Magyarország, 1981. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-05 / 27. szám
Olaszország Csak „ugródeszka”? Hálátlan szerep A PS 2 árnyéka Olaszorszgnak megint új kormánya van, 1945 óta a negyvenegyedik. Giovanni Spadolini koalícióját öt párt alkotja. A miniszterelnöke a republikánus párt tagja, van jó néhány kereszténydemokrata, s több szocialista, szociáldemokrata és liberális miniszter. Az OKP-t ismét újra kirekesztették belőle. Persze maga a tény, hogy 1945 óta először nem kereszténydemokrata alakított kormányt, maga is jelent valamit. Utoljára Ferruccio Parri, a republikánus párt elődjének számító akciópárt vezetője kapott megbízatást és került a második világháború utáni olasz kormány élére mint nem kereszténydemokrata politikus 1945 júniusa és novembere között. A két kormányalakítás között nem sok párhuzam van — hacsak nem azokra a véleményekre gondolunk, hogy a Spadolini-kormány élettartama sem lesz sokkal hosszabb. Parri kormánya antifasiszta demokratikus egységkormányként két kommunista minisztert is magában foglalt. Ezt nemcsak az OKP-nak az ellenállási mozgalomban játszott szerepe tette elkerülhetetlenné, hanem akcióegysége, megállapodása is a munkásmozgalom másik pártjával, a szocialistáikkal. Egyezményük értelmében összehangolták a két párt tevékenységét, közös bizottságot alakítottak közös politikai munkájuk irányítására. A különösen fontos kérdések megtárgyalására pedig gyakran összeült a két párt központi bizottságának közös plénuma. A helyhatósági választások Ezúttal semmi ilyesmiről sincs szó. Amióta a Marshall-segéllyel a zsebében az USA-ból hazatért De Sasperikereszténydemokrata vezér 1947-ben kitessékelte az OKP-t Itália kormányából, demokratikus egységkormányról csak szó esett, de valójában sohasem jött létre. Moré bizonyos lépéseket tett afelé és bevonta az OKP-t a parlamenti többségbe, de Morénak ezért életével kellett fizetnie, s mások már nem vállalták kísérletének folytatását. A polgári erők és a szociáldemokrácia a többször is megismételt washingtoni tilalom hatására új utakon próbálkozik azóta. Az OKP elszigetelésének útján. Lényegében Aldo Moro elrablása és meggyilkolása óta tapasztalható törekvésük, hogy Olaszországban berendezkedjenek a kormányzási váltógazdálkodásra, arra, hogy hol a kereszténydemokrata—liberális jobboldal, hol a szocialista—szociáldemokrata (esetleg radikális) front kormányozzon. Ennek eddig csupán egy — de nem jelentéktelen — akadálya volt: az OSZP gyengesége, s az OKP ereje. Hiszen ahhoz, hogy az OSZP jogot formálhasson a kormányrúdra, fel kellene nőnie. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra és az sem biztos, hogy végül is bekövetkezik. Sok mindenen múlik. Hiszen ez a számítás logikusan arra épül, hogy elsősorban az OKP rovására növelje tömegbefolyását és szavazóinak táborát. Másodsorban persze a kereszténydemokrácia rovására is, de csak annyira, amennyire amaz nem gyengülne meg túlságosan ahhoz, hogy elveszítse reményét a váltógazdálkodás másik pólusának megteremtésére. Ha ugyanis a szocialista—szociáldemokrata tömb az ő rovásukra erősödnék meg, az OKP viszont többé-kevésbé megőrizné pozícióit, általános balratolódás következnék be az országban és a jobboldal válnék a leghevesebb ellenzőjévé egy olyan váltógazdálkodásnak, amelynek gondolatát 1978-ban a magáévá tette. Az OKP szerint éppen ilyen balratolódási folyamatnak lehettünk tanúi a június 21—22-i részleges helyhatósági választáson. Berlinguer szerint ugyanis a PS 2 ügy és az elmúlt 34 év egyéb politikai botrányaiba keveredett kereszténydemokrata párt (DC) történelmileg zsákutcába jutott, és elindult a hanyatlás útján. Erre vezette viszsza a keresztes pajzs pártját ért szavazatveszteséget, a 20 százalékos tartózkodási arányt és a közbülső polgári és szociáldemokrata pártok, valamint a szocialisták térnyerését. Úgy vélekedett, hogy egykori kereszténydemokrata szavazók tömegei most emezekre adták voksukat. Rómában és Genovában tényleg ez is történt. Hiszen a óvárosban a DC 3,5 százalékot vesztett 1976-hoz képest, az OSZP pedig 3,6 százalékkal gyarapodott, miközben az OKP 0,4 százalékkal erősödött. Genovában a DC 6 százalékot vesztett, az OSZP 4 százalékkal gyarapodott, az OKP pedig lényegében megőrizte pozícióját, 0,9 százalékot vesztett. De Szicíliában és Bariban már más a kép. Ott az OSZP nem a DC rovására gyarapodott, hanem az OKP táborából „harapott le”. Szicília szigetén az OKP 6,1 százalékkal lett gyengébb és az OSZP 4 százalékkal lett erősebb, mint a DC 0,6 százalékkal gyarapodott. Bariban pedig egészen kirívó fordulat történt: az OKP 24,8 százalékról 15,9-re esett vissza, az OSZP pedig csaknem azonos arányban nőtt 12,6 százalékról 23,3-ra, míg a DC voksai 38 százalékról 33,4-re csökkentek. Országrészenként tehát ellentmondásos a tendencia. Viszont általános jelenségnek számít az OSZP megerősödése. Az óvatos Craxi Tekintettel arra, hogy csupán helyhatósági választásról volt szó, még ha sokan „politikai tesztként” fogták is föl, a parlamenti erőviszonyokban nem mérhető változás. Egyesek ezen az állapoton szeretnének változtatni azzal, hogy országos szintre is kivetítsék a helyhatósági eredményt. Ez idő szerint az újabb rendkívüli választáshoz az MSZP-nek fűződik a legnagyobb érdeke. De Craxi óvatos. Tudja, hogy a társadalmi folyamatok nem automatikusan mennek végbe, hanem szükséges terelni őket. Egyes helyeken mélyíteni kell a folyó medrét, másutt átvágni a gátat és levágni a kanyart, megint másutt megerősíteni a gátat. Tudja azt is, hogy a történelemben már sok folyami kiapadt, tehát túlságosan kivárni sem tanácsos. Valószínűleg ilyen és ehhez hasonló megfontolásból mondta ki az OSZP, hogy támogatja ugyan Spadolinit, de kormányát nem tartja végcélnak. Magyarán „ugródeszkának” szánják egy szocialista vezetésű kormány megalakítása felé. Spadolininak eszerint az a szerep jutna, hogy átmenetet képezzen a DC-től az OSZP-hez. Nem valami hálás dolog, ha arra gondolunk, hogy eljátszásában magáé Spadolinié a legkisebb epizódrészlet. Hiszen mind személyes sorsa, mind a kormányáé azon múlhat, mikor látják elérkezettnek az időt az újabb választásokra a kereszténydemokraták és a szocialisták ... A reagálások Addig is mi várható ettől a kormánytól — kérdezik manapság az olaszok. Milyen magatartást kíván tanúsítani az OKP-val és a szakszervezetekkel szemben? A választ maga a kormányfő fogalmazta meg, amikor az OEP lojális támogatását kérte az „ország érdekében”. Ami pedig a szakszervezeteket illeti, „szociális paktumot” javasolt az infláció megfékezésére a tőkések, a kormány és a szakszervezetek között. Merloni, a Gyáriparos Szövetség elnöke máris üdvözölte a tervet. A szakszervezetek megosztottak: a kereszténydemokrata befolyás alatt levő CISL hajlanék az indítványra, a szocialista—szociáldemokrata USL is kompromisszumot keres, a kommunista—szocialista irányítású CGIL azonban csak olyan garanciákkal volna hajlandó belemenni, ha nem nyúlnának a bérekhez, nem a mozgóbérskála kikezdésével akarnák csökkenteni a 20 százalék körüli inflációt, hanem az egyéb termelési költségek csökkentésével, a hatékonyság növelésével. A szociális paktum kérdése továbbra is eldöntetlen. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a szocialista—szociáldemokrata szakszervezeti vezetők egy jövendő szocialista kormány megalakulásának reményében mind nagyobb engedményekre hajlanak a tőkével szemben. Az OKP negatívan reagált az új kormány összetételére és úgy vélekedett, hogy az egyetlen újdonság abban rejlik, hogy a miniszterelnök nem kereszténydemokrata. Máris kétségbe vonta, hogy eleget tudna tenni az erkölcsi megújhodás alapvető követelményének. Hiszen a közigazgatás tárca nélküli minisztere, akire az a feladat hárulna, hogy megtisztítsa az államapparátust a PS 2 ügybe keveredett személyektől, annak a szociáldemokrata pártnak a politikusa, amelynek vezérei, Pietro Longo maga is az illegális árnyékhatalmi szervezet tagja volt... Ez csak kis lépés Nemzetközi vonatkozásban Spadolini miniszterelnök a Rómában akkreditált külföldi tudósítóknak úgy nyilatkozott, hogy kormánya hűséges szövetségese kíván maradni az USA-nak és a NATO-nak, végre kívánja hajtani az „eurorakétákról” szóló 1979-es NATO- döntést — a benne megfogalmazott tárgyalási indítvánnyal együtt. Értésre adta azt is, hogy tulajdonképpen semmi baja sincs Reagan politikájával, jóllehet az új amerikai elnök megválasztásakor azt mondta, pártja, az Olasz Republikánus Párt — neve ellenére — politikailag az amerikai demokratákhoz érzi magát közelebb. Most már azzal büszkélkedhet, hogy az olasz pártvezetők közül másodikként kereste fel Reagan Washingtonját. A kommunisták és a szocialisták között továbbra sem tapasztalható közeledés. Craxi a Der Spiegelnek adott nyilatkozatában egyenesen azt mondta, nem is gondol olyan kormányra, amelyben együtt foglalnának helyet szocialista és kommunista miniszterek. Olaszország nem Franciaország — mondta értésre adva, hogy vonala eltér Mitterrand-étól. Ami az OKP-t illeti, a kommunisták Craxi politikája ellenére is a baloldali egység megteremtésének hívei. Berlinguer és Carrillo június 29— 30-i római tanácskozásán egyenesen beiktatták a közös nyilatkozatba is: döntően fontosnak tartják a párbeszéd folytatását a szocialista pártokkal a haladás és a béke érdekében. Az OKP örül a republikánusok megerősödésének a kereszténydemokraták rovására. Arra törekszik, hogy előkészítse a talajt a kereszténydemokrácia hatalmi rendszerét felváltó „demokratikus alternatíva’ ’előtt. Efelé vezető kis lépésként fogja föl, hogy nem kereszténydemokrata politikus alakított kormányt. De semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy ellenzékben marad minden olyan kabinettel szemben, amlyikből kihagyták. Legfeljebb „ellenzékiségének foka” változnék. A Spadolini-kormány már összetételénél fogva sem nyerte el az OKP tetszését. Kommunista körökben kétségbe vonják, hogy programja haladóbbnak ígérkeznek összetételénél. SIMÓ ENDRE GIOVANNI SPADOLINI Az OKP ellenzékben marad t MAGYARORSZÁG 1981/27