Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-03 / 27. szám

Ír Köztársaság Választás után Bizalmatlansági szavazat Aggodalmak Londonban Az Ír Köztársaság a meghökken­tő ellentmondások országa, s nem­csak a­ ritkán arra vetődő magyar utas számára. Európa egyik leg­ősibb népe ma Európa legfiata­labb független államában él. Más­fél évtizede megelőzte a keresz­ténység felvételében a nagyobbik brit sziget népét, sőt részt vett az angolok és szászok megtérítésé­ben, hogy aztán elnyomott gyar­matuk legyen 1921-ig. Legrégibb függetlenségi mozgal­ma, a Sinn Féin ma a politikai élet aránylag jelentéktelen ténye­zője. Míg Angliában a konzerva­tív párt és a munkáspárt a poli­tikai színskála két ellentétes pó­lusa, Írországban koalícióban kor­mányoztak négy évig. Az ír Mun­káspárt maga is furcsa ellentmon­dás — nevével ellentétben nem a városi munkásság, hanem a falu tömegbázisa. A koalíciós kormány konzervatív beállítottságú volt, mégis hozzá fűződik a szocialista országokkal való diplomáciai vi­szony felvétele, amire tavaly ősz­szel került sor. A választáson a szakértők és a fogadóirodák egyaránt a koalíció szoros, de biztos győzelmére szá­mítottak , aztán a nagy napon a választók szinte „lemészárolták”. Vezetője, Liam Cosgrave minisz­terelnök azóta már lemondott a konzervatív pártnak megfelelő Fine Gael vezéri posztjáról is — a hét közepén mégis ő képviselte Ír­országot a Közös Piac londoni csúcsértekezletén, mert az­ új kor­mány csak július 5-én alakul meg, s addig a régi kabinet viszi to­vább az ügyeket. Nagy nevek hullása A furcsaságokat sorolhatnánk még sokáig, de maradjunk in­kább a választásoknál. Közepesen élénk kampány után minden párt erősen bizakodott a sikerben és az erők számára kedvező átren­deződésében. Különösen a munkás­párt választási főhadiszállásán re­ménykedtek abban, hogy végre Dublinban is sikerül elérni a ré­gen várt áttörést, s akkor a mun­káspárt jobban rányomhatja bé­lyegét a kormány politikájára. Egy­szóval mindenki reménykedett, de arra senki sem számított, hogy este 9 órakor, az urnák lezárásá­val­­három miniszter politikai jö­vője is megpecsételődik. Másnap délben kezdődött a szavazatok számlálása, ami az arányos rend­szer sajátságai miatt elég bonyo­lult művelet. Amelyik jelölt nem kap kiemelkedően sok szavazatot, annak a sorsa sokszor csak a kilencedik, tizedik újraszámlálás­kor dől el. Délután már kiraj­zolódtak a meglepetés körvonalai, de éjfél felé kezdtek igazán iz­zadni a kormány tagjai. Sorra hul­lottak a nagy nevek: Patrick Coo­ney igazságügyi miniszter, Justin Keating ipari és kereskedelmi mi­niszter, dr. Conor Cruise O’Brien posta- és távközlési miniszter nem került be az új Dáilba, a képviselő­házba. Az ír Munkáspárt három mandátumot vesztett, s közülük kettő miniszteré volt. A választás diadalmas győztese pedig a jobbközép jellegű Fianna Fáil (FF), amely 84 mandátumot szerzett a 148 tagú Dáilban és négy évig a köztársaság történetének legnagyobb parlamenti többségével kormányozhat. Mi az oka, hogy a számszerűleg erősen megnövekedett szavazótábor ilyen elsöprő győze­lemhez juttatta a Fianna Fáilt? E párt aligha jelenthette az újdon­ság varázsát, hiszen évtizedekig jobbára egyedül kormányozott és vezére, Jack Lynch volt miniszter­­elnök mindmáig a legismertebb politikus a kis szigetországban. A válasz röviden az, hogy a vá­lasztók bizalmát nem a Fianna Fáil nyerte meg, hanem a koalí­ció vesztette el. Ígéretek öröme Az írországi választásokon ugyan­azok a kérdések játszottak fősze­repet, amelyek ma úgyszólván minden nyugat-európai országban meghatározzák a politikai hangu­latot: munkanélküliség, szédítő ár­emelkedés, szorongató adók. Íror­szágban a gazdasági helyzet sem mentes az ellentmondásoktól, de annyi bizonyos, hogy az említett gondok súlyosabban nehezednek a kis ország népére, mint másutt Az ír gazdaság ma is erősen agrár jellegű, de a 60-as évek óta lendületesen fejlődésnek indult az ipar: ólmot, cinket, rezet, ezüstöt, majd földgázt találtak és bővült a feldolgozóipar is. Az ír export­ban az iparcikkek már túlsúlyba jutottak a mezőgazdaság hagyo­mányos termékeivel szemben, és az ipar aránylag gyorsan magához tért a 70-es évek közepének ál­talános nyugati válságából is. Ta­valy már tíz százalékkal nőtt a termelés és tizenhat százalékkal a kivitel. A kicsiny gazdaság töré­keny egyensúlya mégis jobban megsínylette a tőkés recessziót, mint a közös piaci partnerei. A munkanélküliség 12 százalékra duzzadt, az infláció üteme pedig évi 18—20 százalék, s Írország mindkét téren listavezető az EGK- ban. A városokban dühöngő infláció és munkanélküliség, falun a me­zőgazdasági termelők közvetlen adóztatásának bevezetése hangolta a kormány ellen a választókat. S miközben a kormány nem érzé­kelte igazán a lakosság kiábrán­dultságát, az FF tökéletesen ki­használta az alkalmat Jack Lynch és kollégái úgy ontották választási programjukban az ígéreteket, mint­ha nem is kormányzásban megfá­radt, és a lehetőségek határait is­merő öreg rókák lennének. Maga Lynch igazi amerikai stí­lusú választási hadjáratot folyta­tott. 3000 mérföldet utazott a kam­pány alatt, ami Írország méreteit tekintve annyit jelent, hogy alig akadt falu, ahol meg ne fordult volna. Az ígéretekből pedig csak mutatóban néhány: egy év alatt 20 000, három év múlva 80 000 új állás, az infláció letörése egy év alatt hét százalékra, a gépkocsi­adók azonnali eltörlése. Hogy mit lehet mindebből teljesíteni, az más kérdés. Felmérések szerint a vá­lasztók nemigen hitték komolyan az ígérethalmazt, a fiatalok nagy része el sem ment szavazni. A vá­lasztói testület negyede első szavazó fiatal volt, akiknek több mint a fele nem jelent meg az urnáknál, nyilván nem láttak igazi alterna­tívát a láthatáron. Utólag már az is látható, hogy a kormány vereségét egy taktikai hiba is súlyosbította. A kampány vége felé, mintegy bizonytalan helyzetüket sejtve, erőteljesen „rá­játszottak” az északír témára. Az­zal vádolták az­­ellenzéket, hogy kétértelmű, sőt felelőtlen maga­tartást tanúsít az ír egység kér­désében, némelyik politikusa az IRA erőszakos módszereivel szim­patizál. Csakhogy a köztársaság lakos­ságát jelenleg elenyésző mértékben foglalkoztatta az északír helyzet és nem vette jó néven, hogy a kormány az ír egység kérdésének negatív megközelítéséből próbál politikai tőkét kovácsolni. Conor Cruise O’Brien miniszter mandá­tumával fizetett ezért. A munkás­párt ezenkívül még egy keserves tanulságot levonhatott a választás­ból. Az erősebb Fine Gaellel alko­tott koalícióban saját arcéle telje­sen elsikkadt: választótömegei csa­lódottan látták, hogy engedelme­sen alkalmazkodik a Fine Gael konzervatív, elnyomó politikájá­hoz, s ezért elfordultak tőle. Bren­dan Gorish pártvezér már levonta a következtetést és távozott a párt éléről. A választás óta egyre töb­ben követelik, hogy a munkáspárt bontsa fel a szerencsétlen koalíciót és térjen vissza 1969-es radikális programjához. Fordulat nélkül Az ír választásokat mindig meg­különböztetett figyelemmel kísérik Londonban s az FF győzelme nagy aggodalmat keltett. Jack Lynch első nyilatkozatában mindjárt új politikai kezdeményezésre szólította fel az angol kormányt az északír válság enyhítésére és Londonban attól tartanak, hogy az ír kabinet nem működik majd úgy együtt velük az IRA felszámolásában, mint elődje. Messzebb ható aggo­dalom, hogy az FF nem nyugodott bele annyira Írország kettéosztott­­ságába, mint a koalíciós kormány. A haladó erők tárgyilagosan mérlegelték a­­választás tanulsá­gait. Tomas Mac­Giolla, a ma már „Dolgozók Pártja” néven szereplő Sinn Fein elnöke magyar tudósí­tóknak nyilatkozva hangsúlyozta: az emberek torkig voltak már a szüntelen áremelkedéssel, a létbi­zonytalansággal és nem annyira az FF-re, mint a kormány ellen sza­vaztak. Michael O’Riordan, Íror­szág kommunista pártjának főtit­kára rámutatott, hogy a koalíció az elmúlt négy év alatt a rend és törvényesség jelszavával egyre jobbra tolódott. A széles körű elé­gedetlenség mégsem fordult mind­járt balra, hiszen az ír társadal­mat évtizedeken át mereven kon­zervatív szellem hatotta át, amin az egyház is teljes súlyával őrkö­dött. „Ne felejtsük el, hogy az 50-es évek elején még­­halálos bűn­nek számított a KP-ra szavazni” — érzékeltette a társadalom álla­potát O’Riordan. Hozzáfűzte: kül­politikai téren nem sok változás várható a Lynch-kormánytól, leg­feljebb némileg függetlenebb poli­tikát folytat Angliával szemben. Belpolitikai téren kissé liberáli­sabb vonalra lehet számítani, az elnyomó törvénykezés egyes szélső­ségeinek lenyesegetésével. A választás hetében mutatta be egy dublini színház a filmválto­zatból nálunk is ismert „Hazudós Billy” című angol darabot. A cí­met — talán minden él nélkül — „Hazudós Liam”-ra ízesítették. Va­jon négy év múlva Jack Lynch hattyúdalát játsszák el? LÁSZLÓ BALÁZS LYNCH SAJTÓÉRTEKEZLETE Más kérdés, hogy mit lehet teljesíteni . MAGYARORSZÁG 1977/27

Next