Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-08 / 23. szám
Szerencsés pillanatban lépett a Nemzeti Színház színpadára. 1948. június 11-én este, Shakespeare „Szentivánéji álom” című színjátékának felszabadulás utáni első felújítása az ő számára a csodák megelevenedett birodalmát jelentette. Napjainkból visszapillantva, valóban a csodával határos (valójában persze semmi természetfeletti nem volt benne!), a Blaha Lujza téri színházépületben olyan együttes mutatta fel neki, mit jelent az igazi színház, amelynek — fájdalom —, a nyomai sem igen látszanak már napjainkban! Micsoda szereposztás! Mint minden alkalommal, a premieren éppúgy, mint a kétszázadik előadáson, elsőnek Bajor Gizi érkezett, aki aznap Titánia jelmezét öltötte magára. Aztán jöttek a többiek: Mészáros Ági, Sulyok Mária, Ungváry László, Básti Lajos, Gábor Miklós, Ladányi Ferenc, Mányai Lajos, Baló Elemér, Bihari József ... (Micsoda szereposztás!) Major Tamás rendezte az előadást. A díszleteket a színpadi látványok nagymestere, az Operaháztól kölcsönkért Oláh Gusztáv tervezte; a jelmezek a páratlan ízlésű ruhakreátor, Nagyajtay Teréz rajzai alapján készültek. Félix Mendelssohn káprázatos muzsikáját a Filharmónia Társaság Zenekara tolmácsolta, amelynek élén az évszázad egyik legmarkánsabb karmester-egyénisége, az akkor éppen Budapesten működő Otto Klemperer állt. A táncokat Bordy Bella, Lakatos Gabriella, Kovács Nóra, Rab István és Fülöp Zoltán adták elő ... Az alig húszesztendős, nyakigláb Sinkovits Imre, mint a Színművészeti Akadémia másodéves növendéke, egy kezébe nyomott kandeláberrel a némaszemélyzet, vagyis a statisztéria dolgát végezte. Théseus udvarának egyik szolgája volt. A látványos, jól szervezett ki- és bevonulásokon kívül kevés tennivalója akadt, s mégsem unatkozott. Figyelte, ami körülötte történik a színpadon. Szemmel tartotta a színészeket, próbálta megérteni a rendező rejtjeles utasításait, aztán lassan kitárulkozott előtte a világ — a színház —, amelyhez azóta is alázattal közeledik. Azon kevesek közé tartozik, akik nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal készültek a színészpályára. Egy középiskolai diákelőadás váratlanul lobbantotta fel kíváncsiságát: milyen mesterség lehet ez?! Tizenhét éves koráig egyszer sem merült fel benne a gondolat, hogy színész legyen. Családjában a szolid iparosmesterség volt a divatos szakma. S amilyen váratlanul tört fel belőle a kíváncsiság, olyan mélységeket érintett meg. Az első pillanatokban lehetetlennek látszott, hogy addig megszokott életéből kilépjen. Valaki azonban a segítségére sietett, hogy leküzdje az akadályokat, áttörje a családi ellenállás gátját. Második menete annál zavartalanabb volt: minden nehézség nélkül sikerült bejutnia az Országos Színművészeti Akadémiára, ahol kiváló mesterek oltalmazták. Tanárai: Abonyi Géza, Gellért Endre, Lehotay Árpád, Rátkai Márton és Somlay Artur mindazt átadták neki, amit ők kaptak útravalóként az előttük járó nagy színésznemzedéktől: Újházi Edétől, Pethes Imrétől, Ódry Árpádtól és a többiektől. S talán valamivel többet is, a maguk gazdag tapasztalatait. A folyamat így teljes. 1951-ben, amikor színészdiplomáját elnyerte, bevonult pályakezdő állomáshelyére, a Nemzeti Színházba, ahová akkor már ismerősként érkezett, hiszen első statisztaszereplései óta lényegében állandóan jelen volt. Igaz, közben más színházakban is játszott (Belvárosi, Művész, Ifjúsági), első igazi „jelenésére” mégis csak az ország első drámai színpadán került sor. 1951. február 13-án a Kossuth-híd felszabadulás utáni újjáépítésének hősi napjait felidéző színjátékban (Háy Gyula: Az élet hídja), az országépítő munkáscsaládok egyikének, Vargáéknak legkisebbik fiát, Janit játszotta. Ezzel a szereppel vált a Nemzeti Színház egyenjogú tagjává. Kivételes rajongás a életében ez volt az a pillanat, amikor az addig csak bámult, tisztelettel körülrajongott színészek, a nagyok, sőt a legnagyobbak partnere lehetett. Nem titkolja ezeknek a szerepeknek és helyzeteknek különleges fontosságát pályáján s életében, hiszen közvetlen és most már partneri kapcsolatba került színjátszásunk felejthetetlen művészeivel — Tőkés Annával, Gózon Gyulával, Makláry Zoltánnal, Somlay Artúrral, Tímár Józseffel, Uray Tivadarral és a többiekkel. Az ősi mesterség legszebb délelőttjeit és estéit élhette át. A régi céhekben dolgoztak így egymás mellett a tapasztalt, idős mesterek, a „mindent tudók”, meg fiatal tanítványaik, akik a „mindent tudást” ostromolták! (Sinkovits Imre: „Mindig vonzottak az idősebbek. A mesterek. Iparos eleimtől ugyanis azt tanultam: az a szokás, hogy a mester jó szemmel kinéz magának egy inast, kipróbálja, ha beválik, ott tartja műhelyében. Ha nem, azt mondja: Keress más munkát! S amikor az inas közelíteni kezdi mesterét, már tudnivaló, hogy abból segéd lesz és már keresi-kutatja a következő inast, hogy a folytonosság meglegyen. És eljön az idő, amikor a segéd csinálja a mestermunkát, de erre a mester sohasem féltékeny, inkább büszke!”) Ez a kivételes rajongás, veleszületett tulajdonság. Ha nem színész, hanem ács vagy más mesterember lenne, ugyanilyen indulatok vezetnék. Pályakezdése az ötvenes évek elejére esett, s ez meghatározta szerepkörét. Az akkori idők munkásfiataljait játszotta a színpadon és a mozivásznon. Ő volt a pozitív hős. A hirtelen haragú, a nagy lobogású, aki a munkapad mellett formálta, alakította új életünket. Ezek a figurák azonban miközben beáramlottak a drámaírás műhelyébe, szegényesebbekké váltak, itt-ott emberi karaktereiket is elveszítették. A sematizmus mindent lekerekítő taposómalmában az akkori idők munkásfiataljai lényeges tulajdonságoktól szabadultak meg. A feloldást mindig a klasszikus szerepek jelentették. A sematizmus mellé — szerencsére —, egy másik kultusz is párosult az ötvenes évek elején: a hazai és világirodalom igazi értékeinek nagyszabású bemutatósorozata. Ez volt az az évtized, amikor a fővárosi és vidéki színházak olyan repertoárt építettek, melyhez hasonló azelőtt, de azóta sem található a magyar színházak műsorán, s amelyhez olyan színészgárdát is sikerült felvonultatni, amely ezeket az előadásokat felejthetetlenekké varázsolta. Sinkovits Imre színészpályája is a klasszikus feladatokban érett, vált teljessé. Csiky Gergely (Buborékok), Vörösmarty Mihály (Csongor és Tünde) és Madách Imre (Az ember tragédiája) drámái jelentették számára az igazi szerepformálás első lépcsőfokait. A Tragédia azóta is elkísérte őt, sőt ez a drámai költemény egész pályafutásának egyik legfontosabb állomását képezi. Az 1955-ös felújításban (amely körül még anynyi vihar volt) mellékszerepeket juttattak neki (A rabszolga, A föld szelleme, Saint-Just, Az elítélt, Az Úr hangja), majd a következő években előbb Ádámot, utóbb Lucifert is megformálta, így jutott el a Tragédia inaséveitől a felelősségteljes felnőtt évekig, így történt, hogy egy kolozsvári vendégszereplése alkalmával egy hétig felválta játszotta Ádámot és Lucifert. S ez a meredek út vezetett színészi pályafutásának egyik legátütőbb sikeréhez: Madách Imre—Keresztury Dezső: „Mózes” című drámájának címszerepéhez. A színész kissé mindig hasonlít a köréje épülő színház szellemi arculatához, annak mintegy az édesgyermeke, Sinkovits Imre is olyan színésszé lett, amilyenné a Nemzeti Színház rendezői, mindenekelőtt a nemrég elhunyt Marton Endre formálta. Nem véletlen, hogy egyik első nemzeti színházi szerepe, Urbán Ernő: „Uborkafa” című szatírájától (1953) Peter Weiss színháztörténeti jelentőségű Marat/Sade drámáján keresztül (1966), Vörösmarty Mihály „Czillei és a Hunyadiak” című drámájáig (1966), a „Lear király”tól (1967), a „Mózes”-ig (1967), pályájának legemlékezetesebb sikereit Marton Endre rendezéseiben aratba. Ez az ideális vagy valamivel annál is több rendező-színész páros a feltétlen bizalmon és az egymás kölcsönös tiszteletén alapult. Marton tökéletesen ismerte színészét (és színészeit), tisztában volt teljesítőképességeikkel, tudta milyen új erőpróbák, feladatok elé kell állítani őket, hogy még magasabbra szárnyaljanak. Ez a rendező-alkotói módszer Sinkovits pályáján követhető! S a végeredmény: a Nemzeti Színház egy jelentős korszaka, amellyel a hatvanas évek színházlátogató közönségét megajándékozták. Formailag is merész, újszerű előadások voltak ezek (legkülönben a Marat/Sade-dráma, amelynek páratlan sikere azoknak az újító törekvéseknek is biztató kezdetét jelentette, amelyet, ha sikerült volna végigjárni, valóban egy korszerű, modern és új Nemzeti Színház épülhetett volna fel. Az események azonban ezt a folyamatot feltartóztatták.) Négyszázszor öltötte fel Terjedelemben is legnagyobb szerepe mindmáig a Madách—Keresztury-dráma címszerepe, a „Mózes”. A bemutató óta, amely egyúttal drámatörténeti újrafelfedezést is jelentett (1967. november 2.),négyszázszor öltötte magára a népvezér jelmezét, hogy egy méltatlanul elfelejtett drámán keresztül költői és emberi értékeket szólaltasson meg. A „Mózes” tizennégy éves pályafutása páratlan értéke a magyar színházi kultúrának és elválaszthatatlan Sinkovits Imre színészi remeklésétől. Ez idő alatt a játék egyetlen estére, sőt az est egyetlen pillanatára sem hűlt le, nem veszített abból a hőfokból, amelyre a hatvanas évek végén felhevítették. Az élő színház folyamatában ez ritka teljesítmény. Pedig a négyszáz estének nem mindig volt ideális, értő, igazi színházi közönsége. Egyszer, egy ifjúsági előadás közben még a függönyt is le kellett ereszteni, s ő, Mózes köntösben kiállt a közönség elé, hogy rögtönzött szavakkal figyelmeztesse fiatal nézőit: tiszteljék más munkáját, mert az életben a kölcsönös tiszteletadás az egyetlen elviselhető magatartásforma ... Négyezer sor van a fejében állandó készenlétben: drámák és versek, amelyeket bárhol és bármikor képes elmondani, eljátszani. Alighanem ez a színészi teljesítőképesség egyik legszélsőbb határa, amelyet kellő készültséggel, állandó memorizálással lehet karbantartani. Harminckét évvel első, nemzeti színházi statisztaszereplése után, ma ő a színészmesterség egyik legjobb formátumú képviselője, A „nagy öreg”. A kérdés persze az, hogy ha ma egy fiatal, kezdő színésznövendék a Nemzeti Színház színpadára lép, hogy statisztaként kövesse figyelemmel, mi történik körülötte a színpadon, vajon ugyanazt fogja-e érezni, mint Sinkovitts Imre harminckét esztendeje? Mert különben a folyamat menthetetlenül megszakad... BÁNOS TIBOR Színészportré Harminckét éve Ha nem színész lett volna Sematikus és klasszikus szerepek SINKOVITS IMRE: MÓZES Alázattal közeledik MAGYARORSZÁG 980/23