Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-03 / 49. szám
Öt világrész száz lapjából • Öt világrész A Demokrata Párt Kennedyhez fordul tatss. THE SUNDAY TIMES McGovern politikailag halott — sokáig éljen a Demokrata Párt! Ez az egyik módja a választási eredmények összefoglalásának, és ez nyújtja a legtöbb vigaszt a demokratáknak. Az elnök elsöprő győzelmet aratott, de nem tudott többséget szerezni a kongresszusban, sőt a Demokrata Párt két mandátummal növelte szenátusi többségét. Politikailag az amerikaiak rendkívül árnyaltan juttatták kifejezésre álláspontjukat: mintegy ötven százalékuk megosztotta szavazatait és inkább szavazott az adott politikusra, mint a pártra. Éppen ezért nem lesz könnyű a demokratáknak visszaállítani régi győztes koalíciójukat, de a republikánusoknak sem, hogy tovább szilárdítsák azt, amit ezúttal elnyertek. Az amerikai politikai pártok nem pártok olyan értelemben, mint az európai politikai pártok és most, a választások lezajlása után, a demokratáknak nincs vezetőjük. McGovern súlyos veresége azt jelenti, hogy minden befolyását elvesztette csakúgy, mint Goldwater szenátor 1964-es vereségét követően. Ezután Edward Kennedy szenátor kerül majd rivaldafénybe. Kennedyt kemény politikai harcosnak tekintik, akit ravaszsága és érzékeny ítélőképessége hozzásegítheti a győzelemhez Ha valóban akarta volna, elnyerhette volna pártja elnökjelöltségét. De miután egy ideig játszott ezzel a gondolattal, arra a meggyőződésre jutott, hogy ez nem a megfelelő év céljai eléréséhez, miután nehéz lenne vereséget mérni Nixonra. Éppen ezért Kennedy ebben a kampányban arra korlátozta tevékenységét, hogy bebizonyítsa: valóban jó demokrata. Buzgón részt vett McGovern és számos kongresszusi jelölt választási hadjáratában, gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljön ki teljesen a rivaldafényből. Nyugodt természetességgel elfogadta azt, amiről tudta, hogy elkerülhetetlenné válik , hogy immár a demokraták többsége feléje fordul, mint a legalkalmasabb férfi felé, hogy újra egyesítse a pártot. Mindenesetre egész politikai ügyességére szükség lesz ahhoz, hogy valamiféle harmóniát teremtsen Muskie, Humphrey, McGovern és Wallace frakciói között. Már élesítik a késeket, hogy megszabaduljanak Jean Westwood asszonytól, a Demokrata Párt országos bizottsága egyik ügyvezető elnökétől, akinek a távozása sokak véleménye szerint döntő fontosságú, ahhoz, hogy megszabadítsák a pártot a csalódást okozott McGovern-féle irányvonaltól, amelynek ő egyik jelképe. Sohasem volt igazi pozitívum a párt számára, és ezért senki sem sajnálkozna távozása felett. Kennedy szerepe azonban nem sebészi feladatokból tevődik össze, sőt ő akarja a sebeket begyógyítani. Maga mellett akarja tartani McGovern híveit abban a meggyőződésben, hogy csak azért szenvedtek vereséget, mert nem volt megfelelő vezetőjük. Kennedyt nem annyira a párton belüli politikai viták foglalkoztatják, mint az, hogy visszaszerezze a hagyományos demokrata párti középosztálybeli amerikai szavazó lojalitását, aki ezúttal elpártolt és Nixon elnöknél keresett menedéket. A középosztálybeli amerikaiak nem akarják feladni nehezen megszerzett státuszuk gyümölcseit a feketék, a Puerto Ricó-iak és más kisebbségek javára, akik helyzetük megjavulását a demokratáktól várják. Dióhéjban ez a Demokrata Párt problémája. Louis Harris közvélemény-kutató arra a következtetésre jutott, hogy az amerikaiak jelenleg szinte egyenlően oszlanak meg a változást kívánók és a változásokat elutasítók között, s csak nagyon gyengén kötődnek pártokhoz vagy ideológiákhoz. Külső tényezők éppen ezért az egyik vagy a másik irányban való eltolódásra vezethetnek. A GALAMB MEGLEPETÉSE Kép szöveg nélkül (L’Express) A baj oka: a dohányzás LEUROPEO Alton Ochsner, a híres amerikai sebész a világ első tudósai között találta meg 1936-ban a dohányzásban a tüdőrák fő kiváltóját. Most, több évtized újabb kutatásai után megállapította: a dohányzás nemcsak tüdőrákot okoz, hanem az ember nőMAGYARORSZÁG 1972/49 mi tevékenységére is káros hatással van. — Meggyőződésem — mondja —, hogy a nikotin gátló hatást gyakorol a férfiak nemi tevékenységére és kisebb mértékben a nőkére is. Azok a betegeim, akiknek szívpanaszaikkal kapcsolatban megtiltottam a dohányzást, mind szexuális megfiatalodásról számoltak be. Így kezdtem meg kutatásaimat ebben az irányban. Megállapítottam, hogy már a dohányzás néhány heti abbahagyása is megélénkíti a nemi tevékenységet. Nixon, Agnew, Connally és Kissinger ORKMUT10M. Kcralb <&£&& tribune Nixon elnök kormánya és a Fehér Ház munkatársi gárdája átszervezés előtt áll, így például felvetődik, milyen szerepet bízzon Nixon Agnew alelnökre? Visszahozza-e John Connallyt Washingtonba valamiféle rendkívül exponált tisztségbe? És mit tegyen , vagy egyáltalán tegyen-e valamit Elliot Richardsonnal kapcsolatban? Bármit is tesz az elnök ezekben a kérdésekben, ennek nyilvánvalóan jelentős kihatása lesz a kongreszszushoz fűződő kapcsolatára. A kongresszus bizottsági elnökei ugyanis nehezteléssel fogadták azt a körülményt, hogy Nixon elnöki megbízatásának első szakaszában Fehér Házbeli munkatársai többet tudtak a folyamatban levő eseményekről, mint a legtöbb miniszter, ugyanakkor azonban a kongresszus mégsem tehetett fel nekik politikájukkal kapcsolatos kérdéseket. Az elnök mostani döntései nyilvánvalóan befolyásolják azoknak a férfiaknak a politikai jövőjét, akik utódai szeretnének lenni. Agnew egy kissé kevésbé akar pártpolitikusnak s vitatott személyiségnek látszani, és éppen ezért alkalmasabbnak óhajt tűnni az elnöki tisztségre. Nem kétséges: az alelnök megkönnyebbüléssel fogadná szerepének megváltozását és azt a lehetőséget, hogy az elnök mellett csendben gyakorlatot szerezzen az elnöki tisztség . Lapunk tördelésekor Richardson már megkapta új megbízatását, Laird helyére került. E fordulat azt jelzi, hogy az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb publicistája sem csalhatatlan teendőiben. Természetesen csak az elnök döntheti el, vajon növelni akarja-e az alelnök hatalmát és pozícióját. Amit e kérdésben tesz — ha egyáltalán csinál valamit —, jelezni fogja, hogy milyen jövőt szán Nixon Agnewnak. Connallyval valamivel bonyolultabb a helyzet. A texasi nem az a férfi, akit esetleg észre sem veszünk. Nagy ember a pigmeusok világában, a szerénység nem jellemzi, és Nixon házi demokratájaként a választási hadjáratban olyan energiával vett részt, hogy aligha képzelhető el, miszerint a demokraták 1976- ban kiállnának mellette. Nixont azonban még mindig eltölti az az elképzelés, hogy felvilágosult pragmatistákból „új többséget” épít ki. Connally elnöki megbízatása második szakaszának kétpárti színezetet adhat és segítheti az elnököt a demokratáknál a kongresszusban is, ahol kedvelik Connally darabos, de nem formális magatartását. A helyzet egyik kényes részlete az, hogy Connally szívesebben lenne külügyminiszter. Ezzel kapcsolatban az a nehézség merül fel, hogy amikor ő a főkapun bevonulna a külügyminisztériumba, Henry Kissinger valamelyik hátsó ajtón elhagyná a Fehér Házat. Az elnök feltételezhetően nem tekintené ezt jó cserének. Connally természetesen elfoglalhatná Laird helyét a Pentagonban, ahol már teljesített szolgálatot, haditengerészeti miniszterként. Vagy egyszerűen várakozó álláspontra helyezkedhetne Texasban és kísérletet tehetne később, hogy átvegye a Demokrata Párt romjait és harcba szálljon Teddy Kennedyvel a Demokrata Párt elnökjelöltségéért. Ez látványos bikaviadal lenne. Elliot Richardson jó megjelenésű, Harvard-típusú politikus; ez a típus pillanatnyilag meglehetősen kiment a divatból. Ám jó külügyminiszterhelyettes volt, s amennyiben az elnök úgy döntene, hogy feléleszti a külügyminisztériumot, amely most lassan halódik, Richardson valószínűleg meg tudná menteni anélkül, hogy elvesztené Henry Kissinger barátságát. Persze az sem elképzelhetetlen, hogy miután Kissinger eléri a tűzszünetet Vietnamban, lemond. Az elmúlt négy év után tulajdonképpen csak lefelé vezethet az útja. Az utóbbi időkben egyetlen kormányzat sem dolgozott keményebb és súlyosabb nyomás mellett — értve ez alatt a külső és a belső politikai nyomást —, valamint annyira feszült légkörben, mint Nixon és lojális munkatársainak kis csoportja. Elképzelhető, hogy a földcsuszamlásszerű győzelem enyhített ezen az állapoton. Négy év alatt nem voltunk tanúi semmiféle szabad vagy nyílt vitának a Fehér Ház-beli feszítetten élő férfiak részéről a köztársaság problémáit illetően, kivéve az egyetlen Kissingert. Fel sem vetették, hogy hibákat is elkövethettek, nem volt fellépésükben semmiféle öngúny, még egy mosoly sem, és nem mondottak el egyetlen jó tréfát sem. Most azonban, amikor a feszültséggel terhes munka „kifizetődött”, az elnök megerősítve látja önmagát és változást követel! Ez biztató jel: némi humorérzékkel és a történelem iránti érzékkel — ahogy Kissinger is bizonyította — sok minden elérhető. James Reston