Magyarország, 1967. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
munkást foglalkoztat, és szerinte 2900 munkásnak már nincs dolga, további 600 pedig a korszerűsítések következtében vált feleslegessé. Ezeket a munkásokat az olajvezeték építése során vették fel és elbocsátásukat a Szíriai szociális törvények megakadályozták. Az IPC arra hivatkozott, hogy a munkás-elbocsátások révén keletkező megtakarítás növeli majd a kormány részesedését; végül a nagyarányú elbocsátást mindenféle megegyezés feltételéül szabta. A szíriai válasz világos volt: a kormány nem hajlandó belemenni abba, hogy ezt a kérdést összekössék az elmaradt részesedés megfizetésének kérdésével. Felszólította az IPC-t: közvetlenül tárgyaljon az érdekelt munkásokkal, illetve szakszervezetükkel. A kormány tehát nem volt hajlandó a munkások kárára alkudozni. A tárgyalások egész menete megmutatta, hogy a kormány elvi döntésre törekszik és nem „néhány shillingen múlik a dolog", mint ahogyan például a Financial Times írta. A szíriai álláspont szerint elvi okokból az utolsó fillérig meg kell kapnia az IPC-től az 1966-ra járó teljes és jogos járandóságot, ami az elmúlt 10 esztendő határait illeti: Szíria kész méltányos megegyezést kötni az olajtársasággal. A kormány pontosan kiszámította, hogy az eddigi téves kalkuláció kiigazításával az 1966. január 1-től szeptember 30-ig terjedő időszakra a társaságtól még jár neki 3 millió 748 ezer 904 font sterling 10 shilling és 9 penny. A szíriai számítások szerint tehát az IPC-nek minden tonna olaj után 5 shilling 10 pence összeget kell fizetnie, nem pedig 4 shillinget. Az IPC először 1 650 000, majd 4 400 000, végül 4 000 000 font sterlinget ajánlott fel az összes tartozás fejében; azt természetesen Szíria nem fogadta el. Az IPC az egész kérdést akarta ezzel lezárni, és kijelentette, hogy „a múltat nem lehet megbolygatni”. A szakítás valójában akkor következett be, amikor október közepén a titkos tárgyalások 11. ülésén az IPC írásos jegyzékben közölte: az eddigi elszámolásokat lezártnak tekinti ... A tárgyalások hivatalosan csak november végén szakadtak meg. A szíriai kormány nyilatkozata kijelentette, hogy az IPC, noha megcáfolhatatlan tények és számadatok bizonyítják, hogy különféle pénzügyi machinációkkal évek során át megkárosította az országot, nem volt hajlandó teljesíteni Szíria jogos követeléseit. „Az olajtársaság magatartása a Szíria ellen szőtt imperialista összeesküvés egyik láncszeme” — állapította meg a kormány nyilatkozata. A tárgyalások megszakítása után a Szíriai Kommunista Párt nyilatkozatban ítélte el az olajmonopóliumot és támogatásáról biztosította a kormányt A nyilatkozat felhívta az ország nemzeti és haladó erőit, szilárdítsák meg egységüket az imperialista olajtársasággal vívott küzdelemben és felszólította az antiimperialista arab erőket, valamint a szocialista országok népeit, fejezzék ki szolidaritásukat Szíria iránt, támogassák harcát a rabló olajtársasággal szemben. A Szíriai Kommunista Párt nyilatkozata figyelmeztetett arra a veszélyre is, hogy az SPC megpróbálja majd Szíria ellen fordítani Irakot és Libanont. A fejlemények igazolták ennek az előrelátó figyelmeztetésnek a jogosságát. Az IPC ugyanis kiprovokálta az olajvezeték elzárását, hogy revolverezhesse az iraki és libanoni kormányt, amelyet ez érzékenyen érintett. Ki zárta el ? A szíriai kormány egyáltalán nem akarta elzárni az olajvezetéket. Amikor a tárgyalások megszakadása után zárolta az IPC szíriai vagyonát és létesítményeit, közölte, hogy ez az intézkedés csak ideiglenes jellegű; ha az IPC megfizeti tartozását, a kormány nyomban feloldja a zárlatot. Az olajvezetéknél és a társaság irodáiban megjelenő kormánymegbízottak első feladata a vezeték zavartalan működésének biztosítása volt. Az olaj áramlása a szíriai kormány akarata ellenére és csak akkor szűnt meg, amikor az IPC elvezényelte a kaniasi kikötőből a tartályhajókat és amikor emiatt az olajtankok már színültig megteltek. Az olajvezeték elzárása tehát szíriai részről technikai szükségesség volt és az IPC propagandája csak azért nevezte „megtorló intézkedésnek”, hogy felelősségét Szíriára háríthassa. Szolidaritás Az olajvezeték „elvágásának” vádjával az IPC az iraki és a libanoni közvéleményt kívánta Szíria ellen hangolni. Irak olajjövedelmének döntő fontossága van: ez fedezi az állam bevételeinek 80—90 százalékát Az IPC 1965-ben olajrészesedésként több, mint 131 millió font sterlinget fizetett ki a bagdadi kormánynak. Az IPC „érvelése”: ha Irak nem akarja olajjövedelmének csökkenését (amely az olajvezeték elzárása miatt bekövetkeznék), akkor bírja rá a szíriai kormányt az IPC-vel szemben támasztott igényének mérséklésére, mert ez az olajvezeték újramegnyitásának feltétele. Hasonló zsarolással kísérletezett a társaság Bejrútban is, arra hivatkozva, hogy az olajvezeték elzárása megakadályozza Libanon olajellátását. Ez a nagyszabású zsaroló hadművelet az IPC pozícióinak meggyengülésére vezetett, s ugyanakkor kiváltotta az érdekelt arab kormányok ellentámadását. A haladó arab közvélemény síkraszállt Szíria mellett. Makhausz szíriai külügyminiszter Bagdadban megmagyarázta, miről van szó és kérte az iraki kormányt, segítse Szíriát a konfliktusban. Nagi Taleb iraki miniszterelnök válaszul kijelentette: „Fenntartás nélkül támogatjuk Szíriát az IPC-vel szemben támasztott követeléseiben.” Irak után Libanon is szolidaritást vállalt Szíriával. Karami miniszterelnök kijelentette, hogy a konfliktus minden következményéért az IPC-t teszi felelőssé. Az IPC manővere tehát nem érte el célját, sőt, mint az olajválság „eszkalációjának” következő szakasza megmutatta, visszafelé sült el. Az olajtársaság konoksága és a Szíria iránt megnyilvánuló szolidaritás az olajtermelő arab országokban új lendületet adott annak a mozgalomnak, amely az olajkincs államosítását sürgeti. Szíria nem tervezte az olajvezeték államosítását, de az IPC szabotázsa láttán a szakszervezetek most már felvetik az államosítás lehetőségét. Irak, amely hosszú idő óta hiába igyekszik rábírni az IPC-t konceszsziói csökkentésének tudomásulvételére és a termelés fokozására, a szíriai válságot felhasználja saját tárgyalási pozícióinak megerősítésére. Libanon is igyekszik Szíria harcosságából hasznot húzni és Karame minisztereinek az IPC bejrúti igazgatójával közölte, hogy ugyanazokat a kedvezményeket kéri, amelyeket Szíria. Tariki sejk Az olajállamosítás híveinek szóvivője, Abdallah Tariki sejk, az emigrációba kényszerített volt szaúdarábiai olajipari miniszter, aki jelenleg a szíriai kormány tanácsadója, a Le Monde-nak adott nyilatkozatában kifejtette, hogy az IPC lemarad az események mögött, s a társaság nincs abban a helyzetben, hogy gazdasági megtorlással térdre kényszeríthesse Szíriát. Az olajvezetékről nem lehet lemondani és nem lehet egyik napról a másikra helyette Irakban, vagy Törökországban másikat építeni. A Moszulból és Kirkukból Bászrába vezető pipeline megépítése legalább három évig tartana és a hegyvidék adottságai miatt rendkívül költséges lenne. Tariki sejk szerint Irak nem abban érdekelt, hogy Szíria ellenében az IPC-vel közösen építsen új olajvezetéket, hanem abban, hogy Szíriával együtt használja fel a jelenlegi szíriai olajvezetéket az IPC ellenében, vagyis, hogy államosítsa az IPC iraki olajmezőit.„Az IPC-nek nem szabad elfelejtenie, hogy Irak műszakilag most már képes az olaj államosítására — hangsúlyozta Abdallah Tariki. — Iraknak már megvannak a szükséges káderei. Ha Irak és Szíria a világpiaci árnál 30—40%-kal olcsóbban adná el az olajat, akkor is jobban járna, mint most.”) Makrusz szíriai külügyminiszter bagdadi tárgyalásai során ugyancsak utalt az államosításra, mint az IPC- vel szemben végső soron alkalmazható rendszabályra. Mi több, kijelentette: „Ha Irak államosítaná olajforrásait, Szíria Iraktól nem kérné az olajvezeték használata fejében azokat az összegeket, amelyeket az IPC- től követel. Makhusz Bagdadban utalt arra is, hogy Szíria és Irak egyaránt számíthat a Szovjetunióra, mint biztos vevőre, ha államosítaná olajkincsét. A Szovjetunió tehát potenciálisan Szíria és Irak támogatójaként jelenik meg az új közép-keleti olajvitában. Ez jelentősen ellensúlyozza azoknak a fenyegetéseknek a hatását, amelyeket az IPC álláspontját támogató angol és amerikai lapok Damaszkusz és Bagdad címére intéztek. Arról írtak, hogy a számlát végül is Damaszkusz fogja megfizetni; hogy az IPC áttér a tengeri szállításra és így Szíria hoppon marad; hogy azok az arab kormányfők, akik ujjat húznak a nemzetközi olajkartellel. Moszadik sorsára juthatnak, hogy a nyugati nagyhatalmak nem tűrhetik közép-keleti olajforrásaik veszélyeztetését. Ezekre a fenyegetésekre a haladó arab sajtó élesen reagált. A kairói Ahram ezt írta: „Az IPC, úgy látszik, elfelejtette, milyen sors érte a Szuezi Csatornatársaságot, amely nem ismerte el az egyiptomi nép törvényes jogait...” Szuezra emlékeztetett Makhusz szíriai külügyminiszter is. A szuezi csata óta minden megváltozott Közép-Keleten, a XIX. századbeli módszerek többé nem alkalmazhatók az arab népek ellen. (Makrusz bagdadi nyilatkozata: „Nem félünk a VI. amerikai flottától és e flotta mozdulatai hidegen hagyják a szíriai kormányt. Szuez óta lejárt az imperialista flottatüntetések ideje. Mielőtt elindultam volna Bagdadba, fogadtam az Egyesült Államok damaszkuszi nagykövetét és megmondtam neki: még ha atombombával fenyegetnek is minket, nem tudnak elrettenteni jogos követeléseinktől.”) A jelek arra vallanak, hogy az Iraq Petroleum Company nemcsak a szíriai olajvezeték jövedelmének kiszámításakor tévedett, hanem akkor is, amikor nem volt hajlandó a megváltozott helyzet józan mérlegelése alapján helyrehozni a „tévedést” és amikor azt hitte, hogy megtörheti a szíriai kormányt. Ez a damaszkuszi kormány nem olyan, mint a korábbiak voltak. Ennek fel nem ismerése az IPC legnagyobb tévedése. RUDNYÁNSZKY ISTVÁN ZURJEN ÉS NASSZER „Nem félünk a hatodik amerikai flottától!” MAGYARORSZÁG 1967/15