Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-12-03 / 49. szám

BELPOLITIKA „A társadalom az egyetemet részesíti előnyben” Kaposvári körkép a tanítóképző főiskoláról Az önmagát kereső, megújuló hazai pedagógus­­képzés hírneves műhelye a kaposvári Csokonai Vi­téz Mihály Tanítóképző Főiskola. A szó legneme­sebb értelmében alkotó közösség, elkötelezett kül­detéstudattal. Művészi összkép, kellemes hangulat... Már a fo­gadtatás is melegszívű: barátságos kollégák adják szinte kézről kézre az embert, aki pedagógusként is még értőbb figyelemmel kísér minden szót. Egy­másra rímelnek a felelősséggel fogalmazott gondo­latok. Jólesik hallani, hogy tetszik a mi otthonunk — nyugtázza mindezt Leitner Sándor főigazgató. — Sokan gondolják ezt, s bizonyára a lakályos­ság, az emberközelség az, amit sikerült ezzel a bel­sőépítészettel megteremteni. Az ember megszállot­tan hisz azokban a dolgokban, amit egy élethivatás­nak választ. Egyébként hiszek abban, hogy a kör­nyezet formai, színbeli, térbeli megjelenése is befo­lyásolja az ember személyiségét. Valaha csak kis intézmény voltunk, ma már a ta­nítóképzés egyik központja vagyunk. A legjobbat, a kecskeméti modellt vettük át, de nem a hagyomá­nyosat csináltuk tovább, hanem kísérleteztünk: a há­roméves képzést fejlesztettük. Jó csapat, jó szakem­berek, vezetőgárda jött nálunk össze — és lelkese­déssel. A négyéves váltás során biztosan sok mindenre nyílik alkalmunk, de a törvények adta kevés lehető­séget éltünk meg. A főiskolán a természettudományok, a humán tu­dományok, a művészetek mellett sok mindenről szó van. Kialakult tanszékeinken az interdiszcipli­náris gondolkodásmódra, annak megismertetésére adódik jó lehetőség. Az új szerepkör, hogy a maximum 12 éves korú­ak tanítására kell majd fölkészíteni a­ hallgatókat, szakmailag is más rangú és rendű. Érdekes lesz, hogy egy más határvonalon ezt hogy lehet illeszte­ni a tanárképzés rendjéhez. Nem tudjuk kikerülni, hogy a régi, levelezős képzési formák helyett azok­nál sokkal korszerűbb, tartalmasabb, jobb médiára épülő, másfajta tanulásirányítást is figyelembe ve­vő, alkalmazó felnőttoktatást vezessünk be. Ez me­gint csak megmozgatja majd a szakmai műhelyeket. Ha felnőhetnénk odáig, hogy úgy tudjuk kezelni a felnövekvő nemzedékekkel való foglalkozás fon­tosságát, nincs ennél lényegesebb, akkor biztos fel­gyorsulna az igény, hogy a „kint lévő” pedagógus­generációk átképzésével is foglalkozzunk. Én azt mondom, hogy máris büszkék lehetünk, mivel a magyar felsőoktatásnak ez az alsó szintje is főisko­lai nívót igényel. Tizennyolc éve vannak főiskolára beiratkozott hallgatóink, akik mellett felnőtt egy olyan oktató­generáció, hogy majd’ mindegyik tanszéken kandi­dátusok is dolgoznak. Még néhány év, és vállalhat­juk — szakmai szempontból is — az összehasonlí­tást az egyetemekkel... Ehhez a személyi infra­struktúra is kialakult. Ugyanakkor az egyetemen dolgozó kollégák valójában nem igazán tudják, hogy a mai tanítóképzésnek mi a tartalma. És az is tény, hogy a társadalom mégis csak az egyetemi végzettséget részesíti előnyben. A különbséget er­kölcsi, anyagi egyenlőséggel lehetne orvosolni. Ami pedig a „múltat” illeti, az egykori tanár, dr. Szelindi Gábor vállalkozik arra, hogy röviden ösz­­szefoglalja az indulás és az átmenet sajátosságait: — A középfokú tanítóképzőbe járók lelkesedé­sét a tanítóképző főiskola kezdetben még sikeresen átmentette ébren tartani, mert a 20-30 tanév a 180-200 hallgatóval nagyon közvetlen kapcsolatot alakítottak ki. Szinte név szerint ismerte minden ta­nár minden hallgatóját. A levelező tagozattal ez a közvetlenebb, a jó is­meretségen alapuló oktató—diák viszony kicsit vál­tozott, mert a 200-300-400 levelezős hallgató kon­zultálása, vizsgáztatása, a szakdolgozatok minősíté­se kegyetlenül nehéz munkát jelentettek egy-egy tanszéken belül. Ahogyan nőtt a létszám, változott a légkör is, kezdetben jobb volt a fiúk és lányok ará­nya, később száz felnőtt hallgatóból különös ered­ménynek számított, ha tíz férfi pályázó akadt, így ezen hallgatók közül kerültek ki jórészt a főiskola későbbi tanerői. S ez minden tanítóképző főiskolán általános jelenségként mutatkozott. Sokkal jobban középpontba került — a tanítókép­zés során — az addig nem tanult tudományágak, is­meretek, képességek, készségek kialakítása. A leg­fontosabb tantárgyak, így a pedagógiai, pszicholó­giai, gyakorlati képzési területek, így az óvónőkép­zők, tanítóképzők sokkal előnyösebb helyzetben vannak az egyetemi modellel szemben, ahol első­sorban a szakmai képzésre helyezik a hangsúlyt. És modelláltak egy pedagógusszerepet — veszi át a szót dr. Bodosi Tamás­né docens. — 1975-ben töltődött fel tulajdonképpen a főisko­la tanári kara, akkor váltak a szakcsoportok tanszé­kekké, és a felsőoktatási rendszerben a tanítóképzés már főiskolaként működött. Ez magával hozta a taná­ri kar szakosodását is. Tizenyolc évesen kaptuk a hallgatókat, s én azt éreztem, hogy amíg egy 14 éves gyermeknek szüksége van a tanárra, sokféleképpen lehet az érdeklődését irányítani, formálhatók; ezt 18 éves korban már jóval nehezebb megtenni. Mert ugyan kiváló volt a kapcsolat a hallgatókkal, mégis az volt a benyomásom, hogy amikor kilépek a 150-es létszámú évfolyamból, abban a pillanatban megszűnik mint pedagógus, mint személy példa len­ni. Mert nincs meghitt viszony a tanár és a hallgatók között, holott egy ilyen korú fiatalnak nagyon fontos lenne, hogy pontos személyiségmintával élhessen együtt. A pálya- és párválasztás annyi problémát je­lent, hogy ennek híján kevesebb energiát tud a gyer­mekekre, majdani diákjaira fordítani. Mivel az önis­merete is hiányos, nem várhatjuk el, hogy a gyereke­ket egy bizonyos cél irányában nevelje. Komoly gond van a gyakorlati képzéssel, hogy gyerekek közé vigyük őket. A tanítói pályára való képzés háttérbe került, és előtérbe nyomultak bizo­nyos, ún. szakkollégiumi képzési területek. Az eredményekről és tervekről a továbbiakban dr. Kálmán Katalin főtitkár ad ízelítőt. S hogy a fel­sorolás korántsem teljes, az magától értetődik. — Újdonság — ez év őszétől — a tanítókommu­nikáció szak. Célja, hogy az alapdiploma mellé főis­kolai végzettségű médiaszakembereket is képezze­nek. Azonkívül megállapodtunk az egyházakkal, hogy a veszprémi katolikus Hittudományi Főisko­la, a fővárosi Evangélikus és a pápai Református Teológiai Akadémia oklevelet ad ki a tanító-hitokta­tó szakon végzetteknek. S ha már a kísérleti jelle­get emeljük ki, most szeptembertől, ugyancsak négyesztendős képzés keretében, a különböző mű­veltségi területeken szereznek majd olyan diplo­mát, amivel a kényes korú 5—6. osztályos gyerme­keket oktathatják. Minden műveltségi szintre szeret­nénk ezt kiterjeszteni, természetesen. Az indok: pe­dagógiailag is helyénvalóbb ez, minthogy egy főis­kolai tanár szakos foglalkozzon a kisebbekkel. Kiegészítő, „másoddiplomás”, posztgraduális, szakosító-továbbképző terveink is vannak. Óvoda­­pedagógusok és tanítók egymás szakmájában ké­pezhetik tovább magukat, a tanítói diplomával és középfokú nyelvvizsgával rendelkezők pedig ide­­gennyelv-oktatói-tanítói képesítést nyerhetnek ná­lunk. Mindezt három félév alatt, 900 óraszámmal, önköltségesen. Ami a szabadidős művelődést illeti: életre hívtuk a Csokonai Színkört — Zoltán Gábor irányításával a főigazgatói tanszék patronálja a Vizuális Tehet­séggondozó Kört; híres a Cantus Pannonicus Kama­razenekar, és november 13—14-én kerül sor első íz­ben az országban, a mi rendezésünkben a Főisko­lák országos népdaléneklési versenyére. Egyelőre talán ennyit... BÁRCZY ISTVÁN A Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola 8 • 1993. december 3. HETI MAGYARORSZÁG

Next