Magyarország, 1987. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-15 / 7. szám

T­jj-Mexikó az Amerikai Egye­st­sült Államok legdélibb álla­mainak egyike. Mexikóval határos. A Rio Grande völgye, Santa Fe, El Paso, mind olyan ne­vek, melyekről kalandos történe­tek vagy még kalandosabb fil­mek jutnak eszünkbe. Most is amerikai filmesek forgatnak ezen a tájon. Ez a forgatócsoport azon­ban kissé más, mint a többi. Szo­katlan a rendező személye is. Ro­bert Redford vezeti a munkát, aki jó két évtizede a legnépszerűbb filmsztárok egyike. 1980-ban kóstolt bele először a rendezésbe. Szokatlan ennek a második filmjének témája, hang­vétele is. Merőben más, mint a mostanában divatos amerikai si­kerfilmeké. „Harc Milagro föld­jeiért” - ez a készülő film címe, hevenyészett fordításban. Egy spa­nyol származású, spanyolul beszé­lő kis amerikai farmer küzdelmé­ről, harcáról mesél, valahol Új- Mexikóban. Nagyvárosi gazdagok golfpályát akarnak építeni a szán­tóföldeken. Ellenük veszi fel a küzdelmet a film főhőse. A tör­ténetnek valóságos alapja van, jó néhány éve valóban lezajlott egy ilyen küzdelem. Redford megemeli az eseményt, az indián folklór költészetével, legendáival dúsítja. Különös, furcsa alakokat vonultat fel a cselekmény során. Robert Redford Santa Monicá­ban (Kalifornia) született. A colo­radói egyetemre járt és kitűnő sportoló volt. Az atlétikában, a baseballban elért eredményeinél azonban jobban izgatták a mű­vészetek. Kezdetben a képzőmű­vészet vonzotta. Szűkebb hazájá­ban azonban, úgy érezte, kevés kapcsolatot találhat a művésze­tekkel. Los Angeles, ahol felnőtt, véleménye szerint kitűnő útjairól, épületeiről, bevásárlóközpontjairól nevezetes, a technikai, gazdasági fejlődés azonban igen kevéssé ér­dekelte Redfordot. Unta az ötvenes évek Ameriká­­ját és inkább Európában utazga­tott, Matisse, Picasso, Toulouse- Lautrec munkáit tanulmányozta. Amerikába visszatérve a számára izgalmasabb keleti partot válasz­totta, New Yorkban két évig fes­tészetet tanult. Tanulmányait megszakítva a nevezetes „Ameri­can Academy of Dramatic Arts”­­on színészetet tanult. Máig nosz­talgiával gondol a festőművészi pályára, sokáig úgy érezte, lesz még ide visszatérés, ma azonban mindössze annyiból áll kapcsola­ta a képzőművészettel, hogy in­dián festők műveit gyűjti. Kisebb televíziós és színpadi szereplések után nagy kiugrása 1963-­ban történt, Neil Simon „Me­zítláb a parkban”, című nálunk is ismert vígjátékéban, a Broad­­wayn. Később 1967-ben filmen is eljátszotta ezt a szerepét. Igazi filmsztárrá azonban a „Butch Cassidy és a Sundance kölyök” című filmben avatták. Paul New­man volt a partnere és a kritika kettőjük felülmúlhatatlan játéká­ról írt. Kettősük még egyszer fel­tűnt „A nagy balhé” című mu­latságos gengszterparódiában. A hetvenes években sorra aratta sikereit Redford, nemegyszer olyan politikai témájú filmekben, mint a második világháború utáni nemzedék útkeresését elemző „Ilyenek voltunk”, vagy „Az elnök emberei”, a jól ismert Water­­gate-ügy izgalmas filmfeldolgozá­sa. Legutóbb a „Távol Afrikától”­­ban játszott vezető szerepet, erről az alakításáról azonban ő maga nincs jó véleménnyel, halvá­nyan, vértelenül megírt szerepnek tartja, amiből csak nagy erőfeszí­téssel lehetett valamit kihozni. Redfordot, akit magánéletében igen komoly, világunk fontos problémáival foglalkozó embernek ismernek, egyre jobban érdekelte a filmalkotás egyésze. „Az elnök emberei” című filmnek például producere is volt, ami egyben po­litikai elkötelezettségére is fényt vet. 1980-ban mutatkozott be mint rendező. „Hétköznapi emberek” című filmje lélektani motívumo­kat boncolgat, egy kamasz fiú vál­ságos korszakát mutatja be. A háttérben egy jellegzetes amerikai család élete zajlik, hétköznapi em­berek mindennapjai, melyek azonban, mint mindenkié, tele vannak sérelmekkel, rejtett tra­gédiákkal. Ezzel a filmmel Red­ford mint rendező is befutott. Redford, a rendező nem tagad­ja meg az egykori festőnövendé­ket. Gyakran improvizál a forga­tás során, úgy dolgozik, mintha egy képet festene. A forgatókönyv csupán vázlatos ceruzarajz, a szí­nészek jelentik a színt, a techni­kai eszközök a palettát, az ecse­tet, a vásznat. A felvázolt képet gyakran befolyásolhatják a fény­viszonyok. Van, amiből több kell, másból kevesebb. Így alakul, for­málódik Redford mozija. Festőnövendékként a fiatal Red­fordot kevéssé érdekelték a tájak. Arcokat keresett. Nyilván a ké­sőbbi színész jelentkezett ebben a vonzódásban. A pillanatot, egy fu­tó hangulatot tudta így megörökí­teni. És ezen keresztül megismer­te az embereket. A színésznek és a rendezőnek egyaránt döntően fontos, hogy arcokat lásson, em­beri sorsokat ismerjen meg. De hát hogyan lehetséges ez egy olyan sztár esetében, mint Red­ford. Ő maga panaszkodott egy interjú során, hogy ahová nézi, plakátokról, könyvborítókról, a té­véből, kézitáskák és T-shirtek képeiről önmagát látja viszont, amit gyakran tökéletes őrületnek érez. Ezért is boldogság számára a rendezés, ahol egyedül mondani­valójával hat, függetlenül megje­lenésétől. De hát változatlanul probléma a világgal való kapcso­lat, a mindennapok sodrában va­ló részvétel. Ez bizony nehezen megy, hiszen mindenhol felisme­rik, azonnal csődület támad, ha valahol felbukkan. Egyedül ácso­­rogni az utcán vagy egy kávéház teraszán üldögélni, ez nem fér össze a sztár életformával. Red­ford ezt úgy igyekszik kijátszani, hogy legalább egy évben egyszer autóval nekivág az országnak, sö­tét szemüveggel, szakállasan, mel­­lékutakat választva. Ilyenkor igyekszik minél többet megfigyelni a mindennapi életből, meglesni alakokat, érdekes pillanatokat. Redford a személyiségükkel ható nagy amerikai filmsztárok egyik utolsó képviselője. Ugyanakkor menekül ettől a szerepkörtől az életben. Nem óhajt „superman” lenni, saját érzelmeihez, problé­máihoz való jogát igyekszik kihar­colni. A „Butch Cassidy” sikere után már maga választhatta meg szerepeit, visszautasíthatott forga­tókönyveket. Produceri és rendé- Film R. R. Producer és rendező­ zői munkája pedig ismét egy lépés az önálló alkotói életforma, a sa­ját mondanivaló kifejezése felé. Robert Redford mint rendező következetesen valósítja meg el­gondolását. A „Harc Milagro föld­jeiért” tízmillió dollárba kerül. Nem volt könnyű megszerezni a pénzt, a hollywoodi brancs igen­csak szkeptikusan figyeli, hogyan lehet a szokványtól eltérő film­mel sikert elérni. Ez persze a jö­vő titka, de Redford megingatha­tatlan elszántsággal dolgozik. A munkát nem várt események is gyakran megzavarják. Még az el­múlt év szeptemberében négy hét­tel hátráltatta a munkát egy hó­vihar, ami Santa Fe 2500 méter magas hegyeinek fennsíkjain, ahol a forgatás zajlott, ebben az idő­szakban sem ritkaság. Mulatságo­sabb nehézségeket okozott, mikor a helybeli lakók is felfedezték, hogy a rendező a nagy filmsztár­ral azonos. Főleg asszonyok rea­gáltak szinte hisztérikusan, mi­kor rájöttek, ki van a közelük­ben. Végül is a helybeli seriff teremtett rendet, minden tekinté­lyének bevetésével és nagymé­retű revolverének fenyegető ló­­bálásával. Robert Redford filmje a kis­ember harcának apoteózisa és mint ilyen, talán a mítoszok vilá­gába tartozik. A rendező példák­kal hivatkozik arra, hogy igenis volt eredménye egyének szívós harcának a jó ügy és az igazság érdekében. Hogyan valósul ez meg és milyen művészi eszkö­­­zökkel tolmácsolja mondanivalóját a rendező, mindez egyelőre ti­tok, amely rövidesen a világ film­vásznain, nézők milliói jelenlété­ben oldódik majd meg. HARCSAI KULCSÁR ISTVÁN A CIVIL ROBERT REDFORD A történetnek valóságos alapja van „A Legnagyobb Amerikai Koponya frigye a Legszebb Amerikai Testtel” — ilyen és ehhez hasonló „reklámorgia” zúdult 1956-ban az ame­rikai átlag-újságolvasóra, amikor Marilyn Mon­roe befejezte a „Buszmegálló” című filmjét, amelyben egyesek szerint a szerencsétlen sorsú színésznő élete legjobb alakítását nyújtotta (mégsem kaphatta meg az év színésznői Oscar­­díját, mert erre a címre egyszerűen fel sem terjesztették!), és New Yorkban megkezdődtek­­az „évszázad esküvőjének” előkészületei. Arthur Miller, a drámaíró és Marilyn Monroe, a film­sztár egybekelésének hatalmas szenzációvá duz­zasztott eseménysorozata. Norman Mailer most magyar nyelven is meg­jelent regényében­ nem sok középfokú jelzőt használ Millerrel kapcsolatban, mintha ez a két jeles kortárs író (legalábbis Mailer indulat­szavaiból ez derül ki) következetes és elszánt ellenfelek, sőt esküdt ellenségek lennének. (Két példa Mailer Mil­ler­ jellemzésére: „Akkoriban ugyanis két drámaíró uralta a Broadwayt, Ten­nessee Williams és Arthur Miller. Ez a tény önmagában persze merő kritikai rejtelem, már­ BÖNGÉSZŐ mint ha az ember összehasonlítja a kettejük műveit...” Másutt pedig: „De egészen Az ügy­nök haláláig egyszer sem sikerült Millernek ugyanez, aminthogy utána sem tudta megismé­telni a nagy sikert...”) Amit azonban Mailer hősnőjéről, Monroe-ról állít, az mindig találó, izgalmas és drámai. Monroe-t ugyanis szerette, sőt titokban rajon­gott is érte, s talán ezért írta meg „a filmvá­szon utolsó angyalának” életét, amelyben min­denkit, egykori környezetét vádolja azért, ami történt, ami ennek a törékeny asszonynak éle­tét kisiklatta. A Miller-epizód, amely három és fél évig tartott, mindkettőjük életét alaposan összeku­szálta, és kihatással vol­t munkáira is. Miller­nek mindig másodrangú szerep jutott ebben a nyilvánosság előtt zajló magánéletben. Norman Mailer könyvének a szöveg csupán egyik komponense, ugyanilyen fontosak a kö­tetet kiegészítő, a szöveghez szervesen illeszke­dő képek is, amelyek úgyszólván az utolsó pil­lanatokig végigkísérik századunk egyik legfel­kapottabb s leginkább körülbálványozott és egy­szersmind legtragikusabb sorsú színésznőjének keserű életét is. Norman Mailer: Marilyn, Corvina, 1986. Ara: 285,— Ft.

Next