Magyarország, 1986. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-05 / 40. szám

N­emrégiben a zenei élet hírei között olvashattuk, hogy egy fiatal magyar hegedűsnö­vendék, Kovács Anikó, az egyik rangos észak-karolinai (USA) fesztivál hegedűversenyén első dí­jat nyert. A 18 esztendős lány ötö­dik éve Szenthelyi Miklós tanít­ványa, a Zeneművészeti Főiskola elsőéves növendéke. Szenthelyi Miklós maga is egyi­ke az új magyar hegedűművész­­generáció fiatala­bbjainak. A ma harmincöt éves Liszt-díjas mű­vész tizennegyedik éve tanít a Főiskolán, ahol 1978 óta adjunk­tus. Művészi sikereit nemcsak a hetvenes években a Weiner Leó Szonátaversenyen, s a Magyar Rádió Hegedűversenyén szerzett első díj, hanem a számos külföldi koncertre és mesterkurzusra szóló meghívás is jelzi. Mindemellett Szenthelyi Miklós egyike a ma­gyar hegedűs utánpótlás sorsáért aggódóknak, és eredményes fel­nevelésükért tevékenykedőknek is. Ami nem vált be Ennek talán legszembetűnőbb mozzanatai azok a hangver­senyek, amelyeken a művész ta­nítványaival közösen lép pódium­ra, s amelyeken kettős-, hármas­versenyeket, duókat játszik velük. És — miként szavaiból kitűnik — nem is csupán ezzel vállal főis­kolai tanári munkáját meghaladó többlettevékenységet. „Sokan nem értik — mondotta a művész —, hogy miközben itt­hon is az egyik legelfoglaltabb, külföldre is az egyik legsűrűbben utazó hegedűs vagyok, miért ta­nítok vasárnap kivételével min­den nap még a lakásomon is, ami persze bizonyos értelemben ma­gánügy. Az már azonban nem magánügy, hogy ha úgy érzem, azoknak a tehetséges fiataloknak, akiket a Főiskolán tanítok, nem elég hetente kétszer órát adnom, különösen nem, ha koncertre ké­szülnek. Márpedig igyekszem meg­teremteni annak lehetőségét, hogy időnként mindegyikük kiállhasson és próbára tehesse képességeit. Ez nem csak öröm a növendék szá­mára, de hallatlan inspiratív erő is. A közelgő koncertért sokkal érdemesebb naponta öt órát gya­korolni, mint a hegedűóráért vagy akár a Vizsgáért. Ezen kívül sze­retném őket a közönséggel való kapcsolatra is felkészíteni, hiszen amint kikerülnek a Főiskoláról, már csak a pódiumon számíthat­nak megmérettetésre.” — Így azonban joggal mond­hatják, hogy az ön növendé­kei bizonyos kivételezést él­veznek másokkal szemben. „Csak a magam tevékenységé­ről beszélhetek, én pedig úgy vé­lem, hogy akiket a kezemre bíz­tak, azokból kötelességem a ké­pességeik szerinti legtöbbet ki­hoznom. Ennek egyik feltétele az állandó koncertezés. Nem akarok mást, csupán elkerülni azt az utat, amely az utóbbi évtizedek­ben nem vált be, s ami gyakor­latilag az átlagszínvonalhoz való alkalmazkodást jelentette. Ez pe­dig örökös szakadék lehetett ta­nár és növendéke között, miköz­ben egymásra­­ hárítják a felelős­séget; a tanár azt mondja, ezzel a növendékkel nem lehet ered­ményt elérni, a növendék pedig­ a tanár nem inspirálja őt. Amikor három évvel ezelőtt kértem az Or­szágos Filharmóniát, hogy bizto­sítson a Zeneakadémia kistermé­ben ilyen növendék-koncerteket, nagyon meglepődtek. Amikor az­tán kezdték árusítani a jegyeket, kiderült, hogy az érdeklődők szá­ma többszöröse annak, mint ahá­­nyan a kisterembe beférnek, s át lehetett volna tenni a hangver­senyt a nagyterembe. Nem­­sztá­­rolni­ kívánom tehát a növendé­keimet, ám a közönség mindig keres valami szenzációt, s bizonyá­ra jóleső érzésssel gondol majd 8—10 év múlva, a befutott mű­vész­­koncertjén arra, hogy hallot­ta őt növendékként.” Érdemes-e ? — önnek, személy szerint — jó értelemben — miképpen térül meg ez a különmunka? Részesül-e például ezért va­lamilyen különdíjazásban? „Természetesen semmiféle több­letjövedelemre nem teszek szert ezzel. Ha azonban a tanárnak jól haladnak a növendékei, az siker az ő számára is. Akkor is, ha egyik-másik később túlhaladja őt. Sajnos, nálunk ezen a területen is bizonyos konkurenciaharc dúl. Magam azon­ban hiszem, hogy nem egymás ellen kell hegedülni, erre is nevelem a tanítványaimat. Persze bizonyos konkurencia az osztályomon belül is van. Hall­gatják egymást az órán, a hang­versenyen, s ha valamelyiket oly­kor zavarja,­­hogy a másik jobb — amit kizárólag ő maga ítél meg —, az keményebb, szorgalma­sabb munkára sarkallja őt. És csak arra! Mert én soha nem mondok olyat egyiküknek sem, hogy — látod, ő milyen nagysze­rűen megcsinálja, amit te nem ... Más vonatkozásban, persze, elkö­vettem hibákat. Elképzelésemet például nem egyszer kissé erő­szakosabban szorgalmaztam, mint szabad lett volna. De meggyőző­désem, hogy azt a közvéleményt, ami kialakult a mai hegedűokta­tással szemben, csak látványos si­kerekkel lehet megváltoztatni, ön­magában szorgos munkával nem. Ahhoz, hogy ne mondhassa sen­ki: nincsenek ma igazi hegedű­sök, ahhoz időnként hangosan dö­römbölni kell, s azt mondani: itt vagyunk! Dolgozunk!” — Elkerülhetetlenül eljutot­tunk a legendás magyar he­gedűsök és hegedű­iskolák kérdéséhez. Ma úgy látszik, megszakadt a folyamat, ön szerint hol vannak tehát az elődeikhez méltó nagy hege­dűtehetségek? „A folyamat sohasem szakadt meg, csak kényelmesebb azt mon­dani, hogy ma nincsenek olyan nagy tehetségek, mint régen. Ér­demes azonban meghallgatni pél­dául a szombathelyi Koncz János emlékversenyen a 12—13 éves gye­rekeket. Szenzációs tehetségeket fedezhet fel köztük az ember. Sajnos, ezek többségét hiába ke­ressük néhány év múlva. Éveken át hallgattam Főiskolára felvé­teliző, elrontott hegedűs fiatalo­kat. Ilyenkor persze könnyű visz­­szadobni a labdát, mondván: ez­zel a gyerekkel most már mit csináljak? Jobb eredmény érde­kében tehát jobb kapcsolatban kellene lennünk az alsó- és kö­zépfokon tanító tanárokkal. Ha tenni akarunk valamit az új he­gedűs generációért, vissza kell menni az 5—10 évesekhez. Ezért vállalkoztam rá, hogy egészen ki­csiket, még előkészítő osztályoso­kat is tanítok. Ma már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sokan igen fiatalon, vagy 12—13 éves korukban elhozzák hozzám gyereküket, mondjam meg, érdemes-e tanulnia. Az így szerzett tapasztalataim alapján nyugodt lelkiismerettel mondha­tom: ugyanolyan sok és jelentős tehetség található a mai gyere­kek között is, mint bármikor, csak jobban oda kell figyelni rájuk. És ha jól bánunk velük, bizonyosan fenntartható a folytonosság a hí­res magyar hegedűsök áramlatá­ban.” Közös szereplés — És miként lehet jól, il­letve jobban bánni velük? „Említettem már a koncertezés lehetőségének biztosítását, s az alsó- és középfokú oktatásnak a főiskolai elvárásokkal való egyez­tetését. Ezen kívül csak metodi­kai kérdéseket említhetnék, s eb­ben én jórészt a szovjet iskola híve vagyok, amelynek egyébként igazi lényege az, hogy kezdettől fogva kézen fogva vezetik a gye­reket, s olyan általános igény sze­rint nevelik, hogy a gyerek nem vallja kárát, ha valamiért másik tanárhoz kerül. Ehhez járul még egy sajátos emberi alapállás, amit talán a David Ojsztrah példájá­val lehetne illusztrálni, őhozzá akármilyen korú és tudású gye­rek ment tanulni, aki először szinte félve nézett fel rá, néhány perc után olyan közvetlen lég­kört teremtett ez a világhírű mű­vész, hogy a gyerek nyomban megnyílt előtte, s fel tudta mu­tatni tehetsége legjavát. Úgy nyúlt a gyerekhez, mint az igazi peda­gógus. Ha tehát mindezeket a fel­tételeket és követelményeket meg tudnánk teremteni a hazai hege­dűoktatásban, bizonyosan nem­ kallódna el egyetlen tehetséges növendék sem, és szinte minden esztendőben felbukkanna az­­a 6—8 rendkívüli képességű hege­dűs, aki méltó utóda lenne a régi magyar hegedűiskolának. És nem is egészen mellékesen, fémjelezné azt a munkát is, amit a buda­pesti Zeneakadémia tanári kara kifejt a tehetségek gondozásá­ban. Hozzátenném még mindeh­hez: a nemzetközi karrier komoly, jó értelemben vett akadályokat állít a hegedűsök elé is, s ezeken át kell jutni. És nem Bach és Mozart, hanem Paganini és Sa­rasaié gyakorlásával. A mi iro­dalmunknak nincs Liszt Ference és Chopin­ja. Vallom, hogy a nagy szerzőkig a másod- és harmad­rangú zenéken keresztül lehet el­jutni. Azt a közönség is tudja, hogy Beethoven Hegedűversenye milyen nagy alkotás, de ha a mű­vész a koncert végén ráadásként egy Paganini-művet játszik, a kö­zönség extázisba esik, a mened­zser pedig még szívesebben hívja vissza az előadót. Az Ojsztrah-fé­­le nagy hegedűsök is sok ilyen da­rabot játszottak.” — Ha jól értem, az ön számára David Ojsztrah a kö­vetendő példakép. „Sok tekintetben igen, más vo­natkozásban Jasha Heifetz, aki képes volt naponta akár tíz órát is gyakorolni. Így aztán szinte az egész hegedűirodalmat állandóan kézben tartotta. Ojsztrah sem volt kevésbé igényes technikai vo­natkozásban. Nála az volt a cso­dálatos, hogy miközben a hang­szerjáték alapvető axiómáira tö­kéletesen megtanította növendé­keit, azok mindegyike másképpen hegedült. Nagyszerűen értett ah­hoz, hogy felszínre hozza tanítvá­nya egyéniségét. Jól tudta, hogy miközben bizonyos alapelemeit azonosak kell, hogy legyenek min­denki hegedűjátékában, a külön­böző fizikai és lelkű adottságok — szerencsére — meghatározzák, hogy kinek a kezében hogyan szólal meg a hangszer. Nem hegedűs prototípusokat kell tehát nevelni az azonos alap­elemek révén, hanem érzékeny muzsikusokat, akik nem utolsó­sorban fölényes technikai tudás­sal rendelkeznek, akiknek harmo­nikus kapcsolatuk van a hang­szerrel. Erre törekszem magam is a pedagógiai munkámban, s en­nek része az is, ha a növendé­keimmel együtt állok ki a pó­diumra, amiben nagyon szeret­ném, ha tanár kollégáim követné­nek. Ilyenkor a tanár maximáli­san vállalja a növendékét, amihez neki természetesen el kell érnie a megfelelő szintet, hogy nyugodt lehessek vele a dobogón. Az ilyen közös szereplésnek csak akkor van igazán értéke, ha felfigyelnek a növendékre, ha a közönség vagy a szakemberek úgy vélik: a nö­vendék külön is tudna művészit produkálni, így, és csak is így vá­lik indokolttá az együttmuzsiká­­lás, amelynek ez egyben a leg­főbb célja is.” SZOMORY GYÖRGY Interjú Kézen fogva Elveszett hegedűsnemzedék Közösen a tanítványokkal SZENTHELYI MIKLÓS Miért tanítok? MAGYARORSZÁG 198640

Next