Magyarország, 1964. január-június (1. évfolyam, 1-22. szám)
1964-02-01 / 1. szám
Kelet és Nyugat Beszélő viszony Felnőttekhez méltó kapcsolatok az államok között Nemzetközi társadalmi fórumok Iskolásgyerekek között gyakran megesik, hogy összevesznek, „örök harag és magázás.És egy ideig nem beszélnek egymással. De elmúlik egy hét vagy kettő, és mintha mi sem történt volna, újra a legjobb barátok. Ugyancsak gyakran találkozunk hasonló jelenséggel felnőtt lányok, asszonyok között. „Kiről beszél?” — kérdi a barátom felesége. — „B. Mártáról? Nem érdekel. Nem vagyunk beszélő viszonyban.” Egy hónap múlva sülve-főve együtt látom őket. „Hát nincsenek haragban? Úgy tudtam, nem beszélnek egymással.” „Ugyan, kérem. Kisebb félreértések a legjobb barátok közt is előfordulnak.” Komolyabb a dolog, mikor a beszélő viszony házastársak közt szakad meg. Legtöbb esetben Persze itt is csak „kisebb félreértésről” van szó, de az sem éppen ritka, hogy a „nem-beszélő viszony” válással végződik. Bármennyire abszurdnak tűnik, az összeütközések levezetésének ez az infantilis módszere a második világháború után a nemzetközi politika berkeibe is beférkőzött, és mérhetetlen károknak lett okozója. Azoknak a problémáknak a rendezését, amelyek a háború utáni 18 esztendő alatt a világ népeit a legjobban nyugtalanították, mert a világ békéjét veszélyeztették — és jórészt ma is veszélyeztetik — az államok, illetve kormányok közötti beszélő viszony hiánya tette lehetetlenné, és akadályozza részben még ma is. A német kérdés rendezése, a Németországgal kötendő békeszerződés kérdése másfél évtizede holtponton van, mert a létező két német állam nincs egymással „beszélő viszonyban”. Az arab országok és Izrael máig mint ellenségek állnak egymással szemben, nincs közöttük „beszélő viszony”. Korea és Vietnam egyesítése több mint másfél évtizede késik, mert az amerikai imperialistáknak ez országok belügyeibe való beavatkozása lehetetlenné teszi azt, hogy a koreai, illetve vietnami népnek a háború után az imperialisták intrikái következtében egymástól elszakadt részei a beszélő viszonyt újra felvegyék egymással. Kína és India szembe kerültek, de már mind a két állam kormánya tudja, hogy a vitás kérdések rendezéséhez mindenekelőtt a normális „beszélő viszony” helyreállítására van szükség, mindezideig nem tudtak megállapodni abban, hogy ez hogyan történjék. Körülbelül ugyanez a helyzet már hosszú évek óta India és Pakisztán között a kasmíri kérdésben. Kína elszakadt tartományának, Tajvannak az anyaországhoz való békés visszacsatolását akadályozza az, hogy az amerikai imperialisták 15 éve fegyverrel látják el és pénzelik a hazaáruló Csang Kai-sek-klikket, megszállva tartják Tajvant, és nem hajlandók az amerikai csapatok kivonásáról tárgyalást kezdeni. A beszélő viszony hiányának sajnálatos következményeiből mi magyarok is kivettük a részünket. Jugoszláv szomszédainkkal hosszú éveken át nem voltunk „beszélő viszonyban”. Ugyancsak nem voltunk „beszélő viszonyban” Nyugat-Németországgal. De éppen ezek a példák tanúskodnak arról is, hogy a „nem beszélő viszonynak” a nemzetközi kapcsolatok területén is az a sorsa, mint az iskolásgyerekek között: előbb-utóbb helyet ad a „beszélő viszonynak”. Jugoszláv szomszédainkkal már évek óta újra jóbaráti viszonyt tartunk fenn, a nyugatnémetekkel pedig nemrég kötöttünk egyezményt állandó hivatalos kereskedelmi kirendeltségek cseréjéről. Az államok közötti beszélő viszony háború utáni történetében két szakaszt kell megkülönböztetni: a beszélő viszony csaknem teljes hiányának, és a beszélő viszony fokozatos helyreállításának ma is tartó szakaszát. Az átmenet az előbbiből az utóbbiba nem egyik napról a másikra állt be. A szakaszváltás folyamatának kiindulási pontja azonban pontosan megjelölhető: a fordulat Sztálin halála után következett be. Az új szakasz első állomásai voltak: a koreai fegyverszüneti tárgyalások és az 1954-es genfi megállapodás, amely likvidálta a vietnami szennyes háborút. Ezzel indult meg az államok közötti beszélő viszony helyreállításának, illetve fejlesztésének immár tíz esztendeje tartó folyamata, melynek során a fő kezdeményezések és eredmények csaknem mind Hruscsov nevéhez fűződnek, aki nemcsak szavakkal, de tettekkel lépett akcióba a különböző társadalmi rendszeű államok békés egymás mellett élésének megvalósítása érdekében. Kezdte Ausztriával és Jugoszláviával. 1955 májusában megszületett az osztrák államszerződés, és Hruscsov belgrádi látogatásával megtörtént a normális beszélő viszony helyreállítása a Szovjetunió és Jugoszlávia között. Ettől kezdve a Szovjetuniókormánya egyik lépést a másik után tette a beszélő viszony helyreállítására. De az út gátakon és akadályokon keresztül indult el a népek és államok közti megértés irányába, az Egyiptom elleni imperialista agresszió, és a magyarországi ellenforradalom külföldi imperialista támogatása egy időre visszaesést hozott. S amikor Hruscsov 1959-ben Amerikában tett látogatásával újra elindult a megkezdett úton, az U 2-vel elkövetett amerikai provokáció és Eisenhower elnök kétszínű viselkedése még egyszer akadályt gördített a megbékélés útjába. Hiába ment Hruscsov 1960 őszén újra Amerikába, az ENSZ közgyűlésen az Egyesült Államok kormánya megint hidegháborús vizekre terelte a gályát. De a szovjet kormány eltökélt békeakarata és kitartó erőfeszítései meghozták a maguk eredményét. Hruscsov és Kennedy bécsi találkozójával ismét helyreállt a beszélő viszony a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Elsősorban ennek tudható be, hogy 1961-ben létrejött a genfi leszerelési értekezlet, s a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti állandósult párbeszédnek köszönhető, hogy 1962 őszén sikerült a karibi válságot békésen likvidálni, s ezzel elhárítani az egész emeberiséget fenyegető közvetlen háborús veszélyt, majd az elmúlt 1963-as évben megszülethetett a moszkvai részleges atomcsendegyezmény. Ezt követte a „forró drót”, és az év utolsó hónapjaiban tanúi lehettünk egy olyan ENSZ-közgyűlésnek, amelyen — 17 év után először — nem a hidegháború szelleme, hanem az új, „moszkvai szellem” — megenyhült politikai légkör — uralkodott. A nyugatberlini polgárok százezreinek nemrég lefolyt keletberlini látogatása is szemléltetően tanúsítja, milyen gyümölcsöző dolog az, ha államok, amelyek hosszú évek óta nem voltak beszélő viszonyban, végre rászánják magukat a beszélő viszony felvételére. Abban, hogy az államok közötti beszélő viszony helyreállítása ilyen lépéseket tett előre, nem kis része volt annak a rohamos fejlődésnek, amelyet a beszélő viszony ügye az utolsó tizenöt év alatt társadalmi vonalon ért el. Attól kezdve, hogy 1949-ben kibontakozott a béke világmozgalma, amely a legkülönbözőbb világnézetű és politikai pártállású emberek százmilliói között létesített és fejlesztett ki beszélő viszonyt a béke érdekében, politikusok, írók, művészek, tudósok szerte a világon egyik nemzetközi fórumot a másik után hozták létre a jóakaratú, haladó és békeszerető emberek állandó „párbeszédének” biztosítására. Elég, ha hármat említünk meg közülük: a tudósok Pugwash-konferenciáit, a politikusok, írók, művészek és tudósok kerekasztal konferenciáit, valamint az Európai Kulturális Társaság összejöveteleit. A kormányok is tudják, hogy ezeken a fórumokon a világközvélemény szava szólalt meg, amellyel — akarják vagy nem akarják — nekik is számolniuk kell. A helyzet megérett a beszélő viszony továbbfejlesztésére. Megvannak a reális előfeltételei annak, hogy a genfi leszerelési értekezlet újabb jelentős lépésekkel vigye előre az általános és teljes leszerelés ügyét, mindenekelőtt azzal hogy rábírja a nagyhatalmakat az atomcsendegyezmény jelentős kiszélesítésére, és hogy a két Németország vezetői végre összeüljenek, s „megbeszéljék közös dolgaikat”. És annak is, hogy békés tárgyalások induljanak a kínaiak és az indiaiak, India és Pakisztán, az arab államok és Izrael között, vitás kérdéseik végleges rendezése céljából. A gyarmati rendszer teljes felszámolásáról szóló ENSZ határozat utáni negyedik esztendőben immár itt van az ideje annak is, hogy az Egyesült Államok kormánya, amely állandóan azt hangoztatja, hogy ellensége a gyarmati rendszernek és a más országok ügyeibe való beavatkozásoknak, felülvizsgálja eddigi politikáját, és megkezdje megszálló csapatainak kivonását Koreából, Vietnamból, Laoszból és Tajvanról, s ezzel megnyissa az utat a kínai, koreai, vietnami és laoszi nép különböző részei szabad és fesztelen beszélő viszonyának helyreállításához, s azon keresztül Korea és Vietnam békés egyesítéséhez, Tajvan békés visszatéréséhez Kína kebelébe, Laosz egységének és semlegességének biztosításához. Nem vagyunk gyerekek. A nem-beszélő viszony gyerekes módszerével a magunk részéről szakítottunk. De mert felnőttek vagyunk, jól tudjuk, hogy ha az angol, amerikai és más imperialista kormányok rá is szánnák magukat, hogy a békés beszélő viszony politikájára térnek át, garanciánk nincs arra, hogy ennek gyakorlati következményeit azonnal le is vonják. De mi, akik hiszünk a békés egymás mellett élés lehetőségében, mindig optimisták voltunk és azok is maradunk. S ezért, amikor társadalmi vonalon folytatjuk a népek és nemzetek párbeszédét — békekampányaink során, kerekasztal konferenciáinkon, tudósok, írók, művészek, politikusok és más közéleti személyiségek összejövetelein, újságok és folyóiratok hasábjain — ennek az optimizmusnak a szellemében fordulunk az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Nyugat-Németország és a többi kapitalista állam kormányához: ha megtették az első lépést a gyerekes nem-beszélő viszonytól a felnőttekhez méltó párbeszédig, ne álljanak meg félúton, hanem velünk együtt tegyék meg a következő, még jelentősebb lépést: a beszélgetéstől a cselekvésig. SÍK ENDRE A BÉCSI TALÁLKOZÓ Ezt követte a „forró drót" MAGYARORSZÁG 3