Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 1. szám
NDK—NSZK A levélváltás után Szerződéstervezet Visszhangok 1969 utolsó két hetének kiemelkedő fontosságú európai eseménye egyúttal az új esztendő egyik legfontosabb európai kérdőjele — lesz-e előrelépés a két német állam viszonyában? Hosszú esztendők után 1969 december végén történt hivatalos levélváltás a két német állam államfői között. (1951 - ben Wilhelm Pieck intézett levelet Theodor Heusshoz.) A Német Demokratikus Köztársaság Államtanácsának elnöke, Walter Ulbricht, most levélben fordult Gustav Heinemannhoz „annak érdekében, hogy a békés együttélés elveinek megfelelően a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság között egyenjogú kapcsolatokat lehessen létesíteni”. Walter Ulbricht a levélhez mellékelte az NDK Államtanácsa által jóváhagyott szerződéstervezetet is, amely 9 pontban foglalja össze azokat az elveket, amelyeknek alapján meg kell és lehet teremteni a normális és a hátrányos megkülönböztetésektől mentes, nemzetközi jogi érvényű kapcsolatokat és a két német állam között. Gustav Heinemann válaszolt a levélre és közölte, hogy a levelet — az NSZK alaptörvényeinek rendelkezése szerint a szerződéstervezettel együtt — a szövetségi kormányhoz továbbította, mert annak feladata, hogy megvizsgálja a javaslatokat és „az ügy által megkövetelt sürgősségnek megfelelően állást foglaljon”. (Az üzenetváltás formai részletei külön figyelemre érdemesek. Walter Ulbricht levelét dr. Michael Kohl, az NDK minisztertanácsának államtitkára Bonnban adta át a szövetségi elnöki hivatal államtitkárának, Dietrich Spangenbergnek, a Heinemann-választ pedig Spangenberg államtitkár az NDK fővárosában, Berlinben nyújtotta át Kohl államtitkárnak. Az üzenetváltás külső körülményei tehát azonosak a szuverén államok között nemzetközileg megszokott kapcsolatok külső körülményeivel.) A 9 pont Az NDK által előterjesztett 9 pontos szerződéstervezet azt javasolja, hogy egyelőre tíz esztendőre kössenek megállapodást a két német állam között; a szerződésben mindkét fél kölcsönösen elismerné a másik állam területének és határainak sérthetetlenségét és elismerné a második világháború után kialakult európai határokat, közöttük a két német állam között húzódó, valamint az Odera- Neisse-határt. A szerződéstervezet szerint a két német állam lemondana az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés alkalmazásáról egymással szemben, és visszavonná a másik felet hátrányosan megkülönböztető törvényeket és rendeleteket. A két német állam lemondana az atomfegyverekről, az azokról való rendelkezés jogáról, a biológiai és vegyi fegyverekről, s fellépne a leszerelési tárgyalások megkezdéséért. Az NDK és az NSZK diplomáciai kapcsolatba lépne egymással, nagykövetek tevékenykednének Bonnban és Berlinben. Mindkét német állam kötelezné magát, hogy Nyugat-Berlint önálló politikai egységként kezeli, s a várossal eszerint rendezné kapcsolatait. A két német állam — kölcsönösen támogatva egymást e kérdésben — haladéktalanul felvételét kérné az ENSZ-be. Ami a további problémákat illeti, azokat a 9 pontos szerződésen túl külön szerződésekkel, megállapodásokkal rendeznék. A levélváltás és az NDK szerződéstervezetének Bonnba juttatása földrészünk egyik legfontosabb központi problémáját mozdíthatja ki a jelenlegi helyzetből, így az európai béke és biztonság, szélesebb perspektívában pedig az egész világbéke szempontjából igen nagy jelentőségű. A Német Demokratikus Köztársaság kezdeményezése a kontinens békéje és haladása érdekében egy olyan, több mint két évtizede meglevő, megszilárdult és az élet tényeivel mindenképpen összhangban álló helyzetet kíván stabilizálni és a nemzetközi jog szintjén is deklarálni, amely egyébként a politika, a gazdaság, a kultúra, vagy akár a sport szféráiban tulajdonképpen senki előtt sem volt egy pillanatig sem kérdéses. Csak a legutóbbi választásokig a kormánykeréknél ülő és a hidegháborús politikát örökössé tenni kívánó kereszténydemokrata vezetés reménytelen kísérlete volt az NDK „nemlétezőnek tekintése”, az úgynevezett egyedüli képviselet elvének hangoztatása, a két német állam tényének tagadása. Amikor az NSZK új kancellárja október végi kormánynyilatkozatában végül is elismerte a két német állam létének tényét, azt mondotta, hogy „az NSZK-nak és az NDK-nak húsz évvel ezelőtt történt megalapítása után .. . rendezett egymás mellett élésre kell törekedni”. A szociáldemokrata vezetés (bár óvatosabban, mint a választási kampányban) többször is hasonló értelemben nyilatkozott és úgy tűnt: a szép szavak után most már csak a tettek sorrendjét kell elhatározni Bonnban. Még konkrétabban: a két német állam létezésének tényéből le kell vonni a szükséges következtetéseket. Igaz, Brandt kancellár az idézett kormánynyilatkozatban a „német nemzet különéléséről” beszélt. Heinemann államelnök pedig a Walter Ulbrichtnak adott válaszban a többi között azt írta, hogy „közös ügyünk a német nemzet egységének biztosítása”. Az igazság az, hogy a „német nemzet egységéről” beszélni húsz esztendővel azután, hogy ez az egység egyszerűen megszűnt létezni, nem különösen célszerű, ha valóban a két német állam rendezett egymás mellett élése szerepel az NSZK kormányköreinek elképzeléseiben. (Külön kérdés és ezt ma már józan gondolkodású nyugatnémet publicisták és politikusok is felvetik, hogy az elmúlt húsz esztendő története, a nyugatnémet állam megalakításának körülményei és a kereszténydemokrata vezetés politikája mennyiben volt elindítója, majd elmélyítője az egykori egység eltűnésének.) Heinemann elnök válaszlevelében azt írta Walter Ulbrichtnak, hogy „az ügy által megkövetelt sürgősség” figyelembevételével foglalnak majd állást Bonnban az NDK javaslatait illetően. A nyugatnémet politika megfigyelői szerint erre a válaszra azonban aligha kerül sor előbb, mint január 14-én, amikor Brandt kancellárnak beszédet kell mondania a Bundestagban. Szavak és tettek De még a részletes hivatalos válasz előtt jó néhány Rajna-parti állásfoglalás mutatja: a berlini javaslatok fogadtatása nemcsak hogy nem egyértelmű, hanem egyáltalán nem mentes bizonyos hisztérikus elemektől. Ugyanazon a napon, amikor Bonnban már ismerték az Ulbricht-levél és a szerződéstervezet szövegét és megindultak a tárgyalások a válaszlevél előkészítéséről, Kiesinger, mint ellenzéki vezető rendkívül élesen támadta a szociáldemokrata— szabad demokrata kormány külpolitikáját és már a Brandt-kormánynyilatkozatban foglalt egyik tételnek is nekirugaszkodott, hangsúlyozván, hogy „veszélyes elismerni egy második német államot”. A Die Welt című hamburgi lap (a Springer-konszern lapja) emlékeztet arra, hogy a kereszténydemokraták „óva intették a kormányt attól, hogy átlépje a német politikában azt a határt, amelyet eddig a Bundestag valamennyi pártja együttesen védelmezett”. (Érdekes, hogy Walter Scheel külügyminiszter karácsonyi üzenetében ugyan kijelentette, hogy véleménye szerint is a német kérdés rendezése az európai béke kulcsa, és az NSZK kormánya hajlandó a két német állam közötti feszültség csökkentéséért tenni valamit, de — a Die Welt szóhasználatát átvéve — hozzátette, hogy „egészen a nemzeti érdekek által megszabott végső határig”. Azt azonban, hogy ezt a határt hol kívánja megvonni, nem mondotta meg.) Az NDK kezdeményezését követően Walter Ulbricht levelének nyilvánosságra kerülése után adott karácsonyi interjút Brandt kancellár a U.S. News and World Report című amerikai hírmagazinnak. Ebben az interjúban Brandt kijelentette: a politikai kérdések fontossági sorrendjében nem áll az élen Németország újraegyesítése. „Nem beszélek többet újraegyesítésről, mivel ez az "újra" valószínűleg sohasem volt szerencsés fogalmazás. E szóhasználat sokakban azt a hiedelmet keltette, hogy a múlt egy bizonyos meghatározott pontjához való visszatérésről van szó: a Bismarck-i birodalomhoz, vagy történelmünk egy másik, még kevésbé örvendetes szakaszához” — mondotta Brandt és megjegyezte, hogy 25 évvel a második világháború befejezése után nem merülhet fel a múlthoz való visszatérés kérdése. A bonni kormány egyik szóvivője, Conrad Ahlers a nyugatberlini rádiónak adott interjújában sokkal határozottabban nyilatkozott, kijelentvén, hogy „a szövetségi kormány részéről nem kerülhet sor a szerződés megkötésére”, mert ez a nemzetközi jog normái szerinti elismerést jelentené. A tegnap erős Függetlenül attól, hogy a kormányszóvivő nem hivatalos formában nyilatkozott, s hogy Brandt csak ünnepi interjút adott, aligha lenne megalapozott az eddig elhangzott állásfoglalásokból az NSZK kormányának végleges álláspontjára következtetni. Nagyon természetes, hogy a tegnap erői — azok, amelyek az Adenauer— Erhard—Kiesinger-időszakban vitathatatlan autoritással képviselték a bonni állam realitásokat semmibe vevő politikáját , koncentrált támadást indítanak a Bundestagban amúgy is mammutellenzékkel megküzdeni kényszerülő mini-koalíció ellen. S az is igaz, amit a Die Welt idézett cikkében megállapít: a német politikában a nemzetközi problémákat illetően, és így az NDK-val kapcsolatos minden kérdésben, hoszszú esztendőkön át együtt léptek fel a Bundestag pártjai, a szociáldemokraták kart karba öltve a kereszténydemokratákkal. Willy Brandt kormánynyilatkozatában voltak pozitív elemek, néhány más lépés pedig (a többi között az atomsorompó-egyezmény Bonn részéről történt aláírása) azt a reményt kelthette az európai béke és biztonság híveiben, hogy az NSZK mostani kormánya hajlandó egy történelmileg elkerülhetetlen átértékelés megtételére, más szóval, hajlandó elindulni a józan újrakezdés útján. Most az NDK szerződéstervezetére adandó hivatalos válasz mutatja meg, mennyiben voltak megalapozottak ezek a remények. GÁRDOS MIKLÓS WALTER ULBRICHT „Az ügy által megkövetelt sürgősségnek megfelelően" GUSTAV HEINEMANN 3