a rendező testület. Az egyik az, hogy a hazai műiparosok szintén megismerkedjenek a keleti műformákkal, ízléssel és sajátossággal, vagyis hogy a keleti czikkekből mindazt, ami forma, kivitel és ízlés tekintetében kiváló, nálunk is alkalmazzák. A másik fő czél az volt, hogy a keleti szükségletet megismervén, iparosaink estleg oda törekedjenek, hogy annak kielégítésére dolgozzanak és a piacokat hazai iparunk számára megnyerhessük. Ez utóbbi czél azonban aligha lesz a kiállítás által megközelíthető. Ha tanulmányozni akarjuk azon keleti tartományok szükségletét, fogyasztási viszonyait és igényeit, melyek számára hazai iparunk dolgozhatnék, akkor Törökország, Szerbia, Románia stb. számára kellene egy külön szakkiállítást rendezni. A keleti kiállítás rendezésénél szem előtt tartott másik főfeladat azonban nagyon tisztességes sikerrel van megközelítve, mert műiparosaink sok szépet tanulhatnak a kis tárlaton és sok irányban gyarapíthatják tapasztalataikat. Szeptember 1-jén, szerény ünnepélyesség határai között nyílt meg és adatott át rendeltetésének a kiállítás. Azóta folyvást szépszámú látogatói vannak úgy a szakszerűen érdekeltek, mint a nagyközönség köréből. És mivel a kiállítás csakugyan általános érdekű, foglalkozni akarunk annak ismertetésével, egyelőre csak általános leírásban, később azonban esetleg a nevezetesebb műtárgyaknak rajzban való bemutatásával is. A kiállításban a török birodalom, Perzsia, India, Hátsó-India, China és Japán műiparczikkei vannak képviselve. Nem mondhatjuk, hogy a műipar minden ága jól van bemutatva, mert például a nagyérdekű bútoriparból épen semmit, a fegyveriparból pedig nagyon keveset látunk. De viszont az edény-, fém-, fa-, ruházati- és fonatiparokból számtalan nagyérdekű tárgyat látunk bemutatva. Az edényiparból legszebbek a Chinából és Japánból kiállítottcsészék és díszedények, melyeknek sajátos formája és díszítése helylyel-közzel figyelmet gerjesztő. Ha például azt a porczellán tálat nézzük, melybe a díszítés be van vésve és melyen egy színes európai czimer díszük, vagy a craquelé-vázákat, tejporczellánokat, a remek zománczokat, karvánkosokat, teacsészéket, arra a meggyőződésre jutunk, hogy az edényipar a legújabb korban is méltán tartja meg azon formákat és díszítési modort, melyet Chinában és Japánban már 2—300 év előtt, vagy még előbb a tökély magas fokára emeltek. Az a sajátos varázs, mely a színek összeválasztásában és a díszítési modorban nyilvánul, a hazánkban is utánzott chinai és japáni, török vagy egyptomi agyagárukat és edényeket keresettekké teszi és a szalonokban előkelő helyet biztosít számukra. S habár az utánzatok az európai és már a magyar gyárakban is a siker bizonyos megállapodott fokán állanak, egy ily kiállítás alkalmával meggyőződhetünk róla, hogy van még sok ágazata ez iparágnak, melyben a keletiektől tanulnunk lehet, így például, ha a domború díszítést vesszük, melyet Keleten veres máztalan cserépre alkalmaznak s mely a Capo di Monti olasz készítményektől és utánzatoktól eltekintve eddig utólérhetlen fokon áll, magunk előtt látunk egy újabb irányt, melyet követnünk nem volna edényiparunk ártalmára. A teáskannák remek alakjai, melyek hol szegletesek, hol kerekek, szintén azok közé tartoznak, melyeket még nem igen koptattak el nálunk. A fémipar tárgyai azon csoportot képviselik, melyre a legkitűnőbb európai ipartelepek is az irigység bizonyos nemével tekintenek. A bronz-tárgyak, bronzírozott czikkek a tökély legmagasabb fokán állanak. Az öntvények közül, melyeknek a czizellírozás, melliozás vagy a vésés művészi értéket kölcsönöz, legkiválóbbak a vázák, edények, szobaberendezési darabok stb. Ezeknél már az anyag minősége magában oly jeles, hogy vetekedik a jobb hírű európai telepek hasonló készítményeinek anyagával; az alak, mint az edényiparnál, itt is mindenben a sajátos keleti stylt tünteti föl, a díszítésben bámulni kell azt a fantáziát, mely az állat- és növényvilágból oly csodaszörnyeket képes teremteni és bámulni kell azt a szorgalmat és ízlést, mely e díszítések alkalmazásaiban előtérbe lép. Az a csoda-oroszlán, szörnyszarvas és a többi fenevad, melyek alakjai a tömjéntartóknál alkalmazásba jönnek, a kivitel precziziója által tűnnek fel és eredeti mintául szolgálnak az ujabbkori műiparban alkalmazott e féle táltosoknak. Míg az újabbkori vázák a masszív, tiszta munka, tömör ízlés és modernebb díszítés által is méltók a figyelemre. Az indiai csoportban számos kivert díszítésű fémtárgygyal, kirakott munkákkal, dombordíszítésekkel, és mellhozással találkozunk. Az itt felhalmozott tárgyak ugyan távolról sem bírnak az eredetiség azon jellegével, mint a japáni bronz- és fémtárgyak, de a művészi irány tekintetében az egész kiállításon a legfigyelemreméltóbbak. A zománczozott bronz vázáknak és edényeknek is igen sok nézője akadt. A rekesz-zománczozásnak, az émail champlevének legrégibb s újabb alkalmazását látjuk itt több díszedényen, s némely ékszeren a sodrony-zománczozás is fel van tüntetve. A rekesz-zománczczal és az émail champlevével díszített bronz- és fémtárgyak közül a legszebbek a budapesti iparművészeti Múzeum tulajdonát képezik és közönségünknek bármikor alkalma van ezen remek műdarabokat közelebbről tanulmányozni ; maga a zománcz története és alkalmazásának módjai az iparműterem kalauzában igen részletes és beható méltatásra találtak. A három ékszergyűjtemény, melyeken a zománcz mellett legtöbb figyelmet érdemel a filigrán arany- és ezüst munka, itt is roppant sok bámulóra talál, de a szakértők részéről is osztatlan elismerésben részesülnek. A háztartási eszközök — bádogipar, rézműves-munka — nagyobbszámú czikkek által vannak képviselve és főleg csak a tárgyak formája és sajátságai által tűnnek ki. A vasaló például Chinában olyan, mint nálunk egy lapos aljjal, fenékkel bíró jókora leveseskanál. A gyertyatartók hegyes csúcsban végződnek, úgy, hogy a gyertyát rájuk kell szúrni; a lámpák halacskák alakját veszik fel, sat. A fonatipar tárgyai közül a szalmamozaikszekrények, bambusz- és rostányból vagy szalmából művészien készült kézi és függő kosárkák, dobozok, gyékények, rizstálak, terítők és aljzatok legnagyobb részt China és Japán tartományaiból vannak igen jól képviselve, úgy minőség, mint menynyiség tekintetében. A faipar már gyérebb, habár a fafaragás rendkívüli fejlettségére azon mutatványok után is lehet következtetni, melyek ez alkalommal be vannak mutatva. A faragó-művészet azonban még nagyobb mértékben nyilvánul a csont-tárgyakon, melyek közül — főleg a Xantus János tárgyai között — néhány remek példány van képviselve. (Teknősbéka-dobozok, elefántcsont-keztyűtágító sat.) A faiparral kapcsolatban fel kell említeni a lakkipart, mely China, Japán és India vidékein már évszázadok óta virágzik s ma is oly tárgyakat képes produkálni, melyek alig külömböztethetők meg a festettektől. Végül rá kell térnünk a szövő és ruházati iparra. Ez azon iparág, melyből hiába tanulunk, mert alig tudjuk alkalmazni. Nincs hol. Minden ruházati szövőanyag kívülről kerül hozzánk s mi legfeljebb a hímzést vagy másnemű megmunkálását végezzük. De mint tanulmányi tárgyat érdekes a Kelet rendkívül szép selyem-, bársony- és egyéb ruhaszöveteinek gazdag és változatos gyűjteményeit megtekinteni, a szőnyegeken a régi ízlést — vannak szőnyegek a 14—16. századból — és a persa munkát bámulni, a ruházatok gazdag himzeteit s a kisebb hímzések jeles mintázait megfigyelni s hölgyeink számára mint jól kiválasztott mintákat félre tenni. Sőt e tekintetben az összehasonlítás a Nyugat sok jeles gyárával bizonyára Kelet előnyére ütne ki. Eddig a kiállítás általános ismertetése. Meg kell azonban említenem, hogy a rendezőség aként intézkedett, hogy minden hét végén nevezetesebb új tárgyak kerüljenek kiállításra. Ez által a közönség érdeklődése folyton ébren marad s a kiállítás változatossága is élénkül. Gerléki Mór: Magyarország és a Nagyvilág. 687 Csokonai Vitéz Mihály. Irta Haraszti Gyula. (Budapest, Aigner.) Sok szellemmel, alapos tanulmánynyal írott nagyobb terjedelmű irodalomtörténeti essay. A költő egyéni életének, lelki belvilágának keretében rajzolja a kor politikai viszonyait, filozófiai áramlatait is. A »Csikóbőrös kulacs« és »Dorottya« költője egyike költészetünk legérdekesb alakjainak, akár korát, akár a költőt magát, irányát és költészetének jelenségeit vegyük Haraszti szorgalommal gyűjtött egybe sok adatot, hogy Csokonai korát, környezetét feltüntethesse, s a költőt a múlt perspektívájába helyezve, költészetének megítélésére az akkori műveltségi viszonyokhoz szempontokat állítson föl. Nemcsak életrajzi adatokat ad, hanem a költőt saját lelke világának otthonában törekszik rajzolni. Kár hogy itt-ott apró cseprőségeknek is fontos tényező szerepét tulajdonítja s hogy közétkeztetéseinek fonalát a pathetikus elragadtatásban, reflexiókban olykor egészen elveszti. Műve egyébiránt részben kiegészíti a Csokonairól eddig megirtakat, s főkép az akkori művelődési és irodalmi nézetek, társadalmi helyzet feltüntetésében gazdagabb elődjei műveinél. Akik komolyan foglalkozni szeretnek oly költői jelességgel, mint Csokonai, érdekkel olvashatják végig monográfiáját, melynek az is kiemelendő tulajdona, hogy jól van írva. Csokonai legfőbb vonásait, a nemzeties irányt és humorát jól kiemeli a szerző. Csokonai élete nem nyújt kiválóbb mozzanatokat, de érdekesen tükrözi századának és nemzetének műveltségtörténeti viszonyait. Akár mint debreczeni tógátust, akár mint troubadour-szerepre vállalkozó vagy műveit kiadni törekvő költőt tekintsük: a sokfelé kapkodás, örökös tervezgetés tipikus példáját mutatja a szellem sorsának múlt századi társadalmunkban. A forradalom gyűlölete, egy hang az általános európai reakció kiadásaiból, a múlt dicsősége után való ábrándozás s a jövőben remélni többé nem tudás : a magyar nemzet közhangulatának tolmácsa. Mint skeptikus, majd Young melancholiájára 2*