Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
KULTÚRA Ahogy megszoktuk? Vagy másképp? A Párizsból jött igazgatói Színházi élet Békéscsabán Tímár Zoltán igazgató-főrendező pályázati úton került az év elején a békéscsabai Jókai Színház élére. A három éven át Párizsban, egy évig Strasbourgban színházi tanulmányokat folytató, békéscsabai születésű fiatalember Franciaországból nyújtotta be pályázatát a lejárt mandátumú előző színigazgató helyére. Nyolc pályázó közül érkezett célba. A dinamikus igazgató hatása máris érződik a műsorterv összeállításában, a színészek szerződtetésében az 1992—93-as évadra. Sok az új arc a társulatnál, s nyolc színészt csak egy-két darabra szerződtetett, nyugati szisztéma szerint. — Franciaországban a színészek kilencven százaléka „munkanélküli” — közli Timár Zoltán. — Csak a Commédie Française rendelkezik állandó társulattal, a többi színházban színészek, műszakiak állandó mozgásban vannak, csupán egyegy produkcióra állnak össze. Nálunk még nem jellemző ez a fajta mobilitás, a munkanélküli színészek száma 15—20 százalék között mozog. Én nem kívánom nekik az igazi munkanélküliséget, de külföldi tapasztalataim, amelyekre különben nem szívesen hivatkozom, meggyőztek arról, mennyi doppingoló erő rejlik egy egészséges versenyhelyzetben. — Számos színész ellentmond ennek a szisztémának. Jobban szeretik az állandó munkahelyet. — Kétségtelenül van hátránya is a darabszerződtetéseknek; egyfajta biztonságérzetet nem kapnak meg a művészek. Viszont aki szeret és tud játszani, az folyamatosan juthat szerepekhez. A szakmai jó hírnév felértékelődik. Nem vagyok híve a színészek közalkalmazottá válásának, a társulati tagságnak. Eddig egyéves szerződések voltak érvényben. Ha életbe lép a közalkalmazotti törvény, akkor elképzelhető a művészeti dolgozók állandó státusba kerülése, ami megcsontosítaná a magyar színházi életet. — Milyen szempontok alapján és kiket szerződtetett állandó tagnak? — Bevallom, a tehetség csak egyik szempont volt, ugyanilyen fontosnak érzem, hogy színészeink egyszersmind jó kollégák legyenek, akik szeretnek együtt maradni a próbák után is. A csapatmunka a lényeg, az intrikus színházat elutasítom, nálunk nincsenek külön asztalok, külön klikkek a társalgóban. Új, állandó színészeink: Mándy Bea a Gór-Nagy Színitanodából, Bartus Gyula Veszprémből, Nádasy Erika a kecskeméti társulattól, valamint Szőke Pál a Budapesti Kamarából. Tehetséges fiatalok, akik minden darabban foglalkoztathatók. — Szigorúnak tartja magát? — Igen. Mindenkitől a maximumot kérem, s a teljesítményeket maximálisan próbálom honorálni. — Említett egy bizonyosfajta elkényelmesedést. Hol gyorsítana? — Már a próbákon. Aki nem tanulja meg a szerepét, magától, másoktól lopja el az időt. Párizsban nem ismerik a felkészületlenséget. Az a kolléga, akinek partnere nem tudja a szövegét, már az első próbán kikéri magának, hogy ő nem végszavazni jött, hanem próbálni. — Milyen színészeket szeret? — A precízen, minden gesztusig kidolgozott alakításokat kedvelem. Játsszuk, ahogy megszoktuk? No, nem! Minden egyes szerepért meg kell szenvedni, szakmai tökélyre törekedni. Idő- és teljesítménycentrikus vagyok. Csak így tudunk kiforrott, érett előadást létrehozni. A közönség ezt meg is érzi és hálás érte. — Kik a rendezői példaképei? — Mondjuk inkább úgy, kiket tisztelek. Ruszt Józsefnek vagyok nagy tisztelője és Szabó Istvánnak, a filmrendezőnek a hazaiak közül, és Peter Brooknak, aki a Theatre Bouffe Du Nordban különleges atmoszférájú előadásokkal varázsolja el a közönséget. Brook a testilelki kifejezőerő színészi tartalékaira, a személyes jelenlét mágiájára épít. — Mit venne át Brooktól? — Azt a fajta színészpedagógiát, aminek annyira híján van a magyar színház. Nem mechanizmusokat, üresjáratokat akarok modernkedés címén eljátszatni, hanem indulatokat, hangulatokat, életsorsokat a maguk tisztaságában és egyszerűségében. — És komplikáltságukban. — Az mást jelent, mint a mesterkéltség. Mi nem kitalálni akarunk helyzeteket, hanem megfejteni. Kitalálni könnyebb, mint megfejteni. Csak ez utóbbival együtt lesz egy előadás hiteles, őszinte, és akkor fog hatni igazán. — Van a hazai színházi életnek olyan területe, amelyet radikálisan elutasít? — Az avantgárdot nem szeretem. Elismerem, hogy szükség van rá, de nem vagyok híve az erőszakolt aktualitásoknak, a színpadra bekerékpározó Shakespeare-hősöknek. Shakespeare nem attól aktuális, hogy frakkban és karórával játsszuk, hanem az örök érvényű problémák felvetésétől. Ő túldimenzionált külsőségek nélkül is hat, ha nem hozzuk díszletben, jelmezben a XX. század környezetébe, világába. A díszlet, a jelmez, a világítás nem lehet cél és végeredmény, csak segítő. — Ami azt illeti, az önök színpadja már segítőnek is alig nevezhető, annyira rossz állapotban van... — Szögelik, felújítják, kicserélték a színpadi padozatot. Bizonyára észrevette, a Jókai Színház felújítás alatt áll. Az első ütem 1993 tavaszára befejeződik, azt a részt újítottuk fel elsőként, ahol a közönség megfordul, az előcsarnokot, a lépcsősort. A színház nem ott kezdődik, amikor felmegy a függöny. Amikor belép az ember, érezze rögtön, hogy szentélybe került, Thália templomába. Thália békéscsabai rezidenciáját sem kerülték el a belpolitikai viharok. A városi önkormányzat nem tudott békét kötni a megyei önkormányzattal, a város nem segíti a színházat. Az éves költségvetés 92,5 millió forint. Ennek hatvan százaléka központi támogatásból ered, a maradék negyven százalékból elvileg 10 százalék lenne a bevételi kötelezettség, a maradék 30 százalékot a megyének és Békéscsabának illene közösen finanszíroznia. Illene, de a város ettől elállt, a megye viszont képtelen fedezni a teljes összeget, így a rést úgy próbálják betölteni, hogy a bevételi kötelezettséget a Jókai Színház 10 millióról 14 millió forintra emelte fel. — Mit érez ebből a közönség? — Kisebb áremelkedés nem kerülhető el. A legdrágább jegy 150 forintról 200-ra emelkedett. — Tartanak tájelőadásokat is? — Remek körutaink vannak a megyében, ám a cél az lenne, hogy lassan-lassan inkább a közönség szokjon be színházunkba, hiszen azt a hangulatot nem tudjuk megteremteni egy vidéki művelődési házban, amit itt. — Mi a legközelebbi teendője a színházzal kapcsolatban? — Bekapcsolni a Jókai Színházat az országos vérkeringésbe, mivel ez egyúttal lehetőséget ad a műsorkínálat bővítésére is. Eger, Nyíregyháza, Debrecen, Kecskemét, Szolnok, Szeged színtársulataival csereelőadásokat szervezek. Az erdélyi és újvidéki színházakkal is jó viszonyban van a Jókai Színház, legutóbb Nagyváradon adták elő a Légy jó mindhaláligot, s készülnek Marosvásárhelyre, Aradra is. PARDI ANNA Timár Zoltán HETI MAGYARORSZÁG 1992. november 13. • 13