Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1973-04-29 / 17. szám

Tűi A Tisza tegnap, ma és holnap Kanyargós folyó a történelemben Bemegy a Tisza Debrecenbe ? Eszmetöredékek Széchenyitől „Új mederben a Tisza Kiskö­rénél” — jelentették a lapok 1972. szeptember végén. Ezzel befeje­ződött a Kiskörei Vízlépcső és ön­tözőrendszer építésének első sza­kasza. A hatalmas horderejű mun­kálatokhoz 1967-ben tették meg az első kapavágásokat, a terület teljes rendezése 1985-re várható. Ahhoz azonban, hogy ennek a rendkívüli vállalkozásnak — amely, szokásainktól eltérően, gö­rögtűz nélkül, szinte a legnagyobb csendben megy végbe — a jelen­tőségét ismertethessük, nagy vo­nalakban fel kell idéznünk a ha­zai Tisza-szabályozások történetét: látnunk kell, milyen volt a Tisza tegnap és tegnapelőtt. Királyi biztosok A Tisza-völgy nagyobbik része csak a XVII. század végén sza­badult fel a török alól. Az Alföld kétharmada mocsár és „vízjárta hely” volt ebben az időben, csak egyharmada száraz. A kanyargós, zabolátlan folyó szinte minden év­ben úgy „vágtatott a rónán át”, ahogy Petőfi versében tanultuk. Az ellene való védekezést Habs­burg II. Mátyás 1613. évi dekrétu­mának XXVII. törvénycikke a me­gyék hatáskörébe utalta: „A Tisza kiöntéseivel szemben a töltések emelésére azok a vármegyék, ame­lyekben a folyó kiáradni szokott, saját javaik megmaradása érde­kében egymás között határozza­nak. Éppen úgy az ország többi vármegyéiben is a folyók kiön­tései ellenében töltéseket készít­senek.” A vármegyék ezzel az országos feladattal megbirkózni nyilván­valóan nem tudhattak: a víz ma­radt az úr. 1712-ben elpusztította Szegedet, 1751-ben majd 1774-ben az országgyűlés ismételten kény­telen volt foglalkozni a felső-ti­szai területekkel. A leghaladóbb Habsburg, I. József, felismerte a Tisza-szabályozás birodalmi jelen­tőségét, rövid, tízéves uralkodása alatt katonai térképészeket küldött ki a lápvidék felmérésére, majd Heppe mérnökkel a legveszélyez­tetettebb szakaszokon néhány töl­tést is építtetett Halálával, mint megannyi más reformtörekvése, a tiszai árvizek elleni védekezés is abbamaradt. Az országgyűlés 1815-től kezdő­dően királyi biztosokat küldött ki a helyi vízszabályozási munkák irányítására és ellenőrzésére. E biztosok — Sigray Károly, Orczy Lőrinc, Károlyi Antal — jóindu­latú elgondolásai hajótörést szen­vedtek a megyék ellenállásán. Debrecen például, amelynek gaz­dasági élete elsősorban az árvizek által rendszeresen megöntözött Hortobágy rideg állattartásán ala­pult még az 1840-es években is a szabolcsi és hevesi ármentesítés ellen foglalt állást — olvashatjuk „A Tisza szabályozása” című, 1971- ben megjelent monográfiában, Bo­tár Imre és Károlyi Zsigmond mű­vében. „Számos szófogadó” 1830-ban bekövetkezett az em­beremlékezet óta legnagyobb ti­szai árvíz. 1844—45-ben újabb ára­dás pusztított a Tisza-völgyben, másfél évig le sem vonult a víz a szegedi és Szeged környéki ár­térről. Ennek az árvíznek a ha­tására hívott össze a nádor 1845. június 12-re értekezletet a Tisza­­szabályozás tárgyában. Referátu­mot Vásárhelyi Pállal készíttetett, aki már az al-dunai szabályozás munkálatainál is bizonyította ki­váló képességeit. „Előleges javas­lat” volt Vásárhelyi tervezetének címe. És ennek az árvíznek a ha­tására írta „Eszmetöredékek, kü­lönösen a Tiszavölgy rendezését illetőleg” című röpiratát Széche­nyi. A 73 oldal terjedelmű „Eszme­­töredékek” írója a lényegre ta­pintott, amikor a megyék, illetve az országgyűlés szerepét vizsgál­ta: „Sem egyiknek, sem másik­nak, ha így lehetne mondani, nem ég a dolog eléggé a bőrére”. És: „A Tiszavölgy rendezését illetőleg én az itten következő nehézsége­ket látom — írta —: 1 szőr Rop­pant vízmennyiség. 2 szer Arány­lag felette csekély eset (értsd: esés). 3 szer Jobbatlán alacsony partvidék. 4 szer Vásárhiány, mely miatt nem adhatni el a fölösle­get. 5 szőr Dologtalanság (értsd: munkanélküliség). 6 szer Földnek csekély becse. 7 szer Paradicsomi egyszerűség. 8 szer Egymás ellen álló érdek; és 9 szer Tán, de csak tán, népesedés híja. S most kép­zeljük el — folytatta Széchenyi — az itt elősorolt tényezőket egy­­másra hatodólag szoros láncolat­ban, a mint azok valósággal el­­várhatatlanul egymásban függnek, s tüstént meg lesznek arról győ­ződve, hogy a Tisza völgyét egy­két félszeg rendelettel, akarom is nem is-féle munkával s néhány nyomorult forintocskával, kivált rövid idő alatt, rendezni nem le­het, hanem hogy ily óriási mun­ka véghez hajtására rendkívüli erőfeszítés, s kivált minden anya­gi és szellemi tényezőnek egybe­hangzó mozgásba tétele kívántatik meg.” Széchenyi tudta, hogy ez or­szágos feladat, és tudta azt is, hogy a Monarchia nem tekinti sa­ját feladatának. Ennélfogva helyi társulások önkéntes alakulását és szövetkezését, Tiszavölgyi Társulat életre hívását kívánta elősegíteni ezzel a brosúrával. A Társulat 1846. január 19-én Pesten létre is jött, tagjai „Szerződvény”-t írtak alá, amelynek értelmében „min­den érdeklett vidék lakosait egy­befoglaló nagy társulatba lépünk”. Széchenyi röpirata taglalta azt is, mi minden szükséges a kor­­szakos munka elkezdéséhez. „1 szőr Kimerítő mérnöki terv. 2 szer Lehető legnagyobb egység ezen tervnek alkalmazásában, és e sze­rint 3 szar Egy parancsoló és szá­mos szófogadó. 4 szer Kész cassa. 5 szőr Mindig éber és szorosan egybehangzó felvigyázat a véghez­vitt munkák jó karbani tartására.” A tervek végrehajtásához minde­nekelőtt a „kész cassa”, azaz a készpénz hiányzott: a kezdéshez szükséges összeg egy részét, 400 000 forintot, csak Széchenyi személyes közbenjárására kölcsönözte a Rothschild, Sina és Eskeles bank­ház. A bécsi kamara évi 100 000 forintos hozzájárulást szavazott meg, és V. Ferdinand egyszeri 100 000 forint kiutalásával támo­gatta az akciót. A tervek szerint először a Ti­sza szabályozásával egyidejű ár­mentesítést kellett elvégezni, a munka második üteme a mocsa­rak, belvizek lecsapolása lett vol­na, és a harmadik ütem: a kiszá­rított föld öntözésének megoldása. Tiszadobon az Urkomi magaslat mellett, a gát építésénél és a ti­­szad­ob—szederkényi folyókanyar átvágásánál 1846. augusztus 27-én délelőtt Széchenyi tette meg az első kapavágást. Vásárhelyi Pál azonban még a munka tulajdon­képpeni megkezdése előtt meg­halt: szívrohamot kapott a Tisza­­szabályozással kapcsolatos egyik értekezleten. A munka 30 helyen indult meg egyszerre. A szabadságharc kitö­réséig összesen 107 kilométer hosz­­szú, de többnyire még befejezetlen, össze nem kötött töltés állt. A Ti­sza kanyarulatainak 9 tervezett átvágása közül csak 2 valósult meg. A szabadságharc leverése után Ferenc József a Tisza-szabályozás folytatását Bruck kereskedelmi, ipari és középítészeti miniszterre bízta, az pedig Herrich Károly mérnökre. A további munkatervek — Herrich jelentése szerint — „az illető földbirtokosokkal a töltés­vonalak iránt tartott értekezlet után fognak kidolgoztatni”. Orszá­gos összefogás helyett ismét regio­nális érdekek, kicsinyes helyi tor­zsalkodások vitaterülete lett a Ti­sza-völgy. Az 1853-as, 1855-ös ár­vizek azután részben elpusztítot­ták a már megépült, kezdetleges gátakat is. Herrich mérnök ennek ellenére, ahogyan ma mondanánk, „lakko­zott” jelentések egész sorát kül­dözgette Bécsbe. Amikor a ki­egyezés után, 1876-ban újjászer­veződött a Tiszavölgyi Társulat, Herrich hangja komorabbá vált. „A szabályozás, mint befejezett művelet, egyszerűen nem létezik. Az első stádium sincs befejezve, egész Borsod, egész Szatmár ár­tere tátongó seb — jelentette ki. — Belvizeket sehol sem eresztünk és ereszthetünk le, öntözni pedig csak egyetlen holdat sem öntö­zünk.” 1879-ben pedig bekövetke­zett a szegedi árvízkatasztrófa ... Szeged pusztulása riasztotta az országot. A parlamentben az el­lenzék vizsgálatot követelt és fel­vetette a kormány felelősségének kérdését is. Tisza Kálmán minisz­terelnök, hogy kivédje a támadá­sokat, „ejtette” Herrichet; vizs­gálatot azonban nem indíttatott, hanem külföldi szakértőket hívott az országba. Ezek francia és ma­gyar nyelven kiadott jelentései nem szűkölködnek ugyan udva­rias formulákban („A hatalmas munka elismerésre készteti a bi­zottságot” stb.), de a helyi isme­retekkel nem rendelkező szakem­bereknek is szemet szúrtak a leg­súlyosabb hibák, és azt javasolták, hogy „a töltések elhelyezése ne le­gyen senki kénye-kedvére bízva, és egy társulat se tehesse azt sa­ját külön érdekei szerint”! 1879 után új szakasz kezdődött a Tisza-szabályozás történetében: a hibák kijavításának időszaka. 1889-től Kvassay Jenő állt a mun­kálatok élén, és 1895 után a Ti­szán jelentősebb töltésszakadás már nem fordult elő. Az első vi­lágháborúig végzett karbantartási, megszilárdítási, hibakiigazítási munkák eredményeként a gátak kiállták az újabb maximumokkal tetőző 1919-es és 1932-es árvizek próbáját, és lényegében az 1970-es árvíz viszonylag szerencsés kime­netele is e régi gátak teherbíró­képességét dicséri. „Csekély eset” 1918-ra, így mondták a régiek, „új Tisza” teremtődött. A meder­nek ugyan csak egyötöde volt új, de az eredetileg 1214 kilométer A MOCSARAS TISZA - II. JÓZSEF IDEJÉN ,,5-ször: Dologtalanság” MAGYARORSZÁG 1973 17 24

Next