Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 48. szám
MAGYARORSZÁG 1989/48 Egyesült Államok „Teflonbevonat” Problémamegoldók előtérben A deficit súlyos teher ! Hol van az elnök? A The New York Times cikkírója nem az első, aki ilyen vagy olyan formában felteszi ugyanezt a kérdést az Egyesült Államokban. A washingtoni politikacsinálásban ugyanis íratlan törvény, hogy amíg az elnök nyilvánosan nem foglal állást egy adott témában, addig közvetlen munkatársai is annyiféle nézetet képviselhetnek, ahányan vannak. Márpedig az adminisztráció egysége nélkül a közvélemény joggal véli azt, hogy hiányzik a koncepció és a döntésképesség, akár hazai, akár nemzetközi ügyről van szó. A „teflonbevonat” A közelmúltban a világ méltán figyelt fel arra, hogy — hosszú tartózkodás után — James Baker külügyminiszter két beszédében is hangsúlyozta: az Egyesült Államok érdekelt Gorbacsov reformpolitikájának sikerében. Alig kötelezte el azonban magát Baker a szovjet gazdaság támogatása mellett, Dan Quayle alelnök úgy vélekedett, „hagyni kell őket, hogy maguk hajtsák végre az átalakítást”. Még sötétebb színt vitt fel Washington Moszkva tájképére Robert Gates helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó, amikor kifejtette: Gorbacsov esélye a sikerre csekély, és a Nyugatnak nem szabad sokat befektetnie a szovjet vezető jövőjébe. Közvetlenül a máltai csúcs előtt megszólalt az elnök is. George Bush nagy elismeréssel és lelkesedéssel méltatta a kelet-európai változásokat, s kijelentette: az USA a gorbacsovi peresztrojka sikerét kívánja. Mindezt megfigyelők jó előjelként értékelték a máltai eszmecsere előtt. A két nagyhatalom a drámai berlini és prágai események után a válságmenedzselés közös szándékával ül a tárgyalóasztalhoz. A januári őrségváltás a Fehér Házban nem jelentett drámai eseményt (s ezt a világ és az amerikai közvélemény egyaránt pozitívumként értékelte). Az új elnök Reagan pártjából került ki, sőt alelnökként nyolc éven át része volt a régi kormányzatnak. Kivételesen tehát nem hatott olcsó fordulatként a folytonosság, amit az elnökjelölt Bush ígért. Biztató körülménynek mutatkozott az is, hogy a kormány kialakításánál a szakértelem volt a válogatás alapja, és az adminisztrációba kipróbált „problémamegoldók” kerültek. Miután az elnök megválasztása előtt nem is kecsegtette radikális változásokkal honfitársait, s a reagani vonal erősítését helyezte kilátásba nemzetközi téren, nem volt szükség arra, hogy merész vagy látványos ugrásokkal igazolja magát már hivatali idejének kezdetén. De teltek-múltak a hónapok, és egyre erőteljesebben fogalmazódik meg: meddig tart a folyamatosság, és mikortól minősítendő a mozdulatlanság a tehetetlenségnek? „Bush első hét hónapjának legfigyelemreméltóbb vonása az volt, hogy a bajokat távol tudta tartani magától” — állapította meg szeptemberben egy politikai hetilap szemleírója, hozzátéve,hogy ez a tulajdonság fontosabb, mint Reagan elnökségének „teflonbevonata” (amiről, úgymond, minden lepergett). Ám azóta közelebb került az év végi politikai számadás ideje, s ami eddig elismerés volt, az mindinkább számonkéréssé válik. Az elemzők többsége egyetért abban, hogy Bush eddig lényegében csak két komoly belpolitikai problémával foglalkozott behatóan, s mindkét intézkedése csalódást okozott. A kábítószer elleni keresztes hadjárat lovagjaként lépett fel, ám hathatós pénzeszközök mobilizálása helyett (kétmilliárddal emelte a ráfordítások összegét) elsősorban a meglevő mechanizmus felhasználásának tökéletesítését szorgalmazta: „alapvető fegyverünk az legyen, amivel már rendelkezünk; a hatékonyság stratégiája az, ami hiányzik”. Kitől féljen az Egyesült Államok? Erre a kérdésre ma még talán viszonylag egyértelmű a hivatalos washingtoni válasz, de a mennyire? és ameddig? már megosztja a véleményeket. Amerika globális politikájának a II. világháború után egyik leglényegesebb eleme Európa, s befolyása a legutóbbi időkig a fegyveres erőn alapult. Aminthogy a NATO öszszetartó erejét is a szovjet katonai veszély képzete jelentette az Egyesült Államok és szövetségesei számára. Az a körülmény, hogy a kelet-európai országokban minden várakozást felülmúló erjedés indult meg, és a háború utáni európai rend — a Kelet és a Nyugat megosztottsága — öszszeomlóban van, a jelek szerint felkészületlenül érte a washingtoni stratégákat. „Ronald Reagan helyreállította Amerika tekintélyét a világban, George Bush feladata sokkal nehezebb a tekintély átalakítása” — állapította meg a Newsweek magazin. Kétségtelen: a Bush-kormányzat elégedetten fogadta a sztálini struktúrák felbomlását és eljutott addig, hogy — igaz, inkább csak gesztusértékű intézkedésekkel — támogassa a peresztrojka lengyel, illetve magyar változatát. Az óvatosság azonban arra mutat: tart attól, hogy ez a folyamat — mindenek előtt a Szovjetunióban — nem visszafordíthatatlan és a liberalizálódás egy ponton ellenőrizhetetlenné válik. A Financial Times az amerikai jobboldal egyik jeles képviselőjét, Edward Cuttwah-ot idézi, aki szerint „a szovjet fenyegetés sokat csökkent, de a veszély évtizedek óta most a legnagyobb, mert a Szovjetunió megzavarodott és kiszámíthatatlan lett”. Zbigniew Brzezinski, a neves politológus, volt nemzetbiztonsági tanácsadó feltételezi: „A kelet-európai átalakításvalószínűleg meglehetősen erőszakos mintákat fog követni ... A térségben uralkodó gazdasági helyzet egyes esetekben forradalmi földindulásokat válthat ki.” Nincs hiteles tanúsítvány arra, hogy a hivatalos Washington mennyit épít bele külpolitikai statégiájába ezekből a véleményekből vagy a másik nagy, Henry Kissinger indítványából, szovjet biztonság aláásásától — cserébe azért, hogy Moszkva lazítja ellenőrzését szövetségesei felett. Egyelőre egyéni elképzelésnek számít Brzezinskinek az a terve is (noha egyes elemei a gyakorlatban kezdenek érvényesülni), hogy „hozzanak létre a két szövetségen alapuló biztonsági keretet” a békés politikai és gazdasági átalakulás menedzselése céljából. Új Európa Miközben a kelet-európai változások oly drámai gyorsasággal zajlanak,hogy azokat még mamutszámítógépek is nehezen tudják regisztrálni, Bush csapatának egyszerre több stratégiai feladatra kellene megoldást találnia. Miként biztosítsa az Egyesült Államok befolyását az új életre kell Európában? Vállalja-e (vállalhatja-e) egy még bizonytalan kimenetelű átalakulás finanszírozását a Szovjetunióban? Nem kell-e nagyobb, éppenséggel Nyugat- Nyugat közti falra számítania, ha megszűnik a két német állam megosztottsága és létrejön Európa teljes integrációja? Egyes részkérdésekben az adminisztráció előre merészkedett, és már megtett néhány bizonytalan lépést. Magyarországnak és Lengyelországnak például megígérte (és részben megadta) azt, amit a fejlődőknek szoktak ajánlgatni: „Segítünk, hogy magadat megsegítsd.” A Szovjetunió és egész Kelet-Európa esetében azonban a kockázat nagyobb, sőt a feladat minőségileg más kategóriába kerül át, s kérdéses, kivárhatja-e Washington a kísérlet végét, azaz, hogy tisztázza: miként alkalmazható a magyar és a lengyel recept globális méretekben. „Elnök úr, ön mintha nem örülne igazán?” — szegezte a kérdést Bushnak egy riporter, amikor a Fehér Ház november 9-én hivatalosan nyugtázta a kelet-berlini határ megnyitását. „Örülök — mondta az elnök —, csak nem szoktam érzelmeimet látványosan kinyilvánítani.” Az adósságválság Bizonyosra vezhető, hogy a berlini földindulás és annak várható továbbgyűrűzése Washingtonban is felgyorsítja a stratégiai döntéshozók reflexeit. Az Egyesült Államok nem teheti meg, hogy az európai változások közreműködése és részvétele nélkül menjenek végbe. Még akkor sem, ha Washington mozgásterének, illetve befolyásolási képességének egyre jobban körvonalazódnak a korlátai — immár a világ számára is. Anélkül, hogy valamennyi faktort megpróbálnánk sorra venni, a legjelentősebbre feltétlenül utalni kell. S ez a deficit. Az amerikai államháztartás sokáig szőnyeg alá söpört és a hétköznapokban nem érzékelhető hiánya olyan, korántsem lebecsülendő tényező, amely az elemzők szerint döntő hatással lehet a külpolitika további formálására. Ennek jelei egyébként már eddig is tapasztalhatók voltak. Bush kísérlete, hogy életet leheljen (a még pénzügyminiszter) James Baker programjába a harmadik világ adósságválságának megoldására, egyelőre nem kecsegtet semmi sikerrel — épp az amerikai pénzeszközök hiánya miatt. Hasonló motivációval magyarázható az is, hogy a kelet-európai reformok támogatásában Washington az erkölcsi és a politikai ösztönzésre helyezi a hangsúlyt, s megfigyelők arra számítanak, hogy az NDK belépése a „változó korba” nem csak a figyelmet, hanem a rendelkezésre álló dollárokat is megosztja majd a támogatók között. S ez csak egyetlen azokból a korlátokból, amelyekkel az amerikai döntéshozóknak számolniuk kell. George Bush tehát már elnöksége kezdetén történelmi helyzettel találta magát szembe. Most az a kérdés, képes lesz-e történelmi megoldást ajánlani az Amerikát ért kihívásra. Epés tollú kommentátorok minden esetre máris élcelődnek a „koncepciótlan és döntésképtelen’ elnök felett. A New York Times glosszaírója szerint O ,Bush az első olyan személy szeretne lenni, aki négy terminust tölt el alelnökként (értsd: önállótlan végrehajtóként) a washingtoni Fehér Házban”. CSÁK ELEMÉR Fotó: Archív BUSH REPÜLŐGÉPEN TART SAJTÓTÁJÉKOZTATÓT „A bajokat távol tudta tartani magától"