Magyarország, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-24 / 47. szám

Víziválság | Utrecht után Új szabályok A siker mindig viszonylagos. A sportban különösen. Értéke attól függ, hogy ki, mikor, hol és­­ kik ellen éri el. Tehetséges birkózónk, Bajkó Károly, aki csak nemrég és az olimpia kedvéért pártolt át a szabafogásúaktól a kötöttfogásúak­­hoz, olimpiai bronzérmével élete eddigi legnagyobb sikerét aratta. Bronz és bronz A magyar vízilabda-válogatott olimpiai bronzérmét ezzel szemben mindenki kudarcnak könyveli el. Pedig a bronzérem ugyanaz, s a harmadik helyezés birkózásban és vízilabdában egyformán 4 pontot ér. Csakhogy, a kötöttfogásban olimpiai újoncnak számító Rajkó­­tól ez volt a maximum, amit vár­ni lehetett (bár még kis szerencsé­vel akár ezüst, vagy arany is lehe­tett volna belőle), a magyar vízi­labda-válogatottól viszont a hazai közvélemény aranyérmet remélt. Markovics Kálmán szövetségi ka­pitány a játékok kezdete előtt némi iróniával jegyezte meg: „Győzelem, vagy halál! Nekünk úgy kell ját­szanunk, hogy tőlünk csak az aranyérmet fogadják el...” Ha a magyar vízilabdázás hagyo­mányait tekintjük, akkor ez az igény jogosnak tűnik. A vízilabda 1900 óta szerepel az olimpiai prog­ramban. A magyar válogatott elő­ször 1912-ben vett részt az olimpiai tornán — eredmény nélkül. A sportág magyar híveinek három olimpiát, azaz tizenkét esztendőt kellett várniuk az újabb lehető­ségre. Nem töltötték rosszul az időt, 1924-ben, a párizsi olimpián a magyar csapat már a világ leg­jobbjai között volt és ötödik lett. Azóta a magyar vízilabda-váloga­­tott minden olimpián indult és öt alkalommal aranyérmet, két alka­lommal ezüstöt, kétszer pedig — Mexikót is beleszámítva — bronzot nyert. A sportág másik nagy, az olimpiával egyenrangú viadalán, az Európa-bajnokságon, a magyar vízilabdázók nyolcszor lettek elsők, egyszer — 1947-ben — negyedikek, 1966-ban Utrechtben pedig ötödi­kek. Ha a kezdet nehézségeit nem szá­mítjuk, akkor Utrecht volt a mély­pont. Ehhez képest a mexikói bronzérem emelkedésnek számít. Különösen, ha az esélyek latolgatá­sánál nemcsak vágyainkat, hanem a reális erőviszonyokat is figye­lembe vettük volna. Az utrechti EB-t követő esztendőben a magyar vízilabda-válogatott nem kevesebb, mint 27 országok közötti hivatalos mérkőzést játszott. Ebből 20 talál­kozót megnyert, 3 mérkőzés döntet­lenül végződött, 4 pedig vereséget hozott. Legnagyobb riválisainkkal, a jugoszlávokkal háromszor, a szov­jetekkel négyszer mérkőztünk. A hét találkozó mérlege egyáltalán nem volt biztató. Egyszer nyer­tünk (a szovjet csapat ellen), két döntetlent értünk el (egyet a ju­­goszlávok, egyet pedig a szovjetek ellen) és négyszer kikaptunk (a szovjet és a jugoszláv csapattól egyaránt kétszer-kétszer). A mexi­kói olimpia évében javítottunk ugyan a mérlegünkön, de csapa­tunk nem mutatott olyan egyértel­mű fejlődést, ami igazolta volna a maximalista várakozásokat. Az aranyérem, mint egyetlen cél, meghaladta csapatunk képességeit. A sportban azonban éppen az a szép, hogy néha tótágast áll a pa­­papírforma. Mexikóban egészen a négyes döntő első mérkőzéséig úgy tűnt, hogy az aranyérem nem is olyan hiú ábránd. A magyar csapat a selejtezők során egyre biztatób­ban játszott, első kritikus mérkő­zésén legyőzte egyik mumusát, a szovjet csapatot és ez azt ígérte, hogy a későbbiekben fel tud majd nőni a legnagyobb feladatokhoz is. Nem így történt. Ami Tokióban még sikerült, hiszen ott is csak a döntőkre „rázódott össze” úgy, ahogy a magyar csapat, az Mexikó­ban már nem ment. Túléli önmagát? De ez más történet. Az okokat nem a XIX. nyári olimpia főváro­sában kell keresni, hanem sokkal korábban. A mexikói bronzérem nemcsak a magyar csapat kudarca, hanem sokkal inkább a­­ vízi­labdáé. Lassan egy évtizede fenyeget már, hogy ez a szép, izgalmas és férfias sportág túléli önmagát. Az erőviszonyok fokozatos kiegyen­lítődése csak részben hozott fejlő­dést. A játékosok erősebbek, szí­­vósabbak, általánosabban képzet­tek, gyorsabbak lettek, de a játék hanyatlott. Sokan az új taktikai elem, a szoros emberfogás térhódí­tását hibáztatják. Helytelenül! Ez a taktika bevonult a labdarúgásba, a kosárlabdába is, a küzdelem gyorsabbá, keményebbé vált, de a játék nem halt meg. A vízilabda­mérkőzéseken azonban játék he­lyett egyre gyakrabban láttunk ví­zi pankrációt. Uralomra jutott a biztonság, mint elv, amely nem tűri a koc­kázatvállalást. Tartani a labdát, lesni az ellenfél hibáira, s ha nem hibázik, rákényszeríteni a szabály­talanságra. Lassan már nem is a gól, hanem a büntetőpont lett a vágyak vágya. Mert három bün­tetőpont után négyméterest lehet dobni, s a négyméteres­­ majd­nem gól. A vízilabda nem két csapat, hanem a játékvezető mér­kőzésévé fajult. A mérkőzések többségét ugyanis az döntötte el, hogy a bíró melyik csapatnak hány büntetőpontot ítélt meg. A közönség hazamegy Ez a vízilabda nem tetszett a kö­zönségnek, a játékvezetők produk­cióira és a szabaddobó versenyre senki sem volt kíváncsi. A játék elvesztette egyébként sem túl nagy közönségét Sajnos, a magyar vízilabda­­sport, amely a korábbi évtizedek­ben mindig a színt, a játékot, a megújulás lehetőségét adta ennek a sportágnak, maga is behódolt a kö­rülményeknek. A magyar vízilab­da-válogatott utoljára 1958-ban, a budapesti EB-on bizonyította be, hogy ebben a sportágban nemcsak harcolni és birkózni lehet, hanem szellemesen, szemet-lelket gyönyör­­ködtetően — játszani is. Azóta a mi játékunk is fokozatosan szür­kült, Tokióban sem játékban múl­tuk felül ellenfeleinket, hanem taktikában. Mexikóban már erre sem volt képes csapatunk. Sőt, a legjobbak közül talán mi játszottuk a legfe­­gyelmezettebben a biztonsági já­tékot. Még a lényegesen gyengéb­bek ellen se nagyon kockáztattunk, inkább a sokkal biztonságosabb ki­­fárasztásra mentünk. Bizonyítja ezt, hogy nyolc mérkőzésünkön mindössze háromszor tudtunk az első negyedben vezetést szerezni, négyszer döntetlenül zártuk az első negyedet, egy alkalommal pedig hátránnyal. De lehet-e ezen csodálkozni? Hi­szen ez a játék lett uralkodóvá ha­zai bajnoki mérkőzéseinken is. Az 1968. évi bajnok FTC csapata 89 góljából csak 40-et dobott akcióból, a gólkirály Felkai pedig 52 góljá­ból 39-et szerzett négyméteresből. A vízilabdázás csődjét az olim­piai torna sok unalmas mérkőzése igazolta. De még inkább az, hogy mikor a mexikói Alberca Olimpi­­cában véget értek az úszóverse­nyek és kezdődtek a vízilabda­­mérkőzések, a közönségnek több, mint a fele­­ hazament. A nemzetközi szövetség most új­ra a szabályok módosításával pró­bálkozik. Mexikói tanácskozásai során éppen Takács Jenőnek, a magyar szövetség elnökének felszó­lalására vitatta meg a beérkezett javaslatokat és hozta meg döntését. Megszüntette a négy éve beveze­tett büntetőpont-rendszert. Vissza­állította a súlyosan szabálytalan­kodók kiállítását 1 percre, de ezt megtoldotta azzal, hogy aki har­madszor is a kiállítás sorsára jut, nem jöhet többé vissza a meden­cébe. A kosarasok példáját követték abban is, hogy bevezették az úgy­nevezett 45 másodperces szabályt, azaz a támadó csapat 45 másodper­cen belül köteles kapura lőni a lab­dát. Az új szabályokat 1969 májusá­tól próbálják ki, de a vízi­labda válságát — önmagukban — aligha szüntetik meg. Ehhez a sza­bálymódosításnál sokkal többre van szükség, mindenekelőtt arra, hogy a felfogásban következzék be változás, hogy újra előtérbe kerül­jön az akciógazdag, eredményre tö­rő, látványos vízilabda. Feltételeink megvannak hozzá, kitűnő szakemberekkel rendelke­zünk, tehetségekben sincs hiány. Hagyományaink pedig szinte köte­leznek bennünket, hogy ne a mexi­kói bronzérem miatt sopánkodjunk, hanem önmagunk javára és a sportág hasznára segítsünk megújí­tani a válságba jutott vízilabdát. ARDAI ALADÁR MEXIKÓ: MAGYARORSZÁG-NSZK Behódolt a körülményeknek MAGYARORSZÁG 1968 47 Téli napfény jó egészség MEDICOR kvarclámpa Kapható a KERAVILL boltokban. Vidékre csomagküldő szolgálat: Budapest V., Kossuth L. u. 2. mi«w ^KERAVIl^^ a*a\0I C(JfrA .xr

Next