Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-10-22 / 43. szám
KULTÚRA A Győri Nemzeti Színház programja Interjú Korcsmáros György igazgatóval —A Győri Nemzeti Színház két éve kapta meg a nemzeti titulust. Milyen rang, milyen elismerést jelent ez? Ha úgy tetszik, valamiféle újfajta kötelezettséggel is jár? — kérdeztük Korcsmáros Györgyöt, a színház fiatal igazgatóját. — Elismerést sem hivatalosan, sem pedig félhivatalosan nem jelent. Csak azt tükrözi, hogy egy hármas tagozatú — próza, opera, balett — színház mire képes. Ilyenből az országban kevés van: a szegedi, a pécsi, a miskolci. Tehát a sokrétűséget tükrözi elsősorban. Miután évekkel ezelőtt átadták az új színházépületet, lehetővé vált egy többrétűbb feladatteljesítés: új, magasabb osztályba léphetett az együttes maga is. És megteremthette — meg is teremtette — a maga közönségét ehhez. — Hogyan működtek, hogy váltak be az új tagozatok? — Azzal, hogy mi itt Győrben több profillal dolgozunk, egyben azt is jelenti, hogy kultúrkincsek széles skálájával kell a közönség elé lépnünk. Ez nemcsak kötelezi a társulatot, hanem egyben tetemes többletmunkát is jelent. Igen nagy eredmény, hogy a társulat tizenöt éve képes operát játszani. Igaz, ez hihetetlenül nagy feladat, ám nagyszerű dolog, mert telt házakkal mennek előadásaink. Ugyanezt a vonzó és bizonyos szempontból arisztokrata művészeti ágnak nevezhető balettről is többé-kevésbé el lehet mondani. A próza, hogy úgy mondjam, mostohatestvér az előző műfajokkal szemben. Mert a prózával szemben van egy új közönségi elvárás, amit nemzeti színházi prózának is nevezhetnénk. A prózát kedvelők tábora természetesen elvárja azt is, hogy ezen belül legyen vígjáték, legyen szórakoztató operett és több, más műfajú darab is. Tehát a prózai részt nehezebb műfajilag teljesíteni. — A színház tartalmas, szép programfüzetét lapozgatva kitűnik, hogy az idei évadban szinte minden létező műfaj megjelenik a színpadon. Ez a közönség óhaját tükrözi, vagy az önök elképzelése alapján valósult meg csupán? — A közönség óhaja, és az én színházpolitikám is egyben. Az volt a törekvésünk, hogy ebben az egy színházban, minden itt és a környéken lakó megtalálhassa, amit teszem azt a fővárosiak, amelyet esetleg húsz színház műsorából válogatnak ki. — Ha jól láttam, a műsorukban csupán egyetlen mai magyar szerző, Szabó Magda Régimódi története szerepel. Ennek ürügyén kérdezem, hogy állunk ma kortárs hazai szerzők tekintetében? — Nekem van itt egy tizennégy méteres széles színpadom. Tehát egy nagy tér, amely önmagában kizáró ok lehet. Pedig szívem szerint szívesen mutatnék be kortárs hazai szerzőket is. Kísérletezni a mai gazdasági helyzetben nem lehet. Meg kell teremteni azt, hogy lehetőleg minden nap telt ház legyen. Úgyis mondhatnám, hogy a cím alapján már le kell biztosítani egy-egy előadást. Egyébként is igen nehéz anyagi helyzetben vagyunk: az ország minden más színháza a költségvetésének 10-12 százalékát kell hogy megtermelje, nekünk viszont a 20-25-öt, ami számunkra nagyon nagy tehertételt jelent. Minden szempontból kedvezőbb lenne viszont helyzetünk, ha rendelkeznénk egy saját kamaraszínházzal vagy stúdiószínpaddal, hiszen akkor nem kellene a magas bérletet fizetnünk — mint ma —, másrészt a nagyközönség igénye is jobban kielégíthető lenne. BOGNÁR BÉLA Az Acélmagnóliák szerepeiben Gyöngyössy Katalin, Horváth Ibolya, Janisch Éva (Fotó: Tóth Gyula) Megjárta a római és a budapesti akadémiákat, bejárta Franciaországot, s a hetvenötödik évében járó mester, a valahai Szőnyi-tanítvány, túl a Munkácsy-díjon ma sem felejti tanára szavait: a tehetség kötelez, s a munka csak azzal a tudattal hagyható abba, ha a kép minden négyzetcentiméteréért felelősséget vállal az alkotó. Képeinek nem evilági, idegen erőkből töltekező kisugárzása van. Hirdeti a tárgyi, a megtapasztalható világ mögötti más dimenziókat. Az utalások, a motívumok sora túlnő az evilágiságon. „Én nem ismerem a célomat, de a célom ismer engem” — mondta. Ezáltal emelkedik túl minden kitapinthatóan, és belekapaszkodik egy olyan szférába, aminek egyedülisége élteti, amiért érdemes élnie, mert a lélek értékéhez semmi sem hasonlítható. Hogy a kegyelem ajándékát megkapta, nem kétséges. Hatására megnyílnak a titkos ajtók. Dilemmáját mégsem ez, hanem a megérdemeltem-e kérdése adja. Mint mondja, hisz a csodákban, mert a csoda realitás. Nem természetes dologként éli meg, hogy mozgatni tudja kezét, hogy szemüveg nélkül rajzolja és festi ma is a legapróbb részleteket, hogy többet dolgozik, mint akár húsz évvel ezelőtt. Van úgy, hogy az ember eljut oda, ahonnan már halandó nem léphet tovább, megfeszítette már azokat a határokat, amin túl valami más kezdődik el, de az örökkévalóság ízét meg nem ízlelheti. Ám a transzcendenst nála egy ugyancsak erős profán vonulat kíséri, ami nem más, mint a tudás, a szakma ismerete. Egyedülélésének, elkülönülésének a művészeti csoportoktól, önmagához tartozni akarásának okai is ebben keresendők. Arra készült hosszú éveken át, hogy a megérlelés időszakában az elsajátított ismeret a megvilágosodással szintézisbe hozható legyen. Hite szerint ekkor jöhet csak létre a vágyott szimbiózis, állhatnak össze az asszociációk a kívántak szerint. Hajnalban kel, legkésőbb öt órakor. Ha nincs így, belső zokogás fogja el az elmulasztott percekért. Ez segítette át élete poklain. Át- és túlélt világháborút, hadifogságot, diktatúrát. Hogy nem bántak el vele végleg, azzal magyarázza, hogy bolondnak nézték, s úgy hírlett, vallási mániába esett. Egyetlen hiteles mozdulata a földre borulás — vallja —, s hisz abban, hogy a Cziráki Lajos festőművész portréjához hitvány és rövid emberi élet kisugárzása túlmutat a létezés korlátain. Mert aki a csodát műveli, annak az idő felett is hatalma van, s ezt így kell elfogadni. A realitás és a transzcendens számára mérhetetlenül közeli. A festészet a némaság művészete — hirdeti —, s a festő élete ettől keserű egy kicsit. Ez nyitja meg a belső vívódások olyan dimenzióit, melyek nem megnevezhetők, nem kimondhatók. De a némaság beszédessége, az összefüggések logikája vásznain fellelhető, és a megértettség érzete már magában vigasztalás. A kép kényszer. Nemléte fájó hiány. Úgy él, hogy minden mozdulata számon tartatik. KESZEI L. ANDRÁS 26 • 1993. október 22. HETI MAGYARORSZÁG