Magyarország, 1987. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-15 / 7. szám
Pesti kabaré Iskola I Pufi, s a vajda IV. Élő modell után mintázta Nagy Endre a pesti kabaré első állandó, rendszeresen visszatérő figuráját, s vele együtt azt a színhelyet is megörökítette, amely azóta is elmaradhatatlan szereplője, olykor csupán háttere, a kabarészínpadon zajló eseményeknek: a pesti kávéházat. A Vajda, azaz Eötvös Károly, ez a hajdan zseniális jogász, politikus és közíró, aki a tiszaeszlári per védőjeként soha el nem évülő dicsőséget szerzett magának, élete utolsó másfél évtizedében — és ezek az évek egybeestek a kabaré hőskorával — jellegzetes színfoltja volt a pesti életnek. Naponta ott ült az Abbázia kávéházbeli törzsasztala mellett, és mesélt vagy csak hallgatott, váltakozva, ahogyan éppen kedve tartotta. Nagy Endre fiatal hírlapíróként ott volt a közelében, élvezte kifogyhatatlan mesélőkedvét, s közben néhány ceruzavonással portréját is megrajzolta. Íme: „Csak ülve lehet őt elképzelni, mint ama testes Buddha-szobrot, amelynek attitűde jét ázsiai ösztönnel sajátította el. A kávéházi kerekasztalnál karosszéke volt, amely mellé kétoldalt támlájával egy-egy széket állítottak oda. Itt kerekedett ki a satrapai trón. Ide szokott beülni, fejét előre szegve válllát a nyakába húzva, két tömzsi karját a támlányokon szétterpesztve, szájából a hosszú virzsina szivar zavartalanul hullatta rá hamvát, mint a számum a gránit bálványokra a Szahara homokját. Pedig mindig fekete vagy sötétszürke ruhát hordott, keskeny, elöl zárt, púpos inggallérral, széles, lapos fekete nyakkendővel. Csak hajnalban, amikor fölállott helyéből, rázta le magáról a sok hamut olyan mozdulatokkal, amilyennel a bivaly szokta megrázni magát, ha kitápászkodik az ingoványból.” Wagner-vita Haladó szellem volt, de maradi jellem: egyik kortársa frappánsan így jellemezte az idős Vajdát és nyilván Nagy Endre is ezért állította a kabaré reflektorfényébe, hogy azontúl ne csak egy szűk, kiváltságos réteg lássa és élvezze ezt a kivételes emberpéldányt, hanem — az új műfaj, a kabaré segítségével — széles körben is megismerjék őt. Köztudott volt, hogy a Vajda nem rajongót az újdonságokért. Életében egyetlen egyszer sikerült csak őt elvinni valakinek az Operába, ahol az akkoriban egekig magasztalt és — mások által — a pokol fenekére kívánt Wagner valamelyik zenedrámáját játszották. Amikor a függöny összezárult, a Lavotta és Csermák andalító muzsikáján felcseperedett Vajda egyetlen, igaz, megsemmisítő mondatot röpített a véleményére kíváncsian várakozók felé: „Erőszakos trombitálás az egész!” — sisteregte és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a Wagnervitát. 1907. október 28-án este már ott trónolt a Bonbonniére színpadán teljes életnagyságban, a kabaré új, telivér színészegyéniségének, az őhozzá annyira hasonlatos Huszár Károlynak megformálásában. A 23 éves Huszár Károly azt megelőzően biztosítási ügynök volt, majd — mint annyian mások — ő is a műkedvelő előadásokon igyekezett leküzdeni félelmeit, amelyek minden nyilvános szereplés elé áttörhetetlen akadályokat gördítenek. Amikor Huszár Károly átvergődött ezeken az előtte tornyosuló nehézségeken és feljutott a kabarészínpadra, gömbölyded alakja és felesleges tízkilói révén bizonyos személyiségváltozásokon esett át. Végleg elvesztette például becsületes, otthonról magával hozott keresztnevét, hogy aztán „Pufi”-ként vonuljon be a pesti kabaré történetébe. Ő lett „a” Huszár Pufi. Utánpótlás Külsőre rendkívül hasonlított a nála több évtizeddel idősebb Vajdához, s hogy ezt a köztük feszülő, meglehetősen nagy távolságot lerövidítse, még bizonyos áldozatoktól sem riadt vissza. Nagy Endrétől tudjuk, hogy a fiatal, ambiciózus színész „valóságos fizikai önfeláldozással teremtette meg a színpadi Vajdát, aki első alkalommal a magyar bolháról csevegett kávéházbeli partnerével, Somával. A magyar bolha — állítása szerint — még a japán bolhánál is nagyobbat képes ugrani és nemcsak nagyobbat, de szebben is, ugyanis — érvelt tovább —, a magyar bolha előbb megriszálja a farát, szügyibe vágja a fejét és csak azután ugrik... Huszár Pufi így lett az új műfaj egyik legelső nagy felfedezettje, aki hamarosan elhagyhatta a Vajda maszkját és fotelét, mert a legjobb kabarészerzők — Molnár Ferenc és Gábor Andor — egymással versenyezve írták számára a hálásabbnál hálásabb, közéleti töltésű Pufi-tréfákat (Pufi cipőt vásárol. Pufit mozgósítják. Pufit nem lehet felhúzni. Pufi a gőzben. Pufi és a pénz. Pufi és a moratórium. Pufi és a sótartó, stb.) Ezekben a kis életképekben Huszár Pufi konfliktushelyzetekbe keveredik az első világháború küszöbéhez érkező főváros néhány intézményével és azokkal a zord körülményekkel, amelyek a városi ember mindennapos nyugalmát lépten-nyomon felborították. A pesti kabaré tehát lassan az erkölcsi tényezők sorába lépett. Nagy Endre ezt saját szavaival így rögzítette: „a közérdeklődést mégiscsak rátereltem azokra a magasabbrendű kérdésekre, amelyek akkor a könnyebb fajta szórakozások területére sose juthattak volna el.” Pufival együtt s vele egyidőben vadonatúj színésznemzedék lépett a pesti kabaré deszkáira, olyan fiatal színésznők és színészek, akik — Pufihoz hasonlóan — nem a hivatásos színházakból, nem is a különböző színiiskolákból, hanem az élet sűrűjéből érkeztek. Valamennyien nagyon fiatalok, igen lelkesek, tehát a legjobban dreszszírozhatók is voltak. A szerencse váratlanul rájuk mosolygott. Az Országos Színészegyesület, mint a színészek érdekvédelmi szervezete az első években elhatárolta magát az új műfajtól. Az első kávéházak és vendéglők láttán, ahol a pesti kabaré megszületett, a Színészegyesület korifeusai sietve — vagy inkább kissé elsietve! — úgy rendelkeztek, hogy a terített asztal mellett méltatlan játszani! Huszonnégy órát adtak a kabarékban dolgozó színészeknek, hogy ezt a — szerintük — ingoványos területet elhagyják és végleg visszatérjenek választott hivatásukhoz, különben önmagukat zárják ki onnan. Voltak, akik megijedtek — például Kornai Berta, a Vígszínház művésznője és mások is —, és viszszavonultak. Nagy Endre az így keletkezett űrt úgy aknázta ki, hogy amatőrökből ambiciózus fiatal kezdőkből toborozta előadói gárdáját, vagyis megalapította a maga újszerű utánpótlás-iskoláját. (Két kiváló művész, Hermann Lupot és Pólya Tibor ebben a pózban örökítette meg Nagy Endrét, a „nádpálcás” tanítóbácsit, aki kabaréjának férfi tagjait oktatja. A kép jobb sarkán térdeplő nebuló: Huszár Pufi.) Amikor színpadra lépett Nagy Endre, felismerte, hogy ezeken a deszkákon egészen másféle adottságokra van szüksége a színésznek, mint a háromfelvonásos, egész estét betöltő darabok esetében. Itt elsősorban érdekes és valamilyen módon feltűnő, az átlagosnál eltérő színészfigurák tudnak érvényesülni, akik már megjelenésükben is hordoznak valami groteszket, mulatságosat. A kabarészínpadon minden néhány perc alatt dől el: ennyi idő alatt kell kész figurát teremteni, vagyis, amire a háromfelvonásos darabok esetében öt-tíz percek, olykor ennél is hosszabb idő áll a színészek rendelkezésére, itt a kabaréban legfeljebb pillanatok tört része alatt van csak lehetőség. A jellemábrázolást itt néhány szemvillanás, egy-ikét mozdulat helyettesítheti és közben még a szövegét is el kell mondania a színésznek, hiszen a színpadon valami történik, amihez így vagy úgy köze van. Az ilyen „gyorsfelvételek, ellátásra jó reflexek, gyors mozgás, érthető színpadi artikuláció szükséges, különben az egész hatástalanul összeomlik. A pesti kabaré első színészfelfedezettjei között volt Papp Jancsi, aki Nagy Endre szerint „tanulatlan külvárosi énekes” volt, amikor a kabaréhoz került, mégis — Reinitz Béla zeneszerző segítségével — olyan mesteri sanzonénekest faragtak belőle, aki páratlanul tudta megszólaltatni az Ady-dalokat, a kabarénak ezeket a páratlan remekműveit. Kőváry Gyula lesoványodott színinövendékként kért bebocsátást a kabaréhoz, előbb afféle beugrós, fregoli lett, aki mindenkit pótolni tudott (Nagy Endre szerint még Huszár Pufi helyett is tudott kövér lenni!) aztán fokról fokra lépett előre, hogy évekkel később a pesti kabaré háziszerzője, konferansziéja legyen. Sokszor mondták, írták, de a mindennapi tapasztalat is azt bizonyítja, hogy a kabaré nem női műfaj, vagyis nyolcvan év alatt kevés színésznő tudott megkapaszkodni a kabaré deszkáiba. Nagy Endre azzal magyarázza ezt az egyenlőtlenséget, hogy kezdetben sokan azt hitték, hogy a kabaré — már csak külső hasonlóságok alapján is — „a nőerőre berendezett lokálok” közé tartozik, ami nem éppen veszélytelen helyzetet feltételezett. Azok a polgár családok, ahonnét a fiatal lányok színi pályára mentek, érthetően féltek a kabarétól. Nagy Endre úgy próbált védekezni a közhiedelemben élő félreértés ellen, hogy „egy kis termetű, csinos, de igénytelen arcú, nagyon fiatal színésznőt” szerződtetett, Vidtor Ferike személyében, aki eleven cáfolata volt a rosszindulatú feltételezésekkel szemben. „Aki ezt a Vidtor Ferikét megnézte, rögtön láthatta hogy itt nem arról van szó” — írta Nagy Endre. Új fejezet Egy másik színésznő — Kökény Ilona — őskomika volt, jóllehet még a huszadik évét sem töltötte be, ám ahogy megjátszotta a kávéházban traccsoló, pipiskedő, intrikázó, hisztériázó, férjet gyötrő, udvarlót bolondító terézvárosi mamuskákat, abban erő, tehetség volt. S miközben a Nagy Endreiskola tanfolyamain — a délelőtti próbákon és az esti előadásokon — egyre izmosodott ez a fiatal színészgárda, a város különböző pontjain szerveződő kabarékban új meg új nevek tűntek föl, akikből a következő években és évtizedekben a pesti kabaré nagy gárdája alakul majd ki. Ferenczy Károly színművész, a Vígszínház tagja 1912-ban önállósította magát és a Gyár (ma Jókai) utcai 21. szám alatt kabarét nyitott. Október 30-án, a színháznyitó műsorban új név jelent meg a plakátokon: Békeffi László. Vele új fejezet kezdődik a pesti kabaré történetében. (Folytatjuk) BÁNOS TIBOR A „NÁDPALCÁS" NAGY ENDRE ÉS SZÍNÉSZTANÍTVÁNYAI Megalapította a maga újszerű utánpótlás-iskoláját MAGYARORSZÁG 1987/7