Magyarország, 1987. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-15 / 7. szám
Tjj-Mexikó az Amerikai Egyestsült Államok legdélibb államainak egyike. Mexikóval határos. A Rio Grande völgye, Santa Fe, El Paso, mind olyan nevek, melyekről kalandos történetek vagy még kalandosabb filmek jutnak eszünkbe. Most is amerikai filmesek forgatnak ezen a tájon. Ez a forgatócsoport azonban kissé más, mint a többi. Szokatlan a rendező személye is. Robert Redford vezeti a munkát, aki jó két évtizede a legnépszerűbb filmsztárok egyike. 1980-ban kóstolt bele először a rendezésbe. Szokatlan ennek a második filmjének témája, hangvétele is. Merőben más, mint a mostanában divatos amerikai sikerfilmeké. „Harc Milagro földjeiért” - ez a készülő film címe, hevenyészett fordításban. Egy spanyol származású, spanyolul beszélő kis amerikai farmer küzdelméről, harcáról mesél, valahol Új- Mexikóban. Nagyvárosi gazdagok golfpályát akarnak építeni a szántóföldeken. Ellenük veszi fel a küzdelmet a film főhőse. A történetnek valóságos alapja van, jó néhány éve valóban lezajlott egy ilyen küzdelem. Redford megemeli az eseményt, az indián folklór költészetével, legendáival dúsítja. Különös, furcsa alakokat vonultat fel a cselekmény során. Robert Redford Santa Monicában (Kalifornia) született. A coloradói egyetemre járt és kitűnő sportoló volt. Az atlétikában, a baseballban elért eredményeinél azonban jobban izgatták a művészetek. Kezdetben a képzőművészet vonzotta. Szűkebb hazájában azonban, úgy érezte, kevés kapcsolatot találhat a művészetekkel. Los Angeles, ahol felnőtt, véleménye szerint kitűnő útjairól, épületeiről, bevásárlóközpontjairól nevezetes, a technikai, gazdasági fejlődés azonban igen kevéssé érdekelte Redfordot. Unta az ötvenes évek Amerikáját és inkább Európában utazgatott, Matisse, Picasso, Toulouse- Lautrec munkáit tanulmányozta. Amerikába visszatérve a számára izgalmasabb keleti partot választotta, New Yorkban két évig festészetet tanult. Tanulmányait megszakítva a nevezetes „American Academy of Dramatic Arts”on színészetet tanult. Máig nosztalgiával gondol a festőművészi pályára, sokáig úgy érezte, lesz még ide visszatérés, ma azonban mindössze annyiból áll kapcsolata a képzőművészettel, hogy indián festők műveit gyűjti. Kisebb televíziós és színpadi szereplések után nagy kiugrása 1963-ban történt, Neil Simon „Mezítláb a parkban”, című nálunk is ismert vígjátékéban, a Broadwayn. Később 1967-ben filmen is eljátszotta ezt a szerepét. Igazi filmsztárrá azonban a „Butch Cassidy és a Sundance kölyök” című filmben avatták. Paul Newman volt a partnere és a kritika kettőjük felülmúlhatatlan játékáról írt. Kettősük még egyszer feltűnt „A nagy balhé” című mulatságos gengszterparódiában. A hetvenes években sorra aratta sikereit Redford, nemegyszer olyan politikai témájú filmekben, mint a második világháború utáni nemzedék útkeresését elemző „Ilyenek voltunk”, vagy „Az elnök emberei”, a jól ismert Watergate-ügy izgalmas filmfeldolgozása. Legutóbb a „Távol Afrikától”ban játszott vezető szerepet, erről az alakításáról azonban ő maga nincs jó véleménnyel, halványan, vértelenül megírt szerepnek tartja, amiből csak nagy erőfeszítéssel lehetett valamit kihozni. Redfordot, akit magánéletében igen komoly, világunk fontos problémáival foglalkozó embernek ismernek, egyre jobban érdekelte a filmalkotás egyésze. „Az elnök emberei” című filmnek például producere is volt, ami egyben politikai elkötelezettségére is fényt vet. 1980-ban mutatkozott be mint rendező. „Hétköznapi emberek” című filmje lélektani motívumokat boncolgat, egy kamasz fiú válságos korszakát mutatja be. A háttérben egy jellegzetes amerikai család élete zajlik, hétköznapi emberek mindennapjai, melyek azonban, mint mindenkié, tele vannak sérelmekkel, rejtett tragédiákkal. Ezzel a filmmel Redford mint rendező is befutott. Redford, a rendező nem tagadja meg az egykori festőnövendéket. Gyakran improvizál a forgatás során, úgy dolgozik, mintha egy képet festene. A forgatókönyv csupán vázlatos ceruzarajz, a színészek jelentik a színt, a technikai eszközök a palettát, az ecsetet, a vásznat. A felvázolt képet gyakran befolyásolhatják a fényviszonyok. Van, amiből több kell, másból kevesebb. Így alakul, formálódik Redford mozija. Festőnövendékként a fiatal Redfordot kevéssé érdekelték a tájak. Arcokat keresett. Nyilván a későbbi színész jelentkezett ebben a vonzódásban. A pillanatot, egy futó hangulatot tudta így megörökíteni. És ezen keresztül megismerte az embereket. A színésznek és a rendezőnek egyaránt döntően fontos, hogy arcokat lásson, emberi sorsokat ismerjen meg. De hát hogyan lehetséges ez egy olyan sztár esetében, mint Redford. Ő maga panaszkodott egy interjú során, hogy ahová nézi, plakátokról, könyvborítókról, a tévéből, kézitáskák és T-shirtek képeiről önmagát látja viszont, amit gyakran tökéletes őrületnek érez. Ezért is boldogság számára a rendezés, ahol egyedül mondanivalójával hat, függetlenül megjelenésétől. De hát változatlanul probléma a világgal való kapcsolat, a mindennapok sodrában való részvétel. Ez bizony nehezen megy, hiszen mindenhol felismerik, azonnal csődület támad, ha valahol felbukkan. Egyedül ácsorogni az utcán vagy egy kávéház teraszán üldögélni, ez nem fér össze a sztár életformával. Redford ezt úgy igyekszik kijátszani, hogy legalább egy évben egyszer autóval nekivág az országnak, sötét szemüveggel, szakállasan, mellékutakat választva. Ilyenkor igyekszik minél többet megfigyelni a mindennapi életből, meglesni alakokat, érdekes pillanatokat. Redford a személyiségükkel ható nagy amerikai filmsztárok egyik utolsó képviselője. Ugyanakkor menekül ettől a szerepkörtől az életben. Nem óhajt „superman” lenni, saját érzelmeihez, problémáihoz való jogát igyekszik kiharcolni. A „Butch Cassidy” sikere után már maga választhatta meg szerepeit, visszautasíthatott forgatókönyveket. Produceri és rendé- Film R. R. Producer és rendező zői munkája pedig ismét egy lépés az önálló alkotói életforma, a saját mondanivaló kifejezése felé. Robert Redford mint rendező következetesen valósítja meg elgondolását. A „Harc Milagro földjeiért” tízmillió dollárba kerül. Nem volt könnyű megszerezni a pénzt, a hollywoodi brancs igencsak szkeptikusan figyeli, hogyan lehet a szokványtól eltérő filmmel sikert elérni. Ez persze a jövő titka, de Redford megingathatatlan elszántsággal dolgozik. A munkát nem várt események is gyakran megzavarják. Még az elmúlt év szeptemberében négy héttel hátráltatta a munkát egy hóvihar, ami Santa Fe 2500 méter magas hegyeinek fennsíkjain, ahol a forgatás zajlott, ebben az időszakban sem ritkaság. Mulatságosabb nehézségeket okozott, mikor a helybeli lakók is felfedezték, hogy a rendező a nagy filmsztárral azonos. Főleg asszonyok reagáltak szinte hisztérikusan, mikor rájöttek, ki van a közelükben. Végül is a helybeli seriff teremtett rendet, minden tekintélyének bevetésével és nagyméretű revolverének fenyegető lóbálásával. Robert Redford filmje a kisember harcának apoteózisa és mint ilyen, talán a mítoszok világába tartozik. A rendező példákkal hivatkozik arra, hogy igenis volt eredménye egyének szívós harcának a jó ügy és az igazság érdekében. Hogyan valósul ez meg és milyen művészi eszközökkel tolmácsolja mondanivalóját a rendező, mindez egyelőre titok, amely rövidesen a világ filmvásznain, nézők milliói jelenlétében oldódik majd meg. HARCSAI KULCSÁR ISTVÁN A CIVIL ROBERT REDFORD A történetnek valóságos alapja van „A Legnagyobb Amerikai Koponya frigye a Legszebb Amerikai Testtel” — ilyen és ehhez hasonló „reklámorgia” zúdult 1956-ban az amerikai átlag-újságolvasóra, amikor Marilyn Monroe befejezte a „Buszmegálló” című filmjét, amelyben egyesek szerint a szerencsétlen sorsú színésznő élete legjobb alakítását nyújtotta (mégsem kaphatta meg az év színésznői Oscardíját, mert erre a címre egyszerűen fel sem terjesztették!), és New Yorkban megkezdődtekaz „évszázad esküvőjének” előkészületei. Arthur Miller, a drámaíró és Marilyn Monroe, a filmsztár egybekelésének hatalmas szenzációvá duzzasztott eseménysorozata. Norman Mailer most magyar nyelven is megjelent regényében nem sok középfokú jelzőt használ Millerrel kapcsolatban, mintha ez a két jeles kortárs író (legalábbis Mailer indulatszavaiból ez derül ki) következetes és elszánt ellenfelek, sőt esküdt ellenségek lennének. (Két példa Mailer Miller jellemzésére: „Akkoriban ugyanis két drámaíró uralta a Broadwayt, Tennessee Williams és Arthur Miller. Ez a tény önmagában persze merő kritikai rejtelem, már BÖNGÉSZŐ mint ha az ember összehasonlítja a kettejük műveit...” Másutt pedig: „De egészen Az ügynök haláláig egyszer sem sikerült Millernek ugyanez, aminthogy utána sem tudta megismételni a nagy sikert...”) Amit azonban Mailer hősnőjéről, Monroe-ról állít, az mindig találó, izgalmas és drámai. Monroe-t ugyanis szerette, sőt titokban rajongott is érte, s talán ezért írta meg „a filmvászon utolsó angyalának” életét, amelyben mindenkit, egykori környezetét vádolja azért, ami történt, ami ennek a törékeny asszonynak életét kisiklatta. A Miller-epizód, amely három és fél évig tartott, mindkettőjük életét alaposan összekuszálta, és kihatással volt munkáira is. Millernek mindig másodrangú szerep jutott ebben a nyilvánosság előtt zajló magánéletben. Norman Mailer könyvének a szöveg csupán egyik komponense, ugyanilyen fontosak a kötetet kiegészítő, a szöveghez szervesen illeszkedő képek is, amelyek úgyszólván az utolsó pillanatokig végigkísérik századunk egyik legfelkapottabb s leginkább körülbálványozott és egyszersmind legtragikusabb sorsú színésznőjének keserű életét is. Norman Mailer: Marilyn, Corvina, 1986. Ara: 285,— Ft.