Magyarország, 1965. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-03 / 1. szám

Kuba Havannai realitások Párbeszéd az ex-Hiltonban A szocialista Kuba ünnepe A Hilton konszern egykori 25 emeletes szál­lodájának a Hotel Libre Habaná­nak előcsar­nokában egy amerikai újságíró kéthetes kubai látogatásának tapasztalatairól beszélgetett ku­bai kollégájával. Asztaluk mellett elhaladt egy fehér inges fiatalember, aki régi ismerősként üdvözölte a kubai újságírót, majd meghívását elfogadva, rövid, elnagyolt bemutatkozás után bekapcsolódott a beszélgetésbe. — Mindenütt beleütköztem a forradalmi vé­delmi bizottságokba — mondotta az amerikai újságíró. — Mi szükség van rájuk hat évvel a forradalom győzelme után? — Véleményem szerint ezek a bizottságok a forradalom segédszervezetét alkotják a szabo­tázsakciók elleni harcban. Ameddig tehát fenn­áll az ellenforradalmi akciók veszélye, szükség van ezekre a bizottságokra — válaszolta kifo­gástalan amerikai angolsággal az imént érkezett fiatalember. — Ezt a szervezettséget inkább polgári célok érdekébe kellene állítani — folytatta az ameri­kai újságíró. — Vidéken bizony szükség lenne egy egészségügyi szolgálatra. — A napokban Oriente tartományban voltam — válaszolt ismét a fiatalember. — Elmondták a helybeliek, hogy náluk is kialakult a Vidéki Orvosi Szolgálat. Visszaérkezésem után Havan­nában is érdeklődtem erről. Kiderült, hogy a Vidéki Orvosi Szolgálat megteremtése a forra­dalom egyik legértékesebb vívmánya: 45 új vi­déki kórházat és 100 rendelőt létesítettek. — Igen, igen, van előrehaladás — ismerte el az amerikai újságíró. — A fejlődést azonban elsősorban a fehérek érzik. Akadnak még néger­negyedek ... — Hat év alatt nem lehet jóvátenni évtizedek és századok bűneit — vitatkozott a fiatalember. — A régi házakban is laknak fehérek, a torony­házakban is laknak négerek! Véleményem sze­rint azonban nem ezen lehet lemérni a faji egyenlőséget, hanem azon, hogy Kubában egyen­lőség van fehérek és négerek között a munka­helyek betöltésében, az oktatásban, a politikai életben. — Persze nemcsak jogokkal él az ember — szól cinikusan az amerikai újságíró. — S Kuba eddig csak azt adott népének. — Ez hazugság — válaszolt ingerülten a fia­talember. — Kubában jegyrendszer van, de mindenkinek kielégítik a szükségletét. Sőt még­­ többet is kap, mert a parasztok ma már hozzá­jutnak a tejhez és a tojáshoz is, amelyet koráb­ban alig láttak. Más latin-amerikai országokban nincs jegyrendszer, de milliók halnak éhen.­­ Ugyan, magukkal, kubaiakkal nem lehet vitatkozni. Nem tudják olyan reálisan szem­lélni a dolgokat, mint mi, amerikaiak. — Bocsánat, de ismét ellent kell mondanom. Én ugyanis Edward Werner vagyok, annak az észak-amerikai diákküldöttségnek a tagja, amely két hónapja járja Kubát. Úgy látszik egy ame­rikai is képes az Egyesült Államokban vélt „realitásoktól” eltérően, igazságosan megítélni Kubát... Ezt a történetet az említett „szópárbajnál” jelen volt kubai kollégám mesélte el nekem, mégpedig egy olyan helyen, ahol bebizonyoso­dott: az amerikaiak nemcsak szavakban igye­keznek ártani Kubának. A Havannai Forra­dalmi Bí­róság tárgyalótermében találkoztunk. Éppen Roland Linvertnek, a CIA egyik ügynö­kének tárgyalása folyt. Lippertet a „José Marti” repülőtéren fogták el. Robbanóanyagokat helye­zett el az épület tövében. 30 évet kapott, ő sem kerülhette el a sorsát, éppen úgy, mint ahogy az utóbbi időkben számos CIA-ügynök és kubai ellenforradalmár került az igazság­szolgáltatás kezébe. Ennek „titka”, hogy Kubá­ban nemcsak a hadsereg, hanem az egész nép küzd a forradalom ellenségeivel. Erről kubai körutam egyik legérdekesebb állomásán győ­ződtem meg. Festői szépségű tájakon érkeztem Trinidadba, a 450 éves városba. A szűk kis utcák a korabeli spanyol kisvárosokat idézik és több száz éves műemlékek emlékeztetnek a gazdag múltra. In­nen vezetett az utam az Escambray hegység egyik magaslatára, az ellenforradalmi banditák elleni harci különítmény parancsnokának fő­hadiszállására. A parancsnok napbarnította, kisportolt férfi. Végigharcolta a forradalmat és 1962. július 3-án állt a banditák ellen küzdő csoport élére. Ka­tonái az elmúlt két és fél esztendőben elsajátí­tották a hegyvidéki harc minden fortélyát, az amerikaiak által átdobott ügynökök százait sem­misítették­­ meg vagy vetették fogságba. Nekik köszönhető, hogy ma Kubában egységes és szer­vezett ellenforradalmi tevékenység nincs. A parancsnoknak viszonylag kevés katonája van,­­, de nagy hadserege. Ha valahol ellen­­forradalmi banda bukkan fel, tisztjeivel azon­nal a helyszínre utazik, mozgósítja a hegyvidék parasztjait, s máris népes csapattal indul a törvénysértők ellen. A harc végeztével a pa­rasztok visszamennek a földekre, a parancsnok pedig a főhadiszállásra. Ez a kubai realitás, amelyet az Egyesült Ál­lamoknak tudomásul kell vennie. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok Ku­bához való viszonyát általános latin-amerikai politikájának keretében alakítja ki. Washington most fő feladatát a nemzeti felszabadító moz­galom fékezésében, az amerikai monopóliumok pozícióinak megszilárdításában látja. Kuba kész a kapcsolatok rendezésére az Egye­sült Államokkal. Fidel Castro erre vonatkozóan már több figyelemre méltó javaslatot tett. Az Egyesült Államok vezető körei azonban félre­értik a javaslatok indítékait, a gyengeség jelei­nek tekintik. Pedig aki szemmel tudja követni a kubai forradalom győzelme óta eltelt hat esztendőt, az a rendszer erősödésének kétségtelen jeleiről számolhat be. Kuba jelenleg az első, 1962—65. évekre szóló népgazdasági terv megvalósításán munkálkodik. A kubai gazdaság legfontosabb ága a mező­­gazdaság. 1963. október 3-án lépett életbe az a törvény, amely kimondja az 5 caballeriánál (67 hektár) nagyobb birtokok államosítását. Az első reform ugyanis még 402 hektárnyi birtokokat hagyott meg. Most azonban már kialakult a kubai mezőgazdaság új arculata. Az ország földterületének 70 százaléka állami tulajdon. A terv új növényfajták meghonosítását irá­nyozza elő. Az 1960—61-es években ezt a fel­adatot a cukornádültetvények területeinek csök­kentése útján próbálták megoldani. Hamarosan rájöttek azonban arra, hogy nem ez a járható út, hiszen Kuba talajviszonyai kiválóan alkal­masak a cukornád termelésére. Ma már az elv az, hogy a közel 4 millió hektárnyi megművel­hető területből 1,7 millió hektáron cukornádat termelnek, a többi területen pedig azokat a növényeket, amelyek a legjobban bírják az ég­hajlati és a talajviszonyokat. A mezőgazdasági termelés növelésére, az ön­tözéses, belterjes gazdálkodás elterjesztésére Kubában nagyszabású tervet dolgoztak ki. A cél: 1970-re 400 000 hektárnyi területet öntözni. Az Oriente tartományban már hozzá is láttak a terv megvalósításához. A Contra­maestra folyó mentén kialakítanak egy 200 millió köb­méteres víztárolót, amely egy 1800 kilowattos erőművet működtet majd és 15 000 hektár terü­letet lát el vízzel. A mezőgazdaság gyorsabb ütemű fejlesztését jelenleg három probléma nehezíti: a műszaki szakemberek hiánya, a nagykapacitású műtrá­gyaipar lassú kialakulása, valamint a mezőgaz­dasági gépipar viszonylagos fejletlensége. Az ipar igyekszik kielégíteni az igényeket, de még nem tud teljesen megszabadulni a múlt bilincseitől. Kuba iparának fejlődését ugyanis évtizedeken keresztül a külföldi tőke érdekei határozták meg. Az Egyesült Államok például 1 millió dollárjával megszabta, milyen iparágak fejlődhetnek, s melyek nem. Ily módon az ipar rendkívül egyoldalúan fejlődött, hiszen nem az ország valós szükségletei, hanem a gyarmatosító profitérdekei döntöttek. A legfontosabb ipar­ágakban — ez alól csak a cukor- és villamos­­energia-ipar a kivétel­­— Kubának mindent elölről kellett kezdenie. Minden magyar, aki Kubában jár, örömmel tapasztalja, hogy az ország előrehaladásában nem kis szerepet játszanak a magyar szakem­berek, akik tudásukkal, tapasztalataikkal, lelke­sedésükkel segítik egy­ eg­ gazdasági vagy tu­dományág fejlődését. (Pályka Géza építész a tégla- és cserépipar fejlesztésében, dr. Székely­hídi István a malomipar kialakításában, dr. Oláh Fál és dr. Szabó Szűcs János az oltóanyag­termelésben, dr. Sándor Edit egy kórház sze­mészetének vezetésében végez dicséretes mun­kát.) Velük és másokkal, akik Kuba gazdasági, tudományos és kulturális életének egyéb terü­letein dolgoznak, havannai nagykövetségünkön találkoztam. Jólesett hallani, mennyire szív­ügyüknek tekintik a rájuk bízott terület fej­lesztését, s látni, hogy egy szakember, aki itt­hon csupán egy üzem vagy gyár méreteiben gondolkodott, Kubában országos gondok meg­oldásában segíti a vezetőket. Valamennyien ta­nítanak is, s nem egy már általa képzett tech­nikusokkal dolgozik. Magyar árukkal is találkoztam Kubában. A kikötőben például egy görög hajóról francia autókat... magyar daru rakott ki. A nagykö­vetségtől a szállodáig pedig magyar autóbuszon utaztam. Szakembereink szerint úgyszólván nincs olyan magyar külkereskedelmi vállalat, amely kisebb-nagyobb mértékben ne lenne ér­dekelve a kubai piacon.­­Szállítunk gém­ be­rendezéseket és finommechanikai cikkeket, nyersanyagot, könnyű- és vegyipari cikkeket, mezőgazdasági termékeket. Vásárolunk cukrot, ércet, műrostot és sok más árucikket.) Hat esztendő telt el a kubai forradalom győ­zelme óta. E hat év mérlegének lényege, hogy a kubai forradalom kitörölhetetlenül rávéste a maga vonásait Latin-Amerika arcára. A szocializmus a kubai forradalom győzel­mével újabb földrészeken vetette meg a lábát. A forradalom tüzében megszületett az első, ame­rikai, szocializmust építő ország. A kubai forradalom történelmi precedens. Megmutatta, hogy az Egyesült Államok köz­vetlen közelében is végbemehetnek mélyreható társadalmi átalakulások. Latin-Amerika sorsát nem határozza meg végzetszerűen földrajzi helyzete. A nemzeti függetlenség megvédéséért vívott harcban Kuba védelmezi más népek jogát is arra, hogy maguk válasszák meg fejlődésük útját. A kubai forradalom feltárta a többi latin­amerikai ország előtt a parasztságban rejlő for­radalmi lehetőségeket. A kubai forradalmat — mint vezetői maguk mondják — a „forradalmi értelmiség” kezdte meg, fegyvereseinek zömét pedig a földtelen parasztok alkották. PÁLOS T­AI** ÁS A FŐVÁROS REPÜLŐGÉPRŐL „...a toronyházakban is laknak négerek!" am MAGYARORSZÁG 1965/1­3

Next