Magyarország, 1987. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-15 / 7. szám

Pesti kabaré Iskola I Pufi, s a vajda IV. Élő modell után mintázta Nagy Endre a pesti kabaré első állan­dó, rendszeresen visszatérő figurá­ját, s vele együtt azt a színhe­lyet is megörökítette, amely azóta is elmaradhatatlan szereplője, oly­kor csupán háttere, a kabarészín­padon zajló eseményeknek: a pesti kávéházat. A Vajda, azaz Eötvös Károly, ez a hajdan zseniális jo­gász, politikus és közíró, aki a tiszaeszlári per védőjeként soha el nem évülő dicsőséget szerzett ma­gának, élete utolsó másfél évtize­dében — és ezek az évek egy­beestek a kabaré hőskorával — jellegzetes színfoltja volt a pesti életnek. Naponta ott ült az Abbá­zia kávéházbeli törzsasztala mel­lett, és mesélt vagy csak hallga­tott, váltakozva, ahogyan éppen kedve tartotta. Nagy Endre fiatal hírlapíróként ott volt a közelében, élvezte kifogyhatatlan mesélőked­vét, s közben néhány ceruzavonás­sal portréját is megrajzolta. Íme: „Csak ülve lehet őt elképzelni, mint ama testes Buddha-szobrot, amelynek attitűde­ jét ázsiai ösz­tönnel sajátította el. A kávéházi kerekasztalnál karosszéke volt,­ amely mellé kétoldalt támlájával egy-egy széket állítottak oda. Itt kerekedett ki a satrapai trón. Ide szokott beülni, fejét előre szegve válllát a nyakába húzva, két töm­zsi karját a támlányokon szétter­pesztve, szájából a hosszú virzsi­­n­a szivar zavartalanul hullatta rá hamvát, mint a számum a grá­nit bálványokra a Szahara ho­mokját. Pedig mindig fekete vagy sötétszürke ruhát hordott, kes­keny, elöl zárt, púpos inggallér­ral, széles, lapos fekete nyakken­dővel. Csa­k hajnalban, amikor fölállott helyéből, rázta le magá­ról a sok hamut olyan mozdula­tokkal, amilyennel a bivaly szok­ta megrázni magát, ha kitápászko­­dik az ingoványból.” Wagner-vita Haladó szellem volt, de maradi jellem: egyik kortársa frappán­san így jellemezte az idős Vaj­dát és nyilván Nagy Endre is ezért állította a kabaré reflek­torfényébe, hogy azontúl ne csak egy szűk, kiváltságos réteg lássa és élvezze ezt a kivételes ember­­példányt, hanem — az új műfaj, a kabaré segítségével — széles körben is megismerjék őt. Köztu­dott volt, hogy a Vajda nem ra­jongót az újdonságokért. Életében egyetlen egyszer sikerült csak őt elvinni valakinek az Operába, ahol az akkoriban egekig magasz­talt és — mások által — a po­kol fenekére kívánt Wagner va­lamelyik zenedrámáját játszották. Amikor a függöny összezárult, a Lavotta és Csermák andalító muzsikáján felcseperedett Vajda egyetlen, igaz, megsemmisítő mon­datot röpített a véleményére kí­váncsian várakozók felé: „Erősza­kos trombitálás az egész!” — sis­teregte és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a Wagner­­vitát. 1907. október 28-án este már ott trónolt a Bonbonniére színpadán teljes életnagyságban, a kabaré új, telivér színészegyéniségének, az őhozzá annyira hasonlatos Huszár Károlynak megformálásában. A 23 éves Huszár Károly azt megelő­zően biztosítási ügynök volt, majd — mint annyian mások — ő is a műkedvelő előadásokon igyeke­zett leküzdeni félelmeit, amelyek minden nyilvános szereplés elé át­­törhetetlen akadályokat gördíte­nek. Amikor Huszár Károly átver­gődött ezeken az előtte tornyosuló nehézségeken és feljutott a kaba­részínpadra, gömbölyded alakja és felesleges tízkilói révén bizonyos személyiségváltozásokon esett át. Végleg elvesztette például becsü­letes, otthonról magával hozott ke­resztnevét, hogy aztán „Pufi”-ként vonuljon be a pesti kabaré törté­netébe. Ő lett „a” Huszár Pufi. Utánpótlás Külsőre rendkívül hasonlított a nála több évtizeddel idősebb Vaj­dához, s hogy ezt a köztük feszülő, meglehetősen nagy távolságot le­rövidítse, még bizonyos áldozatok­tól sem riadt vissza. Nagy Endré­től tudjuk, hogy a fiatal, ambi­ciózus színész „valóságos fizikai önfeláldozással teremtette meg a színpadi Vajdát, aki első alkalom­mal a magyar bolháról cseve­gett kávéházbeli partnerével, So­mával. A magyar bolha — állítá­sa szerint — még a japán bolhá­nál is nagyobbat képes ugrani és nemcsak nagyobbat, de szebben is, ugyanis — érvelt tovább —, a magyar bolha előbb megriszálja a farát, szügyibe vágja a fejét és csak azután ugrik... Huszár Pufi így lett az új mű­faj egyik legelső nagy felfedezett­je, aki hamarosan elhagyhatta a Vajda maszkját és fotelét, mert a legjobb kabarészerzők — Molnár Ferenc és Gábor Andor — egy­mással versenyezve írták számára a hálásabbnál hálásabb, közéleti töltésű Pufi-tréfákat (Pufi cipőt vásárol. Pufit mozgósítják. Pufit nem lehet felhúzni. Pufi a gőz­ben. Pufi és a pénz. Pufi és a moratórium. Pufi és a sótartó, stb.) Ezekben a kis életképekben Huszár Pufi konfliktushelyzetek­be keveredik az első világháború küszöbéhez érkező főváros néhány intézményével és azokkal a zord körülményekkel, amelyek a városi ember mindennapos nyugalmát lépten-nyomon felborították. A pesti kabaré tehát lassan az er­kölcsi tényezők sorába lépett. Nagy Endre ezt saját szavaival így rögzítette: „a közérdeklődést mégiscsak rátereltem azokra a ma­­gasabbrendű kérdésekre, amelyek akkor a könnyebb fajta szórakozá­sok területére sose juthattak vol­na el.” Pufival együtt s vele egyidőben vadonatúj színésznemzedék lépett a pesti kabaré deszkáira, olyan fiatal színésznők és színészek, akik — Pufihoz hasonlóan — nem a hivatásos színházakból, nem is a különböző színiiskolákból, hanem az élet sűrűjéből érkeztek. Vala­mennyien nagyon fiatalok, igen lelkesek, tehát a legjobban dresz­­szírozhatók is voltak. A szeren­cse váratlanul rájuk mosolygott. Az Országos Színészegyesület, mint a színészek érdekvédelmi szervezete az első években elha­tárolta magát az új műfajtól. Az első kávéházak és vendéglők lát­tán, ahol a pesti kabaré megszü­letett, a Színészegyesület korifeu­sai sietve — vagy inkább kissé elsietve! — úgy rendelkeztek, hogy a terített asztal mellett méltatlan játszani! Huszonnégy órát adtak a kabarékban dolgozó színészeknek, hogy ezt a — sze­rintük — ingoványos területet el­hagyják és végleg visszatérjenek választott hivatásukhoz, különben önmagukat zárják ki onnan. Vol­tak, akik megijedtek — például Kornai Berta, a Vígszínház mű­vésznője és mások is —, és visz­­szavonultak. Nagy Endre az így keletkezett űrt úgy aknázta ki, hogy amatőrökből ambiciózus fia­tal kezdőkből toborozta előadói gárdáját, vagyis megalapította a maga újszerű utánpótlás-iskoláját. (Két kiváló művész, Hermann Lu­pot és Pólya Tibor ebben a póz­ban örökítette meg Nagy Endrét, a „nádpálcás” tanítóbácsit, aki ka­baréjának férfi tagjait oktatja. A kép jobb sarkán térdeplő nebuló: Huszár Pufi.) Amikor színpadra lépett Nagy Endre, felismerte, hogy ezeken a deszkákon egészen másféle adott­ságokra van szüksége a színész­nek, mint a háromfelvonásos, egész estét betöltő darabok ese­tében. Itt elsősorban érdekes és valamilyen módon feltűnő, az át­lagosnál eltérő színészfigurák tud­nak érvényesülni, akik már meg­jelenésükben is hordoznak valami groteszket, mulatságosat. A kaba­részínpadon minden néhány perc alatt dől el: ennyi idő alatt kell kész figurát teremteni, vagyis, amire a háromfelvonásos darabok esetében öt-tíz percek, olykor en­nél is hosszabb idő áll a színészek rendelkezésére, itt a kabaréban legfeljebb pillanatok tört része alatt van csak lehetőség. A jel­lemábrázolást itt néhány szemvil­lanás, egy-ikét mozdulat helyette­sítheti és közben még a szövegét is el kell mondania a színésznek, hiszen a színpadon valami törté­nik, amihez így vagy úgy köze van. Az ilyen „gyorsfelvételek, el­látásra jó reflexek, gyors mozgás, érthető színpadi artikuláció szük­séges, különben az egész hatásta­lanul összeomlik. A pesti kabaré első színészfel­fedezettjei között volt Papp Jan­csi, aki Nagy Endre szerint „ta­nulatlan külvárosi énekes” volt, amikor a kabaréhoz került, mégis — Reinitz Béla zeneszerző segít­ségével — olyan mesteri sanzon­énekest faragtak belőle, aki párat­lanul tudta megszólaltatni az Ady-dalokat, a kabarénak ezeket a páratlan remekműveit. Kőváry Gyula lesoványodott színinöven­dékként kért bebocsátást a kaba­réhoz, előbb afféle beugrós, fregoli lett, aki mindenkit pótolni tudott (Nagy Endre szerint még Huszár Pufi helyett is tudott kövér len­ni!) aztán fokról fokra lépett előre, hogy évekkel később a pesti kabaré háziszerzője, konferanszié­­ja legyen. Sokszor mondták, írták, de a mindennapi tapasztalat is azt bi­zonyítja, hogy a kabaré nem női műfaj, vagyis nyolcvan év alatt kevés színésznő tudott megka­paszkodni a kabaré deszkáiba. Nagy Endre azzal magyarázza ezt az egyenlőtlenséget, hogy kezdet­ben sokan azt hitték, hogy a kabaré — már csak külső hasonló­ságok alapján is — „a nőerőre be­rendezett lokálok” közé tartozik, ami nem éppen veszélytelen hely­zetet feltételezett. Azok a polgár családok, ahonnét a fiatal lányok színi pályára mentek, érthetően féltek a kabarétól. Nagy Endre úgy próbált véde­kezni a közhiedelemben élő félre­értés ellen, hogy „egy kis termetű, csinos, de igénytelen arcú, na­gyon fiatal színésznőt” szerződte­tett, Vidtor Ferike személyében, aki eleven cáfolata volt a rossz­indulatú feltételezésekkel szem­ben. „Aki ezt a Vidtor Ferikét megnézte, rögtön láthatta hogy itt nem arról van szó” — írta Nagy Endre. Új fejezet Egy másik színésznő — Kökény Ilona — őskomika volt, jóllehet még a huszadik évét sem töltötte be, ám ahogy megjátszotta a ká­véházban traccsoló, pipiskedő, int­­rikázó, hisztériázó, férjet gyötrő, udvarlót bolondító terézvárosi mamuskákat, abban erő, tehetség volt. S miközben a Nagy Endre­­iskola tanfolyamain — a délelőtti próbákon és az esti előadásokon — egyre izmosodott ez a fiatal színészgárda, a város különböző pontjain szerveződő kabarékban új meg új nevek tűntek föl, akik­ből a következő években és évti­zedekben a pesti kabaré nagy gár­dája alakul majd ki. Ferenczy Károly színművész, a Vígszínház tagja 1912-ban önál­lósította magát és a Gyár (ma Jókai) utcai 21. szám alatt kaba­rét nyitott. Október 30-án, a szín­háznyitó műsorban új név jelent meg a plakátokon: Békeffi László. Vele új fejezet kezdődik a pesti kabaré történetében. (Folytatjuk) BÁNOS TIBOR A „NÁDPALCÁS" NAGY ENDRE ÉS SZÍNÉSZTANÍTVÁNYAI Megalapította a maga újszerű utánpótlás-iskoláját MAGYARORSZÁG 1987/7

Next