Magyarország, 1984. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1984-07-22 / 30. szám
Szocialista gazdaság A holnap a KGST-ben Nem nemzetek feletti intézmény Az integráció elmélyítése Jó egy hónapja fejeződött be a KGST-csúcstalálkozó, ám iránta változatlan érdeklődés mutatkozik a világban. Ennek okai sokrétűek és összetettek, ám annyit — jelzésértékkel — kiragadhatunk ezek közül, hogy a moszkvai csúcs döntései kétségeket eloszlatók voltak két fontos kérdésben: 1. a szocialista közösség nem választhatta és nem választotta a kollektív bezárkózás, az autarchia megoldását, éppen ellenkezőleg, kimutatta készségét a világ minden józan tényezőjével való kapcsolatépítésre; 2. nem hagyott kétséget afelől, hogy a világgazdasági válság, az enyhülés megtorpanása és a belső extenzív források elapadása miatt bekövetkezett fejlődési problémákból főként a KGST-integráció javításával, a szocialista közösség kohéziójának erősítésével kíván előrejutni, új ■lendületet kapni. Nem zárja-e ki e két cél egymást, illetve nem gyengíti-e egymás hatásfokát? Milyen lesz a nyolcvanas-kilencvenes évek gyakorlata, hogyan sikerül a deklarált célokat valóra váltani, illetve az elvekben körvonalazott tiszta és világos célokat milyen eszközrendszer, módszer segítheti? Aligha kétséges — e kérdések iránti változatlan érdeklődés tehát abból fakad, hogy a KGST világpolitikai, világgazdasági tényező, amelynek elmozdulási iránya nem csupán saját helyzetét, önön világát alakítja, befolyásolja. A 80-as évek feladatai Kiindulási pontul előbb azt vegyük szemügyre, hogy mi jellemzi a KGST feladatait a nyolcvanas években, pozíciójának melyek a fő vonásai. Mint a júniusi csúcsról kiadott Nyilatkozat hangsúlyozza: „A szocialista közösség országai jelentős mértékben megerősítették gazdasági és tudományos-műszaki potenciáljukat... a jelenlegi szakaszban a KGST-tagországok legfontosabb feladatai a gazdaság intenzív fejlődési pályára történő gyorsított átállítása, a hatékonyság növelése, a társadalmi termelés további növelése; a termékek műszaki színvonalának, megbízhatóságának, élettartamának és minőségének javítása; az exportpotenciál fejlesztése, a termelőerők ésszerűbb elhelyezése.” A fogalmazásmód tárgyszerűen, realistán utal ezzel az indítékokra és a háttérre. Az utóbbit érdemes mélyebben megismerni — talán azért, hogy bizonyítsuk: a döntések, a tevékenység prioritásai valóban nem is lehetnek mások. Ehhez a világgazdasági szerep kínál tájékozódást. Köztudomású, hogy a KGST megalakulásakor, a világgazdaság fejlett régióihoz képest, a szocialista országok exportja minimális, kapcsolatuk az európai, tengerentúli fejlett országok piacaihoz esetleges és gyenge volt. Több mint harminc esztendő távlatából látva is, megállapíthatjuk — ez súlyos örökségnek bizonyult. A hatvanas évek konjunktúrája sem tudta alapjaiban megváltoztatni ezen adottság határait, a hetvenes évek második felében kialakuló súlyos világgazdasági válság pedig az eddig elért szerény eredményeket megcsonkította, míg a világ exportjának bővülése 1966—1970, 1971—1975, 1976—1980 között sorrendben 10,8, 22,8, 18,0 százalék lett, a KGST-tagországok exportjának bővülése 9,0, 20,3, 14,2 százalék volt. Az elmaradás szembetűnő az EGK-országokhoz képest is, amelyeknek azonos adatai: 15,1, 21,4, 17,5 százalék. A világkereskedelemben való részesedés statisztikája azt is elárulja, hogy (folyó áron számolva) 1960-tól 1980-ig a KGST részesedése 2,3 százalékkal csökkent — a fejlett tőkés országoké 4,3-mal, az EGK-é 2,9 százalékkal gyarapodott. Jóllehet mindebben a diszkriminációnak, az embargópolitikának, a tőkés országok protekcionizmusának jelentős a szerepe, ám az szintén tény, hogy a KGST-tagországok fejlődési dinamikája mérséklődött a hetvenes években, s a tőkés válság, az olajárrobbanás miatt elszenvedett cserearányromlás hatásait máig nem lehetett kellően ellensúlyozni. S mindennek köze van a belső és külső igényektől esetenként elmaradó ipari, mezőgazdasági szerkezethez, az az adósságállományhoz, illetve az ebből eredő fizetési problémákhoz, a fejlesztési beruházási lehetőségek bizonyos fokú beszűküléséhez. A fejlődés számai Az is a tényekhez tartozik, hogy szinte minden európai szocialista ország, beleértve a Szovjetuniót, fejlődésének bonyolult szakaszához érkezett — az előbbiekkel is összefüggésben, valamint a belső mozgásfolyamatok hatására az extenzív munkaerő és más források már nem képesek olyan többleteket nyújtani, mint az ötveneshatvanasévekben. (A Szovjetunióban például — az európai KGST- tagországok számára is közismerten — fontos szénhidrogén-lelőhelyek mind távolabbra kerülnek, olyan területekre, amelyek kiaknázása, részben a távolságok, részben a mostoha időjárás miatt jóval drágább a korábbiaknál.) így aztán, az olajárak világpiaci alakulását is tekintetbe véve, nem számolhatunk mással, mint a KGST-energiaárak folyamatos drágulásával, adott esetben cserearány-módosító (csökkentő) hatásával, a késztermékekhez viszonyítva. Nyilvánvaló, a meghatározó KGST-kapcsolatrendszer befolyásolja a tagországok világpiaci versenyképességét is, a KGST-együttműködés felbecsülhetetlen hátteret nyújt-nyújthat ehhez, s itt aligha csak, a — kétségkívül — egyik legfontosabb energetikai együttműködésre kell gondolni, hiszen a szakosodáson, a kooperáció sikerén tulajdonképpen az egész integrációs mechanizmus hatásosságán nagyon sok múlik. Nem csupán az, hogy a testvérországok egymás igényeit miként tudják kielégíteni, hanem az is, hogy a fejlett tőkés országok, illetve a fejlődők piacán képesek-e javítani pozícióikat , ami eladásaik bővülését, esetleg cserearányaik javulását egyaránt jelentheti. A moszkvai csúcs előtt a szocialista országok sajtója nagy figyelmet szentelt e területnek. A lengyel Rynki Zagraniczne című lap még áprilisban közölt egy ilyen témájú írást. Ebben összehasonlította a KGST és az EGK helyzetét, s megállapította: a KGST-tagországok kölcsönös kereskedelmében a szakosodás és kooperáció keretében gyártott termékek részaránya mintegy 10—15 százalék (a gépek és a berendezések csoportjában 34 százalék), míg az EGK-tagországok esetében a leginkább „elmaradott” területek is meghaladják a 15 százalékot, számos más területen viszont elérik a 75 százalékot. Igaz, van a KGST-szakosításban kimagasló arány — így a csapágygyártásé, amely mintegy 85—90 százalékos, általánosságban mégis igaz: a KGST-tagországok egymás közötti gyártási szakosítása, kooperációja ma már elmarad az igényektől. Mindez mérsékli a kölcsönös forgalmak fejlődési lehetőségét, gátolja a gazdaságos sorozatok kialakulását, még a műszaki-tudományos fejlődés gyorsulását is. Ismert hatás: a nem kellően mély és nem kellően szerveződő integrációs folyamat miatt párhuzamosságok is kialakultak, (például számítástechnika), egyoldalúan a végtermékgyártás iránt erős az érdekeltség, s elmaradt az alkatrészgyártás, ami megint a nagyobb, a külpiacon igazán versenyképes méretű sorozatgyártást gátolja. Nem szabad elfelejteni: a KGST alapjaiban különbözik az EGK- tól, saját útját járja, ennek öszszes előnyével, nehézségével, az összehasonlítás tehát csak roppant viszonylagos értékű lehet. Mégsem hagyható figyelmen kívül: a KGST nem nemzetek feletti intézmény; az egyenlő, szuverén, független, a nemzeti érdekeket képviselő, ugyanakkor a szocialista internacionalizmus elvét valló tagállamok közössége, amely tagjaira nem hozhat kötelező döntéseket, ha az érintett azzal nem ért egyet. (Az EGK viszont nemzetek feletti szervezet, hatásköre, mozgástere értelemszerűen más.) Egyszerűbben fogalmazva: a KGST eleve az aprólékos, nagyon idő- és „egyeztetés”-igényes döntések színhelye s ezért is alakult úgy, hogy az integráció gondosan végigjárta a fejlődés valamennyi — talán átléphető — lépcsőfokát is. Például a KGST első időszakában a szakosodási ajánlásoknak szánták azt a szerepet, hogy racionális munkamegosztást hozzanak létre a tagországok ipara között. Ezeket az ajánlásokat egyötödrészben fogadták el, s előfordult a szakosodási ajánlással ellentétes fejlesztés is. Csak 1967- től kezdve, illetve a Komplex Program elfogadása után (1971, Bukarest) lett e tekintetben jobb a helyzet. Ám a kedvezőtlen — a tagországok közötti párhuzamosságokat újratermelő gyakorlat — a mai napig nem szűnt meg teljesen, illetve szüntelenül szükségét érezzük annak, hogy az összehangolást hatásosabbá tegyük. Ennek volt fontos állomása a hosszú távú célprogramok elfogadása (1978), amelyben a népgazdaságok öt legfontosabb ágazatának a perspektíváját fektette le a KGST 1990-ig. Az idő — a nyolcvanas évek tapasztalatai bizonyították —, helyes volt a cél, jó a felismerés, ám ami történt az integráció erősítésében, a tudatosabb és mélyrehatóbb szakosodásban, kooperációban — az mindinkább kevés. Szükséges már a népgazdasági tervek jóváhagyása előtti egyeztetés, a folyamatos finomhangolás, sőt ennél több: a termelő szervezetek közötti kapcsolatok megteremtése, a vállalatok közvetlen kooperációja, s e gyakorlat érdekeltségének a megteremtése. Erre a korábbi években ritkán volt példa, s az is ábránd volt csupán, hogy a központi szinten aláírt egyezmények automatikusan érdekeltséget hoznak létre a vállalatoknál. Érdekek és érdekeltség Érdekek és érdekeltség — ez a KGST műhelymunkájának talán legbonyolultabb és ugyanakkor legérdekesebb területe. A szocialista országok közgazdászai egyöntetűen elismerik — ugyanígy szinte minden KGST-dokumentum is —, hogy javítani kell a valutáris, pénzügyi kapcsolatrendszert. A közgazdászok között ugyanakkor éles véleménykülönbségek mutatkoznak a minősítést illetően. A A CSÚCSÉRTEKEZLET Nem választotta a kollektív bezárkózás megoldását MAGYARORSZÁG 1984/30