Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-07-02 / 27. szám

ÁLLÁSPONT Az spionkodásról Amikor a régi rendszer a változás álla­potába jutott, ezeket a klimaxos időket egyesek úgy próbálták a maguk számára elviselhetővé tenni, hogy hisztériájukat (aránytalanul) az egész nemzetre kivetítet­ték. Vagy legalábbis megkísérelték kivetí­teni — behálózva és benyálazva minden­kit, aki itt élt az elmúlóban lévő négy évti­zedben, mondván: aki itt élt, az együtt is élt, a túlélésnek ára volt, amit a nemzet ön­ként vagy saját jól felfogott érdekében meg-, sőt túlfizetett. Ki hitte volna koráb­ban, hogy Illyés Gyula zsarnokságról szó­ló lírai traktátusa ezeknek ad hivatkozási alapot: „hol zsarnokság van — mindenki szem a láncban... ” Lehetett-e természete­sebb igény és közkívánalom annál, amit ennél fogva (majdnem) minden párt prog­ramjává emelt: tisztázni a felelősséget. Megnevezni a bűnösöket, felmenteni az ár­tatlanul gyanúba fogottakat. Mert az előbbi nélkül az utóbbi is nehezen valósít­ható meg, s akkor még nem is érintődtek az együttélésnek együttműködésbe átváltó magatartásmódjai. Három év alatt voltak ugyan törvényhozási és alkotmányjogi her­cehurcák, pamfletbe illőek. Ahogy látvá­nyos kudarcokkal zárultak az idevágó egyéb kelet-európai próbálkozások is. Haj­dani vérbő vezérek reszketeg aggastyán­ként keltettek közszánalmat, tömeggyilko­sokra csak lakáspanamákat sikerült rábizo­nyítani és így tovább. Akik ma az­­igencsak összekeveredett) politikai elitet hibáztatják, azok elfelejtkez­nek arról, hogy magában a társadalomban sem volt meg az a tettrekész indulat, ami nélkülözhetetlennek vélelmezhető egy ek­kora tisztázó akcióhoz. Akik kísérletet tet­tek és ma (még) tesznek, azok „mindkét fél” szemében hovatovább nevetséges figu­rákként ágálnak az utcán, némely lapok ha­sábjain és a zsibbasztó bírósági tárgyalóter­mekben. Ezredvégien kicsinyes és kissze­rű Don Quijoték és Kohlhaas Mihályok... A kérdés nem az, hogy együtt lehet-e élni hajdanvolt és a jelenbe is beszivárgó igazságtalanságokkal, méltánytalanságok­kal — hiszen, minden bizonnyal, lehet. Ta­lán szükségszerű következménye is egy ilyen típusú, nem forradalmi, nem radiká­lis, értelmiségiek által vezényelt rendszer­­változásnak az, hogy valahai verőemberek őrző-védő kft.-kben vndorkodjanak, mocs­kot mocsokra halmozó politbüró-tagok a tévé képernyőjén pöffeszkedjenek, korbá­csot érdemlő zsiványok palazzóik kedé­lyes magányában várják a nyugdíjfizetés napját, lesvén közben a külföldi tőzsdehí­reket... Talán néhány gesztus elég is lett volna — egy-egy vallomás, bocsánatkérés, egy­­egy mintaper stb. — ahhoz, hogy a hely­zet ne mutatkozzék ilyen elnyákosodott­­nak, hogy tudható legyen: a bűnös — bű­nös, az ártatlan — ártatlan, az áldozat — áldozat, a gyanúsítottnak van módja tisz­tázni magát. Mert amíg a helyzet ez, ez a mostani, addig minden politikai viszályba belekeverhető a múlt, a maga ragacsos tisz­­tátalanságával és tisztázatlanságával. Ad­dig nem az a fontos, hogy mit mondok és teszek, hanem az, hogy ki milyen doku­mentumot őriz a másikról a páncélszekré­nyében... Ha a múlt bevallása egy kicsit korrek­tebb, egy kicsit nyilvánosabb, akkor nem az kavarna botrányt, hogy Csurka István besúgó volt-e vagy nem. Hanem arról le­hetne nyilvánosan diskurálni, hogy milyen­féle besúgások voltak, azt lehetne mérle­gelni, hogy milyenféle információtovábbí­tásokra tartottak igényt. Akkor nem kelle­ne olyasféle abszurditással együtt élünk, hogy egyedül a hajdani állampárt tagjai vétlenek a besúgás kényszerű vagy önkén­tes gyalázatában, azok éppen, akiknek a lé­tét garantálta hajdan, hogy minél több in­formációhoz jussanak... Ha nem öklendeztetne mindannyiunkat a szorongás és a gyanú, akkor talán ki-ki elmorfondírozhatna azon, hogy mennyire is volt „szem a láncban”. Hogy milyen kényszerek és kínálatok között, és milyen helyzetekben megélve az elmúlt évtizede­ket, hogyan is gazdálkodott azokkal az is­meretekkel, hírekkel és információkkal, amiket rábízott a sorsa. Azon, hogy mit használt föl hasznosan, távlatosan, és meny­nyit károsan, kártékonyan. Ha végre be­szélgetni lehetne erről — s ha ezzel nem keverednénk a besúgás vagy följelentés gyanújába —, akkor ki-ki elanekdotázhat­­na a maga apróbb-nagyobb eseteiről. Én például arról a hallgatómról, aki egyszer megkeresett, s beszámolt — tanácsomat kérve — beszerveztetéséről. Arról, hogy Aczél Györggyel — utasításra — társalkod­­va, hogyan próbáltam túljárni az eszén (vagy ő az enyémen), azokról a régi „bará­­tias” együttlétekről, ahol vezető értelmisé­giek és nemzetvezető bürokraták cseréltek szót. Beszélgetés helyett most hallgatás van és rikoltgatás. Árulózás, besúgózás, borí­téklebegtetés, kartoncsenés, hamis tanúzás, hullapiperézés, dossziémacerálás, sírgyalá­­zás, porhintés, gyanakvás, adatgyűjtés, is­­meretspájzolás, információegyeztetés, fe­­dőnévvizslatás — és kacsintgatás. Kicsit mikszáthos és kafkai világ. Kicsit nagyon olyan, amit annyira megutáltunk a „kon­szolidáció” címkéje alatt, s amiről azt hit­tük, hogy egyszer s mindenkorra vége. A. K. Parlamenti folyosó A nemzet hajdani csótánya, akit valaha élő csirkék ledarálásával is vádol­tak, s aki amolyan valahányadik számú közellenség volt az ántivilágban, most ismételten az érdeklődés homlokterébe került. Most az a baj vele, hogy állítólag a Honvédelmi Minisztérium felkérésére Rockriadó címmel nyílt kon­certsorozatot tart nem csak kiskatonáknak, ámde a laktanyákban. Be kell vallanom, hogy műveltségem számos fehér foltja egyikét éppen a csótány, vagyis Nagy Feró élete és pályafutása alkotja, mert ha meghallgattat­nak velem egy kazettát, melyen Nagy Feró is énekel, aligha tudom kiválaszta­ni őt a dalosok közül. Hacsak nem csupa nő szerepel rajta kívül a hangszala­gon. Ezzel mindössze azt akarom mondani, hogy engem az ügyben (mert ügy lett, hiszen egy SZDSZ-es képviselő interpellálni készül a koncertek miatt­ a jelenség és nem maga Nagy Feró érdekel. Mert, olvasván a sajtót, kiderül, hogy mi is lehet a hiba a mi Ferónk körül. Szendrei László, a HM politikai államtitkára, mint a Magyar Nemzetben lá­tom, levelet írt Deák Jánosnak, a honvéd vezérkar főnökének. A levélben egyebek közt ez olvasható: „.. .az előzetes megbeszélések szerint a Honvédel­mi Minisztérium szakmai szervei végrehajtották a Beatrice-koncertsorozat fel­tételeinek pontosítását...", az együttes vállalta, hogy „előadásain olyan át­hangszerelt katona- és menetdalokat, hazafias nótákat is műsorra tűz, ame­lyek alkalmasak a honvédség és az érdeklődő fiatalok érzelmi viszonyának ja­vítására, egyúttal a Magyar Honvédség új társadalmi képének formálására". Hát itt lehet a baj. A hazafias nótákkal meg a Magyar Honvédség új társa­dalmi képének formálásával. Szándékosan nem mondok neveket, mert akkor ellenpéldaként a műfaj álta­lam Nagy Ferónál jobban ismert és éppen ezért jobban szeretett képviselőit kellene felsorolnom, akiknek vendégszereplése bizonyosan nem adna alkal­mat interpellációra, ám fellépéseik feltehetően nem is lennének alkalmasak az államtitkári levélben megfogalmazottak elérésére. De van ám egy másik gond is a felzúdult képviselő szerint: „Az énekes ve­zér MDF-es...” Kérem, ez még itt a baj. Úgy látszik, ha valaki „vezér MDF-es”, méltatlan bárminemű laktanyai fel­lépésre. Ha ezt, mint alapgondolatot, elfogadjuk, gyönyörű idők köszönthet­nek ránk. Hiszen az SZDSZ-es honatya szerint esetleg vissza kell hozni ama derűs korszakot, amikor a művészi kvalitások fokmérője a pártosság volt, amikor a hegytető egere többet nyomott a latban, mint a völgy elefántja. (Ezt azért merem nyugodtan leírni, mert nem tudok egyetlen olyan művészről sem, akinek fellépéseit, tv-beli szerepléseit bárki azért akadályozza, mert ma­darak vannak a kabátjára tűzött jelvényen.) Ha a politikai hovatartozás, a gondolkodásbeli motiváltság, az érzelmi töl­tet a mértékadó (természetesen ha az valamiképp egybecseng az MDF által vállaltakkal), akkor művészek egész sorát lehet kitiltani a laktanyákból, s in­terpelláció tárgyává tenni minden fellépésüket. Sinkovits Imre vagy Szörényi Levente ily módon nemkívánatos személy lenne. És Mensáros László sem léphetne (ha még köztünk lenne) pódiumra a „XX. század”-dal valamely lak­tanya kultúrhodályában vagy udvarán. Ki kell tiltani Sára Sándort és a Tanár Urat, Nemeskürty Istvánt. Sőt, egy kis könyvtárselejtezés sem ártana, esetleg szalonnasütés és égő könyvek lángja mellett. Szerepel még a képviselő úr kifogásai között az is, hogy állítólag százezer forintot kapna az együttes fellépésenként. Most nem akarom megmondani, mert jogokat sértenék, hogy egy haknizó valaki (művész?) mennyit keresett egyetlen délután valamelyik kisvárosunkban. Nem tudom, hány tagú a Beatri­ce, de többen vannak egynél, s ha osztok és levonom az adót, meg a benzint, meg a..., akkor rá kell jönnöm, hogy ebben az országban, ma és itt, csótá­nyok ezrei tesznek szert egymagukban és naponta több pénzre, mint Nagy Feró és bandája együttesen. Egyébként pedig örömmel nyugtázom, hogy ez a mai kis törvényhozásunk bővelkedik szabadidőben. Még szerencse, hogy a törvények ügye oly jól áll, hogy a nemzet csótányára is jut majd vagy tizenöt perc. Húsz-harminc szava­­zásnyi idő. Ha viszont a katonáknak tetszik Nagy Feró, az interpelláló képviselő mond­hat bármit. Akkor tényleg csak az időt lopja. SPEIDL ZOLTÁN 3 HETI MAGYARORSZÁG 1993. július 2. •

Next