Magyarország, 1986. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-06 / 27. szám
Olaszország A legenda I Vita I kettő között Mikor e sorok születőben voltak, Olaszország szocialista miniszterelnöke, Bettino Craxi még biztosan ült a nyeregben. Sőt, cikkünk alaphangját éppen az a tény adta volna meg, hogy Craxi rekordot javított: ezer napot töltött a Palazzo Chigiben, a miniszterelnöki palotában. A háború utáni olasz miniszterelnökök közül senki sem „uralkodott” ily hosszú ideig. Igaz, az olasz belpolitikai barométer a közelmúltban már vihart jósolt. Mindenekelőtt a kereszténydemokraták májusban lezajlott 17. kongresszusán látszottak baljós előjelek a koalíciós kormány sorsát illetően. A helyzet azonban nem látszott közvetlenül fenyegetőnek. A szocialista miniszterelnök a legnagyobb nyugalommal készült az új pénzügyi törvény előterjesztésére és megszavaztatására, a kormány jövő évi gazdaságpolitikájának megalapozására. A törvényt az év vége felé tervezte tető alá hozni, hogy aztán — a két párt, a kereszténydemokraták és a szocialisták közötti megállapodás szerint — a váltakozás elvének megfelelően átadja helyét egy kereszténydemokratának a kormány élén. Május végén A minapi kereszténydemokrata kongresszus után azonban úgy kiéleződött a vita a két párt között, hogy ötpárti (kereszténydemokrata—szocialista—szociáldemokratarepublikánus—liberális) koalíció sorsa már veszélyeztetettnek látszott. A kongresszusukon vendégként megjelenő Craxit a küldöttek kifütyülték. (Berlinguerrel is ez történt Craxiék két évvel ezelőtti veronai kongresszusán. Akkor Craxi kényszerült jómodorra inteni a küldötteket, most Ciriaco De Mita tette ugyanezt.) A kongresszus a szocialisták tudomására hozta, hogy a kereszténydemokraták nem a „váltakozás” elvének betartását várják Craxltól, hanem egy kormányzási szakaszt óhajtanak lezárni, s újat kezdeni, amelyet kereszténydemokrata hegemónia jellemez. Akkor — május végén, — még azzal odázták el a kereszténydemokraták a saját kongresszusuk állásfoglalásából származó következtetés levonását, hogy úgyis nyakukon vannak a szicíliai regionális választások (június 22), majd azok ráütik a „placet”-et a kongresszusi döntésre és a szocialista miniszterelnök nem maradhat tovább a helyén. Csakhogy azokon a választásokon semmi lényeges nem történt (két helyet vesztettek ugyan a kereszténydemokraták és egyet a kommunisták, egyet nyertek az újfasiszták és egyet a proletárdemokraták), az erőviszonyok lényegében változatlanok maradtak. A kereszténydemokraták már csak azért is reménykedtek egy kedvező szicíliai fordulatban, mert Craxi félig szicíliai, s ha saját földijei is elítélték volna politikáját, igen érzékenyen érinthette volna. De hát nem tették. Ezért „olasz módra” vágtak leket a hajójába. Június 26-án, csütörtökön a kormány törvényjavaslatot terjesztett elő a községtanácsok költségvetéséről. S ezt kétszer kellett megszavazni. Egyszer nyíltan, egyszer titkos szavazással. Megjegyzendő, hogy a T. Ház a nyílt szavazáson még bizalmáról biztosította a kormányt, de mikor a második szavazás előtt kigyulladtak a honatyák feje fölött a nagy neonbetűk, hogy „Scrutinio segreto”, azaz titkos szavazás kezdődik, a képviselők jelentős többséggel a kormány ellen szavaztak. 72 kormánypárti képviselő voksolt saját kormánya ellen! A kereszténydemokraták hozzáfogtak kongresszusuk döntésének végrehajtásához. A napokban jelent meg Olaszországban két politikai esszé. Mindkettőt az a Piero Ottone írta, aki újságíróként a jobboldali konzervatív világlap, a Corriere della Serraból a hetvenes évek derekán egy angolszász értelemben vett, balfelé is tekintgető centrista orgánumot faragott, mint a lap főszerkesztője. Két most megjelent műve, „A játék szabályai” és a „Hatalmasok játszmája” alapműveknek tekinthetők nemcsak Craxi pályafutásának felmérését, hanem a közelmúlt olasz eseményeinek értékelését illetően is. (Ottone egyébként 1978-ban megvált a laptól.) Külön lift Ha már a „Hatalmasok játszmája” megemlítődött, megjegyzendő: Craxi még nem tette le a fegyvert. A „hatalom művészei” — írja Ottone — „veszteseknek vagy győzteseknek születnek”. És Craxi hatalmas energiával a győztesek soraiba verekedte föl magát. Alig másfél éve még a kereszténydemokrata főtitkár, Ciriaco De Mita szinte atyáskodva mondta róla, hogy ......ez az ember szeret miniszterelnök lenni.” Egy elegáns római folyóirat, a havonta egyszer megjelenő „II Piacere” (Az életöröm) szokatlanul közel vitte Craxi magánéletéhez is az olvasót: a világszép Piazza Navona melletti Raphael-szállodában három szobája van, külön lifttel. Az egyik szoba csupa könyv és újság, meg rengeteg ásványvíz. Sokat kell innia, mert cukros. Későn kel, utána beéri két lágytojással, pedig valamikor nagyevő volt, de betegsége ma már óvatosságra kényszeríti. Hogy a közelmúlt magas olaszországi inflációs rátáját a mozgó bérskála okozta magas munkabérek vagy a magas közköltségek okozták-e, avagy ez is, az is ma már nem túl érdekes, hiszen a Craxi-kormány egyik legnagyobb sikere, hogy megállította az inflációt, amely ma Olaszországban is a közelmúlt 20 százalékával szemben 5,9 százalékra esett vissza. A mozgó bérskála ügyében lefolytatott népszavazás Craxi legfontosabb politikai sikereinek egyikét hozta számára: a kommunistákkal szemben neki adtak igazat a szavazók. Sokan azt hitték, hogy valami nagy fordulat jön e népszavazás után a nemzet életében. Ottone értelmezése szerint azonban csupán egy becsvágyó fiatal politikus jó ösztöne szülte a sikert, anélkül, hogy valami lényegbevágó fordulatot hozott volna az ország életében. Ami pedig az inflációt illeti, a tőkés világban szinte mindenütt csökkent, még erőteljesebben, mint Itáliában. Hogy Craxi választotta-e ki kabinetjébe vagy sem, az talán sosem fog kiderülni, de tény, hogy a tőkés Európa egyik legkiválóbb adóügyi szakértője, Bruno Visentini került melléje pénzügyminiszternek és valósította meg azt az új adóügyi törvényt, amely szintén Craxi nagy sikerei közé számít, ő ugyan csak a háttérből figyelte miniszterének nem kis harcát a törvényjavaslat sikeréért, de mindig jó érzékkel és jó időben lépett egyet-egyet a törvény érdekében. Külkapcsolatait illetően kétségtelenül a kelet-nyugati viszony javításának szolgálatában utazott Craxi Berlinbe, Moszkvába, Varsóba, Budapestre, de járt Washingtonban és Londonban is. „A kormány külpolitikai irányvonalát a parlament többségének meggyőződéssel kell támogatnia, mert ha ez a kérdés megosztja a koalíció pártjait, a kormány nem tarthatja magát.” E szavakat az „Achille Lauro” emlékezetes elrablásának ügyével kapcsolatban akkor mondta, amikor a szicíliai Sigonellán kis híján lőtte egymást néhány olasz és amerikai katonai egység. Pártjának emblémájából kivetette a sarló-kalapácsot és vörös szegfűt tettek a helyére. Marx helyét Proudhon foglalta el a párt elméletének tengelyében és Craxi a Szocialista Internacionálé alelnöke is lett. Nemzetközi elemzések, közvetlenül Bruno Kreisky mellé helyezik, azoknak a politikusoknak a sorába, akik a legkiegyensúlyozottabban kezelték a rendkívül kényes közel-keleti problematikát. Sikerei már-már azt a gyanút keltették, hogy hatalma túlburjánzik. Nyíltan fel is vetődött vele kapcsolatban a kérdés: nem fenyegeti-e az olasz demokráciát Bettino Craxi? Különösen a bíróságokkal történt néhány összecsapása irritálta az olasz közvéleményt. Az olasz szocialisták nem egy alkalommal fejtegették, hogy túl nagy hatalom van a bírák-ügyészek kezében és fölvetették új törvények szükségességét e hatalom korlátozására. Ez eddig rendben is volt. Craxi azonban nem érte be ennyivel, hanem egy ügyész, Carlo Palermo ellen miniszterelnöki minőségében kért eljárást a Legfelsőbb Bíróságtól, amihez az alkotmány értelmében nem volt joga. (A szocialista párt központi lapja, a L’Avanti! is pervesztes lett Spataro bíróval szemben, akit nem kevesebbel vádoltak meg, mint hogy gondatlanságával elősegítette egy újságíró meggyilkolását.) Westland Akadtak Craxinak még más visszatetsző vállalkozásai is, amelyekben a miniszterelnöki vétó volt hivatva kimondani a végső szót. A Westland nevű angol helikoptergyártó cég válságba került. A tekintélyes United Technologies nevű amerikai cég és a Fiat úgy döntött, hogy átveszi. Egyidejűleg azonban egy európai pénzcsoport is szemet vetett a cégre, s tagjaként az az Augusta nevű olasz cég, amely történetesen állami tulajdonban volt és igen közel állt a szocialista párthoz. Craxi hadba szállt az érdekében, már csak azért is, mert aFiattal egy ideje megromlottak a kapcsolatai. Jegyzéket küldött az angol kormánynak, amely nem rejtette véka alá kelletlenségét, sőt néhány olasz iparmágnást is megmozgatott Craxi az Augusta mellett. Végül a Westland mégis az amerikaiaké és a Fiaté lett. Távolról sem teljes Craxi sikereinek és kudarcainak listája, csupán érzékeltetni akartuk a háború utáni Olaszország e színes és rátermett politikusának néhány jellemvonását. Nemrégiben Craxi helyettese, Claudio Martelli kijelentette, hogy főnöke 1987 elején a párt kongresszusának idejére visszatér a párt élére, mintha csak azt akarná bejelenteni, hogy akkorra leköszön miniszterelnöki tisztéről. Craxi sietett is hozzátenni Martelli szavaihoz, hogy igen-igen, de majd később még beszél a dologról..........ha itt lesz az ideje”. Ekkoriban még kormányának bukásáról szó sem volt. Akármilyen sikereket tudott is azonban maga mögött, akármilyen magabiztosnak látszott is, végül is egy olyan párt vezetője volt, amely a szavazatoknak mindössze 10 százalékát kapta. Megmozdíthatatlansága csalóka volt és mint látni, koalíciós partnerei és ellenfelei pillanatok alatt véget vetettek kormányzati idejének. Némi elővigyázat azonban nem árt. Craxi még talpra állhat. Hogy miért? A közvélemény mindent összeadva és levonva a nemzet életének igen szerencsés időszakát látja benne megtestesülni: csökkent az infláció, a tőzsde jól érezte magát, prosperitást szimatolt, a gazdaság nekibátorodott és Sigonella idején az olaszok nemzeti büszkesége is kielégíttetett. S ha most beigazolódik, hogy csak azért buktatták meg, mert már elegük volt „egy szocialistából”, s egy tehetségtelenebb, színtelenebb kereszténydemokratát tesznek a helyére, akinek a munkája miatt majd romlik a helyzet, gyengül a tőzsde, esetleg a terrorizmus is fölüti újból a fejét, akkor Craxi a választókhoz fordulhat, akik erősebben küldhetik vissza a helyére, mint bármikor azelőtt volt. A legenda Craxi elmozdíthatatlanságáról tehát szertefoszlott. A visszatéréséről szóló még csak most szövődik. GELLÉRT GÁBOR A LEMONDOTT KORMÁNYFŐ Sikerei gyanút keltettek _ magyarorszag 1986/27________________ Minden héten MAGYARORSZÁG - önnek is jobb, ha előfizeti