Magyarország, 1965. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-03 / 1. szám

Anglia MAGYARORSZÁG 1965/1 Ablak a Holy-Loch-ra Nyugtalanság a munkáspártban Hárommilliárdos foglyok? A korlátozott bizalom elve „Még a pokolban is váltakozó a hőmérséklet” — mondotta Konni Zilliacus munkáspárti képviselő az angol alsóház december végi külügyi vitájában., amikor megindokolta, miért támogatja saját munkáspárti kormányát. A 70 esztendős veterán harcos, akit 1949-ben száműztek a munkáspártból, mert ellenezte a NATO létrehozását kezdeményező munkáspárti külügyminiszter, Ernest Bevin politikáját, most a régi svéd közmondáshoz folyamodott, hogy érzékeltesse a balszárny mai dilemmáját. „A kormánynak nem attól kell félnie, hogy kisebbségbe kerül a parlamentben — magyarázta Zilliacus. —* Bármennyire is ellenezzük a baloldalon a kormány egyik vagy másik lépését, minél balrább állunk, annál szenvedélyesebb meggyőződésünk, hogy az elképzelhető legnagyobb katasztrófa a toryk visszatérése lenne... A kormánynak egy dologtól kell igazán félnie: attól, hogy fokozatosan elveszti mindazoknak a támogatását, akik remélték, hogy a munkáspárt a békéért száll síkra, nem pedig a NATO kibővítéséért. Egészen torz tévhit az a nézet, hogy ily módon meggátolhatná az atomfegyverek elterjedését. Megfékezésükre egyetlen lehetőség van: a békepolitika és a leszerelés!” Zilliacus a munkáspárt kevésbé radikális balszárnyának parlamenti létszámát 60—70 képviselőre becsülik —, egyik legkövetkezetesebb szószólója. A bizonytalan rossz érzésektől a nyílt lelkiismereti válságig terjedő hangulat azonban nem korlátozódik erre a képviselői csoportra. A parlamenten belül és azon kívül is az általános nyugtalanság jelei mutatkoznak a munkáspárti táborban. Amikor december közepén a dél-angliai Brighton sportcsarnokában Anthony Greenwood pártelnök megnyitotta a munkáspárt képviselő-értekezletét, szinte tapintható volt a feszültség. Azon a szombat reggelen a konzervatív lapok főcímei már „elkerülhetetlen pártszakadást” jósoltak. A karzaton a tory-sajtó tudósítói hegyezett ceruzával és füllel lesték a „baloldali roham” megindulását. A sportcsarnok vastag szőnyegekkel borított műjegén, ahol a politikamentes szombatokon a „Brightoni Tigrisek” hokicsapata lép a pályára, 1100 küldött tekintett nem kisebb várakozással az elnökségben helyet foglaló munkáspárti miniszterekre A megjósolt politikai dráma a „baloldali pártütés” azonban mégis elmaradt. A pártegység leghatékonyabb összetartó anyagának azonban nem a minap kivívott közös győzelem, s nem is a Wilson-kormány „dinamikus politikája” bizonyult, hanem sajátos módon éppen e politika alapjainak megrendülése és az ostromlott vár védőinek ösztönös veszélyérzete a fenyegető külső ellenség láttán. Nemcsak a baloldalt, hanem a munkáspárt túlnyomó többségét váratlan csapásként érte, hogy a Wilson-kormány a bátor szavak és a magabiztos nyilatkozatok ellenére, már hatalmának harmadik hetében megkezdte a visszavonulást. (Elnézőbb megítélés szerint „csak visszavonulásra kényszerült” a választási programjában lefektetett gazdasági, szociális és külpolitikai céloktól.. .) A pénzügyi válság kirobbanása önmagában még nem rendítette meg a pártvezetés tekintélyét. Ezt mindenki a 13 éves tory-uralom „átkos örökségének” tulajdonította. Ezen az alapon „megértették”, hogy Wilsonnak el kellett fogadnia a nemzetközi bankárok „szent szövetségének” három milliárd dolláros gyorssegélyét a font sterling megmentésére. Megértették, hogy a kormány gyakorlatilag lemásolni kényszerül a hagyományos pénzügyi intézkedéseket, a gazdasági élet kivérzésének megállításáért. Vegyes érzelmekkel, de lenyelték, hogy a kormány bejelentett legnépszerűbb intézkedésének gyakorlati megvalósítására, a nyugdíjak emelésére tavaszig kell várakozniok az öregeknek. Az első igazi megdöbbenést és bizalmi válságot az a felismerés váltotta ki, hogy a font sterling megmentésére összeadott 3 milliárd dollár, a hitelezők, elsősorban a legbőkezűbben adakozó Egyesült Államok és Nyugat-Németország foglyává teheti a Wilson-kormányt. A 1100 küldött lelkes ovációban tört ki, amikor Wilson szemenszedett hazugságként megbélyegezte azokat a sajtójelentéseket, amelyek határozottan állították, hogy „titkos ígéretet’’ tett Washingtonban Johnson elnöknek a sokoldalú NATO atomflottában való részvételre. Jóllehet Wilson homályban hagyta a jövőt, már az is leírhatatlan megkönnyebbülést keltett, hogy legalább ez ideig „semmi jóvátehetetlen” nem történt. A tomboló ováció, a konferencia egyetlen igazán spontán megnyilatkozása nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a küldöttek túlnyomó nagy többsége kétoldalú, a kormányt is kötelező „szerződésnek” tekinti a munkáspárt választási programját. A pártértekezlet ezután olajozottan — a nyugdíjemelés elhalasztását érintő enyhe bírálatoktól eltekintve — csaknem zavartalanul, s bizakodó hangulatban zajlott le. A „szerződésre”, a pártegység alapját alkotó választási programra csupán a hivatalos értekezleten kívül, a sportcsarnoktól alig néhányszáz méternyire, megtartott nem hivatalos gyűlésen emlékeztették a kormányt. A Munkás Béke Szövetség, a CND (nukleáris leszerelési mozgalom) és az antikolonialista mozgalom közös tömeggyűlésének szónoki emelvényén hét munkáspárti képviselő jelent meg. Közös mondanivalójukat a legtömörebben az elnöklő Jan Mikardo, a munkáspárti végrehajtó bizottság tagja foglalta össze: „Nem tudjuk bizonyosan, hogy a kormány politikája milyen irányban fog haladni az elkövetkező egy-két esztendőben. Kétségek esetén mozgalmunk hajlandó feltételezni a kedvezőbb eshetőséget, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek kételyeink. Márpedig ha kételyek vannak, vitára is szükség van. Mai gyűlésünkön képviselt mozgalmak szerves alkotórészei az angol munkásmozgalomnak, s arra szolgálnak, hogy emlékeztessenek azokra az elvekre, amelyekért síkraszálltunk, s amelyeket a magunkénak vallunk. Ezeknek az elveknek az ébren tartására a következő egy-két évben igen nagy szükség lehet. ” A gyűlésen világosan kifejezésre jutottak a kételyek. „A nukleáris hatalmi politika semmiesetre sem erkölcsösebb egy munkáspárti kormány alatt, mint egy tory-kormányzás idején” — mondotta Clive Gibbs asszony, az CND elnöke. „Harold Wilson régi barátunk ugyan, de azért nem hiszek tévedhetetlenségében” — jegyezte meg Emrys Hughes képviselő, majd egy választójának leveléből idézett. „Ez az asszony, akinek ablaka a Holy-Lock-i amerikai Polaris-támaszpontra néz — mondotta —, úgy találja, hogy a rakétabázis Harold Wilson miniszterelnökségének napjaiban éppen olyan csúf, és baljóslatú, mint Harold Macmillan idején volt.” John Horner képviselő Harold Wilson ellenzéki vezérkarában elmondott beszédéből idézett. „A lehető legvilágosabban meg akarjuk magyarázni álláspontunkat az európai elrettentő erőre és Németország nukleáris felfegyverzésére vonatkozó elgondolásokat illetően — mondotta Wilson 1963. július 3-án az alsóházban. — Mi — folytatta akkor Wilson —, teljes egészében a legnyomatékosabban és egyértelműen ellenezzük most és bármilyen körülmények között mindazokat a javaslatokat, amelyek arra irányulnak, hogy Németország , akár Nyugat- vagy Kelet-Németország, közvetlenül vagy közvetve rátehesse kezét a nukleáris fegyver ravaszára. Ugyanígy ellenezzük, hogy Németország, akár közvetlen vagy közvetett felelősséget kapjon a nukleáris fegyverek felhasználásának eldöntésében.” Horner az idézet felolvasása közben megnyomta az „ellenezzük most és bármilyen körülmények között” és a „közvetlen vagy közvetett” szavakat s végül hozzátette: „Ezzel mi tökéletesen egyetértünk és jó szerencsét kívánunk Harold Wilsonnak e politika megvalósításához.” A gyűlésen tehát szemernyi kétely sem volt a „kételyek” súlya és természete felől. A „reálpolitikai” következtetést a gyűlés utolsó szónoka, Michael Foot képviselő, a balszárny egyik legtekintélyesebb szóvivője így összegezte: „Mi nem akarjuk szétrombolni a munkáspárti kormány hatalomra kerülésében rejlő nagy lehetőségeket. Ez őrültség lenne. Ugyanígy gyalázat lenne lemondani arról, hogy befolyásunkkal helyes irányba szorítsuk mozgalmunkat”. Michael Foot-tól Konni Zilliacusig a balszárító valamennyi képviselője megadta tehát a Wilsonkormánynak a „kedvezőbb eshetőségek feltételezésének” korlátozott bizalmát. A kormány , legalábbis addig, amíg „jóvátehetetlen lépést” nem tesz, bizton számíthat támogatásukra. Másfelől az is világossá vált, hogy a balszárnynak nincs ereje közvetlen befolyást gyakorolni a kormánypolitika alakítására, s egyelőre legfeljebb csak fékezni tudja e politika jobbratolódásának ütemét. A számadás napja azonban közeledik. A konzervatív sajtó egyre tapintatlanabbul figyelmezteti Wilsont: nem lehet a végtelenségig három nyelven beszélni, aszerint, hogy Washingtonhoz, Bonnhoz vagy saját pártjához intézi-e szavait. A múlt héten lezajlott alsóházi külügyi vita napján a konzervatív Sunday Telegraph cikkírója arra a következtetésre jutott a nukleáris politikát illetően, hogy „a tory ellenzéknek igazán nem lehet oka panaszra”, mivel „Wilsonnak sikerült fájdalommentesen amputálnia a munkáspárt antinukleáris végtagját, anélkül, hogy , feladta volna Nagy-Britannia alapvető atomhatalmi érdekeit”. A diplomáciai szakértők tehát már felismerték, meddig vetítődik a munkáspárti kormány eddigi engedményeinek árnyéka. A pártvezetők nem hivatalosan azzal biztatják a balszárnyat, a balszárny meg önmagát, hogy atlanti kezdeményezéseivel Wilsonnak sikerült időt nyernie a kelet—nyugati tárgyalások felújítására, így tehát az atlanti nukleáris körtárgyalásokat kísérő gyanakvást és kételyeket egyelőre ellensúlyozzák a magas szintű brit—szovjet kapcsolatok felvételére tett „párhuzamos” kezdeményezések. Mindenki tudja, azonban, hogy a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak. Márpedig az angol pénzügyi válság súlyosbodása arra utal, hogy Wilsonnak nincs „végtelenül sok ideje”, sőt, esetleg már a jövő tavaszszal ismét a választók elé kell állnia. Inkább előbb, mint utóbb, tehát azt is el kell döntenie, hogy a jelenlegi diplomáciai párhuzamos melyik vonala — az atlanti nukleáris politika vagy a kelet—nyugati közeledés — mentén kíván tovább haladni... KÖVES TIBOR A MUNKÁSPÁRTI VEZETŐK BRIGHTONBAN A számadás napja közeledik