Magyarország, 1970. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 1. szám
USA Egy év után ! Karácsonyfa IA manőverek Egy-két külsőségben pompázatosabb volt az idei karácsony a Fehér Házban, mint az elmúlt években. A ház új gazdája, aki a külső megjelenésre igen sokat ad — a diplomáciai fogadásokon például visszaállította a kötelező trakkviseletet — gondosan ügyelt arra, hogy a karácsonyfa díszesebb, a külsőségek szebbek legyenek és hangsúlyozzák a „hagyományos amerikai” elveket. A fa díszítését ugyan az egyik legelőkelőbb New York-i áruház dekorátorai végezték, de a díszek között volt mind az ötven állam egy-egy virága ... Úgy tűnik, az elnök a fa alá került politikai ajándékcsomagokkal is jórészt elégedett. Egy évvel a nagy erőpróba, a jövő évi kongresszusi választások előtt az új kormány szilárdan a nyeregben van s ha akadnak is nehézségei, nem fél a támogatás elmaradásától. Ma már arra is jut idő, hogy a jövő évi stratégia kialakítására gondoljanak s még távolabbra, az 1972- es elnökválasztásokra is bizakodva tekintsenek. Kétségtelen, hogy Nixon ügyesen használta ki az első évet a Fehér Házban. Átgondoltan igyekezett lecsillapítani a hatalmas hullámokat az amerikai közvélemény tengerén s kitalálta a „csendes többség” fogalmát. S ezt kötötte össze egy másik jelszóval, amely az amerikai politika kulcskérdésében, a vietnami háború kérdésében hatott sokakra megnyugtatóan : a „vietnamizálás” gondolatával. A „vietnamizálás” Aligha vitatja valaki, hogy Johnson a vietnami háborúba bukott bele. — Nixon leszűrte a megfelelő tanulságokat, legalábbis a közvélemény megnyugtatását illetően. Bár a jelenlegi kormány legalább olyan elszántan védelmezi vietnami politikáját — amelynek fő elvei aligha térnek el a korábbiaktól, a Johnson-féléktől, Nixon a „vietnamizálás” tervével kihúzta a kérdés méregfogát. Az átlagamerikait, aki Nixon politikai számításainak alapja, kétségtelenül nem a háború jellege nyugtalanította, még az sem, hogy ez milyen következményekkel jár az Egyesült Államok nemzetgazdasága vagy nemzetközi tekintélye szempontjából, hanem a saját közvetlen problémája: az, hogy fia, testvére, barátja neve könnyen felkerülhet a halottak listájára s ráadásul értelmetlenül, látható eredmény nélkül. A „vietnamizálási politika” aligha hozhatja meg a békét Vietnamban s ezzel Nixon is tisztában van — de meghozhatja számára a nagy fontosságú politikai támogatást, a szavazatokat az Egyesült Államokban. Ez a tény annak ellenére is beigazolódni látszik,hogy a háborúellenes mozgalom, a moratóriumok tanúsága szerint, soha nem látott méreteket ért el az Egyesült Államokban. A választók jelentékeny része azonban egy „vietnamizált” háborút már hajlandó elfogadni, különösen, ha ezt a tervet ügyesen kötik össze saját, valóságos vagy vélt érdekeivel, az Egyesült Államok tekintélyének az átlagamerikai szempontjából mindig hatásos propagandájával. Módszermódosítás A vietnami háború: csomópont, amely körül összpontosul a mai Amerika minden problémája. Ha Nixonnak sikerül e téren elkerülni a kiélezett összecsapást, más területeken már könnyebb teret nyernie. A jelenlegi kormányzat ezt a lehetőséget eddig határozottan igyekezett kihasználni a maga javára. Nixon külpolitikájában igyekezett bizonyságot adni arról, hogy levonta a korábbi kudarcok tanulságait és az amerikai pozíciók és erők megőrzését más, „csendesebb” módszerekkel igyekszik végrehajtani. A csendes-óceáni amerikai politika „átértékelése”, amelyet az emlékezetes Guam-szigeti sajtókonferencián jelentett be az elnök, jellegzetes példája ennek az elképzelésnek: ugyanazt elérni, más, „csendesebb”, nem olyan feltűnő módszerekkel, biztosítani az Egyesült Államok befolyását a térségben. Persze a kormány széles körben hangoztatott törekvései és a valóságos tettek között igen nagy a szakadék — elegendő, ha a laoszi, kambodzsai, thaiföldi intervenciós akciókra utalunk. Az ellentmondásos taktika előbb-utóbb nyílt konfliktushoz vezethet, de egyelőre eléri a hatást az Egyesült Államokban s még a politikai irányzat nyílt ellenfeleit is meg tudja átmenetileg bénítani. Nixon egyre nagyobb magabiztosságot mutat. Legutóbbi Vietnammal foglalkozó nyilatkozatában például már arról beszélt több-kevesebb nyíltsággal, hogy „megvannak a győzelem lehetőségei”, a „független és nem kommunista Dél-Vietnam” megtartásának körülményei. Az ilyen kijelentés mutatja a kormány igazi céljait: a pozíció változatlan megtartását Vietnamban , de ugyanakkor megnyugtató hatású is: az Egyesült Államok csökkenő kockázattal is képes erre. A magabiztosság más területeken is megmutatkozik. Nixon ma már vállalni meri, hogy ujjat húzzon az ellenpárti többségű kongresszussal, nyíltan megfenyegeti a törvényhozást, hogy kenyértörésre viszi a dolgot, ha a honatyák neki meg nem felelően viselkednek, ■nem szavazzák meg időben a költségvetést, túl sok pénzt akarnak olyan célra, amely nem fedi a kormány elképzeléseit, ellenállást tanúsítanak a kormány céljaival szemben. A kisebb összecsapások ellenére (a kongresszus például a katonai költségvetéshez olyan záradékot fűzött, amely megtiltotta az amerikai csapatok szárazföldi hadműveleteit Laoszban és Thaiföldön), az elnök békejobbot nyújtott az egyezség fejében. (Ebben az esetben haladéktalanul kijelentette, hogy mindig is a beavatkozás ellen foglalt állást, s ez kormánya politikája, egyébként az intervenciós kísérlet maradt a régiben.) Szemben a törvényhozással A szenátus vonakodása paradox módon esetleg Nixon esélyeit javítja: megfelelő bűnbakot biztosít az elnöknek ahhoz, hogy korábbi ígéreteit ne lehessen számon kérni. Ha a kormányprogram elmarad a választási ígéretek mögött, abban, az ilyen érvelés szerint, nem az elnök, hanem a vonakodó kongreszszus a bűnös, s éppen ideje, hogy az ellenállókat a jövő évi választáson kibuktassák helyükről. Ezzel az érveléssel egyébként a kongresszusi ellenzék is tisztában van s azt is tudja, hogy a kormánynak módja van az ellenállás megbüntetésére is, olyan intézkedésekkel, amelyek értékes szavazatokba kerülhetnek majd jövőre, állami rendelések elmaradásával a választókerületekben, a honatya által kért kedvezmények elodázásával. A képviselőházban ismét jól működik a konzervatívok régi szövetsége, a „Dixiecraft”, a republikánusok és a déli demokraták koalíciója, amelyhez most a demokrata párt konzervatív csoportjának jó egynéhány tagja is csatlakozott. A szenátusban, ahol a személycserék a hatéves választási szakaszok miatt lassabban mennek, ez a koalíció még nincs többségben, de a republikánus választási stratégák már nagyban készülnek arra, hogy a kulcsfontosságú poszton levő liberálisokat kibuktassák helyükről 1970-ben. Ez az új szövetség az elnök megítélése szerint éppen ott nyújt segítséget a hatalom megszilárdításához, ahol arra a legégetőbb szükség van: a „rend és törvényesség” megszilárdításában. Nem vitás, hogy ez a — gyakran a legalantasabb elképzeléseket takaró jelszó nagymértékben hozzájárult a tavalyi sikerekhez és a Nixonkormány haladéktalanul hozzálátott az ígéret valóra váltásához. A rendőri szervek megszilárdítása a legnagyobb csendben megy végbe, de rendkívül gyors ütemben halad, a legfontosabb tanácsadó, Mitchell igazságügyminiszter, biztosítja az ehhez szükséges alapokat és irányítást, az említett politikai koalíció pedig a szükséges politikai támogatást. Az amerikai törvényhozás az elmúlt hónapokban egész sor kérdésben módosította a törvényességi garanciákat, úgy, ahogy azt az igazságügyminisztérium kérte — ezek a csendben végrehajtott módosítások nagyban megnövelik a rendőri szervek erejét és hatékonyságát minden belső konfliktus esetére, illetve még azok megelőzésére. A Nixon-kormányzat ma már határozott hangon követel, fenyegetően inti le ellenfeleit. Agnew alelnök a Fehér Ház támogatásával egész sor beszédet mondott, amelyben csendet követelt meg a potenicális ellenfelektől is, többkevesebb nyíltsággal kilátásba helyezve a megtorlás eszközeit. (Amikor az amerikai nagy tv-társaságok meglehetősen bírálóan kommentálták az elnök emlékezetes november 3-i beszédét, Agnew közvetve még a működési engedélyek megvonását is kilátásba helyezte.) Az égbolt nem felhőtlen Az égbolt azonban mégsem felhőtlen. Nixon három ígérete közül kettőben: a vietnami háború terén és a rend helyreállításában, vagyis a hangos ellenállás és a tömegmegmozdulások elhallgattatásában bizonyos mértékig előre tudott jutni s innen származik magabiztossága. De egyre fenyegetőbben alakul a gazdasági helyzet, noha a kormány harmadik ígérete az infláció megállítása volt. Az infláció ennek ellenére ma is terjed, ugyanakkor néhány kényszerintézkedés a recesszió veszélyét vetette fel: csökken a termelés szintje, növekszik a munkanélküliség, csökken a vállalkozók kedve, amelyet híven tükröz az a tény, hogy az üzleti körök hangulatát meglehetős pontossággal mérő műszer, a New York-i értéktőzsde egyre nagyobb pangást mutat, a részvények árfolyama évek óta nem volt olyan alacsony szinten, mint december első felében. A középrétegek egy részénél Nixon előbbre jutott, de a nagytőke bizonytalan, különböző csoportjainak magatartása korántsem egyértelmű. Ha Nixon nem tudja kialakítani a megfelelő egyensúlyt, ha az infláció folytatódik vagy nagyszabású recesszió következik be, az az ország egészére kihat és csökkentheti a várt politikai támogatást. Nixon ennek ellenére elégedett: úgy véli, hogy az első év a Fehér Házban sikerrel járt. Ezt a sikert eddig nem annyira a tettek hozták meg, mint a kisebb lépéseket kísérő retorika, egyes esetekben pedig a sekélyes politikai manőverezés, a pillanatnyi helyzet ügyes kihasználása. Kérdés, hogy ez az egyensúly mennyi ideig tartható fenn. KIS CSABA TÖPRENGŐ LAIRD A PENTAGON KÖLTSÉGVETÉSI VITÁJÁBAN A New York-i értéktőzsde egyre nagyobb pangást mutat MAGYARORSZÁG 1 9 7 0 1