Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1993-10-22 / 43. szám

KULTÚRA A Győri Nemzeti Színház programja Interjú Korcsmáros György igazgatóval —A Győri Nemzeti Színház két éve kapta meg a nemzeti titulust. Mi­lyen rang, milyen elismerést jelent ez? Ha úgy tetszik, valamiféle újfajta kötelezettséggel is jár? — kérdeztük Korcsmáros Györgyöt, a színház fia­tal igazgatóját. — Elismerést sem hivatalosan, sem pedig félhivatalosan nem jelent. Csak azt tükrözi, hogy egy hármas ta­gozatú — próza, opera, balett — szín­ház mire képes. Ilyenből az ország­ban kevés van: a szegedi, a pécsi, a miskolci. Tehát a sokrétűséget tükrö­zi elsősorban. Miután évekkel ezelőtt átadták az új színházépületet, lehető­vé vált egy többrétűbb feladatteljesí­tés: új, magasabb osztályba léphetett az együttes maga is. És megteremthet­te — meg is teremtette — a maga kö­zönségét ehhez. — Hogyan működ­tek, hogy váltak be az új tagozatok? — Azzal, hogy mi itt Győrben több profillal dolgozunk, egyben azt is jelenti, hogy kultúrkincsek széles skálájával kell a közönség elé lép­nünk. Ez nemcsak kötelezi a társula­tot, hanem egyben tetemes többlet­­munkát is jelent. Igen nagy ered­mény, hogy a társulat tizenöt éve ké­pes operát játszani. Igaz, ez hihetetle­nül nagy feladat, ám nagyszerű do­log, mert telt házakkal mennek elő­adásaink. Ugyanezt a vonzó és bizo­nyos szempontból arisztokrata művé­szeti ágnak nevezhető balettről is töb­­bé-kevésbé el lehet mondani. A pró­za, hogy úgy mondjam, mostohatest­vér az előző műfajokkal szemben. Mert a prózával szemben van egy új közönségi elvárás, amit nemzeti szín­házi prózának is nevezhetnénk. A prózát kedvelők tábora természete­sen elvárja azt is, hogy ezen belül le­gyen vígjáték, legyen szórakoztató operett és több, más műfajú darab is. Tehát a prózai részt nehezebb műfaji­lag teljesíteni. — A színház tartalmas, szép prog­ramfüzetét lapozgatva kitűnik, hogy az idei évadban szinte minden létező műfaj megjelenik a színpadon. Ez a kö­zönség óhaját tükrözi, vagy az önök el­képzelése alapján valósult meg csu­pán? — A közönség óhaja, és az én szín­házpolitikám is egyben. Az volt a tö­rekvésünk, hogy ebben az egy színház­ban, minden itt és a környéken lakó megtalálhassa, amit teszem azt a fővá­rosiak, amelyet esetleg húsz színház műsorából válogatnak ki. — Ha jól láttam, a műsorukban csupán egyetlen mai magyar szerző, Szabó Magda Régimódi története sze­repel. Ennek ürügyén kérdezem, hogy állunk ma kortárs hazai szerzők tekin­tetében? — Nekem van itt egy tizennégy mé­teres széles színpadom. Tehát egy nagy tér, amely önmagában kizáró ok lehet. Pedig szívem szerint szívesen mutatnék be kortárs hazai szerzőket is. Kísérletezni a mai gazdasági helyzet­ben nem lehet. Meg kell teremteni azt, hogy lehetőleg minden nap telt ház le­gyen. Úgyis mondhatnám, hogy a cím alapján már le kell biztosítani egy-egy előadást. Egyébként is igen nehéz anyagi helyzetben vagyunk: az ország minden más színháza a költségvetésé­nek 10-12 százalékát kell hogy megter­melje, nekünk viszont a 20-25-öt, ami számunkra nagyon nagy tehertételt je­lent. Minden szempontból kedvezőbb lenne viszont helyzetünk, ha rendelkez­nénk egy saját kamaraszínházzal vagy stúdiószínpaddal, hiszen akkor nem kellene a magas bérletet fizetnünk — mint ma —, másrészt a nagyközönség igénye is jobban kielégíthető lenne. BOGNÁR BÉLA Az Acélmagnóliák szerepeiben Gyöngyössy Katalin, Horváth Ibolya, Janisch Éva (Fotó: Tóth Gyula) Megjárta a római és a budapesti akadémiákat, bejárta Franciaországot, s a het­­venötödik évében járó mester, a valahai Szőnyi-tanítvány, túl a Munkácsy-dí­­jon ma sem felejti tanára szavait: a tehetség kötelez, s a munka csak azzal a tu­dattal hagyható abba, ha a kép minden négyzetcentiméteréért felelősséget vállal az alkotó. Képeinek nem evilági, idegen erőkből töltekező kisugárzása van. Hirdeti a tárgyi, a megtapasztalható világ mögötti más dimenziókat. Az utalások, a motí­vumok sora túlnő az evilágiságon. „Én nem ismerem a célomat, de a célom is­mer engem” — mondta. Ezáltal emelkedik túl minden kitapinthatóan, és beleka­paszkodik egy olyan szférába, aminek egyedülisége élteti, amiért érdemes él­nie, mert a lélek értékéhez semmi sem hasonlítható. Hogy a kegyelem ajándékát megkapta, nem kétséges. Hatására megnyílnak a titkos ajtók. Dilemmáját mégsem ez, hanem a megérdemeltem-e kérdése adja. Mint mondja, hisz a csodákban, mert a csoda realitás. Nem természetes dolog­ként éli meg, hogy mozgatni tudja kezét, hogy szemüveg nélkül rajzolja és festi ma is a legapróbb részleteket, hogy többet dolgozik, mint akár húsz évvel ez­előtt. Van úgy, hogy az ember eljut oda, ahonnan már halandó nem léphet tovább, megfeszítette már azokat a határokat, amin túl valami más kezdődik el, de az örökkévalóság ízét meg nem ízlelheti. Ám a transzcendenst nála egy ugyancsak erős profán vonulat kíséri, ami nem más, mint a tudás, a szakma ismerete. Egye­­dülélésének, elkülönülésének a művészeti csoportoktól, önmagához tartozni akarásának okai is ebben keresendők. Arra készült hosszú éveken át, hogy a megérlelés időszakában az elsajátított ismeret a megvilágosodással szintézisbe hozható legyen. Hite szerint ekkor jöhet csak létre a vágyott szimbiózis, állhat­nak össze az asszociációk a kívántak szerint. Hajnalban kel, legkésőbb öt órakor. Ha nincs így, belső zokogás fogja el az elmulasztott percekért. Ez segítette át élete poklain. Át- és túlélt világháborút, hadifogságot, diktatúrát. Hogy nem bántak el vele végleg, azzal magyarázza, hogy bolondnak nézték, s úgy hírlett, vallási mániába esett. Egyetlen hiteles mozdulata a földre borulás — vallja —, s hisz abban, hogy a Cziráki Lajos festőművész portréjához­­ hitvány és rövid emberi élet kisugárzása túlmutat a létezés korlátain. Mert aki a csodát műveli, annak az idő felett is hatalma van, s ezt így kell elfogadni. A rea­litás és a transzcendens számára mérhetetlenül közeli. A festészet a némaság művészete — hirdeti —, s a festő élete ettől keserű egy kicsit. Ez nyitja meg a belső vívódások olyan dimenzióit, melyek nem meg­­nevezhetők, nem kimondhatók. De a némaság beszédessége, az összefüggések logikája vásznain fellelhető, és a megértettség érzete már magában vigasztalás. A kép kényszer. Nemléte fájó hiány. Úgy él, hogy minden mozdulata számon tartatik. KESZEI L. ANDRÁS 26 • 1993. október 22. HETI MAGYARORSZÁG

Next