Magyarország, 1980. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-08 / 23. szám

S­zerencsés pillanatban lépett a Nemzeti Színház színpadára. 1948. június 11-én este, Shakespeare „Szentivánéji álom” című szín­játékának felszabadulás utáni első felújítása az ő számára a csodák megelevenedett birodal­mát jelentette. Napjainkból vissza­pillantva, valóban a csodával ha­táros (valójában persze semmi ter­mészetfeletti nem volt benne!), a Blaha Lujza téri színházépületben olyan együttes mutatta fel neki, mit jelent az igazi színház, amely­nek — fájdalom —, a nyomai sem igen látszanak már napjainkban! Micsoda szereposztás! Mint minden alkalommal, a pre­mieren éppúgy, mint a kétszáza­­dik előadáson, elsőnek Bajor Gizi érkezett, aki aznap Titánia jelme­zét öltötte magára. Aztán jöttek­ a többiek: Mészáros Ági, Sulyok Mária, Ungváry László, Básti La­jos, Gábor Miklós, Ladányi Fe­renc, Mányai Lajos, Baló Elemér, Bihari József ... (Micsoda szerep­­osztás!) Major Tamás rendezte az előadást. A díszleteket a színpadi látványok nagymestere, az Opera­háztól kölcsönkért Oláh Gusztáv tervezte; a jelmezek a páratlan íz­lésű ruhakreátor, Nagyajtay Te­réz rajzai alapján készültek. Fé­lix Mendelssohn káprázatos mu­zsikáját a Filharmónia Társaság Zenekara tolmácsolta, amelynek élén az évszázad egyik legmarkán­sabb karmester-egyénisége, az ak­kor éppen Budapesten működő Otto Klemperer állt. A táncokat Bordy Bella, Lakatos Gabriella, Kovács Nóra, Rab István és Fülöp Zoltán adták elő ... Az alig húszesztendős, nyakigláb Sinkovits Imre, mint a Színművé­szeti Akadémia másodéves nö­vendéke, egy kezébe nyomott kan­deláberrel a némaszemélyzet, vagy­is a statisztéria dolgát végezte. Théseus udvarának egyik szolgája volt. A látványos, jól szervezett ki- és bevonulásokon kívül kevés tennivalója akadt, s mégsem unat­kozott. Figyelte, ami körülötte tör­ténik a színpadon. Szemmel tar­totta a színészeket, próbálta meg­érteni a rendező rejtjeles utasítá­sait, aztán lassan kitárulkozott előtte a világ — a színház —, amelyhez azóta is alázattal köze­ledik. Azon kevesek közé tartozik, akik nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal készültek a színészpá­lyára. Egy középiskolai diákelő­adás váratlanul lobbantotta fel kí­váncsiságát: milyen mesterség le­het ez?! Tizenhét éves koráig egy­szer sem merült fel benne a gon­dolat, hogy színész legyen. Család­jában a szolid iparosmesterség volt a divatos szakma. S amilyen váratlanul tört fel be­lőle a kíváncsiság, olyan mélysé­geket érintett meg. Az első pilla­natokban lehetetlennek látszott, hogy addig megszokott életéből ki­lépjen. Valaki azonban a segítsé­gére sietett, hogy leküzdje az aka­dályokat, áttörje a családi ellen­állás gátját. Második menete an­nál zavartalanabb volt: minden nehézség nélkül sikerült bejutnia az Országos Színművészeti Aka­démiára, ahol kiváló mesterek ol­talmazták. Tanárai: Abonyi Géza, Gellért Endre, Lehotay Árpád, Rátkai Márton és Somlay Artur mindazt átadták neki, amit ők kaptak útravalóként az előttük járó nagy színésznemzedéktől: Új­házi Edétől, Pethes Imrétől, Ódry Árpádtól és a többiektől. S talán valamivel többet is, a maguk gaz­dag tapasztalatait. A folyamat így teljes. 1951-ben, amikor színészdiplo­máját elnyerte, bevonult pálya­kezdő állomáshelyére, a Nemzeti Színházba, ahová akkor már is­merősként érkezett, hiszen első statisztaszereplései óta lényegében állandóan jelen volt. Igaz, közben más színházakban is játszott (Bel­városi, Művész, Ifjúsági), első iga­zi „jelenésére” mégis csak az or­szág első drámai színpadán került sor. 1951. február 13-án a Kos­­suth-híd felszabadulás utáni újjá­építésének hősi napjait felidéző színjátékban (Háy Gyula: Az élet hídja), az országépítő munkáscsa­ládok egyikének, Vargáéknak leg­kisebbik fiát, Janit játszotta. Ez­zel a szereppel vált a Nemzeti Színház egyenjogú tagjává. Kivételes rajongás­ a életében ez volt az a pillanat, amikor az addig csak bámult, tisz­telettel körülrajongott színészek, a nagyok, sőt a legnagyobbak part­nere lehetett. Nem titkolja ezek­nek a szerepeknek és helyzetek­nek különleges fontosságát pályá­ján s életében, hiszen közvetlen és most már partneri kapcsolatba került színjátszásunk felejthetet­len művészeivel — Tőkés Anná­val, Gózon Gyulával, Makláry Zoltánnal, Somlay Artúrral, Tímár Józseffel, Uray Tivadarral és a többiekkel. Az ősi mesterség leg­szebb délelőttjeit és estéit élhette át. A régi céhekben dolgoztak így egymás mellett a tapasztalt, idős mesterek, a „mindent tudók”, meg fiatal tanítványaik, akik a „min­dent tudást” ostromolták! (Sinkovits Imre: „Mindig vonzottak az idő­sebbek. A mesterek. Iparos eleim­től ugyanis azt tanultam: az a szokás, hogy a mester jó szemmel kinéz magának egy inast, kipró­bálja, ha beválik, ott tartja mű­helyében. Ha nem, azt mondja: Keress más­ munkát! S amikor az inas közelíteni kezdi mesterét, már tudnivaló, hogy abból segéd lesz és már keresi-kutatja a következő inast, hogy a folytonosság meg­legyen. És eljön az idő, amikor a segéd csinálja a mestermunkát, de erre a mester sohasem félté­keny, inkább büszke!”) Ez a kivételes rajongás, vele­született tulajdonság. Ha nem szí­nész, hanem ács vagy más mes­terember lenne, ugyanilyen indu­latok vezetnék. Pályakezdése az ötvenes évek elejére esett, s ez meghatározta szerepkörét. Az ak­kori idők munkásfiataljait játszot­ta a színpadon és a mozivásznon. Ő volt a pozitív hős. A hirtelen haragú, a nagy lobogású, aki a munkapad mellett formálta, alakí­totta új életünket. Ezek a figurák azonban miközben beáramlottak a drámaírás műhelyébe, szegénye­sebbekké váltak, itt-ott emberi ka­raktereiket is elveszítették. A se­matizmus mindent lekerekítő ta­posómalmában az akkori idők munkásfiataljai lényeges tulajdon­ságoktól szabadultak meg. A feloldást mindig a klasszikus szerepek jelentették. A sematizmus mellé — szerencsére —, egy má­sik kultusz is párosult az ötvenes évek elején: a hazai és világiroda­lom igazi értékeinek nagyszabású bemutatósorozata. Ez volt az az évtized, amikor a fővárosi és vi­déki színházak olyan repertoárt építettek, melyhez hasonló azelőtt, de azóta sem található a magyar színházak műsorán, s amelyhez olyan színészgárdát is sikerült fel­vonultatni, amely ezeket az elő­adásokat felejthetetlenekké vará­zsolta. Sinkovits Imre színészpályája is a klasszikus feladatokban érett, vált teljessé. Csiky Gergely (Bu­borékok), Vörösmarty Mihály (Csongor és Tünde) és Madách Imre (Az ember tragédiája) drá­mái jelentették számára az igazi szerepformálás első lépcsőfokait. A Tragédia azóta is elkísérte őt, sőt ez a drámai költemény egész pályafutásának egyik legfontosabb állomását képezi. Az 1955-ös fel­újításban (amely körül még any­­nyi vihar volt) mellékszerepeket juttattak neki (A rabszolga, A föld szelleme, Saint-Just, Az el­ítélt, Az Úr hangja), majd a kö­vetkező években előbb Ádámot, utóbb Lucifert is megformálta, így jutott el a Tragédia inasévei­től a felelősségteljes felnőtt évekig, így történt, hogy egy kolozsvári vendégszereplése alkalmával egy hétig felválta játszotta Ádámot és Lucifert. S ez a meredek út ve­zetett színészi pályafutásának egyik legátütőbb sikeréhez: Ma­dách Imre—Keresztury Dezső: „Mózes” című drámájának címsze­repéhez. A színész kissé mindig hasonlít a köréje épülő színház szellemi arculatához, annak mintegy az édesgyermeke, Sinkovits Imre is olyan színésszé lett, amilyenné a Nemzeti Színház rendezői, min­denekelőtt a nemrég elhunyt Marton Endre formálta. Nem vé­letlen, hogy egyik első nemzeti színházi szerepe, Urbán Ernő: „Uborkafa” című szatírájától (1953) Peter Weiss színháztörténeti jelen­tőségű Marat/Sade drámáján ke­resztül (1966), Vörösmarty Mihály „Czillei és a Hunyadiak” című drámájáig (1966), a „Lear király”­­tól (1967), a „Mózes”-ig (1967), pá­lyájának legemlékezetesebb sike­reit Marton Endre rendezéseiben ar­atba. Ez az ideális vagy valami­vel annál is több rendező-színész páros a feltétlen bizalmon és az egymás kölcsönös tiszteletén ala­pult. Marton tökéletesen ismerte színészét (és színészeit), tisztában volt teljesítőképességeikkel, tudta milyen új erőpróbák, feladatok elé kell állítani őket, hogy még magasabbra szárnyaljanak. Ez a rendező-alkotói módszer Sinkovits pályáján követhető! S a végeredmény: a Nemzeti Színház egy jelentős korszaka, amellyel a hatvanas évek szín­házlátogató közönségét megaján­dékozták. Formailag is merész, új­szerű előadások voltak ezek (leg­­különben a Marat/Sade-dráma, amelynek páratlan sikere azoknak az újító törekvéseknek is biztató kezdetét jelentette, amelyet, ha sikerült volna végigjárni, valóban egy­ korszerű, modern és új Nem­zeti Színház épülhetett volna fel. Az események azonban ezt a fo­lyamatot feltartóztatták.) Négy­százszor öltötte fel Terjedelemben is legnagyobb sze­repe mindmáig a Madách—Keresz­­tury-dráma címszerepe, a „Mózes”. A bemutató óta, amely egyúttal drámatörténeti újrafelfedezést is jelentett (1967. november 2.),négy­­százszor öltötte magára a népvezér jelmezét, hogy egy méltatlanul el­felejtett drámán keresztül költői és emberi értékeket szólaltasson meg. A „Mózes” tizennégy éves pályafutása páratlan értéke a ma­gyar színházi kultúrának és elvá­laszthatatlan Sinkovits Imre szí­nészi remeklésétől. Ez idő alatt a játék egyetlen estére, sőt az est egyetlen pillanatára sem hűlt le, nem veszített abból a hőfokból, amelyre a hatvanas évek végén felhevítették. Az élő színház folya­matában ez ritka teljesítmény. Pe­dig a négyszáz estének nem min­dig volt ideális, értő, igazi szín­házi közönsége. Egyszer, egy ifjú­sági előadás közben még a füg­gönyt is le kellett ereszteni, s ő, Mózes köntösben kiállt a közönség elé, hogy rögtönzött szavakkal fi­gyelmeztesse fiatal nézőit: tisztel­jék más munkáját, mert az élet­ben a kölcsönös tiszteletadás az egyetlen elviselhető magatartásfor­ma ... Négyezer sor van a fejében ál­landó készenlétben: drámák és versek, amelyeket bárhol és bár­mikor képes elmondani, eljátsza­ni. Alighanem ez a színészi telje­sítőképesség egyik legszélsőbb ha­tára, amelyet kellő készültséggel, állandó memorizálással lehet kar­bantartani. Harminckét évvel első, nemzeti színházi statisztaszereplé­se után, ma ő a színészmesterség egyik legjobb formátumú képvise­lője, A „nagy öreg”. A kérdés persze az, hogy ha ma egy fiatal, kezdő színésznövendék a Nemzeti Színház színpadára lép, hogy statisztaként kövesse figye­lemmel, mi történik körülötte a színpadon, vajon ugyanazt fogja-e érezni, mint Sinkovitts Imre har­minckét esztendeje? Mert külön­ben a folyamat menthetetlenül megszakad... BÁNOS TIBOR Színészportré Harminckét éve Ha nem színész lett volna Sematikus és klasszikus szerepek SINKOVITS IMRE: MÓZES Alázattal közeledik MAGYARORSZÁG 980/23

Next