Magyarország, 1964. január-június (1. évfolyam, 1-22. szám)

1964-02-01 / 1. szám

Kelet és Nyugat Beszélő viszony Felnőttekhez méltó kapcsolatok az államok között Nemzetközi társadalmi fórumok Iskolásgyerekek között gyakran megesik, hogy összevesznek, „örök harag és magázás.És egy ideig nem beszélnek egymással. De elmúlik egy hét vagy kettő, és mintha mi sem történt volna, újra a legjobb barátok. Ugyancsak gyakran találkozunk hasonló je­lenséggel felnőtt lányok, asszonyok között. „Ki­ről beszél?” — kérdi a barátom felesége. — „B. Mártáról? Nem érdekel. Nem vagyunk be­szélő viszonyban.” Egy hónap múlva sülve-főve együtt látom őket. „Hát nincsenek haragban? Úgy tudtam, nem beszélnek egymással.” „Ugyan, kérem. Kisebb félreértések a legjobb barátok közt is előfordulnak.” Komolyabb a dolog, mikor a beszélő viszony házastársak közt szakad meg. Legtöbb esetben Persze itt is csak „kisebb félreértésről” van szó, de az sem éppen ritka, hogy a „nem-beszélő viszony” válással végződik. Bármennyire abszurdnak tűnik, az összeütkö­zések levezetésének ez az infantilis módszere a második világháború után a nemzetközi poli­tika berkeibe is beférkőzött, és mérhetetlen ká­roknak lett okozója. Azoknak a problémáknak a rendezését, amelyek a háború utáni 18 esz­tendő alatt a világ népeit a legjobban nyugtala­nították, mert a világ békéjét veszélyeztették — és jórészt ma is veszélyeztetik — az államok, illetve kormányok közötti beszélő viszony hiá­nya tette lehetetlenné, és akadályozza részben még ma is. A német kérdés rendezése, a Németországgal kötendő békeszerződés kérdése másfél évtizede holtponton van, mert a létező két német állam nincs egymással „beszélő viszonyban”. Az arab országok és Izrael máig mint ellen­ségek állnak egymással szemben, nincs közöt­tük „beszélő viszony”. Korea és Vietnam egyesítése több mint másfél évtizede késik, mert az amerikai imperialisták­nak ez országok belügyeibe való beavatkozása lehetetlenné teszi azt, hogy a koreai, illetve vi­etnami népnek a háború után az imperialisták intrikái következtében egymástól elszakadt ré­szei a beszélő viszonyt újra felvegyék egymás­sal. Kína és India szembe kerültek, de már mind a két állam kormánya tudja, hogy a vitás kér­dések rendezéséhez mindenekelőtt a normális „beszélő viszony” helyreállítására van szükség, mindezideig nem tudtak megállapodni abban, hogy ez hogyan történjék. Körülbelül ugyanez a helyzet már hosszú évek óta India és Pakisztán között a kasmíri kérdésben. Kína elszakadt tartományának, Tajvannak az anyaországhoz való békés visszacsatolását aka­dályozza az, hogy az amerikai imperialisták 15 éve fegyverrel látják el és pénzelik a hazaáruló Csang Kai-sek-klikket, megszállva tartják Taj­vant, és nem hajlandók az amerikai csapatok ki­vonásáról tárgyalást kezdeni. A beszélő viszony hiányának sajnálatos kö­vetkezményeiből mi magyarok is kivettük a ré­szünket. Jugoszláv szomszédainkkal hosszú éve­ken át nem voltunk „beszélő viszonyban”. Ugyancsak nem voltunk „beszélő viszony­ban” Nyugat-Németországgal. De éppen ezek a példák tanúskodnak arról is, hogy a „nem beszélő­ viszonynak” a nemzet­közi kapcsolatok területén is az a sorsa, mint az iskolásgyerekek között: előbb-utóbb helyet ad a „beszélő viszonynak”. Jugoszláv szomszéda­inkkal már évek óta újra jóbaráti viszonyt tar­tunk fenn, a nyugatnémetekkel pedig nemrég kötöttünk egyezményt állandó hivatalos keres­kedelmi kirendeltségek cseréjéről. Az államok közötti beszélő viszony háború utáni történetében két szakaszt kell megkülön­böztetni: a beszélő viszony csaknem teljes hiá­nyának, és a beszélő viszony fokozatos helyre­­állításának ma is tartó szakaszát. Az átmenet az előbbiből az utóbbiba nem egyik napról a másikra állt be. A szakaszváltás folyamatának kiindulási pontja azonban pontosan megjelölhe­tő: a fordulat Sztálin halála után következett be. Az új szakasz első állomásai voltak: a koreai fegyverszüneti tárgyalások és az 1954-es genfi megállapodás, amely likvidálta a vietnami szennyes háborút. Ezzel indult meg az államok közötti beszélő viszony helyreállításának, illetve fejlesztésének immár tíz esztendeje tartó folya­mata, melynek során a fő kezdeményezések és eredmények csaknem mind Hruscsov nevéhez fűződnek, aki nemcsak szavakkal, de tettekkel lépett akcióba a különböző társadalmi rendsze­­­ű államok békés egymás mellett élésének meg­valósítása érdekében. Kezdte Ausztriával és Jugoszláviával. 1955 májusában megszületett az osztrák államszerződés, és Hruscsov belgrádi lá­togatásával megtörtént a normális beszélő vi­szony helyreállítása a Szovjetunió és Jugoszlá­via között. Ettől kezdve a Szovjetunió­­kormánya egyik lépést a másik után tette a beszélő viszony helyreállítására. De az út gátakon és akadályo­kon keresztül indult el a népek és államok köz­ti megértés irányába, az Egyiptom elleni im­perialista agresszió, és a magyarországi ellen­­forradalom külföldi imperialista támogatása egy időre visszaesést hozott. S amikor Hruscsov 1959-ben Amerikában tett látogatásával újra el­indult a megkezdett úton, az U 2-vel elkövetett amerikai provokáció és Eisenhower elnök két­színű viselkedése még egyszer akadályt gördített a megbékélés útjába. Hiába ment Hruscsov 1960 őszén újra Amerikába, az ENSZ közgyűlé­sen az Egyesült Államok kormánya megint hi­degháborús vizekre terelte a gályát. De a szovjet kormány eltökélt békeakarata és kitartó erőfeszítései meghozták a maguk eredményét. Hruscsov és Kennedy bécsi talál­kozójával ismét helyreállt a beszélő viszony a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Elsősorban ennek tudható be, hogy 1961-ben létrejött a genfi leszerelési értekezlet, s a Szov­­­­jetunió és az Egyesült Államok közötti állan­dósult párbeszédnek köszönhető, hogy 1962 őszén sikerült a karibi válságot békésen likvi­dálni, s ezzel elhárítani az egész emeberiséget fenyegető közvetlen háborús veszélyt, majd az elmúlt 1963-as évben megszülethetett a moszk­vai részleges atomcsendegyezmény. Ezt követte a „forró drót”, és az év utolsó hónapjaiban ta­núi lehettünk egy olyan ENSZ-közgyűlésnek, amelyen — 17 év után először — nem a hideg­háború szelleme, hanem az új, „moszkvai szel­lem” — megenyhült politikai légkör — ural­kodott. A nyugatberlini polgárok százezreinek nemrég lefolyt keletberlini látogatása is szemléltetően tanúsítja, milyen gyümölcsöző dolog az, ha ál­lamok, amelyek hosszú évek óta nem voltak beszélő viszonyban, végre rászánják magukat a beszélő viszony felvételére. Abban, hogy az államok közötti beszélő vi­szony helyreállítása ilyen lépéseket tett előre, nem kis része volt annak a rohamos fejlődés­nek, amelyet a beszélő viszony ügye az utolsó tizenöt év alatt társadalmi vonalon ért el. Attól kezdve, hogy 1949-ben kibontakozott a béke vi­lágmozgalma, amely a legkülönbözőbb világ­nézetű és politikai pártállású emberek száz­milliói között létesített és fejlesztett ki beszélő viszonyt a béke érdekében, politikusok, írók, művészek, tudósok szerte a világon egyik nem­zetközi fórumot a másik után hozták létre a jóakaratú, haladó és békeszerető emberek ál­landó „párbeszédének” biztosítására. Elég, ha hármat említünk meg közülük: a tudósok Pug­­wash-konferenciáit, a politikusok, írók, művé­szek és tudósok kerekasztal konferenciáit, vala­mint az Európai Kulturális Társaság összejöve­teleit. A kormányok is tudják, hogy ezeken a fórumokon a világközvélemény szava szólalt meg, amellyel — akarják vagy nem akarják — nekik is számolniuk kell. A helyzet megérett a beszélő viszony tovább­fejlesztésére. Megvannak a reális előfeltételei annak, hogy a genfi leszerelési értekezlet újabb jelentős lépésekkel vigye előre az általános és teljes leszerelés ügyét, mindenekelőtt azzal hogy rábírja a nagyhatalmakat az atomcsend­egyezmény jelentős kiszélesítésére, és hogy a két Németország vezetői végre összeüljenek, s „megbeszéljék közös dolgaikat”. És annak is, hogy békés tárgyalások induljanak a kínaiak és az indiaiak, India és Pakisztán, az arab államok és Izrael között, vitás kérdéseik vég­leges rendezése céljából. A gyarmati­ rendszer teljes felszámolásáról szóló ENSZ határozat utáni negyedik esztendő­ben immár itt van az ideje annak is, hogy az Egyesült Államok kormánya, amely állandóan azt hangoztatja, hogy ellensége a gyarmati rendszernek és a más országok ügyeibe való beavatkozásoknak, felülvizsgálja eddigi politiká­ját, és megkezdje megszálló csapatainak kivo­nását Koreából, Vietnamból, Laoszból és Taj­vanról, s ezzel megnyissa az utat a kínai, ko­reai, vietnami és laoszi nép különböző részei szabad és fesztelen beszélő viszonyának helyre­­állításához, s azon keresztül Korea és Vietnam békés egyesítéséhez, Tajvan békés visszatérésé­hez Kína kebelébe, Laosz egységének és sem­legességének biztosításához. Nem vagyunk gyerekek. A nem-beszélő vi­szony gyerekes módszerével a magunk részéről szakítottunk. De mert felnőttek vagyunk, jól tudjuk, hogy ha az angol, amerikai és más im­perialista kormányok rá is szánnák magukat, hogy a békés beszélő viszony politikájára tér­nek át, garanciánk nincs arra, hogy ennek gya­korlati következményeit azonnal le is vonják. De mi, akik hiszünk a békés egymás mellett élés lehetőségében, mindig optimisták voltunk és azok is maradunk. S ezért, amikor társadalmi vonalon folytatjuk a népek és nemzetek pár­beszédét — békekampányaink során, kerekasz­tal konferenciáinkon, tudósok, írók, művészek, politikusok és más közéleti személyiségek össze­jövetelein, újságok és folyóiratok hasábjain — ennek az optimizmusnak a szellemében for­dulunk az Egyesült Államok, Anglia, Francia­­ország, Nyugat-Németország és a többi kapita­lista állam kormányához: ha megtették az első lépést a gyerekes nem-beszélő viszonytól a fel­nőttekhez méltó párbeszédig, ne álljanak meg félúton, hanem velünk együtt tegyék meg a következő, még jelentősebb lépést: a beszélge­téstől a cselekvésig. SÍK ENDRE A BÉCSI TALÁLKOZÓ Ezt követte a „forró drót" MAGYARORSZÁG 3

Next