Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-01 / 48. szám

MAGYARORSZÁG 1989/48 Egyesült Államok „T­eflonbevonat” Problémamegoldók előtérben A deficit súlyos teher ! Hol van az elnök? A The New York Times cikkírója nem az el­ső, a­ki ilyen vagy olyan formában felteszi ugyanezt a kérdést az Egyesült Államokban. A washing­toni politikacsinálásban ugyanis íratlan törvény, hogy amíg az el­nök nyilvánosan nem foglal ál­lást egy adott témában, addig közvetlen munkatársai is annyi­féle nézetet képviselhetnek, ahá­­nyan vannak. Márpedig az ad­minisztráció egysége nélkül a köz­vélemény joggal véli azt, hogy hiányzik a koncepció és a dön­tésképesség, akár hazai, akár nem­zetközi ügyről van szó. A „teflonbevonat” A közelmúltban a világ méltán figyelt fel arra, hogy — hosszú tartózkodás után — James Baker külügyminiszter két beszédében is hangsúlyozta: az Egyesült Álla­mok érdekelt Gorbacsov reform­­politikájának sikerében. Alig kö­telezte el azonban magát Baker a szovjet gazdaság támogatása mel­lett, Dan Quayle alelnök úgy vé­lekedett, „hagyni kell őket, hogy maguk hajtsák végre az átalakí­tást”. Még sötétebb színt vitt fel Washington Moszkva tájképére Robert Gates helyettes nemzet­­biztonsági tanácsadó, amikor ki­fejtette: Gorbacsov esélye a si­kerre csekély, és a Nyugatnak nem szabad sokat befektetnie a szovjet vezető jövőjébe. Közvetlenül a máltai csúcs előtt megszólalt az elnök is. George Bush nagy elismeréssel és lelke­sedéssel méltatta a kelet-európai változásokat, s kijelentette: az USA a gorbacsovi peresztrojka si­kerét kívánja. Mindezt megfigye­lők jó előjelként értékelték a máltai eszmecsere előtt. A két nagyhatalom a drámai berlini és prágai események után a válság­­menedzselés közös szándékával ül a tárgyalóasztalhoz. A januári őrségváltás a Fehér Házban nem jelentett drámai ese­ményt (s ezt a világ és az ame­rikai közvélemény egyaránt pozi­tívumként értékelte). Az új elnök Reagan pártjából került ki, sőt alelnökként nyolc éven át része volt a régi kormányzatnak. Kivé­telesen tehát nem hatott olcsó fordulatként a folytonosság, amit az elnökjelölt Bush ígért. Biztató körülménynek mutatkozott az is, hogy a kormány kialakításánál a szakértelem volt a válogatás alapj­­a, és az adminisztrációba kipró­bált „problémamegoldók” kerül­tek. Miután az elnök megválasz­tása előtt nem is kecsegtette ra­dikális változásokkal honfitársait, s a reagani vonal erősítését he­lyezte kilátásba nemzetközi téren, nem volt szükség arra, hogy me­rész vagy látványos ugrásokkal igazolja magát már hivatali ide­jének kezdetén. De teltek-múltak a hónapok, és egyre erőteljeseb­ben fogalmazódik meg: meddig tart a folyamatosság, és mikortól minősítendő a mozdulatlanság a tehetetlenségnek? „Bush első hét hónapjának legfigyelemreméltóbb vonása az volt, hogy a bajokat távol tudta tartani magától” — állapította meg szeptemberben egy politikai hetilap szemleírója, hoz­zátéve,­­hogy ez a tulajdonság fon­tosabb, mint Reagan elnökségé­nek „teflonbevonata” (amiről, úgy­mond, minden lepergett). Ám az­óta közelebb került az év végi politikai számadás ideje, s ami eddig elismerés volt, az mindin­kább számonkéréssé válik. Az elemzők többsége egyetért abban, hogy Bush eddig lényegében csak­ két komoly belpolitikai problémá­val foglalkozott behatóan, s mind­két intézkedése csalódást okozott. A kábítószer elleni keresztes had­járat lovagjaként lépett fel, ám hathatós pénzeszközök mobilizálá­sa helyett (kétmilliárddal emelte a ráfordítások összegét) elsősor­ban a meglevő mechanizmus fel­­használásának tökéletesítését szor­galmazta: „alapvető fegyverünk az legyen, amivel már rendelkezünk; a hatékonyság stratégiája az, ami hiányzik”. Kitől féljen az Egyesült Álla­mok? Erre a kérdésre ma még talán viszonylag egyértelmű a hi­vatalos washingtoni válasz, de a mennyire? és a­meddig? már meg­osztja a véleményeket. Amerika globális politikájának a II. világ­háború után egyik leglényege­sebb eleme Európa, s befolyása a legutóbbi időkig a fegyveres erőn alapult. Aminthogy a NATO ösz­­szetartó erejét is a szovjet kato­nai veszély képzete jelentette az Egyesült Államok és szövetsége­sei számára. Az a körülmény, hogy a kelet-európai országokban minden várakozást felülmúló er­jedés indult meg, és a háború utáni európai rend — a Kelet és a Nyugat megosztottsága — ösz­­szeomlóban van, a jelek szerint felkészületlenül érte a washing­toni stratégákat. „Ronald Reagan helyreállította Amerika tekinté­lyét a világban, George Bush fel­adata sokkal nehezebb­ a tekin­tély átalakítása” — állapította meg a Newsweek magazin. Kétségtelen: a Bush-kormány­zat elégedetten fogadta a sztálini struktúrák felbomlását és eljutott addig, hogy — igaz, inkább csak gesztusértékű intézkedésekkel — támogassa a peresztrojka lengyel, illetve magyar változatát. Az óva­tosság azonban arra mutat: tart attól, hogy ez a folyamat — min­denek előtt a Szovjetunióban — nem visszafordíthatatlan és a li­beralizálódás egy ponton ellen­őrizhetetlenné válik. A Financial Times az amerikai jobboldal egyik jeles képviselőjét, Edward Cutt­­wah-ot idézi, aki szerint „a szov­jet fenyegetés sokat csökkent, de a veszély évtizedek óta most a legnagyobb, mert a Szovjetunió megzavarodott és kiszámíthatat­lan lett”. Zbigniew Brzezinski, a neves politológus, volt nemzetbiz­tonsági tanácsadó feltételezi: „A kelet-európai átalakítás­­valószínű­leg meglehetősen erőszakos min­tákat fog követni ... A térségben uralkodó gazdasági helyzet egyes esetekben forradalmi földindulá­sokat válthat ki.” Nincs hiteles tanúsítvány arra, hogy a hivata­los Washington mennyit épít bele külpolitikai statégiájába ezekből a véleményekből vagy a másik nagy, Henry Kissinger indítványából, szovjet biztonság aláásásától — cserébe azért, hogy Moszkva la­zítja ellenőrzését szövetségesei fe­lett. Egyelőre egyéni elképzelés­nek számít Brzezinskinek az a terve is (noha egyes elemei a gya­korlatban kezdenek érvényesülni), hogy „hozzanak létre a két szö­vetségen alapuló biztonsági kere­tet” a békés politikai és gazdasági átalakulás menedzselése céljából. Új Európa Miközben a kelet-európai válto­zások oly drámai gyorsasággal zajlanak,­­hogy azokat még ma­mutszámítógépek is nehezen tud­ják regisztrálni, Bush csapatának egyszerre több stratégiai feladat­ra kellene megoldást találnia. Mi­ként biztosítsa az Egyesült Álla­mok befolyását az új életre kell Európában? Vállalja-e (vállal­hatja-e) egy még bizonytalan ki­menetelű átalakulás finanszírozá­sát a Szovjetunióban? Nem kell-e nagyobb, éppenséggel Nyugat- Nyugat közti falra számítania, ha megszűnik a két német állam megosztottsága és létrejön Európa teljes integrációja? Egyes részkér­désekben az adminisztráció előre merészkedett, és már megtett né­hány bizonytalan lépést. Magyar­­országnak és Lengyelországnak például megígérte (és részben megadta) azt, amit a fejlődőknek szoktak ajánlgatni: „Segítünk, hogy magadat megsegítsd.” A Szovjetunió és egész Kelet-Euró­­pa esetében azonban a kockázat nagyobb, sőt a feladat minőségi­leg más kategóriába kerül át, s kérdéses, kivárhatja-e Washing­ton a kísérlet végét, azaz, hogy tisztázza: miként alkalmazható a magyar és a lengyel recept glo­­bális méretekben. „Elnök úr, ön mintha nem örülne igazán?” — szegezte a­ kérdést Bushnak egy riporter, amikor a Fehér Ház no­vember 9-én hivatalosan nyugtáz­ta a kelet-berlini határ megnyitá­sát. „Örülök — mondta az elnök —, csak nem szoktam érzelmeimet látványosan kinyilvánítani.” Az adósságválság Bizonyosra vezhető, hogy a ber­lini földindulás és annak várható továbbgyűrűzése Washingtonban is felgyorsítja a stratégiai döntésho­zók reflexeit. Az Egyesült Álla­mok nem teheti meg, hogy az európai változások közreműködése és részvétele nélkül menjenek végbe. Még akkor sem, ha Wa­shington mozgásterének, illetve befolyásolási képességének egyre jobban körvonalazódnak a korlá­tai — immár a világ számára is. Anélkül, hogy valamennyi faktort megpróbálnánk sorra venni, a leg­jelentősebbre feltétlenül utalni kell. S ez a deficit. Az amerikai államháztartás sokáig szőnyeg alá söpört és a hétköznapokban nem érzékelhető hiánya olyan, koránt­sem lebecsülendő tényező, amely az elemzők szerint döntő hatással lehet a külpolitika további for­málására. Ennek jelei egyébként már eddig is tapasztalhatók vol­tak. Bush kísérlete, hogy életet leheljen (a még pénzügyminiszter) James Baker programjába a har­madik világ adósságválságának megoldására, egyelőre nem kecseg­tet semmi sikerrel — épp az ame­rikai pénzeszközök hiánya miatt. Hasonló motivációval magyarázha­tó az is, hogy a kelet-európai re­formok támogatásában Washing­ton az erkölcsi és a politikai ösz­tönzésre helyezi a hangsúlyt, s megfigyelők arra számítanak, hogy az NDK belépése a „változó kor­ba” nem csak a figyelmet, hanem a rendelkezésre álló dollárokat is megosztja majd a támogatók kö­zött. S ez csak egyetlen azokból a korlátokból, amelyekkel az ame­rikai döntéshozóknak számolniuk kell. George Bush tehát már elnök­sége kezdetén történelmi helyzet­tel találta magát szembe. Most az a kérdés, képes lesz-e történelmi megoldást ajánlani az Amerikát ért kihívásra. Epés tollú kommen­tátorok minden esetre máris él­­celődnek a „koncepciótlan és dön­tésképtelen’ elnök felett. A New York Times glosszaírója szerint O ,Bush az első olyan személy sze­retne lenni, aki négy terminust tölt el alelnökként (értsd: önál­­lótlan végrehajtóként) a washing­toni Fehér Házban”. CSÁK ELEMÉR Fotó: Archív BUSH REPÜLŐGÉPEN TART SAJTÓTÁJÉKOZTATÓT „A bajokat távol tudta tartani magától"

Next