Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-04 / 1. szám

NDK—NSZK A levélváltás után Szerződéstervezet Visszhangok 1969 utolsó két hetének kiemel­kedő fontosságú európai eseménye egyúttal az új esztendő egyik leg­fontosabb európai kérdőjele — lesz-e előrelépés a két német ál­lam viszonyában? Hosszú eszten­dők után 1969 december végén történt hivatalos levélváltás a két német állam államfői között. (1951 - ben Wilhelm Pieck intézett levelet Theodor Heusshoz.) A Német Demokratikus Köztár­saság Államtanácsának elnöke, Walter Ulbricht, most levélben fordult Gustav Heinemannhoz „an­nak érdekében, hogy a békés együttélés elveinek megfelelően a Német Demokratikus Köztársa­ság és a Német Szövetségi Köztár­saság között egyenjogú kapcsolato­kat lehessen létesíteni”. Walter Ulbricht a levélhez mellékelte az NDK Államtanácsa által jóváha­gyott szerződéstervezetet is, amely 9 pontban foglalja össze azokat az elveket, amelyeknek alapján meg kell és lehet teremteni a normális és a hátrányos megkülönbözteté­sektől mentes, nemzetközi jogi ér­vényű kapcsolatokat és a két né­met állam között. Gustav Heinemann válaszolt a levélre és közölte, hogy a levelet — az NSZK alaptörvényeinek ren­delkezése szerint a szerződésterve­zettel együtt — a szövetségi kor­mányhoz továbbította, mert an­nak feladata, hogy megvizsgálja a javaslatokat és „az ügy által meg­követelt sürgősségnek megfelelően állást foglaljon”. (Az üzenetváltás formai rész­letei külön figyelemre érdemesek. Walter Ulbricht levelét dr. Mi­chael Kohl, az NDK miniszterta­nácsának államtitkára Bonnban adta át a szövetségi elnöki hiva­tal államtitkárának, Dietrich Span­­genbergnek, a Heinemann-választ pedig Spangenberg államtitkár az NDK fővárosában, Berlinben nyúj­totta át Kohl államtitkárnak. Az üzenetváltás külső körülményei tehát azonosak a szuverén államok között nemzetközileg megszokott kapcsolatok külső körülményei­vel.) A 9 pont Az NDK által előterjesztett 9 pontos szerződéstervezet azt java­solja, hogy egyelőre tíz esztendőre kössenek megállapodást a két né­met állam között; a szerződésben mindkét fél kölcsönösen elismerné a másik állam területének és ha­tárainak sérthetetlenségét és elis­merné a második világháború után kialakult európai határokat, közöttük a két német állam kö­zött húzódó, valamint az Odera- Neisse-határt. A szerződéstervezet szerint a két német állam lemon­dana az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés alkalmazásáról egymással szemben, és visszavonná a másik felet hátrányosan meg­különböztető törvényeket és ren­deleteket. A két német állam le­mondana az atomfegyverekről, az azokról való rendelkezés jogáról, a biológiai és vegyi fegyverekről, s fellépne a leszerelési tárgyalások megkezdéséért. Az NDK és az NSZK diplomáciai kapcsolatba lépne egymással, nagykövetek te­vékenykednének Bonnban és Ber­linben. Mindkét német állam köte­lezné magát, hogy Nyugat-Berlint önálló politikai egységként kezeli, s a várossal eszerint rendezné kap­csolatait. A két német állam — kölcsönösen támogatva egymást e kérdésben — haladéktalanul fel­vételét kérné az ENSZ-be. Ami a további problémákat illeti, azo­kat a 9 pontos szerződésen túl külön szerződésekkel, megállapo­dásokkal rendeznék. A levélváltás és az NDK szerző­déstervezetének Bonnba juttatása földrészünk egyik legfontosabb központi problémáját mozdíthatja ki a jelenlegi helyzetből, így az európai béke és biztonság, széle­sebb perspektívában pedig az egész világbéke szempontjából igen nagy jelentőségű. A Német De­mokratikus Köztársaság kezdemé­nyezése a kontinens békéje és ha­ladása érdekében egy olyan, több mint két évtizede meglevő, meg­szilárdult és az élet tényeivel mindenképpen összhangban álló helyzetet kíván stabilizálni és a nemzetközi jog szintjén is dek­larálni, amely egyébként a politi­ka, a gazdaság, a kultúra, vagy akár a sport szféráiban tulajdon­képpen senki előtt sem volt egy pillanatig sem kérdéses. Csak a legutóbbi választásokig a kormánykeréknél ülő és a hideg­­háborús politikát örökössé tenni kívánó kereszténydemokrata ve­zetés reménytelen kísérlete volt az NDK „nemlétezőnek tekinté­se”, az úgynevezett egyedüli kép­viselet elvének hangoztatása, a két német állam tényének tagadása. Amikor az NSZK új kancellárja október végi kormánynyilatkoza­tában végül is elismerte a két né­met állam létének tényét, azt mondotta, hogy „az NSZK-nak és az NDK-nak húsz évvel ezelőtt történt megalapítása után .. . ren­dezett egymás mellett élésre kell törekedni”. A szociáldemokrata vezetés­­ (bár óvatosabban, mint a választási kampányban) több­ször is hasonló értelemben nyilat­kozott és úgy tűnt: a szép szavak után most már csak a tettek sor­rendjét kell elhatározni Bonnban. Még konkrétabban: a két német állam létezésének tényéből le kell vonni a szükséges következtetése­ket. Igaz, Brandt kancellár az idé­zett kormánynyilatkozatban a „né­met nemzet különéléséről” beszélt. Heinemann államelnök pedig a Walter Ulbrichtnak adott válasz­ban a többi között azt írta, hogy „közös ügyünk a német nemzet egységének biztosítása”. Az igaz­ság az, hogy a „német nemzet egy­ségéről” beszélni húsz esztendővel azután, hogy ez az egység egysze­rűen megszűnt létezni, nem kü­lönösen célszerű, ha valóban a két német állam rendezett egymás mellett élése szerepel az NSZK kormányköreinek elképzeléseiben. (Külön kérdés és ezt ma már jó­zan gondolkodású nyugatnémet publicisták és politikusok is fel­vetik, hogy az elmúlt húsz esz­tendő története, a nyugatnémet ál­lam megalakításának körülményei és a kereszténydemokrata vezetés politikája mennyiben volt elindí­tója, majd elmélyítője az egykori egység eltűnésének.) Heinemann elnök válaszlevelé­ben azt írta Walter Ulbrichtnak, hogy „az ügy által megkövetelt sürgősség” figyelembevételével foglalnak majd állást Bonnban az NDK javaslatait illetően. A nyu­gatnémet politika megfigyelői sze­rint erre a válaszra azonban alig­ha kerül sor előbb, mint január 14-én, amikor Brandt kancellár­nak beszédet kell mondania a Bundestagban. Szavak és tettek De még a részletes hivatalos vá­lasz előtt jó néhány Rajna-parti állásfoglalás mutatja: a berlini ja­vaslatok fogadtatása nemcsak hogy nem egyértelmű, hanem egy­általán nem mentes bizonyos hisz­térikus elemektől. Ugyanazon a napon, amikor Bonnban már is­merték az Ulbricht-levél és a szer­ződéstervezet szövegét és megin­dultak a tárgyalások a válaszle­vél előkészítéséről, Kiesinger, mint ellenzéki vezető rendkívül élesen támadta a szociáldemokrata— szabad demokrata kormány kül­politikáját és már a Brandt-kor­­mánynyilatkozatban foglalt egyik tételnek is nekirugaszkodott, hang­súlyozván, hogy „veszélyes elis­merni egy második német álla­mot”. A Die Welt című hamburgi lap (a Springer-konszern lapja) emlé­keztet arra, hogy a keresztényde­mokraták „óva intették a kor­mányt attól, hogy átlépje a német politikában azt a határt, amelyet eddig a Bundestag valamennyi pártja együttesen védelmezett”. (Érdekes, hogy Walter Scheel kül­ügyminiszter karácsonyi üzeneté­ben ugyan kijelentette, hogy vé­leménye szerint is a német kérdés rendezése az európai béke kulcsa, és az NSZK kormánya hajlandó a két német állam közötti fe­szültség csökkentéséért tenni va­lamit, de — a Die Welt szóhasz­nálatát átvéve — hozzátette, hogy „egészen a nemzeti érdekek által megszabott végső határig”. Azt azonban, hogy ezt a határt hol kí­vánja megvonni, nem mondotta meg.) Az NDK kezdeményezését köve­tően Walter Ulbricht levelének nyilvánosságra kerülése után adott karácsonyi interjút Brandt kancellár a U.S. News and World Report című amerikai hírmaga­zinnak. Ebben az interjúban Brandt kijelentette: a politikai kérdések fontossági sorrendjében nem áll az élen Németország újra­egyesítése. „Nem beszélek többet újraegyesítésről, mivel ez az "­új­ra" valószínűleg sohasem volt sze­rencsés fogalmazás. E szóhasználat sokakban azt a hiedelmet keltet­te, hogy a múlt egy bizonyos meg­határozott pontjához való vissza­térésről van szó: a Bismarck-i bi­rodalomhoz, vagy történelmünk egy másik, még kevésbé örven­detes szakaszához” — mondotta Brandt és megjegyezte, hogy 25 évvel a második világháború be­fejezése után nem merülhet fel a múlthoz való visszatérés kérdése. A bonni kormány egyik szóvi­vője, Conrad Ahlers a nyugat­berlini rádiónak adott interjújá­ban sokkal határozottabban nyilat­kozott, kijelentvén, hogy „a szö­vetségi kormány részéről nem ke­rülhet sor a szerződés megkötésé­re”, mert ez a nemzetközi jog normái szerinti elismerést jelen­tené. A tegnap erős Függetlenül attól, hogy a kor­mányszóvivő nem hivatalos for­mában nyilatkozott, s hogy Brandt csak ünnepi interjút adott, aligha lenne megalapozott az eddig el­hangzott állásfoglalásokból az NSZK kormányának végleges ál­láspontjára következtetni. Nagyon természetes, hogy a tegnap erői — azok, amelyek az Adenauer— Erhard—Kiesinger-időszakban vi­tathatatlan autoritással képvisel­ték a bonni állam realitásokat semmibe vevő politikáját , kon­centrált támadást indítanak a Bundestagban amúgy is mammut­­ellenzékkel megküzdeni kénysze­rülő mini-koalíció ellen. S az is igaz, amit a Die Welt idézett cik­kében megállapít: a német politi­kában a nemzetközi problémákat illetően, és így az NDK-val kap­csolatos minden kérdésben, hosz­­szú esztendőkön át együtt léptek fel a Bundestag pártjai, a szociál­demokraták kart karba öltve a ke­reszténydemokratákkal. Willy Brandt kormánynyilatko­zatában voltak pozitív elemek, né­hány más lépés pedig (a többi kö­zött az atomsorompó-egyezmény Bonn részéről történt aláírása) azt a reményt kelthette az európai béke és biztonság híveiben, hogy az NSZK mostani kormánya haj­landó egy történelmileg elkerül­hetetlen átértékelés megtételére, más szóval, hajlandó elindulni a józan újrakezdés útján. Most az NDK szerződéstervezetére adan­dó hivatalos válasz mutatja meg, mennyiben voltak megalapozottak ezek a remények. GÁRDOS MIKLÓS WALTER ULBRICHT „Az ügy által megkövetelt sürgősségnek megfelelően" GUSTAV HEINEMANN 3

Next