Magyarország, 1986. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-05 / 40. szám
Nemrégiben a zenei élet hírei között olvashattuk, hogy egy fiatal magyar hegedűsnövendék, Kovács Anikó, az egyik rangos észak-karolinai (USA) fesztivál hegedűversenyén első díjat nyert. A 18 esztendős lány ötödik éve Szenthelyi Miklós tanítványa, a Zeneművészeti Főiskola elsőéves növendéke. Szenthelyi Miklós maga is egyike az új magyar hegedűművészgeneráció fiatalabbjainak. A ma harmincöt éves Liszt-díjas művész tizennegyedik éve tanít a Főiskolán, ahol 1978 óta adjunktus. Művészi sikereit nemcsak a hetvenes években a Weiner Leó Szonátaversenyen, s a Magyar Rádió Hegedűversenyén szerzett első díj, hanem a számos külföldi koncertre és mesterkurzusra szóló meghívás is jelzi. Mindemellett Szenthelyi Miklós egyike a magyar hegedűs utánpótlás sorsáért aggódóknak, és eredményes felnevelésükért tevékenykedőknek is. Ami nem vált be Ennek talán legszembetűnőbb mozzanatai azok a hangversenyek, amelyeken a művész tanítványaival közösen lép pódiumra, s amelyeken kettős-, hármasversenyeket, duókat játszik velük. És — miként szavaiból kitűnik — nem is csupán ezzel vállal főiskolai tanári munkáját meghaladó többlettevékenységet. „Sokan nem értik — mondotta a művész —, hogy miközben itthon is az egyik legelfoglaltabb, külföldre is az egyik legsűrűbben utazó hegedűs vagyok, miért tanítok vasárnap kivételével minden nap még a lakásomon is, ami persze bizonyos értelemben magánügy. Az már azonban nem magánügy, hogy ha úgy érzem, azoknak a tehetséges fiataloknak, akiket a Főiskolán tanítok, nem elég hetente kétszer órát adnom, különösen nem, ha koncertre készülnek. Márpedig igyekszem megteremteni annak lehetőségét, hogy időnként mindegyikük kiállhasson és próbára tehesse képességeit. Ez nem csak öröm a növendék számára, de hallatlan inspiratív erő is. A közelgő koncertért sokkal érdemesebb naponta öt órát gyakorolni, mint a hegedűóráért vagy akár a Vizsgáért. Ezen kívül szeretném őket a közönséggel való kapcsolatra is felkészíteni, hiszen amint kikerülnek a Főiskoláról, már csak a pódiumon számíthatnak megmérettetésre.” — Így azonban joggal mondhatják, hogy az ön növendékei bizonyos kivételezést élveznek másokkal szemben. „Csak a magam tevékenységéről beszélhetek, én pedig úgy vélem, hogy akiket a kezemre bíztak, azokból kötelességem a képességeik szerinti legtöbbet kihoznom. Ennek egyik feltétele az állandó koncertezés. Nem akarok mást, csupán elkerülni azt az utat, amely az utóbbi évtizedekben nem vált be, s ami gyakorlatilag az átlagszínvonalhoz való alkalmazkodást jelentette. Ez pedig örökös szakadék lehetett tanár és növendéke között, miközben egymásra hárítják a felelősséget; a tanár azt mondja, ezzel a növendékkel nem lehet eredményt elérni, a növendék pedig a tanár nem inspirálja őt. Amikor három évvel ezelőtt kértem az Országos Filharmóniát, hogy biztosítson a Zeneakadémia kistermében ilyen növendék-koncerteket, nagyon meglepődtek. Amikor aztán kezdték árusítani a jegyeket, kiderült, hogy az érdeklődők száma többszöröse annak, mint ahányan a kisterembe beférnek, s át lehetett volna tenni a hangversenyt a nagyterembe. Nemsztárolni kívánom tehát a növendékeimet, ám a közönség mindig keres valami szenzációt, s bizonyára jóleső érzésssel gondol majd 8—10 év múlva, a befutott művészkoncertjén arra, hogy hallotta őt növendékként.” Érdemes-e ? — önnek, személy szerint — jó értelemben — miképpen térül meg ez a különmunka? Részesül-e például ezért valamilyen különdíjazásban? „Természetesen semmiféle többletjövedelemre nem teszek szert ezzel. Ha azonban a tanárnak jól haladnak a növendékei, az siker az ő számára is. Akkor is, ha egyik-másik később túlhaladja őt. Sajnos, nálunk ezen a területen is bizonyos konkurenciaharc dúl. Magam azonban hiszem, hogy nem egymás ellen kell hegedülni, erre is nevelem a tanítványaimat. Persze bizonyos konkurencia az osztályomon belül is van. Hallgatják egymást az órán, a hangversenyen, s ha valamelyiket olykor zavarja,hogy a másik jobb — amit kizárólag ő maga ítél meg —, az keményebb, szorgalmasabb munkára sarkallja őt. És csak arra! Mert én soha nem mondok olyat egyiküknek sem, hogy — látod, ő milyen nagyszerűen megcsinálja, amit te nem ... Más vonatkozásban, persze, elkövettem hibákat. Elképzelésemet például nem egyszer kissé erőszakosabban szorgalmaztam, mint szabad lett volna. De meggyőződésem, hogy azt a közvéleményt, ami kialakult a mai hegedűoktatással szemben, csak látványos sikerekkel lehet megváltoztatni, önmagában szorgos munkával nem. Ahhoz, hogy ne mondhassa senki: nincsenek ma igazi hegedűsök, ahhoz időnként hangosan dörömbölni kell, s azt mondani: itt vagyunk! Dolgozunk!” — Elkerülhetetlenül eljutottunk a legendás magyar hegedűsök és hegedűiskolák kérdéséhez. Ma úgy látszik, megszakadt a folyamat, ön szerint hol vannak tehát az elődeikhez méltó nagy hegedűtehetségek? „A folyamat sohasem szakadt meg, csak kényelmesebb azt mondani, hogy ma nincsenek olyan nagy tehetségek, mint régen. Érdemes azonban meghallgatni például a szombathelyi Koncz János emlékversenyen a 12—13 éves gyerekeket. Szenzációs tehetségeket fedezhet fel köztük az ember. Sajnos, ezek többségét hiába keressük néhány év múlva. Éveken át hallgattam Főiskolára felvételiző, elrontott hegedűs fiatalokat. Ilyenkor persze könnyű viszszadobni a labdát, mondván: ezzel a gyerekkel most már mit csináljak? Jobb eredmény érdekében tehát jobb kapcsolatban kellene lennünk az alsó- és középfokon tanító tanárokkal. Ha tenni akarunk valamit az új hegedűs generációért, vissza kell menni az 5—10 évesekhez. Ezért vállalkoztam rá, hogy egészen kicsiket, még előkészítő osztályosokat is tanítok. Ma már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sokan igen fiatalon, vagy 12—13 éves korukban elhozzák hozzám gyereküket, mondjam meg, érdemes-e tanulnia. Az így szerzett tapasztalataim alapján nyugodt lelkiismerettel mondhatom: ugyanolyan sok és jelentős tehetség található a mai gyerekek között is, mint bármikor, csak jobban oda kell figyelni rájuk. És ha jól bánunk velük, bizonyosan fenntartható a folytonosság a híres magyar hegedűsök áramlatában.” Közös szereplés — És miként lehet jól, illetve jobban bánni velük? „Említettem már a koncertezés lehetőségének biztosítását, s az alsó- és középfokú oktatásnak a főiskolai elvárásokkal való egyeztetését. Ezen kívül csak metodikai kérdéseket említhetnék, s ebben én jórészt a szovjet iskola híve vagyok, amelynek egyébként igazi lényege az, hogy kezdettől fogva kézen fogva vezetik a gyereket, s olyan általános igény szerint nevelik, hogy a gyerek nem vallja kárát, ha valamiért másik tanárhoz kerül. Ehhez járul még egy sajátos emberi alapállás, amit talán a David Ojsztrah példájával lehetne illusztrálni, őhozzá akármilyen korú és tudású gyerek ment tanulni, aki először szinte félve nézett fel rá, néhány perc után olyan közvetlen légkört teremtett ez a világhírű művész, hogy a gyerek nyomban megnyílt előtte, s fel tudta mutatni tehetsége legjavát. Úgy nyúlt a gyerekhez, mint az igazi pedagógus. Ha tehát mindezeket a feltételeket és követelményeket meg tudnánk teremteni a hazai hegedűoktatásban, bizonyosan nem kallódna el egyetlen tehetséges növendék sem, és szinte minden esztendőben felbukkanna aza 6—8 rendkívüli képességű hegedűs, aki méltó utóda lenne a régi magyar hegedűiskolának. És nem is egészen mellékesen, fémjelezné azt a munkát is, amit a budapesti Zeneakadémia tanári kara kifejt a tehetségek gondozásában. Hozzátenném még mindehhez: a nemzetközi karrier komoly, jó értelemben vett akadályokat állít a hegedűsök elé is, s ezeken át kell jutni. És nem Bach és Mozart, hanem Paganini és Sarasaié gyakorlásával. A mi irodalmunknak nincs Liszt Ference és Chopinja. Vallom, hogy a nagy szerzőkig a másod- és harmadrangú zenéken keresztül lehet eljutni. Azt a közönség is tudja, hogy Beethoven Hegedűversenye milyen nagy alkotás, de ha a művész a koncert végén ráadásként egy Paganini-művet játszik, a közönség extázisba esik, a menedzser pedig még szívesebben hívja vissza az előadót. Az Ojsztrah-féle nagy hegedűsök is sok ilyen darabot játszottak.” — Ha jól értem, az ön számára David Ojsztrah a követendő példakép. „Sok tekintetben igen, más vonatkozásban Jasha Heifetz, aki képes volt naponta akár tíz órát is gyakorolni. Így aztán szinte az egész hegedűirodalmat állandóan kézben tartotta. Ojsztrah sem volt kevésbé igényes technikai vonatkozásban. Nála az volt a csodálatos, hogy miközben a hangszerjáték alapvető axiómáira tökéletesen megtanította növendékeit, azok mindegyike másképpen hegedült. Nagyszerűen értett ahhoz, hogy felszínre hozza tanítványa egyéniségét. Jól tudta, hogy miközben bizonyos alapelemeit azonosak kell, hogy legyenek mindenki hegedűjátékában, a különböző fizikai és lelkű adottságok — szerencsére — meghatározzák, hogy kinek a kezében hogyan szólal meg a hangszer. Nem hegedűs prototípusokat kell tehát nevelni az azonos alapelemek révén, hanem érzékeny muzsikusokat, akik nem utolsósorban fölényes technikai tudással rendelkeznek, akiknek harmonikus kapcsolatuk van a hangszerrel. Erre törekszem magam is a pedagógiai munkámban, s ennek része az is, ha a növendékeimmel együtt állok ki a pódiumra, amiben nagyon szeretném, ha tanár kollégáim követnének. Ilyenkor a tanár maximálisan vállalja a növendékét, amihez neki természetesen el kell érnie a megfelelő szintet, hogy nyugodt lehessek vele a dobogón. Az ilyen közös szereplésnek csak akkor van igazán értéke, ha felfigyelnek a növendékre, ha a közönség vagy a szakemberek úgy vélik: a növendék külön is tudna művészit produkálni, így, és csak is így válik indokolttá az együttmuzsikálás, amelynek ez egyben a legfőbb célja is.” SZOMORY GYÖRGY Interjú Kézen fogva Elveszett hegedűsnemzedék Közösen a tanítványokkal SZENTHELYI MIKLÓS Miért tanítok? MAGYARORSZÁG 198640