Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-01 / 48. szám

MAGYARORSZÁG 1989/48 valami kellemes az ott-tartózko­dás. — Maga téved. Nagyon is kel­lemes volt. Először is közel s távol nem volt rajtunk kívül sen­ki, talán még egy faház volt mel­lettünk, de akkor az üres volt, legalábbis úgy emlékszem. Ami pedig az időjárást illeti, abban az volt a jó, hogy egész nap egy szalmakalapban és egy szál pen­­delyben lehetett lenni, estére vi­szont lehűlt a levegő. Időnként sajnos annyira, hogy nemcsak a pulóvereket kellett magunkra ven­ni, hanem este az ágyban még a póttakarókra is szükség volt, s még így is fáztunk. Persze kirándulásokat is tet­tünk. Jártunk például azon a kö­zeli szigeten, ahol egy német ku­tató hosszú ideig működött és kü­lönböző tűlevelűeket honosított meg a homokon. Egyébként az afrikai hadjárat előtt ott gyako­rolták a németek sivatagi körül­mények között a későbbi afrikai akcióikat. Mit mondjak, a terep erre a célra valóban alkalmas le­hetett, mert ahogy ment az em­ber, bokáig süllyedt a homokba a lába, úgyhogy egy idő után bi­zony nagyon fárasztóvá vált a já­rás. Délen bezzeg meleg volt . Délen bezzeg meleg volt, mert azért Önök ott is jártak Brezsnyevék vendégeként, ha jól tudom, Brezsnyevékkel milyen volt a kapcsolatuk? — Közhely, mégis igaz: az em­berek nem egyformák. Kár lenne tagadnom, hogy legalábbis ami engem illet, nem alakult ki olyan kapcsolat, mint amilyen Nyina Petrovnával. Meg aztán Brezs­­nyevné sokat betegeskedő asszony volt, s az is kiderült hamar, hogy egy családban kinek, milyen sze­repe van, mennyire szólhat bele a dolgokba. — Úgy értsem, hogy Brezsnyev­­né nem osztott, nem szorzott? — Értse, ahogy akarja. Egyszer Brezsnyev azt mondta, látogassuk meg őket Moszkvában, családi környezetben, akkor majd meg­látjuk, milyen jó háziasszony az ő édesanyja és a felesége, s hogy mindketten kitűnő szakácsok, vagyis, hogy jól főznek. De erre a látogatásra valami miatt aztán nem került sor, én sem siettem őket szavukon fogni. — Na és a Fekete-tengeren? — Ott valóban jártunk, de an­nak külön története van. Az nem egy előre jelzett meghívás alap­ján jött létre, s mi oda nem nya­ralni mentünk. Amikor Litvániá­ban voltunk, egyszer csak kap­tunk egy üzenetet, hogy Brezs­nyev délen nyaral, és szeretne találkozni és beszélni az uram­mal. Hát így mentünk el. Mit mondjak, nem sok örömünk volt benne. Egyrészt, mert ellentétben a litván tengerparttal, ott szörnyű meleg volt, éjszaka sem lehetett pihenni, még a minket kísérő szovjet biztonsági emberek is alig várták, hogy újra visszamehes­sünk az északi tengerpartra. — Úgy látom, ön még ennyi év távlatából sem tud megbékélni a dologgal. Valóban nem okozha­tott Önöknek nagy örömet az a kirándulás. — Nézze, mi az urammal nem nagyon szerettük az ilyen hirte­len elhatározások alapján született akciókat. De nehogy félreértés legyen, azért azt hozzá kell ten­nem az eddig elmondottakhoz, hogy a kezdeti feszültség elmúl­tával — ami a Hruscsov elleni puccs miatt keletkezhetett — nem volt köztünk különösebb problé­ma. Csakhogy az a fajta szoros kapcsolat nem jött létre, mint ami kétségkívül megvolt Titóékkal és a Hruscsov házaspárral. — Járt-e az említettek közül valaki itt ebben a házban ven­dégségben? — Igen, járt, s talán az sem mellékes, hogy éppen Nyikita Hruscsov és felesége, Nyina Pet­rovna volt az. Egy alkalommal vi­szonozva az ő valóban szívélyes és minden sallangtól mentes moszkvai vendéglátásukat, amikor ismét Magyarországra látogattak, meghívtuk őket hozzánk vacsorá­ra, amit szívesen elfogadtak. Előtte azonban Nyina Petrovna megbeszélte velem, hogy csak va­lami könnyű vacsorát készítsek, mert ugyan Hruscsov szeretett jól enni, de akkor már nagyon kí­mélnie kellett magát, s ha a fele­sége a közelében volt, akkor ő vigyázott arra, hogy csak mér­tékkel egyen és igyon. Szóval én ennek megfelelően csak valami könnyű vacsorát készítettem, még­hozzá azt hiszem, halat. Látta volna milyen képet vágott Hrus­csov, amikor asztalhoz ültettük őket és meglátta a nagyon sze­rény terítéket, majd kiderült, hogy az nem az előétel, hanem a va­csora. De Nyina Petrovna érté­sére adta, hogy vele egyetértés­ben állt össze a menü, s hogy a Kádárék konyhájáról ennél több­re is telne. Vendégként a Vatikánban . Ha megengedi, most áttér­nénk egy különleges témára, a Vatikánban, illetve a pápánál tett látogatásra, amelyen ön is jelen volt. — Erre a találkozóra emlékeze­tem szerint 1977 nyarán került sor. Az uram az olasz kormány vendégeként érkezett Rómába, Giulio Andreotti miniszterelnök meghívására. Az előkészületek so­rán szóba került a Vatikánban teendő látogatás is. Volt, aki el­lenezte, még egy külügyminiszté­­riumi államtitkár is úgy véleke­dett, hogy „minek az”? Kádár azonban azt mondta, „ha már ott vagyunk, úgy illik, hogy a pápá­hoz is beköszönjünk”.­­ S milyen volt a fogadtatás, hogy zajlott le a látogatás? — Minthogy én korábban még soha nem jártam a Vatikánban, de az uram se, így érthető, hogy mindkettőnket izgatott a látogatás, amelyről azt mondták nekünk a pápai kamarások, hogy mintegy harmincpercesre tervezték. Aztán amikor az uram háromnegyed, sőt egy óra múlva sem jött ki, a ka­marások egyre nyugtalanabbak lettek. Gondolom, izgatta őket, hogy mi lesz a további program­mal, ha ez az egy is ennyit csú­szik, no meg az sem lehetett mindegy nekik, hogy őszentsége egy kommunista államférfival eny­­nyi ideig beszélget. A találkozó több szakaszban zajlott le. Előbb az uram ment be, majd én következtem, s csak azután jöttek be a fogadóterembe a küldöttség többi tagjai. VI. Pál pápa nagyon kedvesen fogadott. Az üdvözlő szavak után, amelyeket én illően viszonoztam, megköszönve a meghívást, hellyel kínált. Ezután jöttek be a töb­biek. A pápa elmondta az ő be­szédét, azon a hatalmas trón­szerű széken ülve. Nekünk egy lépcsővel lejjebb adtak helyet, a többiek pedig állva hallgatták a beszédet, amely aztán szó szerint megjelent a magyar lapokban. Fő mondanivalója a kapcsolatok ked­vező alakulásának a méltatása volt. — Milyen ajándékot vittek a pápának? — Egy Kovács Margit-kerámiát vittünk, mégpedig a Madonna gyermekkel feliratút. — És mit kapott Kádár János? — Egy metszetet, Péter és Pál volt rajta. Amerigo Tot munká­ját, és persze, mindnyájunkat megajándékozott a pápa egy ró­zsafüzérrel. Majd amikor távoz­tunk, az ajtóban vissza kellett fordulni és főhajtással búcsúzni aszentségétől, aki mindnyájunkat megáldott. Rózsafüzér — Gondolom, ha már a pápá­nál jártak látogatóban, megnéz­ték a Vatikánt is. — Igen, amit lehetett, megnéz­tünk, de hát ott órákat lehetne eltölteni. Csodálatos a sixtusi ká­polna, s mivel a Pietáit egyszer megrongálták, azóta üveg kalit­kában őrzik, de minket beenged­tek oda is, úgy hogy egészen kö­zelről csodálhattuk meg a szobrot. Egyébként egész Róma egy ha­talmas és csodálatos alkotásokkal teli páratlan múzeum. Szíve­sen eltöltöttünk volna ott még egy kis időt, de hát, mint tudja, a protokoll látogatások ideje szi­gorúan korlátozott. Szóval szép volt. Egyébként, ami még szemet szúrt nekem, az az volt, hogy az egész látogatás ideje alatt, bár­hová mentünk, soha nem állítot­ták le a forgalmat. Néhány mo­toros rendőr csinált utat, sípoltak és terelték le a kocsikat az útról, el is neveztem őket füttyös fiúk­nak. S ahogy a mi kocsikaravá­nunk elhaladt, ment a forgalom tovább. Soha sem értettem, ná­lunk miért kellett, miért kell le­állítani hosszabb időre a forgal­mat, ha egy vendég érkezik hoz­zánk vagy közlekedik a városban. Mi értelme Van ennek, az embe­reket joggal bosszantja a dolog. Nem kért gyóntatót . A rózsafüzérről jut eszembe, Kádár János halála után azt ter­jesztették egyesek, volt lap is, amelyikben ez megjelent, hogy az öreg gyóntató papot kért. Igaz lenne ez? Maga nem olvasta? — Dehogynem, én is olvastam, nem ez volt az első piszok dolog, amit írtak szegényről. — Önök mindketten római ka­tolikus vallásúak, lehet, hogy eb­ből eredt ez a tisztességesnek nem mondható újsághír? — Dehogyis volt ő vallásos. — És ön? — Én sem. — Folytassuk talán a beszélge­tést arról az időszakról, amikor Kádár János fokozatosan vissza­vonult a munkától, majd lemon­dott vagy lemondatták az elnöki tisztségről. — Ma sem tudom igazán, miért és kinek volt ez olyan sürgős és fontos. Miért nem tudtak vár­ni vele, hiszen a dolog a munka­jog oldaláról nézve sem tekint­hető teljesen rendbenlevőnek, be­teg embert nem szokás elbocsá­­tani az állásából. Van azonban a dolognak egy emberi oldala is, amivel talán nem vetettek szá­mot azok, akik a leváltást szor­galmazták. (Folytatjuk.) KANYÓ ANDRÁS Fotó: Archív VI. PÁL PÁPA KEDVEZŐEN ÉRTÉKELTE A KAPCSOLATOKAT „Amerigo Tot metszetét ajándékozta Kádár Jánosnak"

Next